Húsvéti olvasmány, már sok-sok éve. Bulgakov rengeteg szeretettel és a megértés vágyától hajtva írta meg a Passió történetét A Mester és Margaritában. Az alábbi részletben a kegyetlen helytartó, aki Jesuát mégis megmentette volna, de gyávának bizonyult, a szörnyű nap éjjelén végre elszunnyad.
A prokurátor, amint Afraniusnak is mondta, nem akart bemenni a palotába. Az oazlopcsarnokban vettetett ágyat, ott, ahol ebédelt, s ahol reggel a kihallgatást is végezte. Lefeküdt a számára előkészített fekvőhelyre, de kerülte az álom. A csupasz hold magasan járt a tiszta égbolton, s a helytartó órák hosszat nem vette le róla a szemét.
Éjfélre járt, mire az álom végre megszánta a hégemónt. Görcsösen ásított, kikapcsolta és ledobta palástját, lecsatolta az ingét összeszorító derékszíjat, melyen széles acéltőr függött hüvelyben, ezt is letette a fekhelye melletti karosszékbe, levetette szandálját, és végignyúlt ágyán. Banga nyomban felugrott hozzá, és melléje feküdt, fej fej mellett, és a helytartó, kezével átfogva a kutya nyakát, végre behunyta szemét. Csak akkor aludt el a kutya is.
A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfény-pászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó — most ott lépked mellette, következésképp életben van.
Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.
„Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság a legrútabb bűnök egyike.” Így beszélt Jesua Ha-Nocri. „Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!”
Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagyerejű Patkányölőt. „De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?”
Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a haláltól ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!
— Igen, igen... — nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.
— Mostantól fogva mindig együtt leszünk — biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás lovag társául szegődött. — Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.
— Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezzél meg rólam, a csillagjós fiáról — kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében.
Mindez nagyon jó volt, de annál szörnyűbb a felébredés. Banga rámordult a holdra, és a prokurátor elé terülő síkos, szinte olajozott égszínkék ösvény egyszercsak eltűnt. Pilátus felriadt, és az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy a halálos ítéletet igenis végrehajtották.
(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 385 — 387.)
