Ne kenjük még ezt is a cigányokra!

(Az alábbi szöveget a per másodfokú tárgyalásának kezdetére /április 15./ időzítve elküldtem a Népszabadság Fórum rovatának. A szerkesztő nem fogadta el közlésre, arra hívta fel a figyelmemet, hogy a "romagyilkosság" kifejezés nyelvileg helyes. Több példával is illusztrálta, hogy így kell nevezni azt a bűntettet, amikor romákat gyilkolnak. Döntését elfogadtam, nyelvtani szempontból igaza van - blogomban mégis közzéteszem, mert - ahogyan alább írtam is - az elejétől fogva berzenkedek a kifejezés ellen. Talán a "cigánybűnözés" kifejezés karrierje, és a két szó hasonlósága teszi...)

A 2009 augusztusában nagy nehezen lekapcsolt cigányvadász (helyesbítve: cigánygyűlölő embervadász) terrorcsoport pere évekig tartó, tragikomikus elemekkel tűzdelt tárgyalás után első fokon három tényleges életfogytiglan kiosztásáig jutott el. Ez az ítélet nem jogerős, fellebbezés után itt a második forduló.

A sajtó ismét megtelt nem túl elmélyült híradásokkal, és gyakorlatilag kivétel nélkül azt a kifejezést ismételgetik, hogy a bűntett, amiről szó van, az nem más, mint „romagyilkosság”. Sőt, mivel következetesen, hat halálos áldozatig folytatták a tettesek, többes szám dukál: „romagyilkosságok”. (Még szerencse, hogy legalább nem külön írva...)

Hát, nem ez történt.. Könyörgöm, azok a gazfickók véletlenszerűen kiválasztott magyar honfitársakra, cigányokra vadásztak! Hogy mondják ezt magyarul?

Aljas csúsztatás, amikor cigány származású vagy lecigányozott elkövetők által művelt köztörvényes bűnügyeket „cigánybűnözésnek” bélyegeznek. Olyankor tudatosan, egy egész népcsoportot meggyalázó szándékkal egyes bűncselekmények indítékának hazudják a tettesek származását... Van, aki gonosz szándékból teszi ezt, és van, aki ostobaságból – az eredmény ugyanaz.

Nem hinném, hogy aki a „romagyilkosság” kifejezést elindította, szintén tudatosan alkotta ezt a szót – ennek a kifejezésnek az elterjedése inkább az ostobaságnak vagy szellemi restségnek köszönhető. Az eredmény azonban szánalmas: egy rasszista cigányvadász (helyesbítve: rasszista, cigánygyűlölő embervadász) terrorcsoport sorozatbűncselekményét is képesek vagyunk úgy nevezni, mintha „roma gyilkosokról” lenne szó.

Mivel – szerencsére – az utóbbi években még hasonló, hónapokon át végrehajtott embervadászat sem történt Magyarországon, egyértelmű megnevezés lenne a szóban forgó ügyet és valószínű tetteseit „sorozatgyilkosságnak”, „sorozatgyilkosoknak” nevezni – amíg jobbat nem találunk.

Márpedig a most használatosnál csak jobbat találhatunk...

(FRISSÍTÉS:
Gábor István hívta fel a figyelmemet, hogy ha a "romagyilkosság" kifejezés visszatetszést kelt bennem, a "cigányvadászat" helyett is helyesebb pl "rasszista (cigánygyűlölő) embervadászat" kifejezést használni. Igaza van, köszönöm!)

Tapolca szégyene - düh és bojkott

Tapolcán (Ajkán, Sümegen és több tucat hozzájuk tartozó kistelepülésen) április 12-én győzött  a Jobbik jelöltje - teljesen valószínűtlen, hogy a hivatalos végeredmény más lesz - 261 szavazat kényelmes előny. Természetes, hogy dühös, kétségbeesett, letargikus reakciók áradnak. Ki-ki vérmérséklete szerint kezeli hazánk tönkremenetelének újabb történelmi stációját.

Várható volt, hogy a szenvedély disszonáns hangokat is előcsal. A legjobban az a gyors reakció bántott, amely azt hiszem, valamennyiünk első dühében előjön. Éppen ezért bántó, mert saját esendőségünk (esendőségem) jele...

Volt ugyanis, aki mindjárt bejelentette, ő bizony egy darabig nem megy Tapolcára, tavasbarlang ide, Malom-tó oda... Ahol ilyen sok a Jobbik-szavazó, azt a helyet rendes ember elkerüli.

Igen, igen, érthető ez a felzúdulás - és ha indulatból cselekszünk, a térképen szépen bejelölhetjük Ózd, Tiszvasvári, Tiszaeszlár, Érpatak és még néhány - sajnos szaporodó számú - szégyen-település mellé Tapolca nevét.

Egy kicsit lehiggadva viszont előjön az empatikus énem: mégis, mi legyen a tapolcai (ózdi, tiszaeszlári, érpataki stb.) antifasisztákkal? Egészen biztos, hogy ezeken a helyeken is vannak, nem is kevesen, akik fájlalják és szégyellik a helyi többség döntését. Hagyjuk őket egyedül szívni? Nem éppen fordítva kellene eljárni?

Éppen most lenne szükségük külső megerősítésre, támogatásra, kapcsolatfelvételre azoknak, akik ott kitartanak. "Szerveződj" - láttam egy transzparensen éppen egy hétvégi demonstráción. A baloldalnak hagyományosan ebben volt az ereje. A technológia is megvan ehhez, jobbak a szervezetépítés lehetőségei, mint valaha.

A bojkott vonatkozhat a sötét szélsőjobboldali erők és támogatóik bojkottálására, de túlzásba nem kellene vinni...

Ellenforradalom, nemzeti ellenállás - mit kezdjünk a hazug feliratokkal?

(Az írás rövidített, szerkesztett változata megjelent a Népszabadság Vélemény rovatában, 2015. február 27-én:
http://nol.hu/velemeny/mit-kezdjunk-a-hazug-feliratokkal-1518761 )

Végeláthatatlan szimbólum-háborúkat vívunk. Az egymásnak feszülők leggyakrabban használt fegyvere sajnos a félreértelmezés, ami jobb esetben félreértésből, rosszabb - és gyakoribb - esetben szándékos csúsztatásból fakad.
A legutóbbi elkeseredett ütközet Putyin budapesti koszorúzási programja nyomán robbant ki: a Fiumei úti, hatalmas területű szovjet katonai parcellában eltemetett katonák legtöbbje a Hitler terveit szolgáló német és magyar csapatok elleni felszabadító harcokban esett el, de a dátumokból látszik, hogy vannak ott az "ideiglenes" állomásozás évtizedeiben Magyarországon elhunytak is - és sok 1956-ban elesett katona is abban a parcellában nyugszik. A botrányt az kavarta, hogy az utóbbiaknak állított Kádár-kori obeliszkek a szovjet fegyverekre támaszkodó hatalom ideológiai álláspontját tükrözik: a magyar néphatalomért elesett szovjet katonákat dicsőítik, a véres harcokat ellenforradalomnak minősítik.

Putyin - amint az Orbánnal közösen tartott sajtótájékoztatójából kiderült - nem erre az 1956-os magyar-szovjet háborúra emlékezve helyezte el koszorúit, hanem a nácizmus elleni szövetség 1945-ös győzelméért hozott irtózatos áldozatra emlékeztetett. A diplomácia nyelvén persze tapintatlan üzenetet is célba juttatott, mivel Budapesten számos olyan emlékhelyet találhatott volna stábja, ahol semmilyen félreértésre nem lenne alkalom - aki mégis a Fiumei úti parcellát választotta erre a célra, az készakarva megalázta vendéglátóját.

A közéleti botrány azonban, ami ennek kapcsán kirobbant, jól mutatta, hogy szimbólum-ügyekben nálunk a kaján mosollyal koszorúzó Putyin nélkül is teljes a zűrzavar... Mivel is van a háborgóknak bajuk? Azt legfeljebb egészen szélsőséges gyűlölködő gondolja, hogy az itt elesett katonáknak nem járt volna tisztességes temetés. Azt már többen hiszik, hogy a sírokat orosz pénzből felújítani, a parcellát látványosan rendben tartani túlzás. Ebbe beletartozik azoknak a véleménye is, akik azt tartják érthetetlennek, hogy a mai kor többségi álláspontjával ellentétes, Kádár-kori obeliszkeket és feliratokat is felújították, ahelyett, hogy – mint erre állítólag történt is kísérlet – a felújítás alkalmából újravésették, átírták volna, az „ellenforradalom” kifejezést kiretusálva...

Mindezekkel szemben azt a hozzáállást javaslom az ilyen temetkezési és emlékhelyekkel kapcsolatban, hogy amikor túllép egy-egy korszakon az idő, ne a hajdani nyomok eltüntetésére, kiretusálásra törekedjünk. Óvjuk meg az utókornak, és tekintsük muzeális értéknek, a jelen esetben a Kádár-korszak dokumentumának a Vörös Október Férfiruhagyár, vagy a Minőségi Gyermekruha Üzem kollektívájának és a többieknek az obeliszkjeit. Ezek mellé helyezze el a mi korunk a maga jeleit, ott, ahol szükséges. A legkevésbé annak látnám értelmét, ha újabb és újabb ideológiai minősítéseket biggyesztenének oda az évtizedek múltán érkező újabb rendszerek. A kései látogató számára a leghasznosabb a pontos információ lenne: a parcellában ekkor és ekkor elhunytakat temettek el, a dicsőítő feliratokat ekkor és ekkor helyezték ki a következő intézmények az akkori rendszer engedélyével. A felújítást változatlan formában, ekkor végezték el. Mindebből valamennyien láthatnánk, hogyan helyezzük el múltunk ott található emlékeit.

A Fiumei úti parcellával kapcsolatban tehát sokkal kevésbé érzékelek botrányt, mint ahogyan a szenvedélyes visszhangokból kiolvastam. Az 1989-es rendszerváltás után nem történt semmi jóvátehetetlen, elfogadhatatlan. Az Orbán-Putyin találkozó diplomáciai botrányt kavart a parcella körül, de ez a politikusok felelőssége – a temetőben jó lenne a mai kornak megfelelő, korrekt helyszíni tájékoztatás, de ezen felül nincs sürgős, újabb teendő.

Egészen más a helyzet egy évtizedek óta mindmáig fennálló, valódi botránnyal kapcsolatban: a 298-as parcella botrányáról van szó. A szimbólumháború értelmetlensége, és a történelmünkkel kapcsolatos zavar nagyon hasonló a Fiumei úti szovjet parcellával és a Rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájának tőszomszédságában, a 298-as parcellában kialakult, a mai napig fennálló elképesztő helyzettel kapcsolatban. Minden más különbözik azonban: a 298-as – 300-as és 301-es parcella a mai rendszer szimbolikus emlékhelye; a botrány felelősei pedig ma is fontos közszereplők – ex-miniszterelnök, kegyeleti „főszakértő”, kitüntetésekkel és stallumokkal honorált értelmiségi is van köztük; így aztán ez a létrejött állapot közös bajunk, az 1989 utáni rendszer szégyene...

Az ügyre évekkel ezelőtt Csapody Tamás szociológus és Rab László, a Népszabadság újságírója irányította rá a figyelmet, jó érzékkel a legdurvább pontokra célozva: a parcella közepén, a „Hazáért haltak hősi halált” feliratú táblán bori keretlegények neve is fel volt írva, egy olyan „hősinek” nevezett parcellában, ahol a hátsó sorokban, álnéven, sok háborús bűnössel együtt  Szálasi Ferencet temették el... A parcella emiatt mindmáig hungarista zarándokhely.

A kirobbant botrányra nagy nehezen megmozdultak az illetékesek, és egy-két ponton beavatkozva eltüntették a legordítóbb nyomokat. Csakhogy elkéstek: civilek több csoportja is alaposan körülnézett a 298-as parcellánál, és a megdöbbentő állapotokat feltérképezve akciók, megemlékezések, publikációk sorában mindmáig fenntartják éles bírálatukat.

A helyzet egyszerűen, tisztességesen megoldható lenne, ha a felelősök végre elszánnák magukat, hogy abbahagyják a hazudozást. Nem „sírgyalázásra”, kihantolásra, tetemek áthelyezgetésére lenne szükség, sőt, ezt senki sem követelheti józan ésszel. Ami kötelező lenne, az az oda látogató tájékozatlan kortársaink tisztességes helyszíni informálása.

Aki ma kimegy a 298-as parcellához, „Nemzeti Pantheon” feliratú székelykaput talál, és a Szabadságharcosokért Közalapítvány szövegét, amely szerint abban a parcellában az 1945 után kiépült szovjetbérenc kommunista rezsim áldozatai, a nemzeti ellenállás mártírjai nyugszanak. Így is lehet hazudni: az állítás ugyanis kis részben igaz. A valóságban a parcella 1945 és 1952 között börtönparcella volt, a börtönben meghalt és a kivégzett személyek lettek hátulról előre haladva sorban oda temetve. Az 1945-46-47-es ítéletek alapján kivégzettek, a hátsó sorokban ennek megfelelően távolról sem „nemzeti ellenállók”, hanem 1944-45-ig elkövetett bűneikért lakoló háborús és emberiségellenes bűnösök. Ennek a ténynek abban a parcellában nyomát nem látni. A hivatalos kegyeleti főfelelősök pedig, akik a virtuális és valóságos Nemzeti Sírkert létrehozásáért és gondozásáért felelősök, a 298-as parcellánál minden újabb kihelyezett „tájékoztató” felirattal (a legutóbbi egy díszes zászlórúd felállítása) csak növelik a botrányt. Hazudnak a valóság kitartó és következetes elhallgatásával. Ez az állapot pedig egyáltalán nem Kádár-kori maradvány, hanem az 1989 utáni „díszparcella” kialakítóinak tudatos hamisító tette. Mivel az ott tapasztalható állapotok felforgatása nélkül, a korrekt tájékoztatással könnyűszerrel tisztába tehető lenne a helyzet, mégsem történik semmi, teljesen nyilvánvaló a rosszhiszeműségük.

Félreértés ne essék: az, amit Boross Péterék abban a parcellában eddig műveltek és művelnek, szintén közös történelmünk megőrzendő szelete. Nem eltávolítani kellene alkotásaikat, hanem az általuk oda helyeztetett táblák mellett elhelyezni a feliratot, amelyből bárki láthatja, hogy azért a szövegért ők a felelősök.
Ezzel együtt a parcella fő helyén pedig végre a valóságot pontosan és korrekt módon leíró információt kellene kihelyezni a temetőbe látogatók és az ott koszorúzni kívánók számára.

Természetesen nem vagyok naiv – nem hiszem, hogy  a jelenleg fennálló rezsimnek és kinevezettjeinek bármi érdeke fűződne a valóság feltárásához. Ebben a sötét korszakban nem is lehet azonnali helyreállítás tehát a cél.

A szimbólumháborúk azonban leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.

A magyar jobboldal érti igazán a múltat? Félreértés

(Az írást 2014 októberében a Népszabadság Vélemény rovatának küldtem el, a szerkesztők elfogadták, végül is nem került be a lapba. Legalább blogomban legyen elérhető...)

„Félreért(en)ek, tehát vagyok” címmel http://nol.hu/belfold/felreertenek-tehat-vagyok-1497157 Csizmadia Ervin politikatudós ismét tiszteletre méltó kísérletet tett a jobb- és baloldal közötti szakadék áthidalására, a kölcsönös megértés segítésére. Egy lényeges ponton azonban nem értek egyet ítéletével.

A szerző egy összegző szándékú bekezdésében ezt írja: „Összességében a jobboldal számára a múlt értése a belpolitika tartományában hatalmas versenyelőnyt hoz, ám a jelen nem értése nemzetközileg elszigeteli. A balliberális oldal roppant precízen nyugatos, a kormányoldalnál sokkal inkább a jelen valóságának ütőerén tartja a kezét. Mivel azonban a magyar múltból, s egyáltalán a múlt-jelen körforgásból szinte semmit nem ért, belpolitikai versenyképessége elenyésző. ”

A politikatudós egyik fő tézise ezek szerint, hogy a magyar jobboldal „bizalmas viszonyban van a múlttal”, a Fidesz a magyar történelem hosszú évszázadaiban formálódott gondolkodási tradíció „letéteményesének tekinthető”.

Óriási félreértés lenne azonban mindezt úgy értelmezni, hogy a rendszerváltás óta a 2014-es állapotáig eljutott magyar jobboldal értené múltunk tanulságait, és „tudna valamit”, amit mások nem. A helyzet ennél aggasztóbb. A Fidesz vezetői és holdudvara valóban ismerik és folytatják a magyar politikai, történelmi hagyományt, csakhogy nem értik. Ezért választják ki biztos érzékkel éppen azokat a tradíciókat, amelyek számtalan nemzeti tragédiánkat és kudarcunkat garantálták. A közös történelmi tanulás helyett így újabb katasztrófák felé kormányoznak valamennyiünket. A Fidesz és a magyar múlt viszonyát valamiféle versenyelőnyként értelmezni félreértés.

Szerencsés helyzetben vagyok: két, történelmi kérdésekben megkérdőjelezhetetlen szakértőt is segítségül hívhatok a múltunkat állítólag értő fideszes gondolkodással kapcsolatban. Egyikük már 2001-ben rámutatott a tévútra térő magyar „nemzeti jobboldal” tévedésére. Engel Pál kiváló konzervatív történész volt. A középkorral foglalkozó tudósként, amíg lehetett, távol tartotta magát a jelen vitáitól. „Úrigyerekek tévúton” című nagy hatású írása éppen ezért volt óriási hatású, keserű vádirat. „...ellenszenvvel viseltetetem mindmáig minden baloldali ízű hőbörgés iránt, legyen az zöldeké, feministáké vagy bárkiké. Hogy ennek ellenére éppily kevéssé - vagy még kevésbé - tudok rokonszenvezni a mai "nemzeti jobboldal" stílusával, annak csakis az a szellemi tanácstalanság és zűrzavar lehet az oka, amely jobb sorsra érdemes középosztályunknak sajnos nem csekély részét jellemzi” - írta Engel Pál ( http://nol.hu/archivum/archiv-18825-8212 ).

A másik kiválóság, a szintén konzervatív John Lukacs 2014-ben jelezte, hogy egyáltalán nincs elragadtatva attól, amit a tények mutatnak (http://nol.hu/velemeny/20140125-paksvobiscum__nem__pax_nobis-1440317 „Pax Vobiscum? Nem: Pax Nobis!”). A paksi magyar-orosz megállapodással kapcsolatban írta John Lukacs: „Egy ország lényege, sorsa, jelleme nem gazdasági részlet. Egy ország lényegét az teszi, hogy kik vagyunk, hova tartozunk. ”

Ha az Orbán-kormány szellemi hátországát adó társaság a világtörténelem – ránk is érvényes - tanulságaiból annyit értett meg, amennyit tapasztalunk, akkor arra nem lehetnek büszkék...

Kertész Imre kitüntetése és a Sorstalanság

(Az írást 2014 októberében a Népszabadság Vélemény rovatának küldtem el, a szerkesztők elfogadták, végül is nem került be a lapba. Legalább blogomban legyen elérhető...)

Sokunk számára megfejthetetlennek látszó rejtély az Orbán-rezsim vezető képviselőitől magas kitüntetést átvevő Kertész Imre magatartása. A Sorstalanság szerzője, az egyetlen magyar Nobel-díjas író véleményével, gesztusaival hosszú éveken át segítette tájékozódásunkat. Most azonban nem zavarták Schmidt Mária sunyi méltató szavai, ami nehezen érthető az elkeseredett demokraták számára. Nem értjük, miért nem zavarta az a látványos, félreismerhetetlen cinizmus sem, amivel éppen ezt a Göring, Ribbentropp, Teleki által megpecsételt kitüntetést adományozták - éppen neki...

Pontosan Kertész Imre nagy műve, a Sorstalanság segíthet azonban - ha megfejteni nem is, megközelíteni - Kertész Imre személyes döntésének talányát. Erre akkor gondoltam először, amikor Fiderikusz Sándor műsorvezető az ATV-n látható műsorában beszélgetett minderről Kertész Imrével, és kérdésére („Miért vette át a Szent István Rendet?“), az író lenyűgöző egyszerűséggel felelt: - Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...

Tényleg, milyen egyszerű ez, értelmetlen a sok egyfelől-másfelől és miszerint, az elemzések, latolgatások és morális alapon egymással szembefordító viták. Kertész Imre azt a szót is használta egyszerű, közvetlen magyarázatában, hogy ez amolyan „gentlemanlike“ dolog. Annak az államnak az elnöke, amelynek ő polgára, kitüntetést adományoz, amit a kitüntetett átvesz, és pont.

Kertész Imre nagyon hosszú utat tett meg, amíg visszaérkezett ide, és újra megtalálta ezt a hangját. Miért mondom ezt? Mert a 2014-es nyilatkozatban a Sorstalanság tizenöt éves elbeszélőjének, Köves Gyurinak a hangját hallottam meg ismét. Az egyenesen és egyszerűen gondolkodó, becsületes, hátsó gondolatokat nem keresgélő „jó gyerekét“. Aki emiatt nemhogy nem érti, de sokáig el sem hiszi azt a mérhetetlen gonoszságot, azt a felfoghatatlan ártó szándékot, amely sok százezer honfitársunkkal együtt azt az iskolás fiút is maga alá gyűrte, lépésről lépésre tovább taszigálta a teljes kifosztás útján. Köves Gyuri hangját, aki valami megejtő ártatlansággal írja le a rámpát, a haláltábort majd a lassú halálos ítéletnek számító munkatábort. Ezen a naivitáson lepődtünk meg, ez fakasztott sokszor keserű mosolyt, és bármilyen furcsa, ezt szerettük meg... (Nem mellesleg, a Sorstalanság kiadását először visszautasító, jó szemű kiadói lektorok is Köves Gyurinak ezt a természetes, a világra nyílt tekintettel néző világlátását szúrták ki, éppen ezért utasították el a művet – lásd a verdiktet Kertész Imre A kudarc című kötetének 140.oldalán: „Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk (…) az „iszonyatos és megrázó téma” nem válik megrendítő élménnyé, és ez „elsősorban főhősének furcsa reakcióin múlik”. /Magvető, Harmadik kiadás/.)

Néhány idézet a Sorstalanságból (Magvető, Budapest, Harmadik kiadás):

71. oldal: (a rendőrség által összeterelt sárga csillagos embereket a csendőrlaktanya felé hajtják, egy villamos keresztezi a menet útját, valaki felugrik rá.)
„magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvért, - mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna rá időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”

(később, mikor Köves Gyuri meglátja a gyűjtőhelyen a Csepel-szigeten vele együtt lekapcsolt fiúkat, megjegyzi: „ott voltak körülöttem... ők is mind becsületesek voltak.” - 77. oldal)

80. oldal: az értéktárgyak után kutató csendőrségi motozásnál: „úgy tartottam értelmesebbnek, hogy semmit se kifogásoljak, magától értetődően.”

90-91. oldal: a téglagyárban egy házaspár is önként jelentkezik a „munkára” szervezett első transzportba. Egy kérdezősködőnek, aki azt tudakolja, ők is az utazás mellett döntöttek-e, a férj „csupán azt az egy meglepődött kérdést adta válaszul: - Hát menni kell, nem?... - S amilyen egyszerűnek, végső soron éppoly igaznak is éreztem ezt az észrevételt.”

171-172. oldal: „új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább úgy tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt általában másokon is láttam.”

Talán nem csak én érzem a rokonságot Kertész Imre 2014-es mondatával: „Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...”

Vajon tudatos írói performansz-e Kertész Imre részéről, hogy a kitüntetéssel kapcsolatos jelenkori gesztusával hajdani főhőséhez, Köves Gyuri világhoz való viszonyához tér vissza? Nehéz megmondani. Teljes komolysággal mond véleményt, nem kacsint ki ránk, hogy megkönnyítse az értelmezést.

Latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket. Ugyanúgy hagy egyedül, ahogyan a Sorstalanság utolsó oldalain a Budapestre visszatért túlélő, Köves Gyuri egyedül hagyta az őt „megérteni” próbáló, a láger-beszámolókat saját elképzeléseik rendszerébe belefoglalni igyekvő, szánakozó vagy éppen dühösen ítélkezni próbáló pesti ismerősöket...

„Friderikusz úr, a helyzet nem az, ami”

Az ATV-n Fiderikusz Sándor sorozatában Kállai Ernő és Setét Jenő beszélgetett Debreczeni Józseffel és Setét Jenővel.

http://www.atv.hu/videok/video-20141105-friderikusz-2014-11-04

 A vitáról megírtam a véleményemet, az írást közölte a Népszabadság Fórum rovata. A címben - nagyon helyesen - azt emelték ki, hogy nem a politikai korektség az akadálya az értelmes és érzékeny párbeszédnek.

Azt írtam meg a cikkben, hogy egyik féllel sem tudok teljesen egyetérteni, és ezt azért sajnálom nagyon, mert "Ott tartunk, hogy ég már a ház, magyar cigányok és nem-cigányok közös háza, sürgősen szót kellene érteni egymással, de kiváló, bölcs és jó szándékú emberek nem találják a megfelelő nyelvet, nem hozzák elő a megfelelő témákat."

"Minden tévénéző beállítottsága szerint állást foglalhat ezek után valamelyik fél mellett – én azt hiszem azonban, a baj nagyobb: egyiküknek sincs igaza, és különösen, egyikük sem visz közelebb a megoldáshoz.

Úgy érzem, az ATV-adásban hallható vita éppen azoknak nem mondott semmit, akiket már nagyon ideje lenne végre értelmesen megszólítani: a jobbikos-fideszes hozzáállásnak „jobb híján” bedőlő, kapaszkodókat kereső bizonytalankodóknak... (Mit nevezek jobbikos/fideszes hozzáállásnak, szellemiségnek? A cigányokat – néven nevezve, vagy kódolt utalással – magának a problémának bélyegző, a retorziókban, „megfegyelmezésben”, „kemény kézben” hívő hozzáállást, minden felelősség eltolását a többségi társadalomtól.)"

Részletes érvelésem a Népszabadságban megjelent cikkemben, itt olvasható. http://nol.hu/velemeny/a-korrektseg-nem-akadaly-1498859

(Ezen a héten újabb beszélgetést láthattunk a Friderikusz-sorozatban - kiváló cigány és nem-cigány értelmiségiek felháborodottan - és jogosan - háborognak, hogy Cserdi polgármestere a "cigánybűnözés" létezését bizonygatja, amit Friderikusz lelkesen tódított.... De ez már más téma, itt csak annyit szögezek le, hog egyetértek a bírálókkal.)

"Cigány lélektan", "cigány néplélek" - a píszí nem azonos a félrebeszéléssel

A politikai korrektséget, a „píszít” legalább olyan gyakran gyalázzák sötétülő közéletünkben, mint a minden baj okának nevezett „liberális jogvédőket”. Emlékezetes, hogy a sokak számára etalon Sólyom László államfő is megengedte magának annak idején, hogy az erkélye alatt gárdát avató fideszes-jobbikos gyalázat visszaverése helyett a politikai korrektségen háborogjon...

Az, aki a ”píszít” okolja a súlyos problémák elfedéséért, tudatosan félremagyarázza a dolgokat, vagy ha nem rossz szándék fűti, egyszerűen összekeveri az össze nem tartozó ügyeket.

Nemrég egy megdöbbentő tévés skandalum kínált újabb alkalmat arra, hogy megkíséreljük megérteni, mi történik velünk, miben hibázunk.

Bánó András tévés szerkesztő és műsorvezető interjújáról van szó Osztolykán Ágnessel. Egy beszélgetésről, amelyért utólag az ATV elnézést kérő közleményt adott ki.

Bánó elképesztően felületes, felkészületlen, színvonaltalan volt. Mindent bemutatott, amit média-tankönyvekben lehetne tanítani, elrettentő példaként, a „Hogyan árthat valaki akár rossz szándék nélkül is” című kurzuson.

Előző nap járta a be a sajtót a hír, hogy Felsőzsolcán (Miskolc egyik elővárosa) egy kétéves kisgyereket „elsodort” egy autó, a környező házakból előrohanó rokonok és ismerősök pedig rátámadtak a kocsi sofőrjére és utasára, akik végül is nagy nehezen elmenekültek a helyszínről. A hírszerkesztők és címszerkesztők egy része mindjárt Olaszliszka nevét is bedobta a figyelem felkeltése, a nagyobb kattintás-szám érdekében. Bánó András pedig esti képernyős szereplése alkalmával „szóba hozta” az ügyet, bizonyára a „feldolgozás” szándékával. „Kapóra jött”, hogy Bánó szerkesztőtársai éppen Osztolykán Ágnes korábbi LMP-s országgyűlési képviselőt kérték nyilatkozatra, igaz ugyan, hogy az előre megbeszélt téma a mélyülő magyarországi szegénységgel kapcsolatos új szakértői jelentés elemzése volt.

Amint a videón látjuk http://www.atv.hu/videok/video-20141008-osztolykan-agnes – Bánó első kérdése a felsőzsolcai botrányos esetről szólt. Osztolykán Ágnestől, nyilván azon az alapon, hogy „ő is cigány”, azt tudakolta, van-e valamiféle „cigány lélektan”, aminek feltárásával értelmezhetjük a Felsőzsolcán történt (és hallgatólagosan, nyilván, Olaszliszkát is idegondolta a kérdező) támadást?... Osztolykán Ágnes az első sokk után kialakult vitában nagyon jól kezelte a helyzetet, már amennyire ezt egyáltalán kezelni lehet. Az ő visszakérdezései nyomán terjedt el a sajtóban Bánó botrányos szerepléséről, hogy ő a „cigány néplelket” firtatta volna... „Cigány lélektan” és „néplélek” - van némi különbség, de valóban csak árnyalatnyi. Az ATV ezután kért elnézést azoktól, akiket „esetleg sértett” Bánó megnyilvánulása. A Facebookon Bánó egyik ismert, képernyőn szereplő kollégájától lehetett olyan – efféle botrányos esetekben a jobboldalon is gyakran olvasható – mentegetést olvasni, hogy ő régóta ismeri Bánót, és biztos abban, hogy „nem rasszista”...

De hogy jön ehhez az egészhez a „píszí”, amivel bevezettem cikkemet? Nos, úgy, hogy a politikailag korrekt beszédmódnak és a felkészületlenségnek, illetve a gondolatok tisztázatlanságának semmi köze egymáshoz...

Nem az a píszí, hogy egy cigányok által elkövetett támadás sokkjában keresünk egy cigány közszereplőt, akit valamiféle „cigány lélektan” megmagyarázására kérünk, aztán amikor ő – jó esetben - helyretesz bennünket, érdemi információk hiányában nem az adott ügyről beszélgetünk vele, hanem általában a cigányság helyzetéről. Nem tudhatták például a beszélgetés résztvevői, hogy a felsőzsolcai támadók milyen anyagi helyzetben élnek, de azonnal a nyomor, az állandó stressz, az adrenalin szerepéről szólt a társalgás.

A píszí nem lehet azonos a kollektív mellébeszéléssel!

Bánó András tapasztalt újságíró, az, hogy nem söpörte a szőnyeg alá a felsőzsolcai bűncselekményt, azt jelzi, hogy újságírói lelkiismerete arra kötelezi, próbálja meg- és kibeszélni azt a témát, ami a tévénézőt izgatja.

De ezzel véget is ér Bánó méltatása. Mindent egészen másképp kellene csinálni ahhoz, hogy végre valódi, értelmes beszéd és gondolkodás alakuljon ki valódi, égető bajainkról. Mindenekelőtt: a felsőzsolcaihoz hasonló, félelmet keltő, közbiztonság-érzetünket romboló esetek kapcsán nem ”a” cigányokról kellene beszélni – hiszen a cigányok százezreinek semmi közük az adott ügyhöz, akárcsak a nem-cigányok millióinak -, ezért akármit hordunk össze a „cigány-ügyről”, csak azt a hamis bélyeget erősítjük, hogy az ilyesmi valamiféle cigány specialitás...

Ehelyett a megtámadott, békés társadalom közérzetéről, a mi félelmeinkről, biztonságérzetünkről, az ellenünk agresszívan támadókkal kapcsolatos lehetőségeinkről kellene beszélni. Lehetőleg empatikus, a nézők számára megfogható és kérdéseikre valódi választ kereső szakértővel kellene meg- és kibeszélni ilyenkor az ügyet. Pontosan mi történt/történhetett a tárgyalt ügyben - az adott esetben Felsőzsolcán? Megismétlődhet-e, vagy ez majdnem kizárt? (Van-e például olyan specialitása, ami teljesen egyedivé teszi?) Kivel, hol, milyen körülmények között történhet meg hasonló? Mit lehet ilyen esetben tenni? Mit nem szabad? Hogyan lehet megelőzni, ha ez lehetséges? Stb, stb.

Ha megnézi valaki a Bánó-féle beszélgetést, láthatja, hogy a rosszul kiválasztott alkalom (nem Osztolykán Ágnest kellett volna a témával letámadni, de biztosan nem meglepetésszerűen), a rendkívül szerencsétlen felvezetés, és a téma félretájolása miatt a viszonylag hosszú párbeszéd a valóban sokakat izgató konkrét ügy konkrét feldolgozásában SEMMIT nem segített. Nem először történt így – és már megint ez lett belőle.

Csakhogy mindezért nem a politikai korrektség felelős. Píszí stílusban, píszi felfogásban, gyűlölködés, előítéletesség, kollektív bélyegek osztogatása nélkül mindent meg lehet és meg is kell beszélni közös ügyeinkről. Sőt, csak így szabad megbeszélni...