Akkor írtam a fasiszta kutyáról és demokratikus szalonnáról. A NOL archívumban megvan - csakhogy az most éppen a sztálinista fortélyok miatt elérhetetlen. Sebaj, lementettem, újra közzéteszem!!!!
http://nol.hu/archivum/archiv-
Fasiszta kutyából demokratikus szalonna
Tények cáfolják az untig ismételgetett Fidesz-közeli „félreértést”
"Bolsevik kutyából soha nem lesz demokratikus szalonna" - legalábbis a magyar jobboldalon közkeletű vélekedés szerint. A Népszabadság munkatársaként volna ehhez néhány szavam
Tamás Tibor| Népszabadság| 2008. február 1.
A lap, amelynél dolgozom, az „(egyik) utódpárt elődpártjának” központi lapjából nőtt ki és jutott el nagyon messzire attól. Szinte csak az évszámozás folyamatos. Azok azonban, akik legszívesebben megtagadnák tőlünk ennek a változásnak a jogát, úgy érvelnek: képtelenség, hogy a kommunista diktatúra intézményeiből és kedvezményezettjeiből a polgári demokrácia tisztességes közéleti szereplői legyenek. „Fordított” esetben – szélsőjobboldali rendszerek bukása esetén - baloldaliak sem fogadnának el ilyesmit – vélekednek.Nos, ez nem így van. A spanyol átmenet példáján tanulmányozható, hogy ha egy (fasiszta vagy kommunista – ebből a szempontból mindegy) diktatúrát nem elsöpörnek, hanem két oldalról (tehát belülről is) lebontanak, az átmenet során a személyek és intézmények folyamatossága érvényesül. Mi a helyzet tehát azzal a demokratikus szalonnával? Fasiszta kutyából lehet csinálni, bolsevikból nem?
Egy hajdani Magyar Nemzet-olvasó
1988-ban nem hittem volna, hogy valaha a Népszabadság munkatársa leszek – még olvasója sem. Nem voltam kommunista. (Ezt néhány szóval ki kell fejtenem: úgy gondolom, a 20. században a kommunista eszme képviselői bemutatták, hogy ha alkalmuk nyílik stratégiai céljaik elérésére, akkor előbb-utóbb megszüntetik a polgári szabadságjogokon és az elválasztott hatalmi ágak kényes egyensúlyán alapuló köztársasági értékeket, s ezért uralmukat a jogérvényesítésre garanciákat nem nyújtó, az egyéneket állandó bizonytalanságban tartó önkény jellemzi – még diktatúrájuk „puha” formájában is. Ha valaki őszintén szakítani akar ezzel a sötét árnyékkal, nem maradhat kommunista. A forrástól, Marx szellemi örökségétől kell határozottan elszakadnia - legalábbis néhány kulcsfontosságú kérdésben -, mert a kommunista hatalomgyakorlás „hibái” messze nem függetlenek azoktól az eszméktől, amelyek nevében a kommunista társadalomátalakító kísérlet végbement.)
1988-89-ben a Népszabadságot egyértelműen a hatalmon lévő kommunista párt legfontosabb sajtófegyverének, legyőzendő ellenfélnek láttam.
Szerkesztőinek, publicistáinak értékeivel nem tudtam azonosulni. Máshonnan igyekeztem informálódni, más orgánumokban formálódó véleményközösségek felé tájékozódtam. A napilapok közül egyértelmű volt, hogy az akkori Magyar Nemzetet éreztem magaménak. A rendszerváltók „puha” és – számomra rokonszenvesebb – radikális szárnyának is az a napilap adott teret. A Magyar Nemzetben óriási lehetőséget reméltem, hogy az ország legerősebb polgári napilapjává, a magyar Gazeta Wyborczává válik.
Olvasó, majd munkatárs
Személyes pozícióm azóta alig változott. Visszamenőleg is azonosulni tudok a rendszerváltás-kori rokon- és ellenszenveimmel, választásaimmal, szavazataimmal, felháborodásaimmal és kompromisszumaimmal.
Az igazi változáson – legalábbis a napilapok piacán – szegény Magyar Nemzet ment át…
S persze a Népszabadság is látványos utat tett meg addig, hogy a magamfélék számára is vállalható legyen – hibáival együtt is. A Népszabadság arculatát meghatározó szerkesztők, publicisták legtöbbjével azonosulok, vagy legalábbis el tudom fogadni szövetségesként. A laphoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó külső szerzők többsége számomra is tekintély, véleményük fontos jelzés. Nem okozott tehát törést bennem, hogy a kilencvenes években először olvasóként, majd munkatársként is az átalakult Népszabadsághoz csatlakoztam.
Vádak és „bizonyítékok”
Nyomós okaim vannak, hogy ezeket a személyes megjegyzéseket előre bocsátottam. A Népszabadság munkatársaként ugyanis talán az „átlagosnál” is intenzívebben érzékelem, hogy a magyar közbeszédben erős a hajlam a frontok végletes leegyszerűsítésére. „A Népszabadság utódpárt utódlapja? Akkor biztosan komcsifészek” – mondják. – „Folyamatosan évszámozzák a diktatúra éveitől! Kell ennél ékesebb bizonyíték?”
De mit is akarnak bizonygatni, akik 2007-es, friss komcsizásukat próbálják a lap múltjának évtizedekkel ezelőtti fejezeteivel „megalapozni”? A válasz egyszerű. Azt a Fidesz-közeli bölcsességet, amely, úgy látszik, mélyen áthatja a magyar jobboldali közvéleményt: márpedig „bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.
A vádaskodók igényesebbje színvonalasabb érvekkel is készül. Elő szoktak kerülni a nemzetközi hivatkozások, a „kettős mérce” emlegetése. E szerint a szó szoros értelmében „példátlan ez az itthoni engedékenység a kommunizmus maradványaival, a megalvadt kádári struktúrákkal kapcsolatban. Képzeljük csak el, mi lenne, ha valamelyik országban náci múltú párt vagy annak hajdani központi lapja próbálná felvállalni a folyamatosságot. Elképzelhetetlen, nemde?”
Nemzetközi példák
Tényleg ennyire „példátlan” a korábbi kommunista diktatúra egyes szervezeteinek és résztvevőinek beilleszkedése a demokratikus köztársaság elitjébe? A választ egyértelművé tenné, ha mégiscsak rámutatnánk korábbi szélsőjobboldali diktatúrák hasonló átalakulására – ez legalább az elvi lehetőséggel kapcsolatos vitát eldöntené.
Nem derült ki – Európa és a világ szerencséjére -, hogy milyen úton „konszolidálódott” volna Hitler birodalma. Merre haladt volna tovább esetleges győzelme és valamennyi kiszemelt áldozatának elnémítása után? A huszadik század hetvenes éveiben azonban tanúi lehettünk néhány vérben fogant és erőszakkal fenntartott dél-európai fasiszta rendszer átalakulásának. Legelsősorban Franco tábornok rendszerét érdemes szemügyre venni.
Jobbközép és szélsőjobb
Fidesz-közeli körökben amúgy kedvelt hivatkozási alap a spanyol átmenet természete – igaz, a Fidesz hosszú évek óta követett stratégiáját vélik általa igazolni. Az Orbán vezetésével végrehajtott szélsőjobbra nyitást igazolandó mutatnak Spanyolországra: lám, az ultrajobb nem annyira veszélyes. Ha egy nagy jobboldali néppárt magához csalogatja a szélsőségeseket is, az a köztársaság számára akár üdvös is lehet. A fasiszták így a demokrácia keretei között tarthatók – mondják.
Félreértés ez, vagy tudatos csúsztatás? – ne firtassuk. Az biztos viszont, hogy a Magyarországon 1989-ben megbukott kommunista párt és hatalmi intézményei „megfelelőjét” Spanyolországban a túloldalon, Franco pártjában, a „Movimientóban” és a diktatúra intézményeiben találjuk meg.
Az analógia a másik oldalra is érvényes. A rendszerváltó ellenzékből induló Fidesz 1996 óta az ultraradikálisok felé is üzeneteket fogalmaz meg („idegenszívűzéssel”, „idegenszerűzéssel” kezdve, és mára ki tudja, milyen messzire eljutva). A spanyol közegben az lenne ennek megfelelője, ha az illegalitásból kilépő demokratikus baloldal (elsősorban a spanyol szocialisták) összebútorozna a szélsőballal – ha tapasztalható lenne ilyesmi Spanyolországban. Éppen ellenkező folyamat játszódott le: a szociáldemokraták elszakadása az osztályharcos marxista hagyománytól és beilleszkedése a nyugat-európai szocialista pártok családjába.
Az analógia tehát alkalmazható – de nem azt „igazolja”, amire szánják.
Hogyan lesz a kutyából mégis szalonna?
Az antikommunista gyűlölet igen sok magyar jobboldali elől elfedi a tényeket – alig-alig képesek elismerni a baloldalon a szemük láttára végbemenő átalakulásokat. Talán kevésbé akadályozza őket ideológiai előítélet, hogy észrevegyék a (spanyol) jobboldalon végbement hasonló nagyszabású változásokat. Márpedig, ha „ott” lehetséges a kutya szalonnává változása, miért is lenne kizárt „itt”?…
Spanyolországban Franco halála után alig két évvel megkötötték a békés alkotmányos együttműködést garantáló híres Moncloa-paktumot - olvashatjuk Gömöri Endre kitűnő összefoglalójában. - Az egyik oldalon a végre kiírt szabad választásokat megnyerő jobboldali centrista gyűjtőpárt állt, amelynek azonban nem más volt a vezetője, egyben az új kormányfő, mint a francoista "Mozgalom", a Movimiento korábbi helyettes főtitkára. A másik oldalon az illegalitásból éppen kiengedett szocialista párt. A gyáriparos-szövetség nagyuraival szemben a munkavállalókat pedig a Franco-rendszer ellen életveszélyes illegalitásban harcoló szakszervezetek vezetői képviselték.
Persze a nagyszabású átalakulást Spanyolországban is a parancsuralmi rendszer keménységének fokozatos gyengülése készítette elő. A spanyol politikában 1957 volt az "áttörés esztendeje". A diktátum ugyan megmaradt, de jelentősen puhult. Nyugat-európai szemmel ultrakonzervatív, a Franco-rezsim és a spanyol egyház szimbiózisába beépült technokraták kerültek az államhatalom csúcsára, akik elindítottak egy stabilizációs tervet, amely páratlanul gyors gazdasági fellendülést gerjesztett. Az emigrációban ugyanakkor egy asztalhoz ültek a „puha diktatúra” idején megszerveződött spanyolországi katolikus és polgári ellenzék képviselői az illegalitásban élő szociáldemokratákkal és kommunistákkal.
Hosszú érlelődési korszak vezetett tehát ahhoz, hogy Franco halálának másnapján a hagyományos jobb- és baloldalon egyaránt elég érett legyen a politikai elit arra, hogy mindkét oldalról elinduljanak a közép felé.
A jobboldalon Adolfo Suarez a diktatúra „egypártja”, a Movimiento soraiból elindulva alakította meg a Demokratikus Centrum Uniót (UCD), amely egészen 1982-ig kormányozta az országot. Az UCD különböző árnyalatú kereszténydemokrata csoportosulások laza szövetsége volt. A sokszor ellentétes érdekű, a politikai jobboldal eltérő árnyalatait képviselő csoportok között ideológiai kötöttség nélkül manőverező Suárez fokozatosan valódi jobbközép centrumpárttá formálta az UCD-t, amely – a párt vezetőjének pályájával példázott személyi folytonosság ellenére is - szélsőjobbra zárt, középbalra pedig kompromisszumra kész.
A másik oldalon a szociáldemokrata párt Felipe González vezetésével, Franco halála után, újra spanyol földön tartott kongresszusán a pártot még osztálypártnak minősítette, hangsúlyozta marxista jellegét és kifejezetten elítélte a "szociáldemokratizmust". Valójában azonban az 1977-es választásokon a PSOE már kifejezetten nyugat-európai és szociáldemokrata profilt mutatott. 1979 májusában pedig törölték a párt meghatározásából a marxizmusra való hivatkozást.
Normális ország
A Moncloa-paktum alapján Spanyolország normális országgá vált. Nem volt olyan válság, amely anarchiába tudta volna taszítani. Túlélte 1981 februárjában a hadsereg francoista tábornokainak puccskísérletét; 1996-ban a gazdasági válság megoldására hozott kényszerű megszorító intézkedéseket, és 2004-ben is az al-Kaida terroristáinak szörnyű merénylete a madridi Atocha pályaudvaron - írja Gömöri Endre.
A spanyol politikában a demokratikus verseny éles ütközéseket eredményez – éppen napjainkban tapasztalhatjuk a jelenleg kormányzó szocialisták defenzívába szorulását, a kormány ellen tömegtüntetések zajlanak – de ez nem jelenti a másik fél demokratikus legitimitásának megtámadását (kutyák és szalonnák politikai érvelés helyett használt, állandó emlegetését).
Nem volt törvényszerű, hogy így történjen. A spanyol történelem tápot adhatott volna akár (amúgy magyar módra) a szüntelen gyűlölködésnek is. A spanyol polgárháború idején elszabadult erőszak, majd a Franco-rendszert megszilárdító véres terror (amelynek jelképévé vált Federico Garcia Lorca értelmetlen halála), s aztán az elnyomó gépezet és az illegális ellenállás évtizedeken át tartó harca mindmáig erős nyomokat hagyott a jobb- és baloldali hagyományban is. A spanyol politikai kultúra azonban képes volt mindezt zárójelbe tenni, képes volt elviselni a sötét múltú diktatórikus mozgalom korábbi elitjének az alkotmányos monarchia viszonyai között folytatódó karrierjét. Spanyolország is belpolitikai viharoktól hangos, ott is elhangzanak a régi (ott jobboldali) diktatúrát emlegető vádak, de a politikai közélet mindeddig képes volt kilábalni ezekből a kátyúkból.
Tetszettek volna forradalmat csinálni…
Mindennek persze ára volt. A régi diktatúra elitje a megtartott vezető pozíciók segítségével meghatározó szerepet játszott az átalakulásban.
Látványos jele ennek, hogy milyen nehézkesen haladt például a baloldaliakat sértő köztéri Franco-szobrok eltávolítása. A mai napig nem rendeződött megnyugtatóan a polgárháború baloldali áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása, míg a jobboldaliak tovább kapják a Franco-rezsim által a „saját hőseiknek” megítélt ellátást. Nem ismeretlen a spanyol „franco-i kisember” sem, aki – a mi „kádári kisemberünkhöz” hasonlóan – azt sóhajtja: Franco alatt rend volt. Bizonyára a spanyolok is értenék Antall József szállóigévé vált mondását: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ha nincs brutális szakítás, akkor bizony a régi elit nyeregben marad. Olyannyira így van ez, hogy a hajdani uralkodó elit „mobilabb” része még az új ellenzék kialakításában is szerepet játszhat.
A kézenfekvő hazai példa: Magyarországon Horn Gyula miniszterelnök lehetett, de a rendszerváltás előtti elit tagja volt a messzire sodródott Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás is, és az 1989-90-re megbukott magyar kommunista párt tagjai megtalálhatók voltak a radikális antikommunista Orbán-kormányban is.
Kutyák és szalonnák
Cikkem nem arról szól, hogy ki, milyen mértékben felelős az engesztelhetetlenségen alapuló magyar politikai kultúra kialakulásáért.
Arra sem térek ki, hogy milyen módon lehetne megváltoztatni azt a nálunk megszilárdult tévhitet, hogy az ellenségként azonosított emberek és szervezetek nem változhatnak jó irányba. Mindössze azt tűztem célul, hogy bemutassam: sikeres ország példájával igazolható, hogy „kutyából lehet szalonna”.
Ugyanezt példázza az olasz neofasiszták táborából a konzervatív középre húzódó Gianfranco Fini Nemzeti Szövetségének útja is. Az olasz közélet is képes volt feldolgozni ezt a változást, miután megbizonyosodott a váltás komolyságáról.
Nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy egy csapásra sikerült eloszlatnom a gyanakvást. Már az is siker lenne, ha csak egyetlenegy, amúgy szívesen komcsizó olvasóm elgondolkodna mindezen
