Faragó László és az elsüllyesztett magyar szociáldemokrácia emlékére

Az 1998-as Faragó László (189ö-1967) kötet egyik szerkesztőjeként idézek fel néhány nehezen elérhető emléket. Egy Tamás Gáspár Miklós-cikket és egy Strassenreiter Erzsébet-cikket mentettem ki annak idején a Népszava honlapjáról, a linkek azonban a konverziók, informatikai átalakítások megszokott, máshol is sűrűn előforduló következményeként ma már nem működnek.
Kerülőutak persze léteznek, az Arcanum szövegmentése kincset ér.
 

A két említett szöveget ma, 2025. ferbruár 25-én blogbejegyzésemben is hozzáférhetővé teszem.
Rudas Klára emlékére.

 

TGM: Kallódnak-e eleink? (Népszava, 2010, január 4.)

A 2009. december 20-i Vasárnapi Hírek mellékleteként jelent meg a Magyar Nemzet szerkesztőségéből az évek során (a fokozatos jobboldali hatalomátvétel során) eltávolított újságírók publikációja, a Régi Nemzet. Sok egyéb érdekesség mellett a kiváló sajtótörténész (egyéb érdemeiről és erényeiről máskor, másutt), Murányi Gábor ír "Régi Magyar" háborúellenes és antifasiszta "olvasói leveleiről", amelyeket a második világháború alatt közölt a régi, az óvatosan antifasiszta és nemesen konzervatív Magyar Nemzet. "Régi Magyar" nem volt más, mint Faragó László, a nevezetes szociáldemokrata köz- és szakíró, politikus, mindközönségesen: írástudó, aki a Népszava, a Szocializmus, a Haladás munkatársa, fontos szerzője volt 1948-ig, amikor a sztálinisták véget vetettek - többek között - a demokratikus szocializmus kísérletének. 1941 után persze már nem közölhette írásait még a megszokott (és közismert) álnevein - Hortobágyi, Szekszárdi - se, ezért felvette a dohogó, konzervatív, antifasiszta és antikommunista köztisztviselő írói álarcát, s így próbált az imrédysták és nyilasok ellen az idősebb úri középosztály soraiból közvéleményt toborozni.

Nagyon helyes, hogy Faragó alakját már másodszor idézi föl Murányi Gábor. Nem vagyok biztos benne, de az a benyomásom, hogy nem került a kezébe az a szűk körben terjesztett kiadvány, amelyből azért nagyon sok minden kiderül Faragó Lászlóról (a szokatlanul gondatlan szerkesztés, a hiányos irodalomjegyzék, a rengeteg sajtóhiba és névelírás ellenére). A könyv adatai: Faragó László: A demokrácia kilátásai, szerk. Jemnitz János, Székely Gábor, Bp.: Magyar Lajos Alapítvány, 1998, ISBN 963 035190 0.

Ez a hézagpótló kiadvány se feledtetheti, hogy az egyik legfontosabb magyar antifasiszta könyvet (Faragó László: Írástudók árulása - írástudók helytállása, Bp.: Népszava, 1946), amelyet Rákosi Mátyás, Sulyok Dezső, Szakasits Árpád szoros együttműködésével megjelenésekor (1946-ban!) betiltottak, azóta se merte kiadni senki a maga egészében, mert a "ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot" politikája ezt megakadályozta. Tudvalévő, hogy - szemben a szociáldemokratákkal és a radikálisokkal - az MKP szövetséget kötött a fasiszta korszakban (1938-1945) kompromittálódott értelmiségiek (főleg írók) egy részével. Amíg szociáldemokrata, radikális, liberális, sőt: kommunista ellenállókkal voltak tele Rákosi börtönei, számos fasizálódott írástudó megjelenhetett, és ez a tendencia 1956 után, a Kádár-korszakban is folytatódott. Faragó Lászlót - Kéthly Anna barátját, munkatársát, mentorát - az ötvenes években kitelepítették, s azután is elnémították. Amíg ez a könyv meg nem jelenik együtt A harmadik humanizmus és a harmadik birodalom c. nélkülözhetetlen munkájával (Bp.: Apollo, 1935), addig úgy kell vennünk, hogy Faragó László ma is be van tiltva, s tágabban: hogy az antifasiszta hagyaték 1989 óta is cenzúra alá esik.

A Népszava karácsonyi száma (2009. december 24., csütörtök) közli Várkonyi Tibor rendkívül érdekes emlékező esszéjét ("Kallódó eleink", uo.) Justus Pálról és a negyvenes évek második felének szociáldemokrata ifjúságáról. Justus Pál, akinek az életművével magam is foglalkozom - ezt egy befejezésre váró tanulmányomnak egyelőre a torzója tanúsítja - a magyarországi baloldal egyik homályba borított, rendkívül fontos alakja. Hogy milyen hatással volt környezetére, azt érzékletesen megmutatja a többnyire hűvösen fogalmazó Várkonyi Tibor megható mondata: "Justus nem tanárunk volt, mindenünk."

Justus Pálról annyit szokás tudni, hogy bori fogoly volt, baloldali szociáldemokrata, a pártfúzió híve, a Rajk-pör (eredetileg kivégzésre szánt) nyolcadrendű vádlottja, fegyenc, majd hallgatásra ítélt, művelt kiadói szerkesztő és műfordító, szüntelen államvédelmi megfigyelés, ellenőrzés alatt.

Ebből minden szó igaz, csak a lényeg hiányzik.

Justus Pál - mint annyian - Kassák Munka-köréből indult, független marxista volt, aki BALRÓL volt antisztálinista (ő méltatta nálunk először Trockij írásait, a Hitler-Sztálin [álnevén: a Molotov-Ribbentrop] paktum idején csoportjával tüntetett a budapesti szovjet ipari kiállításon Sztálin külpolitikája ellen, de a legnagyobb hatással érezhetően Karl Korsch volt rá, akit még az 1920-as évek végén zártak ki a Németországi Kommunista Pártból, amelynek egyik vezetője volt, többek között szászországi igazságügy-miniszter).

Justusnak komoly része volt benne, hogy a Szociáldemokrata Párt 1945 és 1947 közötti sorsdöntő esztendőkben - szemben a téves köztudomással - minden tekintetben BALRA állt a Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, Rajk, Kádár vezette MKP-től, egyrészt nem mondott le a szocializmus célkitűzéséről, amelyet az MKP akkor már nem is emlegetett propagandájában (ehelyett "népi demokráciát!", "nemzeti függetlenséget!" követelt hangosan), továbbá eltökélten antinacionalista, antifasiszta és diktatúraellenes volt. Justus Pál az MKP ideológiáját - amelytől a moszkvai emigránsok visszatértekor kissé megdöbbent - megvetően csak "árvalányhajas marxizmusnak" nevezte.

Itt is fölhívnám a figyelmet egy nemrég megjelent kötetre: Justus Pál, szerk. Jemnitz János, Székely Gábor, h. n. [Bp.]: Magyar Lajos Alapítvány, é. n. [2008], ISBN 978-963-06-5591-0, ármegjelölés nélkül (kapható a Politikatörténeti Intézetben, Bp. V., Alkotmány u. 2.), számos érdekes tanulmánnyal, rövid Justus-szövegválogatással. Nagyobb könyvtárakban nyilván ez is megtalálható.

Ez se feledtetheti azonban, hogy Justus fontos munkái (A szocializmus útja: Az osztályháború új feltételei, Bp.: Népszava, 1945, a megírás éve: 1942; A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Bp.: Népszava, é. n. [1947] stb.) nem kaphatók, tanulmányai, esszéi, újságcikkei nincsenek összegyűjtve, az antisztálinista marxizmusnak még a létét is le lehet így tagadni.

Meg kell adni, hogy a hatalmas példányszámban terjesztett kútmérgező, délibábos, tudatlan és rosszhiszemű (többnyire horthysta vagy nyilas) áltörténeti "irodalom" mellett ezek a szinte szamizdat jellegű, rejtőzködő kis publikációk nem fejthetnek ki jelentős hatást, pláne ha a válogatás és a szöveggondozás problematikus. Az antifasiszta hagyaték szinte minden darabja így föst: a Csécsy Imre-válogatás (Radikalizmus és demokrácia, szerk., vál, bev. Valuch Tibor, Szeged: Aetas, 1988, Szalai Pál értékes utószavával) hozzáférhetetlen (ugyancsak Szalai Pál monografikus Haladás-tanulmánya kiadatlan), Ignotus Pál, Rónai Zoltán (az ő műveiből megjelent egy kis szamizdat: Rónai Zoltán: Válogatott írások, I. [a második kötet soha nem jelent meg], szerk. Jemnitz János, Harsányi Iván, Bp.: Osztrák-Magyar Történeti Vegyesbizottság, 1994, de ezek többnyire csak németből fordított írások), Böhm Vilmos háború előtti antifasiszta írásainak nincs új kiadásuk (Ignotus Pál kisebb írásai azonban megjelentek: Vissza az értelemhez, szerk. Bozóki András, Bp.: Hatodik Síp/Új Mandátum, 1997). Ugyanakkor hálásak lehetünk annak a kevés embernek, aki komolyan foglalkozik a politikai irodalom történetével ("sajtótörténet" ürügyén), így elsősorban Murányi Gábornak és Nyerges Andrásnak. Megjegyzem itt - s ez talán nem illetlenség - , hogy a följebb háromszor is említett Jemnitz János, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, nemcsak a szociáldemokrácia tudós történetírója, hanem Jemnitz Sándornak, a Népszava híres zenekritikusának, a neves zeneszerzőnek, Schönberg, Webern, Berg első komoly magyarországi értőjének a fia.

(S hogy képet nyerjünk arról, mit szokás tudni ma a demokratikus baloldal történetéről, olyan mégiscsak komolyabb lap, mint a 168 Óra, nem javítja ki, amikor levélírója - közismert és érdemdús közéleti személyiség - összetéveszti Mónus Illést, az 1930-as években az SZDP vezetőjét, a Népszava és a Szocializmus szerkesztőjét, a nyilasok által meggyilkolt vértanút, aki megnyerte a szociáldemokráciának a Szép Szó kiválóságait, József Attilát, Fejtőt, Ignotus Pált, az élő neonáci hőzöngővel, akivel sajnos közös a vezetékneve... Az önmagában nem aggasztó, hogy a szociáldemokrata Népszava karácsonyi száma Lord Giddens nevét egyetlen bekezdésben négy ízben rosszul, "Gidden"-nek írja, hiszen nem lehet mindenkinek jó vizuális memóriája, de hogy a szerkesztő nem veszi észre, holott Anthony Giddens nemcsak világhírű, hanem a magyarországi politikai vitákban is sűrűn szerepel.)

El kellene érni, hogy tőkeerős, népszerű könyvkiadó vegye kezébe az antifasiszta szellemi hagyaték gondozásának ügyét, mielőtt túlságosan is aktuálissá válnék - vagy netán túl késő...

Tamás Gáspár Miklós

 

Strassenreiter Erzsébet: Kéthly a Terror Házában (Népszava, 2010, február 17.) 

Február elején tudomásomra jutott, hogy a Terror Házában nyilvános rendezvényen bemutatják Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjét, és utána beszélgetésre kerül sor. No, gondoltam, végre sor kerülhet a cáfolhatatlan tényeket számba vevő, Kéthlyt és életét értékelő színvonalas vitára. A Kéthly Anna pályafutását immáron közel negyven éve kutató történészként még azt is reméltem, hogy az eddig mintegy 20-25 ezernyi oldalt kitevő dokumentációmat újabb ismeretekkel gazdagíthatom. Bevallom: a filmet az első alkalommal nem tudtam végignézni, a felénél otthagytam a vetítést, mert nemcsak unalmasnak, hanem a tényeit valótlannak tartottam. Most azonban elhatároztam, hogy végignézem, a vitában is részt veszek.

A filmet végigszenvedtem, emellett megállapíthattam, hogy a második fele még unalmasabbra, és ami ennél fontosabb, még hazugabbra sikerült, mint az első fele. Szomorúságot és felháborodást váltott ki belőlem a hamisításnak ez a foka, mert kérdezem: megengedheti-e magának egy rendező, hogy a témájául választott személy életét kitalált "adatokra" alapozza, Kéthly Anna nevének felhasználásával, kiagyalt történet alapján olyan figurát teremtsen, amelyhez az "eredetinek" semmi köze nincsen? Ez esetben a rendező egy valóban értékes szociáldemokrata nőpolitikust, Kéthly Annát feláldozta kizárólag annak érdekében, hogy saját sematikus politikai koncepcióját a Kádár-rendszerről elmondhassa. Ezt megtehette volna anélkül is, hogy olcsó filmes megoldásokkal "átlényegítse" a magyar közéletben szinte egyedülálló szociáldemokrata nőpolitikust, a magyarországi szocialista párt-, szakszervezeti és nőmozgalom kiemelkedő alakját, és primitív nőt faragjon belőle, aki az amerikai filmekből jól ismert szirupos szerelmi emlékeivel küszködik. Pedig a rendező Mészáros Mártának közel ezeroldalnyi dokumentumot és a Kéthly monográfiámból megírt részleteket adtam át. Ma már látom, hiába!

Kéthly Anna (1889-1976) munkáscsaládban született, amelyben összesen 14 gyermek látott napvilágot. Hosszú élete során tanúja lehetett a rendkívül viharos XX. század háborúinak, forradalmi és ellenforradalmi éveinek, nagy társadalmi és párt-fordulatainak, egyéni és kollektív sikereknek és bukásoknak. Ilyen körülmények között emelkedett a szociáldemokrata párt élvonalába, és évtizedeken keresztül dolgozott parlamenti képviselőként, az MSZDP/SZDP élvonalbeli politikusaként, és vívta csatáját minden lehetséges fórumon és eszközzel a Horthy-rendszer ellen. Majd küzdelmét folytatta a felszabadulás után is. Eközben a politikus asszony felelősséggel vigyázott a családjára, vette át a korán (1924-ben) elhunyt édesanyja szerepét. A csodálatos benne az volt, hogy - bár saját családot nem alapított - teljes életet élt, mélyen érző és gondolkodó, jó humorú, vidám, a művészetet, az irodalmat, a zenét kedvelő, színházba, moziba, kulturális rendezvényekre járó, társasági ember, a divatot nyomon követő igazi nőként élt. De sohasem volt Faragó Lászlónak a szeretője.

Kéthly becsülte a művelt, okos politikusokat, akik - ami az akkori politikát és közéletet uraló férfivilágban - tisztelettel elismerték intelligenciáját, erkölcsi tartását, a köz- és magánéletben tanúsított bátorságát. Baráti körében általában férfiak, mozgalmi kollégái voltak, mert a politikát "férfimunkának" tekintették, de elismerték, hogy Kéthly azonos értékű politikussá nőtte ki magát. Közülük többel barátság, kölcsönös megbecsülésen alapuló munkakapcsolat alakult ki, lakásán közös vacsorákat, teázásokat tartottak. Kéthly 33 évesen, az akkori felfogás szerint "vénkisasszonyként" került a parlamentbe, a mozgalom és a közélet élvonalába. A nála hat-hét évvel fiatalabb, nős Faragó László valóban egyik legközelebbi munkatársa, segítője lett, és a művelt, tanult, kiváló tollú, a politikában naprakész, több nyelven beszélő jogász és közgazdasági érdeklődésű Faragó sokat is segített az első beszédek összeállításában. Ellentétben másokkal, Kéthlyről nem terjedtek pletykák, az iratokban nem találni egyetlen megalapozott utalást sem, míg másokról akadnak ilyenek. Kéthlyt morálisan soha sem tudták kikezdeni. Bizonyára a csinos, a 168 centi magas, jó humorú, szép arcú Kéthly Anna sokaknak tetszett, de ő megtartotta a három lépés távolságot, s a morálisan neki és politikai pályafutásának ártható kalandokba nem bocsátkozott. Sőt az ilyen eseteket mélyen elítélte, emiatt több vezetővel nem volt hajlandó baráti kapcsolatot tartani.

Ezekről szerettem volna beszélgetni az alkotókkal, a közönséggel. A vetítés után a film alkotóinak jelenlétében kezdődött el a vita. Ez úgy zajlott, hogy a Terror Háza propagandafőnöke kérdéseket tett fel és ők igyekeztek válaszolni. Vita nem volt, valójában nem a filmről szólt a beszélgetés, hanem a Kádár-rendszerről. Nagy sokára megkérdeztem a propagandafőnöktől, hogy a hallgatóság kap-e megszólalási lehetőséget. Azt válaszolta, hogy igen.

Ekkor felálltam és közöltem, hogy az itt elhangzottakkal ellentétben Kéthly Annát, a csodálatos asszonyt a történészek nem felejtették el - mint azt Mészáros Márta évek óta állítja -, és nem az ő bűnük, hogy sokan nem tudnak róla. Csak el kellene menni valamelyik könyvtárba, és ott a katalógusban megnézni a Kéthly és a szociáldemokrata címszót, meglepődnének, hogy mennyi kartont találnának ott. Ám a film alkotói ezt tudják, hiszen a kutatásaimat átadtam, tehát megismerhették az igazi Kéthly Annát. Ami pedig a filmet illeti - folytattam -, sajnos az egész fikciókra épül, meghamisítja Kéthlyt, a politikust, a teljes életet élő embert, lesüllyeszti egy szentimentális, buta, érzelgős, szerelmes, stupid "libává".

Ezen a ponton a megdöbbent vezető propagandista főnök magához tért, észrevette, hogy én komolyan vettem a "beszélgetést". A vitát berekesztette. Kéthlynek annyi.

Strassenreiter Erzsébet (a szerző történész) /

És még egy ajánlat:

BETEKINTŐ
12. évf. 3. szám (2018)
DOI: 10.25834/BET.2018.4.3.
Varsányi Erika:
Egy élet a sok közül…
A szociáldemokrata Kovács János kálváriája 
https://betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/2018_4_varsanyi.pdf 

Meleg Büszkeség: ez a bátrak 1969-es lázadásának ünnepe

(A 2022-es Budapest Pride-on felvonuló férfi pólóján Larry Fink fotója, The LGBT Community Center National History Archive)

2024. június 22-én, szombaton ismét nagy felvonulással tetőzik a napok óta tartó Budapest Pride fesztivál: a helyszínen a fővárosiak, a médiák segítségével pedig az egész világ értesülhet a Meleg Büszkeség Napját ünneplő magyar demonstrációról.
Gyakran tapasztalhatunk értetlenkedést a "büszkeség" kifejezés miatt: "mire olyan büszkék"? - kérdezgetik. Tájékozatlanságból és félreértésből indult ki az az "ellenmozgalom" is, amely "Hetero Büszkeséget" hirdetett, mondván, "ha ők büszkék a nemi orientációjukra, mi is lehetünk ám büszkék arra, hogy heterónak születtünk".
Csakhogy a melegek ezen a felvonuláson nem arra büszkék, hogy ők nem heterók. A valóságos magyarázat egyszerű, de nem közismert.
Az alábbi rövid emlékeztetőt azoknak küldöm, akik, ha új információk más megvilágításba helyezik a dolgokat, képesek átgondolni és felülvizsgálni álláspontjukat.

A Stonewall lázadás története

A hatvanas évekig az azonos neműek iránti szexuális vonzalmat titkolni kellett, a törvények és a hatóságok üldözték azokat, akik nem voltak hajlandók rettegni és bujkálni. Így volt ez az amerikai kontinens és Nyugat-Európa demokráciáiban is. A tiltás és üldözés, ahogy az lenni szokott, az Egyesült Államokban is a korrupció és a bűnözés terepévé tette a melegek szórakozóhelyeinek féllegális szektorát. A melegek találkozóhelyei nem kapták meg a megfelelő engedélyeket, viszont folyamatos hatósági zaklatásoknak kitéve működtek ideig-óráig. A rendőrök szemérmetlenül fosztogatták a meleg szórakozóhelyek tulajdonosait, "védelmi pénzt" szedtek, bár védelemről nem igazán lehetett szó.
A melegek ismerték, "megszokták" ezt a rendszert, és megpróbáltak valahogy együttélni vele, úgy, hogy közben azért a meleg közösség is működhessen valahogy.
New York Greenich Village negyedében a Stonewall Inn szórakozóhely is egyike volt ezeknek a sanyargatott találkozóhelyeknek, Nem rendelkezett legális alkoholmérési engedéllyel, így aztán az ott kapható alkoholra hivatkozva bármikor zsarolhatták. A Stonewall nagy vonzerejének számított viszont, hogy ott engedélyezték az azonos neműek közötti táncot - a viszonyokról sokat elmond, hogy ehhez külön engedély kellett.
A Stonewall közönsége is sok razziát és tömeges letartóztatást átélt, az ilyenkor szokásos rendőri beszólásokkal és alázásokal együtt. 1969, június 28-án azonban minden másképp alakult, mint ami addig megszokottnak számított. Az erkölcsrendészet tisztjei és civil ruhás detektívek nem sokkal éjfél után kezdték el a razziát, de valószínűleg rosszul választották meg a helyet és az időpontot. Sokféle verzió kering, mitől lett a hangulat sokkal feszültebb, mint máskor, de a lényeg, hogy akkor a bárban összegyűlt közönség nem tűrt némán. Ellenálltak, visszaszóltak, küzdöttek a rabomobilba hurcolásuk ellen. Mindezt rendőri hibák tetézték - a visszaemlékezések szerint például nem érkeztek meg időben a rabomobilok -, és a döntő tényező az volt, hogy a Christopher Streeten, a hatalmas, zegzugos háztömbben, ahol a Stonewall működött, futótűzként terjedt a zaklatás híre. A környéken nagyon sok meleg bérelt lakást, és az ott élő heterók nagy része is a helyi közösséggel érzett. Azon az 1969. júniusi éjszakán a Stonewall környékén is pattanásig feszültek az idegek, és ahogy a rendőrök a bárban bénáztak, komoly tömeg gyűlt össze odakint. Már csak egy szikra hiányzott, ami egybehangzó emlékezések szerint valamelyik bárvendég különösen elhibázott, erőszakos végighurcolása volt az utcán. A tömeg akcióba lépett, kitört a lázadás. A rendőrök visszamenekültek a Stonewallba, ahonnan csak órák múlva tudta őket kiszabadítani az erősítés. Közben az utcán szabályos összecsapások alakultak ki a tömeg ellen mozgósított különleges rendőri egységgel. (Az az időszak a vietnami háború elleni hatalmas béketüntetésektől volt hangos, a rendőrség emiatt állított fel hatékony egységeket, arra nem számítottak, hogy egyszer meleg és leszbikus tüntetik, transzvesztita táncosok ellen kell bevetni....)

Siker és büszkeség

Ami különösen megdöbbentő volt, az, hogy milyen nehezen tudták leverni a lázadást. Az első összecsapások csak reggelre értek véget, de a Christopher Streeten könnyen szét lehetett széledni, kerülni egyet az átjárókon és újra támadni. Napokig(!) tartott a Stonewall lázadás, és ez az elemi erejű mozgalom már a teljes sajtónyilvánosság előtt zajlott. Az egész szabad világ láthatta, ahogyan megkezdődött az emberiség történelmének új fejezete: a harcban megszületett a meleg felszabadítási mozgalom. A Stonewall környékén aratott sok kis győzelem, a sok váratlan, addig szokatlan egyéni kiállás, a közösség tagjainak egymásért vállalt szolidaritása kohónak bizonyult: megszületett a meleg büszkeség fogalma.

Nemzetközi mozgalom

Az amerikai kontinensen és Nyugat-Európában azonnal szolidaritási demonstrációk indultak, civil szervezetek alakultak, a jogegyenlőségért és méltóságért vívott harc új szintre lépett. Az első évfordulóra már óriási tüntetést szerveztek, ahol senki sem kérdezgette, hogy "mire büszkék ezek?", és "mit kerestek itt a lengén öltözött travi táncosok?" Egyértelmű volt, hogy ők a mozgalom hősei.
Nálunk még a Stonewall-lázadás híreit sem nagyon lehetett hallani, nemhogy hasonlót szervezni. A szokásos negyedszázados késéssel érkezett meg ez a vonat, de megérkezett.
Amerikában a Stonewall Inn Bill Clinton elnöki ciklusa idején lett Nemzeti Emlékhely. A nemzetközi egyenjogúsítási mozgalom egyik legfontosabb szimbólumává vált.
Magyarországon is, a Pride-hónapban évről évre 8-án várnak a hagyományosan vidám, színes, békés menetre mindenkit, akinek fontos az egyenlő emberi méltóság ügye, és aki nem elégszik meg ostoba gyalázkodó médiumok torz "tudósításaival". Aki csak egyszer is felvonult a Budapest Pride-on, azt nem lehet többé manipulálni.

(Ez a bejegyzés szövegmentés: az eredeti a ma már nem létező zarojel.hu oldalon jelent meg 2017-ben.)

Miket hordanak össze idén Toroczkaiék? - Szélsőségesek a 2024-es kampányban

Színes, nyolcoldalas kampányújságot dobálnak mostanában a postaládákba a Mi Hazánk megbízottjai. Megterhelő feladat ennek a pártnak a megnyilvánulásait követni, de a június 9-i választásokhoz közeledve érdemes átlapozni a „Harmadik Út” című kiadványukat.

A Fidesszel szélsőségességben versengő társaság sikere mindig rossz hír a köztársaságpárti demokraták számára. A téma érthető okból sokunkat foglalkoztat, a 2022-es országgyűlési választások utáni napokban rövid cikkben tettem fel néhány kérdést Toroczkaiék pártjának parlamentbe jutásával kapcsolatban. ( https://varosikurir.hu/hogy-csinaltak-toroczkaiek-van-itt-nehany-rejtely/ Hogy csinálták Toroczkaiék? Van itt néhány rejtély! )

A 2024-es kampányban ismét az érdekel, Toroczkaiék milyen üzenetekkel próbálják meggyőzni a választókat. Választási újságjukat lapozva láthatjuk, hol vannak a hangsúlyok. Az első háromnegyed (!) része semmi különöset nem tartogat: egy mérsékelten normális, populista ígérgetésekkel próbálkozó jobboldali társaság ötleteit hordják össze. Ígéreteik alapján leginkább a vidékieknek kedves témákra összpontosítanak, elsősorban a vidéken élők számára rokonszenves gazdasági, szociális ügyeket próbálnak összegereblyézni.

A legvégére, a hetedik és nyolcadik oldalra kerültek azok a témák, amelyekkel megőrzik igazi szélsőjobboldali arculatukat. Mintha szégyellnék, vagy legalábbis megértették volna, hogy a masszív szélsőbarna választókon kívül másokat inkább elriasztanának, ha ezeket túlhangsúlyoznák… Felsorolják a szellemi sötétség birodalmához tartozó összeesküvés-elméleteiket (az oltásellenességtől a készpénzhasználat ügyéig – lásd erről cikkemet: https://varosikurir.hu/alkotmanyozgat-a-szelsojobb-es-megszelsobbjobb/ Együtt alkotmányozgat a szélsőjobb és mégszélsőbbjobb ), a vidéki közbiztonság témáját egy kis cigányozásra használják, a melegek elleni kőkemény szigorításokkal fenyegető cikkükben a pedofilozás és a kasztrálás ötletét is előhozzák. Antiszemita szavazóikat ezúttal nem szólították meg önálló cikkben közvetlenül, ami ettől a párttól egy kissé meglepő, de a hátlapon elhelyezett kurucinfó és magyarjelen hirdetések mindent elmondanak az értő olvasónak. (Lásd erről cikkemet: http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2017/06/vervad-nemzetiagyhalal-oldalakon-mit.html Vérvád a nemzetiagyhalál-oldalakon.)

Végül – a kampánykiadvány szerkesztőinek akarata ellenére – fekete humorral zárják üzeneteik sorát a hátlapon. Attól a párttól, amely a legsötétebb indulatokat, leggonoszabb ösztönöket gerjeszti, az a szociális ígérgetésnek szánt jelszó, hogy „ingyenes temetést mindenkinek!”, baljós hangulatú.

Ferge Zsuzsa: "A nyilvánosságot akkor vállalom fel, amikor úgy látom, veszély van"

A szegénység kérdésével foglalkozó legtekintélyesebb hazai szakértő a zsidóság szociológiai jellemzőiről is nyilatkozott lapunknak. „A keletről Magyarországra vándorolt ortodox zsidók túlnyomó többsége szegény volt, a nyugatról bevándorolt szefárd zsidók túlnyomó többsége sem számított azonban gazdagnak. Nem voltak ugyan szegények, de ez nem jelentett többet, mint hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelő szinten épp hogy meg tudtak élni” – fogalmazott Ferge Zsuzsa professzor.

ALEF: Köszönjük, hogy olvasóink rendelkezésére állt. Az Ön tudományos munkássága, a szegénység problémájának tudományos vizsgálata, programok és javaslatok kidolgozása önmagában is markáns közéleti szerepvállalás. Hogyan jutott el a szegénység-probléma vizsgálatához? Van ebben szerepe családi hátterének, személyes indíttatásának?
FERGE ZSUZSA szociológus, az MTA Gyermekszegénység Elleni Programjának vezetője: Tudományos témaválasztásomat, közvetlenül, biztosan nem ilyen tényezők határozták meg.
Legfontosabb hatása apámnak és anyámnak volt. Apám a Pester Lloyd felelős szerkesztője, mindketten nyelvtanárok, fantasztikusan elkötelezett liberális baloldali emberek. Nálunk sokszor téma volt a társadalom nagy csoportjainak nyomorúsága.
Nagyapám, Kecskeméti Ármin Makó főrabbija volt. Sokat voltunk náluk, sokat láttunk, saját szemünkkel tapasztaltuk a vidéki helyzetet. Nagyapámékban is óriási nyitottság volt a társadalom, szűkebb és tágabb környezetük sorsa iránt.
Aztán jött a háború, a holokauszt, ami „helyre tette” a világképemet, világossá tette, hogy a társadalom nem mézeskalács-vásár.
Aztán óhatatlanul kialakult a saját érdeklődésem. Ahogy a terepmunka és a statisztikák alapján egyre inkább értettem, hogy milyen ez az ország, annál inkább izgatott, hogy miért van ennyi igazságtalanság. S egyre inkább nőtt bennem a felháborodás.

ALEF: Van a szegénységnek jellemző etnikuma egy-egy adott korszakban, egy adott társadalomban?
FERGE ZSUZSA: Azt hiszem, nincs, bár nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Ami keveset a múlt magyarországi szegénységéről tudok, voltak a népcsoportok szerint különbségek , de etnikai ról nem beszélnék.
Legfeljebb annyit lehet ehhez hozzátenni, hogy Magyarországon évszázadok óta élnek cigányok, és jelentős részük valóban szegény volt. Ez azonban icipici kisebbség volt, nem meghatározó az egész társadalomra és a szegényekre vonatkozó állítások érvényessége szempontjából.
Azt gondolom, hogy a „szegénység arca” bizonyos történelmi helyzetekben kerül elő.
Európában a harmadik világból bevándorló népesség helyzet ad ma „arcot” a szegénységnek. Az Egyesült Államokban is külön kérdés a fekete és a spanyol ajkú népesség helyzete. Magyarország mindezekhez képest is speciális helyzetben van a régóta itt élő, de mind szegényebb cigánysággal..

ALEF: Lehet abból a szempontból különbségeket találni a magyar társadalom különböző csoportjai között, hogy mennyire védettek, vagy éppen mennyire kitettek a szegénység kockázatainak?
FERGE ZSUZSA: Elég pontosan lehet tudni, hogy mekkora kockázat, ha valaki alacsony iskolázottságú környezetből indul, illetve – többnyire az iskola hathatós közreműködésével – menet közben válik egyre esélytelenebbé; mekkora kockázat, ha valaki vidéken, faluban él; mekkora kockázat, ha valaki régen elvesztette a munkáját; ha valaki sok gyereket nevel; ha maga fogyatékos, vagy fogyatékos gyermekét, családtagját tartja el; illetve mekkora szegénységi kockázatot jelent az, ha valaki cigánynak születik. Mindez pontosan, számszerűen megmondható. A kockázatok mérhetők.

ALEF: Az antiszemita klisék szerint a zsidó közösség tipikus tagja gazdag, sikeres kapitalista. Ez a régi előítélet már a holokauszt idején is Mi volt a huszadik században a valóság - és mit lehet tudni a mai magyar zsidóság szociológiai jellemzőiről?
FERGE ZSUZSA: Soha nem kutattam közelebbről ezt a kérdést. Kovács András kollégám biztosan többet tudna erről mondani.
Amennyit én sejtek: a magyar zsidóság esetében alapvető különbség volt a keletről és nyugatról bevándorlók között. Keleti irányból ortodox, vallásos zsidók érkeztek, nyugatról jellemzően emancipálódó csoportok vándoroltak Magyarországra.
Az írástudás általános volt, de a keletről jövő ortodoxok túlnyomó többsége ezt a hagyományos tudást „nem-piaci” célokra használta. Túlnyomó részük szegény maradt. A közülük kikerülő vállalkozók, kereskedők sem tudtak jellemzően továbblépni a helyi kiskereskedő-kocsmáros sorsnál., esetleg a vándorkereskedésnél.
A nyugatról érkező zsidók az írástudást az emancipáció szolgálatába állították, és ez jellemzően sikeres útnak bizonyult. Megkönnyítette a dolgukat az a közismert speciális magyar helyzet, hogy a dzsentrik Széchenyi intelmei ellenére gyűlölték a kereskedelmet, ipart, lenézték az értelmiségi pályákat, így bőven hagytak érvényesülési lehetőséget a feltörekvő zsidó fiataloknak. A magyarországi zsidók ezért túl voltak reprezentálva ezeken a pályákon.
A nyugatról bevándorolt szefárd zsidók túlnyomó többsége sem számított azonban gazdagnak. Természetesen voltak kiemelkedően gazdag és sikeres dinasztiák. DeA amennyire én meg tudom ítélni, a többség nem volt ak ugyan szegények, de ez nem jelentett többet, mint hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelő „középosztályi” szinten tudtak élni.

ALEF: A magyar zsidóságot a 20. században kétszer is megfosztották vagyonától. Először a holokauszt folyamatában, a megsemmisítés előkészítéseként a szó szoros értelmében kirabolták őket. Később a túlélőket – a kommunista párt ideológiája alapján, és ezúttal minden más magántulajdonossal együtt – az alapos államosítással tették tulajdon-nélkülivé. Mennyire tudta ezt kiheverni a magyar zsidó közösség?
FERGE ZSUZSA: Erre a kérdésre nem tudok felelni. A holokauszt esetében feltétlenül meg kell említeni, hogy csak azoknak számított egyáltalán hosszú távon a vagyonuk eltulajdonítása, akik túlélték. Más kérdés a későbbi államosítás. Az államosításokat a többség valószínűleg kiheverte. Olyanról is tudok, aki egyet is értett az új rendszer magántulajdon-ellenessségével.

ALEF: A magyar szociológusok a Kádár-rendszer idején szembeszálltak a "hivatalos" állásponttal, és feltárták az iskolarendszernek a társadalmi szakadékot mélyítő szerepét. Ma egy olyan rendszerben végzik kutatásaikat és tesznek javaslatokat, amelynek megszüntethetetlen alapjellemzője, hogy jelentős csoportok maradnak munka nélkül, fölösleges emberként kiszorítva. Szociológus professzorként van mondanivalója a társadalmi rendszerek különbségéről?
FERGE ZSUZSA: Nagyon markáns különbség, hogy az előző rendszerben az egyenlőtlenségeknek volt felső korlátjuk, éppen a tulajdonkorlátozás miatt, és lényegében volt alsó korlát is, amit a mesterségesen fenntartott, de rendkívül fontos teljes foglalkoztatás garantált. A társadalom elenyésző töredéke kivételével mindenkinek volt lényegében biztonságos jövedelme, amelyből a furcsán torz árrendszer mellett éppen futotta élelmiszerre és a rezsire.
A rendszerváltás után mindez gyökeresen megváltozott. Eltűnt az egyenlőtlenségek felső korlátja is, de a szegénység-kutatót az alsó korlát hiánya érdekli igazán. Ebben a rendszerben olyan feneketlen mélységbe lehet kerülni, amit valamikor úgy neveztek, hogy a nyomorba süllyedő családok, gyermekeikkel együtt, földönfutókká lettek. Csakhogy lassan már a földönfutás is lehetetlen lesz, hiszen a legszegényebbeket mindenhonnan kitiltják.
Az egyenlőtlenségek alsó korlátjának hiánya ezért katasztrofális.

ALEF: Kecskeméti Ármin rabbi emlékének meggyalázása, majd fővárosi értelmiségiek bátor kiállása kapcsán az egész ország értesülhetett arról, hogy önnek mennyire fontosak a családi tradíciók. Közéletünk torzulása miatt rákényszerült erre a nyilvános kiállásra, vagy mindig is ugyanígy ápolta a családi hagyományokat - csak most értesült róla a nyilvánosság?
FERGE ZSUZSA: Férjem nem volt zsidó, aminek számunkra nem volt jelentősége. Az viszont az első perctől kezdve magától értetődő volt, hogy én teljes mértékben, tudatosan vállalom zsidó gyökereimet, miközben nem vagyok vallásos. Úgy fogalmazhatjuk meg, hogy zsidóként vállaltam kulturális önazonosságomat.
Ez a családban mindig általános és elfogadott volt. Akkor is, amikor a családokban ezt inkább titkolták, akkor is, amikor a zsidó származást számon tartani politikailag nem volt ildomos.
Mindennek nyilvánosság elé kerülése más kérdés. Számomra a származás sokáig nem volt a nyilvánosság kérdése, mert egyszerűen nem volt fontos.
A nyilvánosságot akkor vállalom fel, amikor úgy látom, veszély van . A makói eset egyértelműen ilyen helyzet volt.

ALEF: Magyar tudósként találkozott-e valaha azzal, hogy zsidó származásának akár pozitív, akár negatív értelemben jelentősége volt?
FERGE ZSUZSA: Nem hinném, hogy valaha is akár előnyöm, akár hátrányom származott volna származásomból a tudományos közéletben. Én magam biztosan nem értesültem arról, hogy ez a szempont bármilyen formában előkerült volna velem kapcsolatban. Azt, hogy a hátam mögött felmerült-e ilyesmi, nem tudhatom, de szemtől-szemben soha, semmilyen formában nem tapasztaltam ennek jelét.
A közéletben is szerepet vállaló személyként „természetesen” kapok névtelen, gyalázkodó üzeneteket, de tudósként soha nem fordult elő velem hasonló atrocitás. Igaz, olykor nehéz különválasztani a kétféle szerepvállalás következményeit, hiszen ha nyilvánosság előtt beszélek a szegények helyzetének javításáról vagy a szociálpolitika megfontolatlan átalakításairól, ez sokféle ellenérzést kelthet, gyalázkodást is szülhet.

(Az interjút 2010 májusában készítettem az akkor rövid ideig interneten működő Alef magazin számára. A link ma már nem vezet sehová, a cikk a szervezeti változásokkal és az Alef archívummal együtt eltűnt. Ferge Zsuzsa 2024. április 5-én bekövetkezett halála indított arra, hogy elvégezzem ezt a szövegmentést.)

Családi húsvét, de nem mindenkinek

Spiró György Tavaszi Tárlat című könyvében fontos dramaturgiai szerepe van az 1957-es hosszú húsvéti hétvégének. Ekkor indul el a lavina, amely azzal fenyegeti az addig önmagát teljes biztonságban ringató főhőst, hogy maga alá temeti.

1957. április huszadika, szombat, Budapest
„Egyedül volt bent. Kis Horváth a szüleivel lement falura, Palágyi a menyasszonyával annak szüleihez utazott Győrbe, és Benkő is mondta, hogy az unokaöccseivel turistaházba mennek több napra, és ezt a napot is kiveszi. Jó lett volna kivenni ezt a szombatot. Egyetlen különbség van a zsidók és a magyarok között: a magyaroknak vannak rokonaik, akikhez elutazhatnak.”
(…)
„Azért lézengtek ezen a szombaton az igazgatóság kockaépületében a szokásosnál is kevesebben, mert másnap következett húsvétvasárnap, és a húsvéthétfőt is kiadták munkaszünetnek. Talán annyi a felkelés eredménye, hogy állami ünnep lett a húsvétból, ami még a bigottan katolikus országokban sem mindenütt jellemző. Aki tehette, kivette a szombatot, sőt három és fél napos ünnepet ütvén össze már péntek délben elmenekült, és sokan tehették, megállapodván a főnökükkel, aki hasonló cipőben járt, hogy azt a néhány pénteki órát meg a teljes szombatot le fogják csúsztatni valamikor.”

(Spiró György: Tavaszi Tárlat. Magvető, 2010. 96. és 97. oldal)

Még egyszer Toroczkairól és a kerülendő szerkesztőségekról

Illusztráció: így nézett ki Budapestnél a Duna a legutóbbi "nemzeti-keresztény reneszánsz" eredményeként. Forrás: Fortepan/a Vörös Hadsereg fotóarchívumából

Egy ismerősöm december 15-én lelkesen újságolta, hogy milyen kitűnő beszélgetést volt alkalma végignézni 2023. december 14-én, csütörtökön. Nem igazán lehet képben a világnézetemről (liberális, köztársaságpárti, antifasiszta vagyok, szóval sem fideszes, sem szélsőfideszes mihazánkos...), mert Rónai Egon december 14-i Toroczkai-interjúját próbálta fényezni. (Linket nem adok ehhez, aki akarja, keresgélje.) A műsorról, amiben Toroczkai megbecsült vendég lehet, ahelyett, hogy politikai bűnözőként távol tartanák, a Média1 így számolt be indulásakor: https://media1.hu/2023/03/29/ronai-egonnal-indit-musort-az-index/ (Rónai Egonnal indít műsort az Index )

Nem lehettem nagyon nyitott erre a beszélgetésre, de mit tegyünk.  Szerintem a nácikról hírt kell adni, a közvéleménynek tudnia kell róluk, akcióikról, lépéseikről - de tisztességes szerkesztőség, tisztességes újságíró ne társalogjon a Toroczkai- Dúró- Novák Előd-félékkel. Ha pedig mégis így tesz, legyen tökéletesen felkészült. 2014-ben éppen azért fordultam el az ATV tévécsatornától, mert a csatorna akkori vezető személyisége, Rónai Egon az akkor sötét náci cigánygyűlölő antiszemita stb politikát vivő Jobbik vezéreit a számukra sikeres parlamenti választások után elkezdte beinvitálni a stúdióba - és ezekben a beszélgetésekben sorozatban kudarcot vallottak.  Lásd erről akkori blogbejegyzésemet: https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2014/05/jobbikosok-az-atv-kepernyojen-sajnos.html (Jobbikosok az ATV képernyőjén - sajnos nem a szélsőbarnák kudarca)

A friss Rónai Egon-műsor iránt lelkesedő ismerősöm láthatólag azt sem tudja, ki az a Toroczkai László. Vagy ha tudja, nem érdekli, akár egyet is ért szélsőséges fajgyűlöletével. Mindenesetre a magam részéről ezt is dokumentáltam, még abban az időben, amikor Toroczkai nem volt sikeres pártvezér. https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2017/06/vervad-nemzetiagyhalal-oldalakon-mit.html (Vérvád a nemzetiagyhalál-oldalakon - Mit tudunk a terjesztőjéről?) 

A közvélemény médiatudatosságára jellemző, hogy amikor Toroczkai és bandája rövid de velős jellemzése után megemlítettem, hogy időm sincs efféléket nézni (újságíró-szerkesztő időszakomban rá kellett vennem magam természetesen, folyamagtosan olvastam a fideszes heccsajtót is, de ez már szerencsére nem kötelességem), és hozzátettem, hogy ha tévézek valamennyit, az RTL Híradóból és a csatorna politikai közéleti magazinjából tájékozódom - rávágta, hogy az RTL szerinte "Gyurcsány tévéje". Nem igazán látja a nagyságrendeket, fogalma sincs az RTL és a Demokratikus Koalíció méreteiről. Beszopja azt a fideszes propagandát, hogy "nincs független sajtó", ami nem a fideszé, az biztos gyurcsányista. Érthető, miért érdeke ez az ostobaság a diktatúra propagandistáinak.

KIEGÉSZÍTÉS:
https://nepszava.hu/1120912_egyenes-beszed-mostantol-antonia-itt-egon-ott
Egyenes beszéd - Mostantól Antónia itt, Egon ott
Népszava, 2017. február
RÓNAI Egon: “Rendszeresen megkapjuk kollégáktól és a nézőktől is kérdésként, hogy mekkora a nyomás rajtunk, műsorvezetőkön, műsorkészítőkön, szerkesztőkön és én mindenkinek ugyanazt tudom erre mondani: semekkora. Nincs velünk szemben semmiféle politikai típusú elvárás. Lényeges változás volt néhány éve, hogy a Jobbik politikusai megjelentek az ATV-ben mint interjúalanyok. Amikor én 2010-ben idekerültem az ATV-hez, rögtön azt kérdeztem, miért nem beszélgetünk velük? Egy parlamenti pártról van szó, s mi gondolhatunk róla sok mindent, de az tény, hogy a társadalom egy része számára fontos. Nekünk pedig nem az a dolgunk, hogy a társadalom egy részét kizárjuk, hanem az, hogy megmutassuk nekik a valóságot a mi olvasatunkban. Ehhez hozzátartozik a Jobbik és az összes probléma, amit e párt jelenléte felvet. Mondok egy konkrét példát. Dúró Dórával vitatkoztam adásban a szegregációról egy bírósági döntés kapcsán. Én ugyanis botrányosnak tartottam az ötletüket, hogy az elmaradott térségek elmaradott családjaiban növekvő gyermekeket erőszakkal beköltöztetjük egy kollégiumba azzal, hogy majd mi felneveljük. Mára eljutottunk oda, hogy egy kiszivárgott anyag szerint az EMMI egyik államtitkárságán pont egy ilyen javaslat készült. Tehát most a kormány veti fel ugyanazt, amit pár éve a Jobbik. Vagyis ha ennek a pártnak a képviselői nem jöhetnének be a stúdióba, nem hallgathatnánk meg az érveiket, a téma csak akkor válna publikussá, amikor azt már végül maga a kormány javasolja.
Ettől kezdve már vitatkozhatnánk róla. Azt gondolom, a problémákról beszélni kell, az újságíróknak, demokrata módon gondolkodó embereknek meg kell mutatniuk, kinek mik az érvei a véleménye megalapozásához. Ilyen típusú vitáink voltak itt házon belül is az elmúlt években. Aztán jött egy 2014-es bírósági döntés, amely kötelezte az ATV-t arra, hogy a választási kampányban a Jobbiknak ugyanolyan teret adjon minden lehetséges módon, mint bármely más pártnak. Ez átszakította azt a falat. Én azt szoktam mondani - talán nem túl empatikusan -, hogy nem egy televízió dolga megnyerni a választásokat. Bár elvárnák tőlünk, nem egy televízió dolga ellenzéknek lenni az ellenzék helyett."

Locsolkodós húsvét – és a családi szégyen, amiről nem illett beszélni

Sokfelől hallatszik a panaszkodás a gyorsan elkopó húsvéti hagyományokról, jaj, hol vannak már azok a régi szép szokások? Amikor férfiak és fiúk ünneplőben járták a lányos házakat, versikével köszöntötték és illatos vízzel permetezték a nőket?
Ritkán kerül elő ilyenkor – legfeljebb az ilyenkor valamiért mindig bejelentett fokozott közúti ellenőrzések utalnak rá –, hogy ezt a kedves népszokást hány családban változtatta (és változtatja ma is) pokollá a mértéktelen piálás.
Húsvét hétfő túlságosan sok helyen jelentette az estére hazatérő s…grészeg „családfőt”, aki erőszakos barommá vált, és a felesége, gyerekei rettegve várták, vagy „jobb” esetben a félig eszméletlen, bamba alak iránti undorral, szánalommal…