“Hírekben nem minősítünk” – vagy mégis

Rendszeres Klubrádió-hallgató vagyok, a rádió hír- és elemző műsorai számomra a tájékozódás fő forrásai.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenben azonosulok a szerkesztőikkel és műsorvezetőikkel.  

A klubrádiósok büszkén hangoztatják, hogy ők a “valódi közszolgálat”, és hogy magas színvonalon teljesítenek, valamint tökéletesen megfelelnek a legszigorúbb szakmai követelményeknek.

Ha nem ők maguk hangoztatnák (legutóbb a július 11-I Megbeszéljük a hetet műsorukban https://www.klubradio.hu/archivum/hetes-studio-megbeszeljuk-a-hetet-2026-julius-11-szombat-1605-59089 ), hogy hírszerkesztésük alapelve, hogy kizárólag tényeket közölnek minősítés nélkül, nem foglalkoznék velük.

Csakhogy a július 13-i hírszerkesztőjük a déli hírek kiemelt sávjában a következőt engedte meg magának https://www.klubradio.hu/archivum/a-lenyeg-2026-julius-13-hetfo-1200-59115  :
a vezető hírek között - nagyon helyesen -, szerepeltette azt az értesülést, hogy Orbán Viktor az Egyesült Államokba repült a labdarúgó-világbajnokság elődöntőire és döntőjére. Ez a hazai közélet iránt érdeklődők számára fontos hír, amiről az elemzők ízlésük szerint kifejthetik véleményüket. Csakhogy a Klubrádió ezt úgy tálalta, hogy az információ “a Fidesz-közeli Index” újságíróitól származik.

A portál közelmúltbeli története kanyargós, ez kétségtelen. Az Index szerkesztői - köztük Murányi András felelős szerkesztő https://index.hu/impresszum/ -  azonban ezt az egyszerű minősítést minden bizonnyal vitatnák. A megfelelő fórumon ezt meg is lehet vitatni.

Egy biztos: ez a jelzős szerkezet nem egy kiegyensúlyozott, független hírközlésére büszke rádió krónikájába való.

Ugyanazok, ugyanúgy lőnek a Népszavára, akik a Népszabit kinyírták – ráfaragnak?

 

(A május 28-i lapszám még nyomtatásban jelent meg - Népszava-illusztráció)

A legújabb magyar sajtótörténetben újabb drámai dátumot jegyezhetünk fel: 2026. május 28-án erőteljes kísérlet történt a nagy múltú baloldali zászlóshajó kinyírására. 
A Népszava szerkesztősége erről csütörtökön, május 28-án tájékoztatta olvasóit:
 https://nepszava.hu/3323927_megprobaljak-kivegezni-a-nepszavat
Megpróbálják kivégezni a Népszavát

Ex-népszabis internetes ex-szerkesztő létemre, azonnal a Népszabadság elleni, majdnem pontosan tíz évvel ezelőtti támadásra emlékeztem.

„A Népszava elleni gyalázatos támadás óráiban eszembe jut 2016. október 8-a, az a szombati reggel. A Népszabadság könyörtelen kivégzése. A lap munkatársainak a szombat a pihenőnapja, a hétfői szám vasárnap készül(t volna). És körbementek a motoros futárok, hogy közöljék velük: ott maradnak lógva a levegőben, kihúzták alóluk a Népszabadságot. Ezzel egyidejűleg, 8:40-kor a hóhérok lekapcsolták a nol.hu oldalt is, és amikor később valamennyire felélesztették, akkor is csak lélegeztetőn pittyeghetett.

Aznap estére nagy tömegben gyülekeztünk a Kossuth téren, és a megrendülés és tiltakozás sokáig - bizonyos értelemben máig - tart.

A Népszavát szerencsére nem tudják ilyen totálisan kivégezni!

 Az internet kapcsológombja nincs a kezükben. Ennek a játszmának még nincs vége. Rajtuk és rajtunk, olvasókon is múlik a kimenetele. És a támadók sem érezhetik magukat nagy biztonságban - éppen egy ellenük szóló népítélet heteit éljük...

2016-ban is a pénzügyeinkért „aggódtak”

Emlékezetes, hogy a Mediaworks 2016-ban sem vállalta fel, hogy a sajtószabadság elleni politikai bűntettet hajtottak végre, hanem a Népszabadság anyagi helyzetével „érvelte”. Nem téveszthetjük szem elől, hogy most, 2026-ban a Népszava-ügyben is "gazdasági érvekkel" hozakodnak elő, nagyjából ugyanezek...

A Népszabadság utolsó főszerkesztője, Murányi András szolidaritási nyilatkozatában fel is sorol néhány fontos tényezőt, a baloldali sajtó kirablására emlékeztetve:
https://www.facebook.com/andras.muranyi.1/posts/pfbid02ypCvVkT411cUxzFT8SAjWD6QQzq8KEpf1A1GDA3RoytuX1fwmFykCwywvzVob73vl

"A Népszava nyomtatását és terjesztését végző Mediaworks cégei, annak elődjei részben a Népszabadság Zrt. egykori bázisának javait használták fel a terjeszkedésük során. Hozzáfértek a Népszabadság Zrt. egykor 2,3 milliárd forintos eredménytartalékához, és megszerezték a Népszabadság Zrt. 5 és fél emeletes, Bécsi úti székházát is. "

Megjelentek a keselyűk 

Batka Zoltán, a Népszava kőkemény tollú újságírója dühösen válaszolt a 444-es Szily László és az ugyancsak 444-es Rényi Pál Dániel Népszavával kapcsolatos csúsztatásaira:
HÁT A 444 IS TUD FIDESZÜL ÍRNI HA AKAR
https://www.facebook.com/batka.zoltan/posts/pfbid0JwTQ1vjN9rkvtMdY722Qrd45pyGGkSafwUw7dntcmtMUk18fzP9yoRMPKqAtngoTl

Hargitai Miklós pedig, aki a Népszabadságnak és  a Népszavának is vezető újságírója, rendkívül pontos, higgadt tényismertetéssel válaszolt a Népszavát „összenerezni” próbáló kárörvendőknek:
Néhány szó a Népszaváról
https://www.facebook.com/permalink.php?story_fbid=pfbid02zeNKkMvmFY2mfbcUerMd21zsptgeBJ4qgntYAFNCn8TBs5remsTSGC5pN58K3L6Jl&id=100013856970761

Támogasd a lapot! 

A Népszava szerkesztősége összefogásra szólította fel támogatóit, olvasóit, a baloldali sajtóért tenni akarókat:

„Tovább működtetjük a nepszava.hu-t, a megszerkesztett print újságot pedig digitális formában, a mobil Népszavában biztosítjuk, amíg papír alapon nem tudjuk a lapot kinyomtatni. Előfizetőink továbbra is megkapják a mobil Népszavát.

A célunk továbbra is az, hogy Magyarország legrégebbi nyomtatott napilapja továbbra is print formában megjelenjen. Addig is, amíg ezt nem tudjuk biztosítani, kérjük támogassák a Népszava túlélését azzal, hogy a nepszava.hu-ra vagy a mobil Népszavára előfizetnek a digitális újság linken. https://nepszava.hu/digitalisujsag

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy kizárólag azokon múlik a fennmaradásunk, akik hajlandóak áldozni is azért, hogy ennek a 153 éves lapnak legyenek még új évfolyamai. A kormányzati hirdetések fontosak voltak, de a másik lábunk mindvégig az előfizetők, az olvasók áldozata volt.”

Tényleg lett ez még sokkal rosszabb

Egy analógia:
Amikor már nem maradt egyéb lehetőség - Hitler nem hagyott más utat...

"Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor."
A NOL befagyasztott archívumában nem találom 2011-es cikkemet. Itt, a blogomban újraélesztem. Ismét elolvasva, 2020-as vitáink tükrében úgy látom, az idő megerősítette a mondanivalót. Orbán arra ment tovább, amit 2011-ben sejtettünk, és azon dolgozik, hogy összehozza önmaga ellen az egymáshoz másképpen nem tartozó erőket.

(Hitler ellenségei a teheráni csúcson. Forrás: Wikipédia)


   http://www.nol.hu/velemeny/20110809-lesz_ez_meg_rosszabb_is

    Lesz ez még rosszabb is
   
Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.
    Tamás Tibor|    Népszabadság| 2011. augusztus 9.

    A sajtó július utolsó napjaiban számolt be arról, hogy a hét végén Vona Gábor egyértelműen bejelentette: sem az MSZP-vel, sem az LMP-vel nem hajlandó együttműködni a Fidesz leváltása érdekében.

    Nagy vihart kavart az LMP vezetőinek gondolatkísérlete, amelyet Karácsony Gergely képviselő fogalmazott meg egy Népszabadság-interjúban. Pártja részéről egyértelművé tették, hogy amit kifejtett, nem „írói munkásságának” része, hanem átgondolt kezdeményezés. Az LMP felengedett egy kísérleti léggömböt, jól megválasztott időpontban. Távol vagyunk bármilyen választási kampánytól, ráadásul uborkaszezon van, ugyanakkor a 2010 áprilisa óta eltelt időszak megfelelő alapot ad a kiépülő Orbán-rezsim természetének értékelésére. Minden alapunk megvan a borúlátásra. Ha a Fideszen múlik, márpedig alapvetően a kormánypárt stratégáinak jó szándékán, illetve annak hiányán múlik, lesz ez még sokkal rosszabb is.

    Az LMP politikai gondolatkísérletét szétcincálták a véleménynyilvánítók. Jellemzően baloldaliak és liberálisok szólaltak meg. A vélemények fő árama szerint elvileg is kizárt bármilyen együttműködés a cigánygyűlölők, antiszemiták, homofóbok, soviniszták erőszakmámorban élő táborával. Sokan elgondolkodtak ugyanakkor azon, hogy ha mégis tető alá lehetne hozni esetleg valamilyen korlátozott megállapodást a Fidesz-rezsim megdöntése érdekében, annak lehetne-e bármilyen technikai realitása. Gyakorlatilag nem akadt senki, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy a Fidesszel ellentétben álló pártok szavazótáborát oda lehet állítani egy ilyen megállapodás mögé

    Döntően abból az irányból fogalmazták meg a dolgot, hogy nácikra soha, semmikor nem szavazunk, de aki egy lépéssel továbbment, azt is egyértelművé tette, hogy a barnák szimpatizánsaitól sem várhat voksokat demokratikus ellenzéki jelölt. Odáig ezek után már végképp nem is ment el senki, hogy azt latolgassa: a Jobbik-problémától eltekintve Orbán demokrata ellenfeleinek belső ellentétei leküzdhetők-e egyáltalán a közös cél érdekében. Az LMP eddig egyetlen választási helyzetben sem szólította fel szimpatizánsait voksolásra az MSZP-vel közös győzelem érdekében, soha nem léptette vissza jelöltjeit. (A legutóbbi Szonda Ipsos-felmérés alapján egyébként magatartásuk okai is megfontolandók: szavazótáboruk számára az MSZP egyáltalán nem vonzó alternatíva, másodlagos preferenciáik és a pártokkal kapcsolatos elutasító véleményük azt tükrözi, az LMP táborának jelentős része számára az MSZP szövetséges erőként sem jön számításba.)

    Mindez egyértelművé teszi, hogy ha nem lenne más út Orbánék elmozdítására, mint a legszélesebb ellenzéki összefogás, akkor is rendkívül kockázatos lenne az MSZP, az LMP és a Jobbik vezetői számára „meghirdetni” valamiféle együttműködést.

    Ellenben van még egy szempont, melyből meg kellene vizsgálni az LMP által felvetett lehetőséget. Egy olyan szempont, amelyre eddig nem fordítottak kellő figyelmet: az Orbán Viktor által megszemélyesített rezsim megjósolható dinamikája.

    Többen felvetették a vitában, alapvetően Karácsony Gergely gondolatmenetét alátámasztandó, a második világháborúban kialakult náciellenes koalíciót, amelyben az angolszász demokráciák egyesítették erejüket Sztálin Szovjetuniójával. Ha ennyire ellentétes rendszerek összefoghattak a közös veszély ellen, miért ne lenne ez lehetséges itt és most is? – kérdezték. A történelmi analógia azonban, mint mindig, szükségképpen sántít. Kézenfekvő, hogy Orbán nem azonos Hitlerrel – ahogy Magyarország demokratikus rendszerének megroppantása sem közelíti meg Németország nácik általi tönkretételének világtörténelmi jelentőségét. Ráadásul a történelemértelmezés eltérései miatt a történelmi példa félre is viheti a vitát.

    Úgy gondolom azonban, hogy a második világháború történetének analógiája egy fontos, de nagyon ritkán méltányolt szempontból szerencsés és termékeny. Ez pedig az a nehezen vitatható tény, hogy miközben Európa háborútól tartott, és aki tudott, szövetségest keresett, a legaktívabb szereplő, aki a történelem végső alakításában mindvégig kezében tartotta a kezdeményezést, maga Adolf Hitler volt. Ellenfelei egyáltalán nem voltak „természetes szövetségesek”, igazából csak akkor fanyalodtak egymás támogatására, mikor már minden egyéb lehetőség megszűnt. Csak az utolsó utáni pillanatban fogtak össze ellene – szinte csak azért, mert az újabb és újabb frontokon támadó Hitler végképp nem hagyott nekik más utat.

    Mit akarok ezzel mondani? Karácsony Gergely 2011 júliusában elhangzott javaslatát több kétely fogadta, mint megértés. Ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik a fideszesek hatalomgyakorlásával szembeni lehető legszélesebb összefogás. Csakhogy az Orbán-rezsim még nem pompázik „teljes szépségében”. Csak egy dologban lehetünk biztosak: Orbánnak nagyszabású tervei vannak a magyar társadalom viszonyainak tökéletes felforgatására. Az iramot ő diktálja, és aki nincs vele, annak a legváltozatosabb eszközökkel fűt be a következő években. Senkinek sem hagy levegőt. Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.

    Orbánnak – és ellenfeleinek – pedig Meggyes Tamás bukott esztergomi fideszes polgármester mutatta meg, miként kell úgy politizálni, hogy valaki megszervezze a koalíciót önmaga megbuktatására.

Lekomcsizzák, hogy kivégezhessék a Népszabit

Megint előkerült az a fideszes "érvelés", hogy az a bajuk a Népszabadsággal, hogy "a Szabad Nép utóda". Erről azonnal eszembe jutott, hogy a kétezres évek első évtizedében, amikor a NOL-nál dolgoztam, a belém akadó fideszesek engem is bőszen komcsiztak. Már akkor is ki voltam ezen akadva: azok, akik a legrosszabb sztálinista reflexeket élesztgették az első Orbán-kormány első pillanatától, hogy mára sötét rezsimmé szervezzék, másokat komcsiznak.

Akkor írtam a fasiszta kutyáról és demokratikus szalonnáról. A NOL archívumban megvan - csakhogy az most éppen a sztálinista fortélyok miatt elérhetetlen. Sebaj, lementettem, újra közzéteszem!!!!



http://nol.hu/archivum/archiv-443492

Fasiszta kutyából demokratikus szalonna

Tények cáfolják az untig ismételgetett Fidesz-közeli „félreértést”

"Bolsevik kutyából soha nem lesz demokratikus szalonna" - legalábbis a magyar jobboldalon közkeletű vélekedés szerint. A Népszabadság munkatársaként volna ehhez néhány szavam

Tamás Tibor| Népszabadság| 2008. február 1.

A lap, amelynél dolgozom, az „(egyik) utódpárt elődpártjának” központi lapjából nőtt ki és jutott el nagyon messzire attól. Szinte csak az évszámozás folyamatos. Azok azonban, akik legszívesebben megtagadnák tőlünk ennek a változásnak a jogát, úgy érvelnek: képtelenség, hogy a kommunista diktatúra intézményeiből és kedvezményezettjeiből a polgári demokrácia tisztességes közéleti szereplői legyenek. „Fordított” esetben – szélsőjobboldali rendszerek bukása esetén - baloldaliak sem fogadnának el ilyesmit – vélekednek.
Nos, ez nem így van. A spanyol átmenet példáján tanulmányozható, hogy ha egy (fasiszta vagy kommunista – ebből a szempontból mindegy) diktatúrát nem elsöpörnek, hanem két oldalról (tehát belülről is) lebontanak, az átmenet során a személyek és intézmények folyamatossága érvényesül. Mi a helyzet tehát azzal a demokratikus szalonnával? Fasiszta kutyából lehet csinálni, bolsevikból nem?

Egy hajdani Magyar Nemzet-olvasó

1988-ban nem hittem volna, hogy valaha a Népszabadság munkatársa leszek – még olvasója sem. Nem voltam kommunista. (Ezt néhány szóval ki kell fejtenem: úgy gondolom, a 20. században a kommunista eszme képviselői bemutatták, hogy ha alkalmuk nyílik stratégiai céljaik elérésére, akkor előbb-utóbb megszüntetik a polgári szabadságjogokon és az elválasztott hatalmi ágak kényes egyensúlyán alapuló köztársasági értékeket, s ezért uralmukat a jogérvényesítésre garanciákat nem nyújtó, az egyéneket állandó bizonytalanságban tartó önkény jellemzi – még diktatúrájuk „puha” formájában is. Ha valaki őszintén szakítani akar ezzel a sötét árnyékkal, nem maradhat kommunista. A forrástól, Marx szellemi örökségétől kell határozottan elszakadnia - legalábbis néhány kulcsfontosságú kérdésben -, mert a kommunista hatalomgyakorlás „hibái” messze nem függetlenek azoktól az eszméktől, amelyek nevében a kommunista társadalomátalakító kísérlet végbement.)

1988-89-ben a Népszabadságot egyértelműen a hatalmon lévő kommunista párt legfontosabb sajtófegyverének, legyőzendő ellenfélnek láttam.

Szerkesztőinek, publicistáinak értékeivel nem tudtam azonosulni. Máshonnan igyekeztem informálódni, más orgánumokban formálódó véleményközösségek felé tájékozódtam. A napilapok közül egyértelmű volt, hogy az akkori Magyar Nemzetet éreztem magaménak. A rendszerváltók „puha” és – számomra rokonszenvesebb – radikális szárnyának is az a napilap adott teret. A Magyar Nemzetben óriási lehetőséget reméltem, hogy az ország legerősebb polgári napilapjává, a magyar Gazeta Wyborczává válik.

Olvasó, majd munkatárs

Személyes pozícióm azóta alig változott. Visszamenőleg is azonosulni tudok a rendszerváltás-kori rokon- és ellenszenveimmel, választásaimmal, szavazataimmal, felháborodásaimmal és kompromisszumaimmal.

Az igazi változáson – legalábbis a napilapok piacán – szegény Magyar Nemzet ment át…

S persze a Népszabadság is látványos utat tett meg addig, hogy a magamfélék számára is vállalható legyen – hibáival együtt is. A Népszabadság arculatát meghatározó szerkesztők, publicisták legtöbbjével azonosulok, vagy legalábbis el tudom fogadni szövetségesként. A laphoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó külső szerzők többsége számomra is tekintély, véleményük fontos jelzés. Nem okozott tehát törést bennem, hogy a kilencvenes években először olvasóként, majd munkatársként is az átalakult Népszabadsághoz csatlakoztam.

Vádak és „bizonyítékok”

Nyomós okaim vannak, hogy ezeket a személyes megjegyzéseket előre bocsátottam. A Népszabadság munkatársaként ugyanis talán az „átlagosnál” is intenzívebben érzékelem, hogy a magyar közbeszédben erős a hajlam a frontok végletes leegyszerűsítésére. „A Népszabadság utódpárt utódlapja? Akkor biztosan komcsifészek” – mondják. – „Folyamatosan évszámozzák a diktatúra éveitől! Kell ennél ékesebb bizonyíték?”

De mit is akarnak bizonygatni, akik 2007-es, friss komcsizásukat próbálják a lap múltjának évtizedekkel ezelőtti fejezeteivel „megalapozni”? A válasz egyszerű. Azt a Fidesz-közeli bölcsességet, amely, úgy látszik, mélyen áthatja a magyar jobboldali közvéleményt: márpedig „bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.

A vádaskodók igényesebbje színvonalasabb érvekkel is készül. Elő szoktak kerülni a nemzetközi hivatkozások, a „kettős mérce” emlegetése. E szerint a szó szoros értelmében „példátlan ez az itthoni engedékenység a kommunizmus maradványaival, a megalvadt kádári struktúrákkal kapcsolatban. Képzeljük csak el, mi lenne, ha valamelyik országban náci múltú párt vagy annak hajdani központi lapja próbálná felvállalni a folyamatosságot. Elképzelhetetlen, nemde?”

Nemzetközi példák

Tényleg ennyire „példátlan” a korábbi kommunista diktatúra egyes szervezeteinek és résztvevőinek beilleszkedése a demokratikus köztársaság elitjébe? A választ egyértelművé tenné, ha mégiscsak rámutatnánk korábbi szélsőjobboldali diktatúrák hasonló átalakulására – ez legalább az elvi lehetőséggel kapcsolatos vitát eldöntené.

Nem derült ki – Európa és a világ szerencséjére -, hogy milyen úton „konszolidálódott” volna Hitler birodalma. Merre haladt volna tovább esetleges győzelme és valamennyi kiszemelt áldozatának elnémítása után? A huszadik század hetvenes éveiben azonban tanúi lehettünk néhány vérben fogant és erőszakkal fenntartott dél-európai fasiszta rendszer átalakulásának. Legelsősorban Franco tábornok rendszerét érdemes szemügyre venni.

Jobbközép és szélsőjobb

Fidesz-közeli körökben amúgy kedvelt hivatkozási alap a spanyol átmenet természete – igaz, a Fidesz hosszú évek óta követett stratégiáját vélik általa igazolni. Az Orbán vezetésével végrehajtott szélsőjobbra nyitást igazolandó mutatnak Spanyolországra: lám, az ultrajobb nem annyira veszélyes. Ha egy nagy jobboldali néppárt magához csalogatja a szélsőségeseket is, az a köztársaság számára akár üdvös is lehet. A fasiszták így a demokrácia keretei között tarthatók – mondják.

Félreértés ez, vagy tudatos csúsztatás? – ne firtassuk. Az biztos viszont, hogy a Magyarországon 1989-ben megbukott kommunista párt és hatalmi intézményei „megfelelőjét” Spanyolországban a túloldalon, Franco pártjában, a „Movimientóban” és a diktatúra intézményeiben találjuk meg.

Az analógia a másik oldalra is érvényes. A rendszerváltó ellenzékből induló Fidesz 1996 óta az ultraradikálisok felé is üzeneteket fogalmaz meg („idegenszívűzéssel”, „idegenszerűzéssel” kezdve, és mára ki tudja, milyen messzire eljutva). A spanyol közegben az lenne ennek megfelelője, ha az illegalitásból kilépő demokratikus baloldal (elsősorban a spanyol szocialisták) összebútorozna a szélsőballal – ha tapasztalható lenne ilyesmi Spanyolországban. Éppen ellenkező folyamat játszódott le: a szociáldemokraták elszakadása az osztályharcos marxista hagyománytól és beilleszkedése a nyugat-európai szocialista pártok családjába.

Az analógia tehát alkalmazható – de nem azt „igazolja”, amire szánják.

Hogyan lesz a kutyából mégis szalonna?

Az antikommunista gyűlölet igen sok magyar jobboldali elől elfedi a tényeket – alig-alig képesek elismerni a baloldalon a szemük láttára végbemenő átalakulásokat. Talán kevésbé akadályozza őket ideológiai előítélet, hogy észrevegyék a (spanyol) jobboldalon végbement hasonló nagyszabású változásokat. Márpedig, ha „ott” lehetséges a kutya szalonnává változása, miért is lenne kizárt „itt”?…

Spanyolországban Franco halála után alig két évvel megkötötték a békés alkotmányos együttműködést garantáló híres Moncloa-paktumot - olvashatjuk Gömöri Endre kitűnő összefoglalójában. - Az egyik oldalon a végre kiírt szabad választásokat megnyerő jobboldali centrista gyűjtőpárt állt, amelynek azonban nem más volt a vezetője, egyben az új kormányfő, mint a francoista "Mozgalom", a Movimiento korábbi helyettes főtitkára. A másik oldalon az illegalitásból éppen kiengedett szocialista párt. A gyáriparos-szövetség nagyuraival szemben a munkavállalókat pedig a Franco-rendszer ellen életveszélyes illegalitásban harcoló szakszervezetek vezetői képviselték.

Persze a nagyszabású átalakulást Spanyolországban is a parancsuralmi rendszer keménységének fokozatos gyengülése készítette elő. A spanyol politikában 1957 volt az "áttörés esztendeje". A diktátum ugyan megmaradt, de jelentősen puhult. Nyugat-európai szemmel ultrakonzervatív, a Franco-rezsim és a spanyol egyház szimbiózisába beépült technokraták kerültek az államhatalom csúcsára, akik elindítottak egy stabilizációs tervet, amely páratlanul gyors gazdasági fellendülést gerjesztett. Az emigrációban ugyanakkor egy asztalhoz ültek a „puha diktatúra” idején megszerveződött spanyolországi katolikus és polgári ellenzék képviselői az illegalitásban élő szociáldemokratákkal és kommunistákkal.

Hosszú érlelődési korszak vezetett tehát ahhoz, hogy Franco halálának másnapján a hagyományos jobb- és baloldalon egyaránt elég érett legyen a politikai elit arra, hogy mindkét oldalról elinduljanak a közép felé.

A jobboldalon Adolfo Suarez a diktatúra „egypártja”, a Movimiento soraiból elindulva alakította meg a Demokratikus Centrum Uniót (UCD), amely egészen 1982-ig kormányozta az országot. Az UCD különböző árnyalatú kereszténydemokrata csoportosulások laza szövetsége volt. A sokszor ellentétes érdekű, a politikai jobboldal eltérő árnyalatait képviselő csoportok között ideológiai kötöttség nélkül manőverező Suárez fokozatosan valódi jobbközép centrumpárttá formálta az UCD-t, amely – a párt vezetőjének pályájával példázott személyi folytonosság ellenére is - szélsőjobbra zárt, középbalra pedig kompromisszumra kész.

A másik oldalon a szociáldemokrata párt Felipe González vezetésével, Franco halála után, újra spanyol földön tartott kongresszusán a pártot még osztálypártnak minősítette, hangsúlyozta marxista jellegét és kifejezetten elítélte a "szociáldemokratizmust". Valójában azonban az 1977-es választásokon a PSOE már kifejezetten nyugat-európai és szociáldemokrata profilt mutatott. 1979 májusában pedig törölték a párt meghatározásából a marxizmusra való hivatkozást.

Normális ország

A Moncloa-paktum alapján Spanyolország normális országgá vált. Nem volt olyan válság, amely anarchiába tudta volna taszítani. Túlélte 1981 februárjában a hadsereg francoista tábornokainak puccskísérletét; 1996-ban a gazdasági válság megoldására hozott kényszerű megszorító intézkedéseket, és 2004-ben is az al-Kaida terroristáinak szörnyű merénylete a madridi Atocha pályaudvaron - írja Gömöri Endre.

A spanyol politikában a demokratikus verseny éles ütközéseket eredményez – éppen napjainkban tapasztalhatjuk a jelenleg kormányzó szocialisták defenzívába szorulását, a kormány ellen tömegtüntetések zajlanak – de ez nem jelenti a másik fél demokratikus legitimitásának megtámadását (kutyák és szalonnák politikai érvelés helyett használt, állandó emlegetését).

Nem volt törvényszerű, hogy így történjen. A spanyol történelem tápot adhatott volna akár (amúgy magyar módra) a szüntelen gyűlölködésnek is. A spanyol polgárháború idején elszabadult erőszak, majd a Franco-rendszert megszilárdító véres terror (amelynek jelképévé vált Federico Garcia Lorca értelmetlen halála), s aztán az elnyomó gépezet és az illegális ellenállás évtizedeken át tartó harca mindmáig erős nyomokat hagyott a jobb- és baloldali hagyományban is. A spanyol politikai kultúra azonban képes volt mindezt zárójelbe tenni, képes volt elviselni a sötét múltú diktatórikus mozgalom korábbi elitjének az alkotmányos monarchia viszonyai között folytatódó karrierjét. Spanyolország is belpolitikai viharoktól hangos, ott is elhangzanak a régi (ott jobboldali) diktatúrát emlegető vádak, de a politikai közélet mindeddig képes volt kilábalni ezekből a kátyúkból.

Tetszettek volna forradalmat csinálni…

Mindennek persze ára volt. A régi diktatúra elitje a megtartott vezető pozíciók segítségével meghatározó szerepet játszott az átalakulásban.

Látványos jele ennek, hogy milyen nehézkesen haladt például a baloldaliakat sértő köztéri Franco-szobrok eltávolítása. A mai napig nem rendeződött megnyugtatóan a polgárháború baloldali áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása, míg a jobboldaliak tovább kapják a Franco-rezsim által a „saját hőseiknek” megítélt ellátást. Nem ismeretlen a spanyol „franco-i kisember” sem, aki – a mi „kádári kisemberünkhöz” hasonlóan – azt sóhajtja: Franco alatt rend volt. Bizonyára a spanyolok is értenék Antall József szállóigévé vált mondását: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ha nincs brutális szakítás, akkor bizony a régi elit nyeregben marad. Olyannyira így van ez, hogy a hajdani uralkodó elit „mobilabb” része még az új ellenzék kialakításában is szerepet játszhat.

A kézenfekvő hazai példa: Magyarországon Horn Gyula miniszterelnök lehetett, de a rendszerváltás előtti elit tagja volt a messzire sodródott Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás is, és az 1989-90-re megbukott magyar kommunista párt tagjai megtalálhatók voltak a radikális antikommunista Orbán-kormányban is.

Kutyák és szalonnák

Cikkem nem arról szól, hogy ki, milyen mértékben felelős az engesztelhetetlenségen alapuló magyar politikai kultúra kialakulásáért.

Arra sem térek ki, hogy milyen módon lehetne megváltoztatni azt a nálunk megszilárdult tévhitet, hogy az ellenségként azonosított emberek és szervezetek nem változhatnak jó irányba. Mindössze azt tűztem célul, hogy bemutassam: sikeres ország példájával igazolható, hogy „kutyából lehet szalonna”.

Ugyanezt példázza az olasz neofasiszták táborából a konzervatív középre húzódó Gianfranco Fini Nemzeti Szövetségének útja is. Az olasz közélet is képes volt feldolgozni ezt a változást, miután megbizonyosodott a váltás komolyságáról.

Nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy egy csapásra sikerült eloszlatnom a gyanakvást. Már az is siker lenne, ha csak egyetlenegy, amúgy szívesen komcsizó olvasóm elgondolkodna mindezen