Oscar-díj a Mindenkinek - Hungarikum: a forgatókönyvírás nem nagyon megy

A magyar filmfinanszírozás andyvajna-i rendszerét azzal szokták dicsérni - már akik dicsérik -, hogy most aztán végre komolyan veszik a forgatókönyvet.

Ha így lenne, helyeselném, a magyar filmnek régi baja, hogy kiváló alkotók nagyon jó alapból, (jó ötlet, jó irodalmi alap, vagy izgalmas megtörtént eset alapján), sok pénzből túl gyakran csináltak(csinálnak) közepeset, amit aztán persze meg lehetett magyarázni, lila cikkekben értelmezgetni, de ettől a mű nem lett maradandóbb.

Deák Kristóf Mindenki című, immár Oscar-díjas filmjét - immár többször - megnézve elgondolkodom, hogy a forgatókönyvfejlesztésnek ebben a szép új világában sem stimmel valami.

Ez a film nagyon jó, az Oscar-díj órási nemzetközi elismerés, gratula. De akárhogy forgatom a dolgot, nekem ebben a filmben pont azok az elemek jönnek be, amiknek alig vagy egyáltalán nincs közük a forgatókönyvhöz.

A sztori, a konfliktus exponálása, az iskolai összecsapás konstrukciója inkább bosszantó, kimódolt, nem tudom igazán komolyan venni, már az állítólag kiváló és versenyekre dresszírozott kórus tátikákkal való telepakolása is komikusan logikátlan, aztán pedig a 25 perc maradékában olyan gyorsan kellene bemutatni egy bonyolult sztorit, a gyerekek állítólagos egységes mozgalmának tökéletes megszervezését és fényes győzelmét, hogy túl sok ponton egyszerűen össze lett csapva. Hidd el, kedves néző, hogy eljuss a katarzisig.

Ami számomra mégis megemeli a filmet, sőt, a végére a sok bosszantó hiba ellenére is eljuttat valamiféle katarzisig, az az iskolai világ ábrázolása, a gyerekek egymás közti, időtlen perceinek élvezete, sok kitűnően használt zenével, ritmussal.

Nagyon tetszik az iskolai szünet, egy kameraforgással bemutatva a gyerekmondókákkal, gyerekjátékokkal, olyan intenzív körkép, mint egy Brueghel-kép - de a csúcspont számomra a két iskoláslány közös délutánja, ahogy nem csinálnak "semmit", csak nagyszerű zenét hallgatnak, karmestert játszanak - akinek jutottak az életben ilyen hosszú boldog gyerekkori délutánok, ilyen baráti együttlétek, az tudja, mi a boldogság.

Szóval, a rendező kiváló, de számomra az a tanulság, hogy azért ilyen jó, mert egy nem valami jól sikerült forgatókönyvből dolgozva sem tudja a művét elrontani.

Na jó, de mi van, ha szerelmes lesz egy apáca?

Klubrádió, Klubdélelőtt, múlt szombaton történt.

Meghallgathattunk egy beszélgetést egy közgazdász végzettségű hölggyel, Baritz Sarolta Laura domonkos rendi apácával. Röpködtek az erkölcsi értékek szem előtt tartására buzdító intelmek, a morál és a gazdasági gyakorlat összeházasításáról szóló gondolatok - ám legyen.

Azért írom pár soros jegyzetemet, mert amint haladtunk előre, ritka disszonánsnak éreztem ezt a kegyes beszélgetést.

- Kiderült, hogy az apáca nagyon büszke nagyapjára, aki a Vészkorszakban a családi elbeszélések szerint gimnáziumigazgatóként nem tűrte a diákjai megkülönböztetését a sárga csillaggal - aztán a következő lélegzettel megtudtuk, hogy a hölgy a katolikus hittudományi tanulmányai során a gyakorlaton Budakeszin, a Prohászka Gimnáziumban tanított morálteológiát. Talán nem csak nekem disszonáns, hogy az erkölcs nevében a Horthy-rendszer antiszemita kurzusának egyik vezéralakját emlegetik, ha "csak" névadóként is.

- Kiderült, hogy az apáca új könyve a Kairosz kiadónál jelent meg - egy laza kereséssel bárki megállapíthatja, miféle szellemiségű kiadó az.

- Kiderült, hogy a hölgy a jegybank PADS alapítványánál is tanít - tudjuk, ez a közpénz-jellegüket elvesztő magánpénzek intézményeinek egyike.

Mindez egy csöndes szombat délelőttön, a morál nevében.

Nincs baj azzal, ha a hölgyet meghívják egy beszélgetésre, a szerkesztői szándék és a szerkesztés motívumai olykor rejtélyesek.

De azt azért megjegyzem: az apáca a fenti, kissé disszonáns tények bármelyikéről egyetlen kérdést sem kapott a műsorvezetőtől - akit inkább az érdekelt, hogy is van az, hogy az apácák nem házasodhatnak, s mi van, ha valaki mégis meggondolja magát...

Persze, nem túl nagy jelentőségű manapság ez az ügy, nem is siettem el a dokumentálását. Csak a napló kedvéért..

http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20170107/klub20170107-105857.mp3

November 4-e - Bibó István bátorsága

Ismét szöveget mentek - az alábbi cikket a stop.hu-n publikáltam 2011 decemberében. A STOP azóta archívumával együtt elhalálozott. (Ez a cikk valami kideríthetetlen okból egyelőre elérhető még a Pécsi STOPon, de érthető a bizonytalanságom - legyen meg itt, a blogomon is.)
November 4-én teszem itt közzé - mert Bibó István államminiszterként kiadott, széles körben ismert nyilatkozatával is hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot (meg is kapta érte a hosszú börtönbüntetést) - de a részetekből kiderül, hogy napokig maradni a szovjet katonák által megszállt Parlamentben, majd határozottan távozni, és végigvinni elhatározását - hát az sem volt mindennapi...


A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek
2011. december 05. | 05:07

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelemtől nem befolyásolt, a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Bibó Istvánra hivatkozva tönkreidézik azt a híres szövegét, amelyet úgy kezdett: "a demokrata nem fél".

Az idézgetők lelkesen bizonygatják, hogy "a Bibó is megmondta", nem szabad félni. Mindegy nekik, hogy nem ezt mondta.

A "Bibó-breviárium" bemutatóján (beszámolóm itt olvasható) természetesen szóba kerültek ezek a félreidézések is.

Ifjabb Bibó István művészettörténész felidézte egy különös élményét: egy tévéshow-ban figyelt fel a bibói gondolatokra. Táncdalénekesek beszéltek arról, hogy mit csinálnak, ha nyilvánvalóan az egyik politikai szekértáborhoz tartozó rendezvényre hívják őket fellépni. Mindenhova el kell menni, ha jóhiszeműen hívnak - vélte egyikük. Nem tart attól, hogy ezzel ő is besorolódik? Mi lesz, ha kormányváltás jön? Mire a zenész úgy fogalmazott: Márai is megmondta, hogy demokráciában nem kell félni. Ez tulajdonképpen rendben is van - mosolygott ifjabb Bibó - nem túl művelt emberek, de jól használják az idézett gondolatot. (Bibó István valóban arról írt ugyanis, hogy nem szabad a /politikai/ döntéseket ahhoz igazítani, amit félelmeinkben képzelünk a riválisunkról, a hatalomról, a környezetünkről. Ne az legyen meghatározó, amitől - alappal vagy alap nélkül - tartunk.)

A kötetben megjelent szöveg válogatója, Debreczeni József elmondta: munkája során nagyon sok interjút is elolvashatott, amelyeket élete utolsó éveiben Bibó Istvánnal készítettek (nem a közzététel szándékával persze, hiszen a hetvenes években erre semmi esély nem látszott).

Bibó István az interjúkban, a többi között arról is beszélt, milyen - teljesen érthető - félelmek között hányódva élte át azokat a jelképessé vált napokat, amikor az 1956. november 4-i szovjet támadást a Parlamentben, államminiszterként várta be. Mostanában ezzel kapcsolatban kizárólag azt szoktuk emlegetni, hogy egy bátor ember ott maradt, és mivel a szovjet katonák békén hagyták, meg tudta írni a kormány nevében megfogalmazott üzenetét a nemzetközi közvéleményhez.

A dolog azonban egyáltalán nem ment ilyen simán. Amikor úgy döntött, a Parlamentben várja be sorsát, ezerszer átgondolta, mi lesz, ha a megérkező katonák el akarják távolítani? A szék karfájába kapaszkodva ellenáll? Egy kisgazda újságíró is ott maradt vele, együtt készültek az elkerülhetetlenre. Az újságíró elmondta Bibónak: - Voltam orosz hadifogságban, és tapasztaltam, hogy azok az emberek, ha erkölcsi helytállással találkoznak, meghátrálnak.

Ez az élettapasztalat rövidesen hasznosnak bizonyult.

Bibó István november 6-áig maradt a Parlamentben. Ahhoz sem mindennapi bátorság kellett, hogy ezt megússza. Elmesélte az interjúban, hogy egy szovjet katonát rendeltek az őrzésére, aki ráparancsolt, hogy maradjon a szobában. Amikor Bibó mégis kiment, a géppisztolyos üvöltözni kezdett. Bibónak eszébe jutott, amit az újságíró mondott neki, és kifelé megőrizve nyugalmát, határozottan rászólt a katonára: - Én a magyar kormány tagja vagyok. Ha a tábornokának mondanivalója van, jöjjön ide hozzám.

A határozott fellépés hatott.

Ritkán gondolunk bele, de ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy november 6-án a tankok gyűrűjébe fogott Parlamentből egyáltalán kisétáljon. S ha már ez háborítatlanul sikerült, vajon hányan menekültünk volna a lehető leggyorsabban a biztonságosnak vélt otthonba a helyében? Bibó István azonban végigcsinálta, amit elkezdett. Első útja az amerikai követségre vezetett, ahol átadta Nyilatkozatát, majd további nagyhatalmak követségeit is felkereste. Nem lehetett kétsége, hogy ez nem maradhat észrevétlen. Abban sem lehetett biztos, hogy nem állítják meg azonnal a szovjetek vagy a velük visszatérő magyarok, amint megközelíti a követségeket.

Bibó István éppen azért vált rendkívüli erkölcsi etalonná, mert esendő kisemberként képes volt cselekedeteiben olyan szilárdságra és bátorságra, amely messze az átlag fölé emelte - mondta minderről Debreczeni József.

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Debreczeni a Bibó-interjúk egyik részletével mutatta be, miről van szó. Hosszú évekkel az 1956 novemberi napok, majd Bibó István börtönévei után egy hölgyismerőse elmesélte, azokban a hetekben az állandó félelem miatt reggelenként rettenetes hasmenéssel küzdött. Bibó István megvallotta, ezt ő is pontosan így élte át. Közben csakazértis kitartott, és végigcsinálta, amit elhatározott.


MELLÉKLET

http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/524.html

[NYILATKOZAT, 1956. NOVEMBER 4.]

Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.

A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.

Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.

Bibó István 
államminiszter

Lekomcsizzák, hogy kivégezhessék a Népszabit

Megint előkerült az a fideszes "érvelés", hogy az a bajuk a Népszabadsággal, hogy "a Szabad Nép utóda". Erről azonnal eszembe jutott, hogy a kétezres évek első évtizedében, amikor a NOL-nál dolgoztam, a belém akadó fideszesek engem is bőszen komcsiztak. Már akkor is ki voltam ezen akadva: azok, akik a legrosszabb sztálinista reflexeket élesztgették az első Orbán-kormány első pillanatától, hogy mára sötét rezsimmé szervezzék, másokat komcsiznak.

Akkor írtam a fasiszta kutyáról és demokratikus szalonnáról. A NOL archívumban megvan - csakhogy az most éppen a sztálinista fortélyok miatt elérhetetlen. Sebaj, lementettem, újra közzéteszem!!!!



http://nol.hu/archivum/archiv-443492

Fasiszta kutyából demokratikus szalonna

Tények cáfolják az untig ismételgetett Fidesz-közeli „félreértést”

"Bolsevik kutyából soha nem lesz demokratikus szalonna" - legalábbis a magyar jobboldalon közkeletű vélekedés szerint. A Népszabadság munkatársaként volna ehhez néhány szavam

Tamás Tibor| Népszabadság| 2008. február 1.

A lap, amelynél dolgozom, az „(egyik) utódpárt elődpártjának” központi lapjából nőtt ki és jutott el nagyon messzire attól. Szinte csak az évszámozás folyamatos. Azok azonban, akik legszívesebben megtagadnák tőlünk ennek a változásnak a jogát, úgy érvelnek: képtelenség, hogy a kommunista diktatúra intézményeiből és kedvezményezettjeiből a polgári demokrácia tisztességes közéleti szereplői legyenek. „Fordított” esetben – szélsőjobboldali rendszerek bukása esetén - baloldaliak sem fogadnának el ilyesmit – vélekednek.
Nos, ez nem így van. A spanyol átmenet példáján tanulmányozható, hogy ha egy (fasiszta vagy kommunista – ebből a szempontból mindegy) diktatúrát nem elsöpörnek, hanem két oldalról (tehát belülről is) lebontanak, az átmenet során a személyek és intézmények folyamatossága érvényesül. Mi a helyzet tehát azzal a demokratikus szalonnával? Fasiszta kutyából lehet csinálni, bolsevikból nem?

Egy hajdani Magyar Nemzet-olvasó

1988-ban nem hittem volna, hogy valaha a Népszabadság munkatársa leszek – még olvasója sem. Nem voltam kommunista. (Ezt néhány szóval ki kell fejtenem: úgy gondolom, a 20. században a kommunista eszme képviselői bemutatták, hogy ha alkalmuk nyílik stratégiai céljaik elérésére, akkor előbb-utóbb megszüntetik a polgári szabadságjogokon és az elválasztott hatalmi ágak kényes egyensúlyán alapuló köztársasági értékeket, s ezért uralmukat a jogérvényesítésre garanciákat nem nyújtó, az egyéneket állandó bizonytalanságban tartó önkény jellemzi – még diktatúrájuk „puha” formájában is. Ha valaki őszintén szakítani akar ezzel a sötét árnyékkal, nem maradhat kommunista. A forrástól, Marx szellemi örökségétől kell határozottan elszakadnia - legalábbis néhány kulcsfontosságú kérdésben -, mert a kommunista hatalomgyakorlás „hibái” messze nem függetlenek azoktól az eszméktől, amelyek nevében a kommunista társadalomátalakító kísérlet végbement.)

1988-89-ben a Népszabadságot egyértelműen a hatalmon lévő kommunista párt legfontosabb sajtófegyverének, legyőzendő ellenfélnek láttam.

Szerkesztőinek, publicistáinak értékeivel nem tudtam azonosulni. Máshonnan igyekeztem informálódni, más orgánumokban formálódó véleményközösségek felé tájékozódtam. A napilapok közül egyértelmű volt, hogy az akkori Magyar Nemzetet éreztem magaménak. A rendszerváltók „puha” és – számomra rokonszenvesebb – radikális szárnyának is az a napilap adott teret. A Magyar Nemzetben óriási lehetőséget reméltem, hogy az ország legerősebb polgári napilapjává, a magyar Gazeta Wyborczává válik.

Olvasó, majd munkatárs

Személyes pozícióm azóta alig változott. Visszamenőleg is azonosulni tudok a rendszerváltás-kori rokon- és ellenszenveimmel, választásaimmal, szavazataimmal, felháborodásaimmal és kompromisszumaimmal.

Az igazi változáson – legalábbis a napilapok piacán – szegény Magyar Nemzet ment át…

S persze a Népszabadság is látványos utat tett meg addig, hogy a magamfélék számára is vállalható legyen – hibáival együtt is. A Népszabadság arculatát meghatározó szerkesztők, publicisták legtöbbjével azonosulok, vagy legalábbis el tudom fogadni szövetségesként. A laphoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó külső szerzők többsége számomra is tekintély, véleményük fontos jelzés. Nem okozott tehát törést bennem, hogy a kilencvenes években először olvasóként, majd munkatársként is az átalakult Népszabadsághoz csatlakoztam.

Vádak és „bizonyítékok”

Nyomós okaim vannak, hogy ezeket a személyes megjegyzéseket előre bocsátottam. A Népszabadság munkatársaként ugyanis talán az „átlagosnál” is intenzívebben érzékelem, hogy a magyar közbeszédben erős a hajlam a frontok végletes leegyszerűsítésére. „A Népszabadság utódpárt utódlapja? Akkor biztosan komcsifészek” – mondják. – „Folyamatosan évszámozzák a diktatúra éveitől! Kell ennél ékesebb bizonyíték?”

De mit is akarnak bizonygatni, akik 2007-es, friss komcsizásukat próbálják a lap múltjának évtizedekkel ezelőtti fejezeteivel „megalapozni”? A válasz egyszerű. Azt a Fidesz-közeli bölcsességet, amely, úgy látszik, mélyen áthatja a magyar jobboldali közvéleményt: márpedig „bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.

A vádaskodók igényesebbje színvonalasabb érvekkel is készül. Elő szoktak kerülni a nemzetközi hivatkozások, a „kettős mérce” emlegetése. E szerint a szó szoros értelmében „példátlan ez az itthoni engedékenység a kommunizmus maradványaival, a megalvadt kádári struktúrákkal kapcsolatban. Képzeljük csak el, mi lenne, ha valamelyik országban náci múltú párt vagy annak hajdani központi lapja próbálná felvállalni a folyamatosságot. Elképzelhetetlen, nemde?”

Nemzetközi példák

Tényleg ennyire „példátlan” a korábbi kommunista diktatúra egyes szervezeteinek és résztvevőinek beilleszkedése a demokratikus köztársaság elitjébe? A választ egyértelművé tenné, ha mégiscsak rámutatnánk korábbi szélsőjobboldali diktatúrák hasonló átalakulására – ez legalább az elvi lehetőséggel kapcsolatos vitát eldöntené.

Nem derült ki – Európa és a világ szerencséjére -, hogy milyen úton „konszolidálódott” volna Hitler birodalma. Merre haladt volna tovább esetleges győzelme és valamennyi kiszemelt áldozatának elnémítása után? A huszadik század hetvenes éveiben azonban tanúi lehettünk néhány vérben fogant és erőszakkal fenntartott dél-európai fasiszta rendszer átalakulásának. Legelsősorban Franco tábornok rendszerét érdemes szemügyre venni.

Jobbközép és szélsőjobb

Fidesz-közeli körökben amúgy kedvelt hivatkozási alap a spanyol átmenet természete – igaz, a Fidesz hosszú évek óta követett stratégiáját vélik általa igazolni. Az Orbán vezetésével végrehajtott szélsőjobbra nyitást igazolandó mutatnak Spanyolországra: lám, az ultrajobb nem annyira veszélyes. Ha egy nagy jobboldali néppárt magához csalogatja a szélsőségeseket is, az a köztársaság számára akár üdvös is lehet. A fasiszták így a demokrácia keretei között tarthatók – mondják.

Félreértés ez, vagy tudatos csúsztatás? – ne firtassuk. Az biztos viszont, hogy a Magyarországon 1989-ben megbukott kommunista párt és hatalmi intézményei „megfelelőjét” Spanyolországban a túloldalon, Franco pártjában, a „Movimientóban” és a diktatúra intézményeiben találjuk meg.

Az analógia a másik oldalra is érvényes. A rendszerváltó ellenzékből induló Fidesz 1996 óta az ultraradikálisok felé is üzeneteket fogalmaz meg („idegenszívűzéssel”, „idegenszerűzéssel” kezdve, és mára ki tudja, milyen messzire eljutva). A spanyol közegben az lenne ennek megfelelője, ha az illegalitásból kilépő demokratikus baloldal (elsősorban a spanyol szocialisták) összebútorozna a szélsőballal – ha tapasztalható lenne ilyesmi Spanyolországban. Éppen ellenkező folyamat játszódott le: a szociáldemokraták elszakadása az osztályharcos marxista hagyománytól és beilleszkedése a nyugat-európai szocialista pártok családjába.

Az analógia tehát alkalmazható – de nem azt „igazolja”, amire szánják.

Hogyan lesz a kutyából mégis szalonna?

Az antikommunista gyűlölet igen sok magyar jobboldali elől elfedi a tényeket – alig-alig képesek elismerni a baloldalon a szemük láttára végbemenő átalakulásokat. Talán kevésbé akadályozza őket ideológiai előítélet, hogy észrevegyék a (spanyol) jobboldalon végbement hasonló nagyszabású változásokat. Márpedig, ha „ott” lehetséges a kutya szalonnává változása, miért is lenne kizárt „itt”?…

Spanyolországban Franco halála után alig két évvel megkötötték a békés alkotmányos együttműködést garantáló híres Moncloa-paktumot - olvashatjuk Gömöri Endre kitűnő összefoglalójában. - Az egyik oldalon a végre kiírt szabad választásokat megnyerő jobboldali centrista gyűjtőpárt állt, amelynek azonban nem más volt a vezetője, egyben az új kormányfő, mint a francoista "Mozgalom", a Movimiento korábbi helyettes főtitkára. A másik oldalon az illegalitásból éppen kiengedett szocialista párt. A gyáriparos-szövetség nagyuraival szemben a munkavállalókat pedig a Franco-rendszer ellen életveszélyes illegalitásban harcoló szakszervezetek vezetői képviselték.

Persze a nagyszabású átalakulást Spanyolországban is a parancsuralmi rendszer keménységének fokozatos gyengülése készítette elő. A spanyol politikában 1957 volt az "áttörés esztendeje". A diktátum ugyan megmaradt, de jelentősen puhult. Nyugat-európai szemmel ultrakonzervatív, a Franco-rezsim és a spanyol egyház szimbiózisába beépült technokraták kerültek az államhatalom csúcsára, akik elindítottak egy stabilizációs tervet, amely páratlanul gyors gazdasági fellendülést gerjesztett. Az emigrációban ugyanakkor egy asztalhoz ültek a „puha diktatúra” idején megszerveződött spanyolországi katolikus és polgári ellenzék képviselői az illegalitásban élő szociáldemokratákkal és kommunistákkal.

Hosszú érlelődési korszak vezetett tehát ahhoz, hogy Franco halálának másnapján a hagyományos jobb- és baloldalon egyaránt elég érett legyen a politikai elit arra, hogy mindkét oldalról elinduljanak a közép felé.

A jobboldalon Adolfo Suarez a diktatúra „egypártja”, a Movimiento soraiból elindulva alakította meg a Demokratikus Centrum Uniót (UCD), amely egészen 1982-ig kormányozta az országot. Az UCD különböző árnyalatú kereszténydemokrata csoportosulások laza szövetsége volt. A sokszor ellentétes érdekű, a politikai jobboldal eltérő árnyalatait képviselő csoportok között ideológiai kötöttség nélkül manőverező Suárez fokozatosan valódi jobbközép centrumpárttá formálta az UCD-t, amely – a párt vezetőjének pályájával példázott személyi folytonosság ellenére is - szélsőjobbra zárt, középbalra pedig kompromisszumra kész.

A másik oldalon a szociáldemokrata párt Felipe González vezetésével, Franco halála után, újra spanyol földön tartott kongresszusán a pártot még osztálypártnak minősítette, hangsúlyozta marxista jellegét és kifejezetten elítélte a "szociáldemokratizmust". Valójában azonban az 1977-es választásokon a PSOE már kifejezetten nyugat-európai és szociáldemokrata profilt mutatott. 1979 májusában pedig törölték a párt meghatározásából a marxizmusra való hivatkozást.

Normális ország

A Moncloa-paktum alapján Spanyolország normális országgá vált. Nem volt olyan válság, amely anarchiába tudta volna taszítani. Túlélte 1981 februárjában a hadsereg francoista tábornokainak puccskísérletét; 1996-ban a gazdasági válság megoldására hozott kényszerű megszorító intézkedéseket, és 2004-ben is az al-Kaida terroristáinak szörnyű merénylete a madridi Atocha pályaudvaron - írja Gömöri Endre.

A spanyol politikában a demokratikus verseny éles ütközéseket eredményez – éppen napjainkban tapasztalhatjuk a jelenleg kormányzó szocialisták defenzívába szorulását, a kormány ellen tömegtüntetések zajlanak – de ez nem jelenti a másik fél demokratikus legitimitásának megtámadását (kutyák és szalonnák politikai érvelés helyett használt, állandó emlegetését).

Nem volt törvényszerű, hogy így történjen. A spanyol történelem tápot adhatott volna akár (amúgy magyar módra) a szüntelen gyűlölködésnek is. A spanyol polgárháború idején elszabadult erőszak, majd a Franco-rendszert megszilárdító véres terror (amelynek jelképévé vált Federico Garcia Lorca értelmetlen halála), s aztán az elnyomó gépezet és az illegális ellenállás évtizedeken át tartó harca mindmáig erős nyomokat hagyott a jobb- és baloldali hagyományban is. A spanyol politikai kultúra azonban képes volt mindezt zárójelbe tenni, képes volt elviselni a sötét múltú diktatórikus mozgalom korábbi elitjének az alkotmányos monarchia viszonyai között folytatódó karrierjét. Spanyolország is belpolitikai viharoktól hangos, ott is elhangzanak a régi (ott jobboldali) diktatúrát emlegető vádak, de a politikai közélet mindeddig képes volt kilábalni ezekből a kátyúkból.

Tetszettek volna forradalmat csinálni…

Mindennek persze ára volt. A régi diktatúra elitje a megtartott vezető pozíciók segítségével meghatározó szerepet játszott az átalakulásban.

Látványos jele ennek, hogy milyen nehézkesen haladt például a baloldaliakat sértő köztéri Franco-szobrok eltávolítása. A mai napig nem rendeződött megnyugtatóan a polgárháború baloldali áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása, míg a jobboldaliak tovább kapják a Franco-rezsim által a „saját hőseiknek” megítélt ellátást. Nem ismeretlen a spanyol „franco-i kisember” sem, aki – a mi „kádári kisemberünkhöz” hasonlóan – azt sóhajtja: Franco alatt rend volt. Bizonyára a spanyolok is értenék Antall József szállóigévé vált mondását: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ha nincs brutális szakítás, akkor bizony a régi elit nyeregben marad. Olyannyira így van ez, hogy a hajdani uralkodó elit „mobilabb” része még az új ellenzék kialakításában is szerepet játszhat.

A kézenfekvő hazai példa: Magyarországon Horn Gyula miniszterelnök lehetett, de a rendszerváltás előtti elit tagja volt a messzire sodródott Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás is, és az 1989-90-re megbukott magyar kommunista párt tagjai megtalálhatók voltak a radikális antikommunista Orbán-kormányban is.

Kutyák és szalonnák

Cikkem nem arról szól, hogy ki, milyen mértékben felelős az engesztelhetetlenségen alapuló magyar politikai kultúra kialakulásáért.

Arra sem térek ki, hogy milyen módon lehetne megváltoztatni azt a nálunk megszilárdult tévhitet, hogy az ellenségként azonosított emberek és szervezetek nem változhatnak jó irányba. Mindössze azt tűztem célul, hogy bemutassam: sikeres ország példájával igazolható, hogy „kutyából lehet szalonna”.

Ugyanezt példázza az olasz neofasiszták táborából a konzervatív középre húzódó Gianfranco Fini Nemzeti Szövetségének útja is. Az olasz közélet is képes volt feldolgozni ezt a változást, miután megbizonyosodott a váltás komolyságáról.

Nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy egy csapásra sikerült eloszlatnom a gyanakvást. Már az is siker lenne, ha csak egyetlenegy, amúgy szívesen komcsizó olvasóm elgondolkodna mindezen

Ezzel gratulálok Bayer Zsoltnak és az őt kitüntető rezsimnek

2008 áprilisában a NOL-on jelent meg az alábbi teljes szöveg, egy rövidített változat a nyomtatott lap 4. oldalán is megjelenhetett, "Bayer Zsolt valamit eltrafált" címmel.
Mai szemmel olvasva naivnak minősíthető a meggyőződés, hogy egyszer ráfaragnak minderre fideszék.
Mégis, ma, 2016-ban, az azóta eltelt szörnyű évek ismeretében is megismétlem a lényeget:
a fideszes legények és jobbikos szövetségeseik kitartóan lebecsülhetik a normális Magyarország immunrendszerének erejét. Tudatosan, folyamatosan egyre durvább és aljasabb provokációkkal vihetik egyre mélyebb a szellemi közállapotokat.
Az azonnali reakciók elmaradását látva elbízhatják magukat. Hihetik, hogy "ezekkel bármit megcsinálhatunk":
Valóban, ez történik velünk, ezt csinálják velünk, és egyre magabiztosabbnak tűnnek. Egyre pofátlanabbul röhögnek a képünkbe, jobb sorsra érdemes ünnepeken plecsniket aggatva a legsötétebb aljadékokra.
A nagy pofára esések azonban váratlanul szoktak bekövetkezni. Pont az Orbán-féle alakok sorsa, hogy nem veszik észre, mikor lett elég belőlük, mikor telt be a pohár.
Az undor, a harag csak gyűlik és gyűlik.
Budapest, 2016. augusztus 20.

Aláírás-cunami Bayer cikke ellen - intő jel?

http://nol.hu/archivum/archiv-487949-287954

NOL, 2008. április 15.

Húsvétkor indult el az az aláírásgyűjtés, amely Bayer Zsolt március 19-én, a Magyar Hírlapban megjelent antiszemita cikke elleni nyilvános csatlakozásra szólított fel. Ahhoz persze, hogy tiltakozzunk, el is kellett olvasni - márpedig ki olvas folyamatosan Bayer Zsoltot?

Időbe telt tehát, amíg elterjedt, hogy ezúttal a neves szerző saját színvonalát is messze alulmúlta. Az a tény eddig is ismert volt, hogy Bayer Zsolt átigazolt a Magyar Nemzettől a Magyar Hírlaphoz, és rendszeres gyűlölet-féloldalaival most már az utóbbi, majdnem észrevétlen lapot szerencsélteti. "A medence és környéke" című opusz azonban olyan aljas, olyan otromba antiszemita szöveg, hogy szinte "önmagát terjesztette". Elképedt, felháborodott emberek tömegei küldték tovább levélben. Nem akartak hinni a szemüknek. S a jelek szerint, aki olvasta, igen nagy valószínűséggel érzett késztetést, hogy kifejezze felháborodását.

Így eshetett, hogy ez az aláírásgyűjtés szinte órák alatt túlnőtt a "szokásosnak" mondható kereteken. Az email korában, a megosztott hazai közéletben már régóta közismertté vált néhány tucat notórius baloldali, fáradhatatlan jobboldali és megrögzött liberális aláíró neve. Egy-egy körlevéllel 2-3 naponta össze lehet hozni a szokásos csapat neveit bármely kiáltvány, petíció, tiltakozás alá. A tapasztalt "aláírás-olvasó" csak átfutja a névsort, és máris tisztában van a szöveg eszmei tartalmával. Izgalmat legfeljebb a kisebb-nagyobb meglepetések kelthetnek: valaki kimaradt, akinek ott a helye, valaki másik szekértáborban vendégszerepel, esetleg valaki bejelenti, hogy ő bizony ezt nem is írta alá.

A Bayer-cikk ellen Széles Gábor laptulajdonost megszólítva tiltakozó nyílt levél alatt azonban a "megszokottnál" hosszabb ideig gyűltek a nevek - és ezúttal olyan "civilek" is tömegével csatlakoztak, akik soha nem érezték ilyesminek szükségét.
            
Valami olyasmi történt, amit 1992-ben, az Antall-kormány mögött álló koalíció vezető pártjának alelnöke, Csurka antiszemita "dolgozata" elleni tiltakozás során tapasztaltunk. A közélettel hivatásszerűen nem foglalkozók is nagy tömegben, személyes támadásként élték meg az ócska eszmék újrafogalmazását és nyilvánosságra kerülését. Csurka - ahogy most Bayer - mindenki számára váratlan mozgósító erővel bírt.
              
Hasonló volt a Kövér László 2002-es "köteles" beszédére adott elemi erejű válasz is. Egyes jobboldali közírók mostanában azt sulykolják, (legutóbb Elek István a Népszabadságban), hogy Kövér "nem is azt mondta", vagy legalábbis nem úgy értette -  és az egész botrányt a Gyurcsány Ferenc vezetésével működő cinikus kampánycsapat "csinálta". Na persze. Az Orbán-kormányról senki el sem tudta képzelni, hogy kizárólagosságra törhet, hogy ellenzékét, a "másik Magyarországot" nemlétezőnek tekinti, lehazaárulózza, hogy annak ellenében a szélsőségesekkel is hajlandó együttműködni (néhány héttel azelőtt, 2002 elején ünnepelte együtt a fideszes és miépes tömeg antikommunista propaganda-múzeumuk megnyitását). Bizonyára arra sem emlékezett senki, ahogy Kövér "lestrigázta" a baloldaliakat, bejelentette a"hideg polgárháborút" - hogy a titkosszolgálati főnöksége alatt történteket ne is említsük. Az akasztás és kötél említése valóban teljesen idegen volt az 1998 óta egészpályán támadó Orbán-kormány szellemétől?
              
2006 óta a jobboldali gyűlések szónokai, majd az íróasztalaikhoz visszatérő közírók tönkreidézték Debreczeni József "Az új miniszterelnök" című könyvének azon részletét, amelyben Gyurcsány Ferenc elmondja, hogyan látta meg a lehetőséget Kövér nyilvánosságra került beszédében. Nem arról szól ez a történet, hogy szegény ártatlan Fideszt gonosz ármánykodók rossz színben tüntették fel. Arról szól, hogy ha a baloldal legtehetségesebb vezetője nem mozdul időben, a kampánycsapat bizonyára kihagyta volna ezt a lehetőséget. Így viszont Kövér ostobasága - talán még ma sem érti, mit csinált - a kampányban tökéletes, mindenki számára érthető kifejezőjévé vált a tömegeket nyomasztó Orbán-kormányzás szellemének. Azt, hogy ez valóságos érzület volt, a biztos győzelmet váró Fidesz 2002. április 7-i fiaskója igazolta. Ilyen tömeges véleménynyilvánítást nem lehet "manipulációval csinálni."
              
Az antiszemita Bayer-cikk országos "polgári" sajtóban közlése elleni, elemi sikerű aláírásgyűjtés máris meghaladja az ezzel kapcsolatban kitartóan emlegetett "száz értelmiségi" körét. A csatlakozók száma máris sokkal több száznál, és körük messze túllépett a tekintélyes, közismert vezető értelmiségi körökön. Mindez persze nem vethető össze a hajdani Demokratikus Charta mozgalom elemi erejével, vagy az Orbánékat elküldő 2002-es választás 70 százalékos részvételi arány mellett kimondott népítéletével. A Bayer-botrány, és a hozzá kapcsolódó tiltakozás mértéke elgondolkodtathatná azonban azokat az elemzőket, akik a sikeresen "középre húzó" Fidesz-vezér új arcát dicsérik. Ezek az elemzők láthatóan jelentéktelen apróságnak vélik az Orbán-csapat belső köreihez tartozó Bayer Zsolt (március 30-- videó: Orbán, Kósa, Stumpf nevetgél Bayerrel) otromba provokációját és annak hatását. ("A kormány tehetetlensége közepette a mai Orbán Viktorral szemben már csak az értelmiségi közegben hatnak a Fidesz radikális jobboldaliságát felrovó állítások" - írta például Tölgyessy Péter, a Népszabadság Hétvége mellékletének vezető cikkében. )
              
A Bayer-cikk elleni, váratlanul nagy erejű tiltakozás persze csak apró jel. Azt is jelezheti azonban, hogy a Fidesz-vezérkar érzéketlensége, a szélsőjobb iránti morális tompasága (ismét) visszaüthet. Nem először érné meglepetés azokat az elemzőket, akik lebecsülik ezt a komoly félelmeket kiváltó tényezőt...
------

A hvg.hu portálon olvasható cikkében ("Zsidózás kontra intellektuális lincskampány") Papp László Tamás kétségét fejezte ki, hogy van-e bármi értelme az efféle aláírásgyűjtéseknek. Nos, ENNEK a Bayer elleninek biztosan van értelme. Az aláírók száma és kibővült köre magáért beszél.
PLT részletesen bírálja a sokunk által aláírt nyílt levél szövegét is. Nos, én is úgy írtam alá, hogy átfutott rajtam, én másképp fogalmaztam volna. Talán a petíció szövegezői is másképp írnák meg, ha nem lépnek azonnal. Ilyenkor azonban a csatlakozók fordítva gondolkodnak: azt nézik, hogy van-e a szövegben bármi, ami akadálya lehet a csatlakozásnak.
PLT kipécéz néhány személyt az első aláírók köréből, akiket ő elfogadhatatlannak tart. Szíve joga - ő nem is írta alá a levelet. Több száz ember azonban annak ismeretében mérlegelte döntését, hogy szerepel-e olyan személy az addig összegyűlt listán, akivel egy antifasiszta kezdeményezésben nem kíván együtt részt venni. Ettől még egészen biztos, hogy bármilyen más kérdésben rengeteg vita lenne az aláírók között. Az az egyetlen kérdés, ami ezúttal összekötötte az aláírókat (minket), a határozott NEM volt mindarra, amit a Bayert főmunkatársként alkalmazó Magyar Hírlap szellemisége jelent.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
KIEGÉSZÍTÉS:

2006 őszén írtam a Magyar Nemzet rohadt uszító kampányáról, kiemelten Bayer gyalázatos szenny-publicisztikájáról. Elküldtem a Magyar Nemzetnek, hiszen róluk szólt, köszönték, nem kérték, ezután megjelent a NOL-on. Tíz évvel később pedig van olyan rezsim, amely ugyanennek a Bayernek plecsnit adományoz.

http://nol.hu/archivum/archiv-451557-258535

Az olaszliszkai tragédia és a Magyar Nemzet 
NOL, 2006. november

A Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra olyan súlyos ügy kezelésében, mint az olaszliszkai lincselés. Tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.

„A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést” – írta október 26-án a ”polgári napilap” véleményrovatában Löffler Tibor politológus. Arra válaszolt így, hogy az olaszliszkai lincseléssel kapcsolatban a jobboldal zászlóshajójának számító napilap egyes megnyilvánulásairól október 18-án Czene Gábor ezt írta a Népszabadságban: „Tény, hogy a Magyar Nemzetben ’csont nélkül’ jelennek meg rasszista kijelentések az ügy kapcsán, az egyik szerző pedig valósággal felszólít az önbíráskodásra.”
Nézzük meg közelebbről, mi mindentől tekint el Löffler úr, amikor azt állítja, hogy a Magyar Nemzet tevékenységéről a Népszabadság „nem mond igazat”. Cikkemben a sokkoló hír utáni néhány napot vizsgálom, mert a napisajtóban nyilván ezek a reakciók a legfontosabbak.
„Cigányliszka”
Bayer Zsolt, a „polgári napilap” befolyásos megmondóembere október 17-én megjelent dolgozatának az adott helyzetben rendkívül visszafogottnak számító Cigányliszka címet adta. „Az elkövetők cigányok voltak. Több tucat. Több tucat lincselő” – állapította meg a szerző, majd azonnal áttért a jogvédők tevékenységének értékelésére. „…tudjuk pontosan, mi fog most következni. Most a párás szemű, elviselhetetlenül aljas ’jogvédők’ fognak következni. Ugyanazok, akik a zámolyi gyilkosokból szenvedő hősöket faragtak, és kimenekítették őket Franciaországba.” A „forgatókönyvet” részletezve Bayer pár lépésben eljut addig, hogy majd feltűnik „az SZDSZ, Gusztos Péter meg a Furmann Imre. Odaállnak majd Olaszliszka főutcájára, és szenvedélyesen elítélik a rasszizmust. Kicsit elítélik majd a tanárember agyonverését, de hozzáteszik, hogy ha nem is elfogadható, mégis érthető, ami történt. S hogy az igazi probléma megint a többség intoleranciájában keresendő.”
Bayer ezek után visszatér az olaszliszkai lincselés résztvevőinek jellemzésére, kifejtve: nem csupán formállogikai fejtegetés, hogy „ahol több tucat állat ver agyon éppen egy 44 éves tanárembert a saját gyerekei szeme láttára, ott nem csak azok a gyilkosok, akik a husángot fogják. Az összes, többtucatnyi állat: GYILKOS.”
Bayer Zsolt pontokba foglalt néhány „következtetést” is: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.” Bayer itt egy kicsit lehiggad, és hozzáteszi, hogy ha egy gyereket elüt az ember, persze ezután is megáll majd. A „megoldás” Bayer szerint: „Jó, ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket, álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körülöttünk az állatok, használjuk bátran fegyverünket…” (A szöveget tanulmányozva feltűnhet, hogy az autónkat egy esetleges későbbi konfliktusban körbeálló „cigányok” és az „állatok” Bayernél szinonimák.)
Pár ponttal később Bayer továbbfűzi az önbíráskodással kapcsolatos gondolatait: „Amerika megérkezett. Ott már évtizedek óta magától értetődő, elfogadott tény, hogy vannak helyek, ahol az állam nem vállal felelősséget az állampolgárok biztonságáért. Lemondott az állam Amerikában bizonyos helyekről. Bizonyos népcsoportok, rasszok lakta helyekről. S ezeken a helyeken mindenki úgy gondoskodik a biztonságáról, ahogy jónak látja.” Cikke végén pedig meghirdeti a „zéró tolerancia” jelszavát, miután még egyszer kitér az „állatokra”, akik a két gyerekre sem voltak tekintettel, és ez – közelebbről nem részletezett - „bosszúért kiált.”
Bayer Zsolt, mint látjuk, az „állatok” elleni védekezés esélyeit mérlegelve a „bizonyos rasszok” lakta településeken Amerikában már régóta ismert önbíráskodást, valamint a közelebbről meg nem határozott „zéró toleranciát” látja a „megoldásnak”. Rasszista kijelentések és nyílt felszólítás az önbíráskodásra. Nyolc nappal később ugyanazon a helyen pedig egy politológus „cáfolja” mindkettőt.
A Magyar Nemzet október 20-án egy olvasói levelet is közölt, amelyben Koltai Zsófia megköszöni, „hogy megjelentették Cigányliszka című cikküket, azt hiszem, Bayer Zsolt sokunk szívéből szólt.”
„Nyugodt kedélyek”
Ugyancsak október 20-án Seszták Ágnes is kiáll Bayer mellett. „Hüledezve adok igazat Bayer Zsoltnak: máris próbálják bagatellizálni az ügyet. Ahogy véget ér az elemi felháborodás, jön Ligeti úr a Mokkában, és uszítónak nevezi a Magyar Nemzetet, undorítónak Bayer írását.” A Ligeti György polgárjogi aktivista által az elkövetők etnikai származásának megjelöléséről kifejtett vélemény joggal vitatható, de Seszták Ágnesnek természetesen nem ezzel van baja, hanem azzal, hogy Ligeti Bayer Zsolt szörnyű megszólalását bírálta.
Az „igazi” célpontok azonban a Sesztáknál is a liberális jogvédők, és itt is megjelenik az önbíráskodó különítmények „várható” megalakulása iránti megértés. „Az a gigantikus hazugsághalmaz, amit a cigánysággal kapcsolatban hordott össze a liberális politika tizenhat éven keresztül, most lavinaként temeti maga alá kiötlőit, a magát megjátszó értelmiséget. Mivel kezdődött? Zámollyal.” „. Roma jogvédőnek lenni nálunk annyi, mint feszt hergelni a cigányokat a magyarok ellen. Nagyon sokan élnek nagyon jól abból, hogy állítólag a romák érdekeit képviselik. Tanulmányok tömegére, cigányszervezetekre, azok vezetőire, felzárkóztató programok dömpingjére szórják ki az adófizetők pénzét.
Feleslegesen. Amikor a tanárt halálra lehet verni, orvost késsel fenyegetni, amikor a bírókra nem a Kossuth tériek, hanem a népes rokonság támad rá, amikor bárkivel lehet büntetlenül trágárkodni, mert a tömeg retteg a romáktól, amikor a parasztok terméseinek lepusztítása, templomi kegytárgyak ellopása Kuncze megélhetési bűnözésének világába tartoznak, akkor a liberálisoknak ideje lelkiismereti vizsgálatot tartaniuk és bűnbocsánatért esedezniük. Ha nem lesz rend, ha a rendőri fellépés rasszista megnyilvánulás, ha a magyarok panasza kirekesztés, akkor mihamarabb megszerveződnek az önbíráskodó különítmények.”
Amint látjuk, közös pont az „elviselhetetlenül aljas” jogvédők iránti olthatatlan gyűlölet (és előjönnek a kulcsszavak is: Zámoly, Moszkva tér)... Egy szó sem hangzik el viszont a magyar hétköznapokban bizony rendszeresen előforduló jogtiprások áldozatainak sérelmeiről, és arról, ha nem az „aljas” jogvédők, akkor ki segítsen azoknak, akik a sérelmeket elszenvedik. Végtelenül egyszerű világképre vall annak sejtetése, hogy az olaszliszkai tragédia bármit is visszamenőleg „bizonyíthatna” a korábbi konfliktusokkal kapcsolatban.
Célkeresztben a liberális jogvédők
A Magyar Nemzetben ez ügyben viszonylag mérsékelt hangon megszólaló szerzők is minden esetben feltűnően nagy súllyal bírálják a liberális politikát és a jogvédők tevékenységét, amely szerintük „idáig vezetett”.
„A gyilkosok cigányok voltak, egyikük éppen a helyi kisebbségi önkormányzat tagja. Jogvédők most a szívükhöz kapnak, mert hát mi köze az elkövetők etnikai hovatartozásának a bűnügyhöz. Ne kapjanak a szívükhöz, itt és most már többről van szó, mint valami jópofának és persze politikailag (és anyagilag) hasznosnak látott tüntetésről „Józsika” megszúrása miatt” – írta Bayer Zsolt cikkével egy napon megjelent „Irtóztató rend” című cikkében Néző László, majd megállapítva, hogy valami nagyon elromlott, sorolni kezdi, hogy kiket tart felelősnek. „Elrontották például éppen a jogvédők is..” „Elrontották a rendőrök…” „Elrontották a bíróságok…” „Elrontotta az egész politika…” „Elrontották a cigányság választott és önjelölt vezetői is…”
Mindebben akár egyet is lehetne érteni, Néző László cikke akár a párbeszéd kezdete is lehetne, ha nem Bayer csekély önkontrollról árulkodó írása mellett közölték volna – és ha a felsorolás nem lenne féloldalas. A rendőrök, bíróságok, politikusok kétségtelenül nagyot hibáznak, ha büntetést, korlátozást érdemlő cigányoknak etnikai származásuk miatt érdemtelenül kedvező, velük szemben „engedékeny” eljárást biztosítanak. Ha ilyen történik, ha etnikai alapon védelmet kap, aki nem érdemli meg, és nem kap segítséget a bűnös áldozata, az valóban nagyon súlyos hiba. De Nézőnek is tudnia kell, hogy a rendőrség és a bíróságok gyakran (minden jel szerint az előbbinél jóval gyakrabban) éppen az ellenkező, ugyanilyen súlyos hibát követik el. Valószínűsíthetően etnikai előítéletek alapján méltánytalanul bánnak sokszor bűntelen cigányokkal is, csak még mélyebbre nyomva őket ahelyett, hogy kiemelkedésüket segítenék. Néző László cikkének aránytalansága nehezen magyarázható – akkor sem, ha egy szörnyű lincselés árnyékában bélyegzi meg az állítólag „cigánypárti” gyakorlatot.
Mindezek miatt sajnos erőtlen Néző Lászlónak az a felsorolás végén olvasható „vallomása” is, amely szerint „elrontottuk mi is, ’többségi magyarok’, akik – valljuk be – gyakran követünk el hibákat és bűnöket is cigány honfitársainkkal szemben, eltaszítva olykor azokat is, akiknek egyéb bűnük nincsen, mint hogy barnább a bőrük.” Miért ézem ezt erőtlennek? Mi, gyakran hibákat elkövető „többségi magyarok” ugyanis egy rendszer részei vagyunk, részei vagyunk a mindennapos hatósági, politikai, bírói, rendőri gyakorlatnak,. Különösen része ennek a gyakorlatnak az a sajtó és az a közvélemény, amely most is, mint más konfliktusok idején is, túlzásaival „eltaszította” azokat, akik barna bőrükön kívül „egyéb bűnnel” nem rendelkeznek. Ez ellen folyt és folyik a jogvédők fellépése, és ez ellen szerveztek olykor tüntetést is, amit máig nem tudnak megbocsátani éppen azok, akik kiváltották ezt az ellenállást.
Etnikai különbségekről emberségesen
Etnikumok („rasszok”) közötti jellemző különbségekről ír a Magyar Nemzet október 18-i vezércikkében Lukács Csaba is, (Őszintén az ökoljogról), de ő úgy teszi, hogy azzal szó szerint egyet lehet érteni. „Az ököljog, a szemet szemért elv alkalmazása kulturális-szociológiai kérdés. Ideje arról beszélni, hogy Magyarországon egyre több az olyan ember, aki alig vagy egyáltalán nem jutott túl az ösztönlény szintjén. És azt is ki kell mondani, hogy ezek döntő többsége roma.” Igaza van abban, hogy „a nyomor nem mentség semmire”. Igaza van abban is, hogy sok nyomorban élő ember a szükség ellenére is „megtanulta zabolázni indulatait”, megtartja méltóságát és nem válik túlélésért küzdő állattá a legnagyobb bajban sem. Egyetértek Lukács Csabával abban, hogy minél gyorsabban a megoldást kell keresni, és minden józan ember számára elfogadható az is, ahogyan Lukács Csaba a helyzetet vázolja: „A magyarországi roma népességen belül hat eltartott jut egy foglalkoztatottra, sok családban az egyetlen biztos jövedelemforrás a gyerekek után járó szociális támogatás. Mindössze három százalékuk végzett középiskolát (miközben a teljes népességen belül ez az arány negyven százalék), nyolcvanöt százalékuknak legfeljebb nyolc osztálya van. Fiatal társadalom az övék: a becslések szerinti hétszázezres közösségüknek több mint egyharmada 15 év alatti. Miközben anyagi értelemben a többségi társadalomra szorulnak, keveset tesznek hozzá (tegyük hozzá gyorsan, hogy sok esetben önhibájukon kívül) annak fejlődéséhez. Vágyaik ugyanolyanok, mint a többségé, hiszen ugyanazokat a reklámokat látják, és ugyanoda járnak bevásárolni, ugyanakkor nem esnek át azokon a neveltetési-szocializációs folyamatokon, amelyek során megtanulhatnák, miként lehet a szabályok és a társadalmi normák betartásával elérni-megvalósítani ezeket a vágyakat.”
Lukács Csaba is keményen bírálja ugyanakkor a liberális politikát: „ezek a politikusok – nyilvánvaló szavazatvásárlási céllal – csak a jogaira tanították meg ezt a közösséget, a kötelességeire nem. Az elfogadhatatlan ezen politikusok számára, ha például a gyereknevelési támogatást iskolalátogatáshoz, a munkanélküli-segély folyósítását közmunkához kötik, de az természetes, hogy lángoló és együtt érző nyilatkozatokat adnak ki, ha egy köztörvényes romát etnikainak kikiáltott sérelem ér.”
Ha egy egészében elfogadható módon megnyilvánuló lapban jelent volna meg, Lukács Csabának ez a liberalizmus-bírálata önmagában nem váltana ki belőlem komoly ellenkezést – része lehetne a politikai oldalak közötti vitának.
Cikke más részeit olvasva valószínűnek tartom, hogy ő maga sem gondolja „varázsszernek” a cigányság mély – és az egész társadalmat fenyegető – problémáinak megoldására a konzervatív politika kedvenc „fegyelmező” eszközeinek bevetését. Konzervatívként a fegyelmezésben hisz. Tudnia kell azonban, hogy az igazi megoldáshoz hatékony fejlesztő programok kellenek.
A tragédia hírei: így szerkesztenek ők
Október 17-én a Magyar Nemzet címlapján ez volt a főcím: Cigányok lincseltek Olaszliszkán. A belül folytatódó cikk alcímei így hangzottak: A megyei főrendőrök még nem találkoztak ilyen brutális gyilkossággal – Vadállati leszámolás a semmiért. Ehhez a részletes helyszíni beszámolóhoz egy nagy keretes összefoglalót mellékeltek, amelyek sorra vették a fontosabb közéleti reakciókat: Kolompár Orbán, Horváth Aladár, Farkas Flórián roma vezetők, Pettkó András MDF-es és Nyakó István MSZP-s politikus első kommentárjai után a Jobbik közleményét ismertetik, amely „a cigány etnikumot indokolatlanul kivételezett helyzetbe hozó törvények és rendeletek azonnali megváltoztatását” követeli. Egy ilyen összefoglaló címe a címet adó szerkesztő értékválasztásáról üzen. A Magyar Nemzetben ezt tartották a legfontosabbnak: „Törvénymódosítást követel a Jobbik”. (Ugyanezen az oldalon a nem mérsékeltségéről ismert Ludwig Emil pár sorban ismét belerúg a „fővárosi jogvédőkbe”.)
A Magyar Nemzet még másnap, 18-án sem adott esélyt az indulatok csillapodásának. A lap ilyen főcímmel jelent meg: „Félszáz ütés okozta a halált – Nem csak Olaszliszkán volt áldozata cigányok gyilkos brutalitásának”. Ennek a cikknek a végén pedig egy figyelemre méltó, hosszú beszámoló olvasható egy „nem-szkinhedmozgalmi törekvésről”…
„Lapunk, illetve egy másik országos médium munkatársa megtudta, nincs szkinhedmozgalmi törekvés, csupán arról van szó, hogy néhány száz fiatal Borsodból, Szabolcsból, valamint Békésből annyit szeretne elérni – jelentették ki határozottan –, hogy a roma társadalom csőcselék részét megneveljék, s amennyiben valahol „rendetlenséget” tapasztalnának, ott rendet tegyenek. Szerintük nem követnek el törvénysértést, ha néhány száz motoros járja a nagyarányú cigánysággal megáldott településeket, s jelenlétükkel felhívnák a figyelmet, elfogyott a megértés, zéró toleranciára zéró tolerancia a válasz. Természetesen nincs szándékukban tettleg bántalmazni a romákat, viszont rámutattak: nincs jog kötelesség nélkül. A névtelen csapat tagjai kijelentették, a csőcselék tönkreteszi a törekvő cigányok renoméját is, tehát ők elkezdik, az államnak pedig folytatnia kell a reformot, ami a romák előjogainak megszüntetésére vonatkozik.
Egy, magát ugyancsak megnevezni nem kívánó, rendőrtiszt reagált a felvetésre; a Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársa azt állította, mindenkinek szíve joga motorozni az országúton létszámtól függetlenül, ugyanakkor emlékeztetett: a KRESZ előírásait minden körülmények között kötelező betartani. Amíg békésen motorozik a tömeg, addig nincs baj, viszont ha törvénysértést követnek el, azonnal a rendőrhatóságokkal találják szembe magukat.”
Nehéz lenne erről a hírszerkesztésről azt állítani, hogy csillapítani próbálta volna az amúgy is felborzolt kedélyeket.
Egy szörnyű, akár országos etnikai konfliktus esélyét is magában hordó tragédia utáni néhány nap „termését” tekintettem át a Magyar Nemzetből. Mit is írt október 26-án mindennek ismeretében Löffler Tibor politológus? „A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést.”
Felelőtlen emberek kezében a „polgári napilap”
Bárki meggyőződhetett a fenti összeállításból arról, hogy az a több tízezer példányos napilap, amely több százezer emberhez eljut, és a magyar jobboldali közvélemény hangulatának, szemléletének meghatározó alakítója, hogyan kezelte a közvéleményt sokkoló hírt. Azok a döntések, amelyeket a hír hátterének feltárása, az azzal kapcsolatos vélemények közreadása során meghoztak, éppen a közvélemény befolyásolása szempontjából legkényesebb, első napokban közelebb álltak az elemi indulatokon alapuló kocsmai „közvéleményhez”, mint a felelős, polgári újságírói hagyományokhoz.
Október 15-én borzalmas bűntény történt Olaszliszkán, amely sokkolta a közvéleményt. Mindenki magyarázatot keresett, újabb híreket, részleteket várt az ügyről. Szögi Lajos tanár úr szörnyű halála és a lincselésnél jelenlévő két gyermekének lelki megkínzatása egyrészről indulatokat, az ösztönös reakció szintjén bosszúvágyat is kiváltott, másrészről félelmet és kétségbeesett felelőskeresést. Ilyen helyzetben sokszoros az újságírók és a szerkesztőségeket irányító vezető munkatársak felelőssége. Tudniuk kell, hogy a felfokozott érzelmek lecsillapodásáig eltelő napokban akár közvetlen kapcsolat is kialakulhat a hírszerkesztés vagy a véleménycikkek által sugallt „üzenetek” és az indulatok esetleges elszabadulása között.
Tény, hogy a Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra egy ilyen súlyos és beláthatatlan következményekkel fenyegető ügy kezelésében. Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy milyen tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.
.

Szomszédasszony, iszkoljunk! Migránosok hatóránál!

Ebben a békés faluban is, mint bárhol másutt, általában az a fő hír, hogy ki halt meg, ki van kórházban, kinek harangoztak, mennyicskét adott az a siku Lajos Isten dicsőségére a templomban.

Most azonban futótűzként terjed a pletyka az asszonyok között: itt vannak a migránosok! (Nem a déli határnál vagyunk.)  Meg az is azonnal "kiderül", hogy "a cigányok" hozták ide őket (persze, ki más?), mert ők dolgoztatják őket.

Tekintsünk el attól, mi is van a pletyka mögött, kiket néztek a tévéreklámokból "ismert" migránsnak a helyi népek. Ha egyáltalán van bármi alapja, hiszen nem először történne meg, hogy valaki pomogácsnak néz valami nagyon távoli alakot a horizonton..

Ez a "migránosok" szó azonban borzasztóan hangzik - rátapad minden, amit Rogánék-Habonyék Finkelstein szellemében ehhez a szóhoz akartak társítani: terror, erőszakos területfoglalás, idegenség, ellenségesség...

A magyar falutól nem kell sokat várnunk - a helyi közvélemény befolyásolóinak szintjét, a terjedő pletykák szellemi színvonalát nem most nullázta le nagy hirtelen az Orbán-rezsim. Évszázadok hagyományát követik a mai rémhírterjesztők.

Van azonban különleges a mi korunkban: a szemét fideszes-jobbikos propaganda aljassága évszázadok távlatában is országos csúcs. Nem magaslatokat ostromol mostanában ez az ország, hanem a mélypontot próbálja alulmúlni...

A „kommunista mártírt” sértegetik? Dehogy! A nácizmus romjain épült európai rendet köpik le

 

  Július 27-én emlékeztünk a Ságvári Endre számára végzetes tűzharcra a budai Remízben. 

Ennek kapcsán elővettem egy pár hetes levelezésemet – úgy látom, blogomban kell közzétenenm, hogy valamelyes nyilvánosságot kapjon.

A Magyar Nemzetben találtam egy részletes összefoglalót Kristóf László csendőrnyomozó szerepéről a halálos összecsapásban, az 56 utáni koncepciós perről és halálos ítéletéről, majd a 2006-os rehabilitálásáról. A cikk durva torzítást tartalmazott, ezért az alábbi levelet küldtem a Magyar Nemzet szerkesztőségének:


„Tisztelt Szerkesztőség,

június 11-én hétvégi Magazinjukban közzétették Szathmáry István „Jogi szégyenfolt: Kristóf csendőrnyomozó ügye” című cikkét (lásd itt: http://mno.hu/hetvegimagazin/jogi-szegyenfolt-kristof-csendornyomozo-ugye-1346493). Kristóf Lászlóról és Ságvári Endréről – gyakran ugyanazon tények alapján – sokféle értékelést lehet olvasni, de ha csak ez lenne a mondanivalóm, nem szólnék hozzá.
Levelemet azért írom, mert közéleti vitáinkban legalább annyit célul tűzhetnénk, hogy a szemben álló véleményt igyekezzünk pontosan interpretálni. Méltatlan dolog olyan nem létező álláspont felett „győzedelmeskedni” amit előzőleg eltorzítottunk, hogy könnyebb legyen a dolgunk.

A hivatkozott cikkben tökéletesen téves a 2006 tavaszán, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklása miatt kirobbant heves tiltakozás interpretálása. „A felmentő ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból, akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének tekintették” - írja Szathmáry István. Valójában nem a felmentő ítélet, hanem annak indoklása váltotta ki a tiltakozást, és nem a „kommunista mozgalmi mártírok emlékével”, hanem az 1944 nyarán fennálló magyar rezsim és annak kiszolgálói emlékével kapcsolatban fogalmazták meg ellenvéleményüket.

Az akkori publicisztikák özöne alapján magyar-angol nyelvű kötet jelent meg,”A Ságvári-dosszié – A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam” címmel. A kötet egyik szerkesztője voltam. Mindenkinek javaslom, akit a közéleti vitákban nem elégít ki az ökölrázás és ordítozás, hogy lapozza fel. Meggyőződhet róla, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete ellen egyáltalán nem volt tiltakozás. Van tehát, amiben teljes a konszenzus: az 1959-es koncepciós per ítéletét meg kellett semmisíteni.

„A Ságvári-dosszié” kötetből kiderül: a felháborodást az indoklás váltotta ki, mert abban a Legfelsőbb Bíróság odáig merészkedett, hogy 1944-es szellemben átírta a magyar történelmet. A 2006-ban még létező Magyar Köztársaság jogrendszerének egyik tekintélyes testülete, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma kijelentette, hogy 1944. júliusában az, a csendőrnyomozó aki a Sztójay-kormány erőszakszervezetében az ellenállás elfojtásában vett részt, az jogszerűen járt el, aki pedig szembe mert szállni velük, az „törvénytelenséget” követett el.

Ma már talán meg sem lepődnénk ezen. Akkor még élénk tiltakozást váltott ki azok körében, akik úgy vélték, hogy az 1989 után kiépített magyar demokratikus rendszer a második világháború utáni európai rend, a nácik és szövetségeseik fölött kivívott győzelem rendje alapján áll, és ezt visszamenőleg senki nem írhatja át.

Akit valóban ez a vita érdekel, utána olvashat, például az említett kötetben, amelynek minden tétele megjelent 2006-2007-ben a sajtóban.

Megismétlem: a magyar közéletben alig van olyan fontos kérdés, amiben konszenzusra támaszkodhatunk. Meg kellene becsülni ezt a keveset. A Kristóf Lászlót halálra ítélő 1959-es ítéletet teljes konszenzussal utasítjuk el, az LB 2006-os ítéletét legfeljebb marginális kisebbség utasítja el egészében. Vitázzunk úgy, hogy amiben mégis egyet tudunk érteni, azt legalább ismerjük el!”

Levelemre választ nem kaptam, nem látom jelét, hogy üzenetem egészben vagy részben megjelent volna a lapban.

Legyen hát belőle blogbejegyzés!

---
SÁGVÁRI ENDRE A HORTHY-MAGYARORSZÁG RABLÓHÁBORÚJA IDEJÉN
NÉHÁNY TÉNY
A Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-i, több ezres tüntetése után a nyomozók sikertelenül próbálták elfogni Ságvári Endrét.
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Áprilistól júliusig a magyar államgépezet gettóba kényszerítette, megalázta, kirabolta, majd a halálba küldte a teljes vidéki zsidóságot, több százezer honfitársat. Ságvári Endre a tömeggyilkos magyar állam és a németek elleni ellenállást szervezte azon a nyáron. 1944. július 27-én egy titkos találkozóra ment egy budai cukrászdába, ahol a rendőr- és csendőrnyomozók rajta ütöttek. Megpróbálták letartóztatni, hogy aztán, ahogy többi foglyukkal tették, megkínozzák, kiverjék belőle a hálózat tagjainak nevét.
Ságvári ellenállt, a tűzharcban halálosan megsebesítette az egyik támadót, de ő is halálos sebet kapott.