(A Kardos G. György portré forrása: Szalay Zoltán, Fortepan)
A TÖRTÉNET VÉGE
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761
Néhány nappal később Tel Avivba utaztam a hadosztály gazdasági hivatalába, s
még aznap délfelé áthajtottam a Jaffa–Tel Aviv úton Jaffa főterére, a régi
Mansijjére, amit most úgy hívnak: A hódítók tere. Ezt a részt már Tel Avivhoz
csatolták, itt álltak valaha az előkelő pénzintézetek. Újdonsült boltosok
osztoztak azóta a hűvös helyiségeken, de a rövidáruüzletek és
vegyeskereskedések fölött még láthatók voltak a márványtáblák: Palestine
Mercantil Bank… Barclay’s Bank… Banco di Roma… A városnak csupán egyharmadát
foglalja el a gettó, a tágasabb utak házaiba bevándorlók költöztek, itt is
románok, magyarok és afrikaiak, és a Tel Aviv környékén felszámolt buhárai és
jemeni barakknegyedek lakói. A városparancsnokságon, egy kertes, mór stílusú
villában, helyiségről helyiségre vándoroltam – a katonai kormányzat szilárd
meggyőződéssel vette át a brit közigazgatás körülményes gonoszkodásait –, de
végül a százados, akihez utoljára küldtek, megnyugtató módon utasította el a
kérésemet: – Láttál már olyan háziasszonyt, őrmester, aki nagytakarítás közben
vendégeket fogad? – Ez azt jelentette, hogy a Biztonsági Szolgálat emberei
razziát tartanak a gettóban, s mellőzik hozzá a közönséget. Elgondolkodtam ezen
a hasonlaton a jó háziasszonyról, igazán szép mondás volt, egykori szomszédom,
Aroncsik, a gedérai sakter elégedetten állapította volna meg: egy jó mondás –
különbség tétessék –, az maga az Írás.
– Gyere vissza délután –
mondta a tiszt. – Talán nagyobb szerencséd lesz.
Nem messze a
városparancsnokságtól megebédeltem egy keleti kifőzdében, taskenti zsidók
teáztak körülöttem, kis, kerek sapkák ültek a fejük búbján. A teához
savanyúcukrot szopogattak. A savanyúcukor és az ánizspálinka párolgása
megédesítette a sűrű olajszagot. A szomszéd asztaltól
kövér, tokás buhárai férfi telepedett mellém, megereszkedett öregasszonyarcát
kis kacér szemölcsök tarkították. Arakot és jegelt vizet tett az asztalomra,
töméntelen ánizst lehelt rám, és rögtön a bizalmába avatott.
– Én cipész vagyok,
miszter.
– Szép – mondtam. – De
miért szólítasz miszternek?
Öklével rávert az
asztalra.
– Az oroszok nem
szeretik a cipészeket.
– Nem szép – mondtam.
Beleszagolt a pálinkába.
Tekintete a távolba révedt.
– Afganisztán se jó –
mondta.
– Képzelem – mondtam.
Akkorát csapott megint
az asztalra, hogy a poharamból kilötykölődött a narancslé.
– Amerikában. Ott jó!
– Általában menj haza,
Niszim – szólt oda neki egy okoskodó képű, szakállas férfi, óriási turbánnal a
fején. – Általában hagyd békében a katona urat.
– A miszter a barátom –
mondta a szomszédom, és ajkai remegni kezdtek. – Az oroszok nem szeretik a
cipészeket.
– Kiket szeretnek az
oroszok? – kérdeztem, hogy kissé élénkítsem a társalgást.
– Izmajlovot – mondta. S
majdnem sírt. – Az oroszok megvertek.
Keserűsége legalább
harmincéves lehetett, de olyan üdén zöldellt, mintha csak tegnap szedték volna.
Amikor már nagyon sok
ánizst szívtam be, fizettem, de előbb még egy arakot rendeltem szomorú
asztaltársamnak. Ezt aztán igyekezett is meghálálni egy felvilágosítással,
aminek később még hasznát vehetem.
– Tudod, miszter, hogy
ki lopta el a bőröket?
– Majd megmondod.
Körülnézett.
–
Izmajlov – suttogta, és intett, hogy erről egyelőre senkinek semmit.
Amikor kimentem a
kifőzdéből, aggodalmasan nézett utánam, mutatóujját a szája elé emelte.
Ütött-kopott mozit
találtam a közelben, arab mozi volt hajdanán, az új tulajdonos nem sokat
költött rá, ősrégi dallamok recsegtek egy falba épített gramofontölcsérből a
bejárat fölött. Megváltottam a jegyem, s letelepedtem a sötétben egy ingatag
padra. A helyiségben lehetett vagy ötven fok, a vetítőgép zörgött, mint egy
traktor. Alig késtem valamit, a híradó végét vetítették. Nazaret lejtős utcái
jelentek meg a vásznon, azután a városka arab polgármestere beszélt egy
gyűlésen, Ben Gurion óriási képe alatt. Az öregúr lelkesen bizonygatta, mekkora
gazdasági és erkölcsi előnyökkel jár, hogy Izrael kebelében élhetnek. Beszéd
közben izgatottan tépkedte a bajuszát, lüszterkabátján felismerhetetlen
kitüntetés lógott. Az egybegyűltek bólogattak, nevetgéltek, elkomorodtak, és
megint nevetgéltek. Arab iskolás gyerekek, merev sorokban, apró izraeli
zászlókat rázogattak lankadtan, majd élénk buzgalommal – a hangulat vonagló
váltásai szemérmetlenül leplezték le a láthatatlan irányító jelzéseit.
Tucatnyi suhanc ült még
rajtam kívül a nézőtéren, felugráltak, fütyültek, tenyerüket berakták a
vetítőgép fénysugarába. A film olykor elhomályosodott, vibrált, majd oldalra
csúszott, és pajkosan ugrálva húzódott vissza a helyére.
A híradó után egy Kard a
sivatagban című amerikai film idézte vissza a brit betolakodók ellen küzdő
Palesztinát. Hatásos film volt, jelentősen növelhette egykor a New York-i
üzletek pultjaira állított Dávid-pajzsos perselyek tartalmát, bár a történet
alig különbözött más efféle történetektől, ezeknek a történeteknek a szabályait
már meg sem lehetett volna változtatni: illegális bevándorlók, üldözés tengeren
és szárazföldön, templomi imák szomorúsága, keményszívű britek, akik aztán
megkapják a magukét. De az utolsó megrázó jeleneteken még a suhancok is
szipogtak, s elképzeltem, micsoda könnyáradatot fakaszthatott ez a film valaha Brooklynban. Elfogott bevándorlókat szabadítanak ki egy
brit táborból, hamisított paranccsal, a zsidó ellenállás angol egyenruhába
öltözött harcosai, s teherautókon robognak a vak éjszakában. Az angolok
csakhamar észbe kapnak, üldözőbe veszik a szökevényeket, s már-már utolérik
őket, amikor a konvoj megtorpan, kétfelé ágazik az út. A brit parancsnok
kiszáll a kocsijából, hogy nyomot keressen, s az egyik út elején talál is
valamit. Kegyetlen mosoly ömlik el a brit parancsnok arcán, az ellenállási
szervezet jelvényét tartja a kezében, a búzaszállal körülfont, egyenes, rövid
kardot. A tiszt inteni készül, hogy az irányt mutassa, amikor a hajnali
derengésből egy torony bukkan ki a távolban, s megkondul a harang. – Betlehem –
suttogja a tiszt maga elé. S ráébred, hogy karácsony van. Akkor behunyja a
szemét, s képzeletében örömben úszó kis családját látja egy piros téglás
házban, Angliában. Merry Christmas – mondják az angyalarcú gyerekek egy kedves, szőke fiatalasszonynak, és
körültáncolják a karácsonyfát. Merry Christmas. A tiszt kezébe temeti az arcát,
és egy másik kép merül fel lelki szemei előtt. Menekült zsidó gyerekek
kenyérdarabot szorongatnak sovány kezükben, a tekintetük riadt és könyörgő… A
tiszt lassan felemeli a karját, és visszafelé mutat, a tábor irányába. A
harckocsik csikorogva megfordulnak… És zúgnak a harangok Betlehemben.
Amikor kijöttem a
moziból, azt hittem, hogy továbbra is a betlehemi harangokat hallom, de csupán
egy jaffai katolikus templom harangjait kongatták. Elsétáltam a gettó
bejáratáig, késő délután volt, s még nem hagytam föl a reménnyel, hogy az akció
végén megadják az engedélyt. Ám jócskán szürkületbe hajlott már, amikor
megnyílt a sorompó, és kigördült előttem három teherautó, az egymáshoz
szíjazott férfiak tömör rémületével. Golyószórókkal felszerelt dzsipek követték
a teherautókat, a katonáknak nem volt arcuk, óriási szélvédő szemüvegek ültek a
nyakukon. Ragacsos, hideg félelem tapadt a sorompón túl a kövekre, a házak
falán a katonai kormányzat zaklató parancsaira. Nem messze az őrbódétól apácák
álldogáltak, és megrovó pillantásokat vetettek az
izraeli őrökre, kopaszra nyírt, arab gyerekek csimpaszkodtak az apácák
szoknyáiba, a missziók által adományozott intézeti ruhák esetlenül lógtak
rajtuk. Az egyik trikón a Donald kacsa pompázott, a másikon ez állt:
Cleveland–Ohio. Hosszú utca vezetett a sorompótól a városba, messzire el
lehetett látni, egy kicsiny térig, ahol a missziók épületein angol, amerikai,
francia, svéd zászlók lengtek, örökös ünnep a gettó közepén. Az egyik ház falán
meszelt arab íráson akadt meg a szemem. Al ard. A föld. Az ország. Sejtelmem
sem volt arról, hogy mit hirdetett ez a meztelen főnév, amely most a jelzők és
határozók irányításától megfosztva, sokatmondó lett, minden betű a
háromszorosára növekedett.
Kopott, fáradt emberke
ácsorgott a közelemben, ólmos tekintetében a rosszul fizetett hivatalnokok
hervadt gőgjével, s egy kupac elhajigált konzervdobozt bámult.
– Az utcákat azért
rendben tarthatnák – szólt hozzám, mintha tőlem várna intézkedést.
– Hiába minden –
mondtam. – Elmaradottak.
– Lusták – mondta.
Kirívóan német hangsúllyal ejtette a szót.
– Rendetlenek – mondtam.
– Piszkosak – mondta.
– A németek tiszták –
mondtam.
– Na ja, a németek – kis
kuncogást nyelt le.
– A németek rendesek –
mondtam. – Jó katonák.
Gyanakodva mért végig.
Egyszeriben nem tudta, hányadán áll velem. S tett egy kísérletet.
– Azért ez nem
szerencsés – kezdte.
– Micsoda?
– A drótkerítések, meg
ez az egész – mondta. – Félni azért nem kell tőlük.
Szigorúan néztem rá.
– Így nem szabad
beszélni. Így csak a kommunisták beszélnek.
Megijedt.
– Nem vagyok kommunista
– mondta.
– Miért? – emeltem föl a
hangom. – Az sem szégyen.
–
Nem mondtam, hogy szégyen – motyogta meggyötörten. – Azt mondtam csak, hogy nem
vagyok kommunista.
– Vigyázni kell –
mondtam, s ezzel ott is hagytam ezt a feldúlt kis embert, zavaros kétségei
között, és elindultam a drótakadályok mentén, cél nélkül és figyelmetlenül.
Semmi fontosat nem
kerestem. De nem is láttam semmi figyelemre méltót. Egy gyerek úgy tett, mintha
követ dobna felém, de üres volt a keze. Lefátyolozott asszonyok kapualjakba
menekültek a tekintetem elől, koldusok lóbálták füstölőiket. Szórakozottan betűzgettem
a zománca vesztett táblákon az utcák nevét, de ennek sem volt jelentősége a
számomra. El Magrabi utca. Kamel utca. Savarbi Basa utca. Az Ataba el Hadra
utcában fehérre festett, nyitott Ford kocsi kattogott, őskori kocsi volt,
oldalán vörös félholddal, mentőautónak használhatták. Magas, hajlott hátú
öregúr lépett ki a kocsiból, hegyes, ősz bajuszával, rövidre nyírt
körszakállával megtévesztően hasonlított a képre a Simon Artz cigaretta
dobozán. Régimódi európai ruhájához piros fezt viselt, s tömött orvosi táskát
tartott a kezében. Észrevette, hogy figyelem, hátraszólt valamit a sofőrnek,
aki azonban ügyet sem vetett rá, kefiába burkolt fejét az ülés támlájára hajtva
pihent. Az öregúr azután apró, tipegő lépésekkel közeledett felém, s mereven
rám szegezte közben a szemét, menekülésre kész óvatossággal. Amikor a
kerítéshez ért, meghajolt, táskáját a földre tette.
– Good evening –
köszönt, kissé kényeskedő hangsúllyal.
A drótakadályok partjain
legalább kétméternyire álltunk szemben egymással.
– Good evening – mondtam
én is. – Értek arabul.
Az öregúr lehalkította a
hangját.
– Nem vagyok arab –
közölte hunyorogva. – Török vagyok. Török ember, uram. – Nyugtalanul
körülnézett. – Érti, mit akarok ezzel mondani?
– Értem – mondtam. – Azt
akarja mondani ezzel, hogy nem arab.
–
Úgy van. – Az öregúr elismerő bólintással adózott értelmemnek. – Török vagyok.
Azután bármit mondott az
öregúr, a végén mindig lehalkította a hangját, és mindig körülnézett, és minden
mozdulatának nyomatékot adott valami fura, gyanús mozdulattal.
– Ötven esztendeje élek
Jaffában – suttogta, s ehhez a közléséhez a keze fejét hanyagul a csípőjének
támasztotta, alsó ajkát előrebiggyesztette. Kínos gonddal őrizte tekintélyét,
amely pecsétes és foltos volt, mint a ruha, amit viselt.
Csomós, ősz haja fölött
a piros fez alján vastag, fekete karikát vont a zsír. A fez bojtjának szálai
rojtosak voltak, akárcsak a fakó, szürke, háromnegyedes kabát szélei. Laza
csomóra kötött nyakkendőjét széles, aranyozott tű szorította az ingéhez, de inkább
emlék volt a tűn az aranyozás.
Kis hallgatás után úgy
hadarta el, mint egy összeesküvés jelszavát:
– Az apám volt a vilajet
tisztiorvosa.
Igyekeztem elragadtatott
képet vágni.
Az egyenruhámat
vizsgálgatta, a vállpántra tűzött szalagon a két párhuzamos kardot, a Goláni
hadosztály jeleit.
– Kapitány voltam az
első világháborúban, uram. – Megint lehalkította a hangját. – Német
vaskeresztet is kaptam. – Körülnézett, a szája elé tette nikotinos, barna
ujjait. – De én, uram, nem Hitlertől kaptam, mint a mufti. – A szemem közé
nézett, és már úgy mozgatta ajkait, mint egy hasbeszélő. – A diplomám is a
berlini egyetemen szereztem.
Nagyon boldog voltam.
– Ja, das war nur einmal
– sóhajtotta az öregúr, s belső zsebéből bádog cigarettásdobozt emelt ki
szertartásosan, valamiféle egyiptomi cigaretta kék dobozát. Minden mozdulatára
vigyázott, hogy megfelelő benyomást keltsen, s csupán nagyon finom tárcákat
nyitnak ki úgy, ahogy az öregúr pattintotta fel a horpadt bádogdobozt.
Rágyújtott, a füstöt is méltósággal fújta ki, szemét égre meresztve, mint egy
müezzin, mielőtt elkezdi az imát. – Ja, das war nur
einmal. – Előrehajolt, a fejét valósággal bedugta a tüskés dróthálók közé, és
annyira suttogott, hogy alig értettem. – A szultán volt az első, aki támogatta
a cionizmust. Hallott erről, uram?
– Hogyne – mondtam. – A
szultán megtette a magáét.
– És látja, uram, és
mégis… – pislogott szemrehányóan – mégis itt vagyok. Nem tettek különbséget.
Érthető ez, uram?
– Nem – mondtam. – Ez
nem érthető.
– A szultán tudta, hogy
mit tesz. Azt mondta, adjunk lehetőséget ennek az intelligens népnek, mert a
zsidók intelligensek, ezt senki sem tagadhatja. A törököknek csak hasznuk lehet
a zsidókból. A zsidók a trágyából is aranyat csinálnak, már bocsánat. A zsidók
szorgalmasak, és ha egyszer valamit elkezdenek… Palesztinában bebizonyították,
uram, egy Amerika lesz ez az ország. S a szultán ezt előre látta, uram.
– Családja van? –
szakítottam félbe.
Csodálkozva nézett rám,
és kurta-fura vihogás tört ki belőle, inkább nyöszörgésnek hallatszott.
– Cukorbeteg vagyok –
nyögte válaszul, és enyhén megriszálta az alsófelét. – Tudja, uram, mit jelent
ma inzulint szerezni? – és sejtelmesen rám aggatott egy újabb titkot. – Ha dr.
Rosenthal Tel Avivból még élne, nem tartanék ma itt, uram. Na, ja, das war nur
einmal.
Két férfi lépett a
sarkon túl az ócska Fordhoz, s komor képpel megálltak előtte.
– Dr. Rosenthal –
ismételte az öregúr –, Émile Zola utca…
A Ford mellett az egyik
férfi a nyakánál fogva, durván felrázta az alvó vezetőt, a másik belerúgott az
első keréken a gumiba. A puffanásra az öregúr hirtelen hátrafordult, és
önkéntelenül hátrált is valamit. Többé nem is vett tudomást rólam, egy pillanatig
meredten nézte a két kevéssé bizalomgerjesztő férfit, azután sebesen csoszogni
kezdett feléjük. Azok nem várták be. Amikor a távolság már csak néhány lépésre
csökkent, lomhán odébb mentek, s eltűntek a sarkon túl, egy deszkapalánk
mögött, ahová én már nem láttam. Az öregúr megbűvölve követte őket. A sofőrt láthatólag nem érdekelte a dolog, a nyakát tapogatta, ahol
megragadta az egyik férfi, s kiköpött az útra. Nem mozdultam a helyemről,
lenyűgöztek a félelem és fenyegetés ismeretlen kapcsolatai, és nem csodálkoztam
volna, ha egyszerre éles üvöltés szakad ki a palánk mögül, a fülledt homályból.
De egészen más történt, mint amire vártam. Az öregúr kisvártatva bárgyú
elégedettséggel visszatipegett, s még rágcsált is valamit útközben. Beült a
kocsiba, megtapogatta a sofőr nyakát, elég sokáig tapogatta, s a fejét csóválta.
Azután elhajtottak. Azután én is elindultam, de továbbra is a drótakadályok
mentén ballagtam, s bámultam továbbra is a semmitmondó utcatáblákat. Imad ed
Din utca, Bab el Bahari utca… Nyers téglával burkolt zárdai kápolna képezte a
határt egy helyütt, francia zászló kókadozott a csenevész torony keresztje
mellett, s a nyitott ablakon át kislányok hangja hallatszott, az egyhangú
litánia: Seigneur, ayez pitié de nous… Père, ayez pitié de nous… Jésus-Christ,
ayez pitié de nous…
A kápolna falát is sűrűn
borították a hirdetmények: kik, hogyan, milyen igazolásokkal vehetik át az
élelmiszerjegyeket…
1925. május 10-én, éppen
száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek
meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos
újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak
szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok
linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra.
Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra
elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent,
kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a
katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe
ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/abu-ali-hogy-hivjak-most-ezt-az.html
