A fekete ruhás nővér mozgalma és az árpádsávosok

Sándor Mária nővér kétségbeesett és méltóságteljes tiltakozó mozgalmat indított el az egészségügy tarthatatlan állapotainak azonnali, radikális javítása érdekében. (Az egészségügyről és a nővérmozgalomról már a kezdeteknél különvéleményt fogalmaztam meg, amit majdnem pontosan egy évvel ezelőtt publikálhattam is a Népszabadság hasábjain: „Ha a kezük közé kerülsz...” http://nol.hu/velemeny/ha-a-kezuk-koze-kerulsz-1534577 )


Általános rokonszenv és széles körű támogatás mellett a fekete ruhás mozgalom elég gyorsan olyan területre tévedt, ahol politikai bölcsességre van szükség. Sándor Máriának el kellett ugyanis döntenie, hogy az általa szorgalmazott széles nemzeti összefogásba beleértendő-e a gyűlöletet, elzárkózást hirdető, embertelen eszméket és gyakorlatot felmelegítő szélsőjobboldal is. Sándor Mária a jelek szerint az elejétől fogva egyértelműen eldöntötte: jobbikos fórumokra is elmegy, az ember és ember között alapvető különbséget tevő úgynevezett „nemzeti radikálisokkal” is ugyanúgy párbeszédben áll, mint bárki mással.


Mivel az efféle találkozóik újra meg újra megismétlődnek, a konfliktusok is időről-időre felizzanak körülötte. Így történt áprilisban is, amikor az újra a figyelem középpontjába került, visszavonulását bejelentő majd visszavonó, megfenyegetett nővér szembesült a nyílt levél formájában megfogalmazott éles kritikával.


Sándor Mária erre úgy reagált, hogy amikor a nyilvánosság előtt ezzel kapcsolatban megnyilatkozhatott (például a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában, vagy az úgynevezett „alaptörvény” ötödik évfordulóján a budai Várban rendezett tiltakozó demonstráción) szenvedélyesen visszautasította a „megosztási kísérletet”. Kétféle érvelést olvastam, illetve hallottam tőle ez ügyben: 1. Ő nem pártrendezvényekre megy el, hanem mindig, mindenütt az egészségügyi dolgozók és a rosszul ellátott betegek érdekeit képviseli, tőle a fekete ruhás nővérek mozgalmának hangját hallják azok, akik a kérdéses rendezvényekre elmennek; 2. Az egészségügyben dolgozók soha nem mérlegelnek, hogy a segítségükre szoruló páciens milyen nézeteket vall, milyen pártállású, milyen származású stb. Aki az intézményekben megjelenik, vagy akit beszállítanak a rendelőbe vagy a kórházba, annak kétség nélkül segítenek.


Természetesen valamennyien el is várjuk az orvosoktól, nővérektől, betegszállítóktól, mindenkitől, hogy akár szélsőséges helyzetekben, a kétes és szélsőséges figuráknak is szó nélkül tudásuk legjavát nyújtsák.


Csakhogy itt nem erről van szó. A kérdés, amire még mindig értelmes választ várunk, hogy vajon tudja-e Sándor Mária, kik azok a jobbikosok, és mit műveltek, művelnek ebben a jobb sorsra érdemes országban, mi árad felőlük szóban: aljas beszédben-írásban - és tettben is (ha azt hinnénk, a gárdavonulásokkal, szebbjövőzőkkel mára már vége a fenyegető tetteknek, gondoljunk csak Tiszavasvári sorsára, az „érpataki modellel” fenyegetett emberekre, mindazokra a nagyvárosoktól távoli településeken élőkre, akik már a jobbikosok karmai közé kerültek) -, tehát mit művelnek, kiket támogatnak azok, akikkel Sándor Mária együtt mutatkozik. Ugyan, miféle „reformokra” számíthatnánk az egészségügyben, ha ezek az erők határoznák meg az irányvonalat? Jönne talán az „építő” és „romboló” páciensek közötti szelekció?...


Sándor Mária csúsztat, amikor azzal próbálja magyarázni alapállását, hogy semmi oka mérlegelni, hiszen az egészségügyben nem lehet válogatni a páciensek között. Nem páciensekről van itt szó, hanem a jogos küzdelmében általa tudatosan választott-elfogadott szövetségesekről. Azokat pedig jól tenné, ha alaposan megválogatná. Nem „megosztás” az, ha egy tekintélyes, személyes kiállásával befolyásra szert tett személyiség erős üzenetet küld a gyalázatot támogató embereknek. Ha viszont nem így tesz, hanem a szélsőjobboldaliak felé is kinyitja a kaput, ezzel a „semlegességgel”, akár akarja, akár nem, ő is hozzájárul a kollektív elsötétülés folyamatához...

Saul, neked nincs fiad! Elárulod az élőket a holtakért! - Mind halottak vagyunk...

Saul fia - töredékek
Újra megnéztem a Saul fiát. Nem tudom megunni. Vannak ismerős részek, hang- és látványelemek, párbeszédek, amelyek újra meg újra erős élményt jelentenek, és minden mozilátogatás alkalmával rádöbbenek valami újdonságra is, észreveszek meglepő részleteket, amelyekre eddig valahogy nem figyeltem fel.

A mozi sötétjében, a filmmel együtt lélegezve nem jegyzetelek, de utólag megpróbálok összerakosgatni néhány cserepet.

- Kották a gázkamra vetkőzőjében:  
a Sonderesek a meggyilkoltak hátrahagyott holmijait szelektálják. Sault elkezdi érdekelni a legutóbbi transzport származása, miután a szeme láttára élte túl a gázt, majd halt meg egy fehérköpenyes SS-tiszt markában a fiú, akit attól kezdve Saul a fiának nevez. Ungarisch? Ungarisch? - kérdezgeti, és elkezdi lapozgatni a személyes iratokat, már amennyire teheti a munka látszatát fenntartva. Az egyik helyiségben földre szórt papírokat kell ládákba gyűjteniük a kommandósoknak. Pár másodpercre közelebbről is látjuk a papírféléket. Köztük sok kotta hever a földön. Amikor ezt látom, elszorul a torkom. Úgy mentek a félrevezetett, az utolsó pillanatig reménykedő kisemberek Auschwitzba, hogy vitték a kottát is. Munka után, az esti elnyugovás előtt jól esik majd egy kis házi zene... Istenem.



- Stücke: 
Ezt valószínűleg Vági Zoltán történész-szakértő, vagy a Sonderes túlélőket felkutató Gideon Greif ásta elő a dokumentumokból, visszaemlékezésekből. A KZ-ban kialakult egy sajátos nyelv, amelynek ez a "Stücke"-kifejezés a mélypontja. A gépies és hatékony munka érdekében nincs értelme megnevezni, mit is kell a kremában csinálni, mi történik a szemük láttára és a közreműködésükkel. Bele is őrülnének a folyamatos éber, racionális szembesülésbe. Szó sem esik halottakról, meggyilkoltakról, hullákról, tetemekről, miegyébről.  A harsogó, nógató parancsokban úgy nevezik az eltakarítandó corpusokat, hogy "a darabok", "die Stücke"... Az egész filmben - úgy figyeltem - egyetlen egyszer nevezik hullának a hullát: a legkutyább kápó kommandója "takarítanak" (amit Saul és Katz lefotóznak), és ekkor kiabálja a parancsnok - Mietek, lengyel fogoly - , hogy gyorsabban hordják a hullákat.

- A csendek: 
A Saul fia "zajos" film. Az idegeket ez a végsőkig feszíti. Ha máshonnan nem, a másik helyiségből, a háttérből állandóan hallani lehet emberi vagy emberek által keltett zajokat, sípszavakat, kiáltásokat, parancsokat. Ha jól figyeltem meg, a csúcspontig három jelenetsorban fokozódik a zaj: mindhárom a pokollal való közvetlen találkozás jelenete. 1. A krematóriumban a kemencéknél, amikor Saul a fiúnak a boncteremből eltűnt holttestét keresi. A csúcsra járatott kemencék szinte ordítanak. 2. Az éjszakai transzport lemészárlásának jelenetei a gödörnél. Apokalipszis, középkori Bosch-freskók elevenednek meg, és az elviselhetetlen zaj is a csúcsra gerjed. 3. A Sonderesek lázadása, a kitörés jelenete.  A sűrű robbanások hangjai, a fegyverzaj egészen elképesztő, letaglózó effektusok.  Az ember agyát a fájdalomig szaggató hangorkánhoz hasonlót talán csak Spielberg Ryan közlegény megmentése c. filmjének pokoli partraszállási jeleneteiben éltem át.
Ebben a filmben egészen sokkoló, fülszaggató a néhányszor mégis beálló teljes csend. Először akkor éljük át ezt, amikor a "fürdeni" vitt meztelen emberekre rácsattan a gázkamra ajtaja. Teljes sötétség és ordító csend néhány pillanatig. Hihetetlen pillanatai ezek a Saul fia filmnek. Próbáltam figyelni, nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, talán még kétszer fordul elő, hogy ott állunk a Sonderesek csoportjával, és hirtelen mindenki egyszerre elhallgat, háttérzaj sincs. Ránk zuhan ez a csend. A végén pedig, az utolsó lövések elhallgatása után a kamera elvándorol: az erdősáv gyönyörű, harsogó zöldjét látjuk, és a természet helyreállt, végtelen csendjében találjuk magunkat. Mintha valamiféle filozófiai tétel képi és hangos(illetve csendes illusztrációja lenne: reménytelenek vagyunk, a világ jobb lenne emberiség nélkül.



- Saul, nincs is fiad! 
A Sonderesek nem úgy élnek és mozognak, hogy módjuk lenne jóízű, komótos érvelgetésekre. Amikor Saul kitartóan szervezni kezdi a szerinte megtalált fia zsidó temetését, óhatatlanul, rendszeresen beleütközik társai egészen másra koncentráló akaratának falába. Fel-felvillan egy-egy rövid összecsapás: többször is elhangzik, hogy neked nincs is fiad. Saul erre vagy nem válaszol, vagy kitérő választ ad. Mindenki megy tovább, a néző pedig gondoljon amit akar. Mindebből annyi kiderül, hogy Saul számára a tények nem túl érdekesek. Nem is próbálja hevesen bizonygatni a rokonságot. Az a fiú az ő fia és kész. Ettől kezdve valóban értelmetlen ezen rugózni, ha a többi Sonderes ezt nem is tudja elfogadni. 



- Elárultad az élőket a halottakért! 
Ez kétszer hangzik el a filmben, ha jól számoltam.  
Először a riadó idején összezsúfolt Sonderesek között, amikor Saul előkeresi a megmentett "rabbiját", és valaki rámordul, hogy az élők helyett a holtakkal foglalkozik. Saul - nagyon bölcsen - azt feleli erre: Mind halottak vagyunk...
Másodszor az utolsó Appellnél, amikor Saulon Nyiszli doktor számon kéri, hogy tartozik egy ugyanolyan fiú holttestével, ráadásul a többi Sonderes dühös, mert miatta nincs robbanószerük a készülő felkeléshez, és mindezért Saul szemrehányást kap a fülébe sziszegő szomszédjától. Ekkor nem válaszol.
 Ezek a gyors, szenvedélyes, elvarratlan összecsapások exponálják Saul és társai kétféle küldetését. Azok vádolják őt, akik nem hajlandók tisztelni azt, amit Saul egyszemélyes magánakcióban kezd szervezni: megvalósítani egy lehetetlen vállalkozást, minden lágertörvénnyel szembehelyezkedve visszaszerezni a méltóságot. (Egyedül a boncoló-orvos hajlandó együttműködni Saullal, bár a csere-holttest követelésével jelzi, hogy ő sem hajlandó értelmetlen kockázatot vállalni. Mi, kívülállók szerencsére kimaradunk ebből az elkeseredett szembenállásból. Tisztelhetjük Saul szent őrületét - de azt is láthatjuk, hogy a láger dokumentálását, a tények leírását, fotózását szervező, a felkelést előkészítő hálózat nekünk, az utókornak dolgozik, és az egyetlen értelmes dolgot cselekszik, amit ott egy szervezkedés megtehet.

- Saul és Fried Ella: 
A lázadók Sault küldik a női kommandóhoz a robbanóanyagért. Pár másodpercre egyedül maradnak Ellával, a robbanóanyag már Saulnál van - és ekkor az elgyötört lány keresni kezdi Saul kezét - egy férfi érintését ebben a pokolban. Saul azonnal elrántja a kezét. Ez gyilkos gesztus. Nem nyer ezzel semmit, nem szolgálja fia temetésének ügyét, nincs köze a robbanóanyag csempészéséhez. Értelmetlen gonoszság. A gyengédség megtagadása egy sorstárstól. Mélypont.

- Rohanás az erdőben:
a kitörés után lélekszakadva rohannak  a túlélők az erdőben. Saul, a vállán a fiú testével, és az általa felfedezett állítólagos rabbi, együtt loholnak az ösvényen. Hosszú másodpercekig szemből látjuk őket - sebesen futnak felénk az erdei terepen. Az operatőr pedig velük fut(?)... A mozgásból úgy tűnik, mintha ezt is a kézi kamerával vette volna. A film többszöri megnézése közben már sokszor volt alkalmam rácsodálkozni Erdély Mátyás kameramozgatására. Emlékezetes, hogy az RTL Klub Portré című műsorában (http://rtl.hu/most/portre/portre-2016-02-28) arról mesélt, hogy amint bekapcsolt a kamera és ő követni kezdte Röhrig Gézát, folyamatosan egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz viszonyulva, szinte táncolni kezdtek. - Többször eszembe jutott már ez a film közben - ennél az erdei jelenetnél viszont annyira megdöbbentő, amit az operatőr képes megcsinálni, hogy nem is értem, hogyan volt rá képes.

- Saul és a lengyel fiú: 
A kitörés után, a film történetének legvégén egy romos erdei házban rogynak le pihenni a szökevények - pár perccel lemészárlásuk előtt. Fojtott hangon taglalják, hogy hogyan juthatnak el a partizánokhoz. Saul ül egyedül a nyitott bejárattal szemben - egyedül ő látja a megszeppent, ijedt lengyel parasztfiút, aki odaóvakodik, és a szökevények csoportját bámulja. Saul számára ezek élete utolsó másodpercei. Teljes letargiában roskad magába, mert az egyetlen dolgot, aminek értelmét látta volna, fia eltemetését a zsidó vallás szabályai szerint, nem tudta elérni. És akkor meglátja azt a pufók szőke fejet - és lassan megnyugszik, sőt, kivirágzik. A teljesen váratlan, képtelen ajándék, hogy pont itt, az erdő közepén jön egy Fiú - mosolyt varázsol az arcára. A mosoly egyre szélesebb, Saul már ismét él - és most már mindegy is, hogy a fiú megrémül és elfut, a német kivégzőosztag pedig már itt csörtet a közelben...

- Saul fia elúszik a Visztulában: 
Ezt már egy korábbi blogbejegyzésemben megemlítettem: jelentősége van annak, hogy egy óriási halálgyárból, ahol a náci technológia zsidók százezreit-millióit semmisíti meg nyomtalanul, sírhely nélkül, kegyelettel eltemetett holttest nélkül, sírkő nélkül, - Saulnak sikerül kimenteni a fiává fogadott gyermek testét. Azzal pedig, hogy nem tud vele átúszni a folyón, és a zsákba burkolt meztelen test elúszik, paradox módon az egyetlen lehetőség valósul meg arra, hogy a nácik ne találják meg, és ne vigyék vissza a lekaszabolt Sonderesek testeivel együtt elégetni (erről már írtam részletesebben, itt). - A Saul fiáról magyarul is megjelent filozófiai levélben Georges Didi-Huberman egy másik szempontot is felvet ezzel a kulcsjelenettel kapcsolatban: mintha egy fordított Mózes-történet lenne ez: Mózest a kosárban a folyó hozza - Saul fiát a foló viszi el... - Annak is jelentősége van, biztosan nem véletlen a történet írói részéről, hogy a fia elvesztése után fuldokló Sault éppen a Sonderesekkel együtt menekülő valódi rabbijuk menti ki a túlpartra.  Az a rabbi, aki a Sonderkommandóban egy kaddison túl semmiben nem volt hajlandó segíteni Saulnak a fia eltemetésében, az élő társért visszaúszik, és megmenti a fuldokló életét.


Alig várom a Saul fia DVD-kiadását. Az az érzésem, vannak még bőven részletek, amelyeken a mozi sötétjében elgondolkodom, de nem tudtam visszaidézni... túl sok ez az én korlátozott memóriámnak.

Csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film...

Sokáig halogattam, hogy amíg a pesti mozikban még játsszák, megnézzem a CAROL című filmet Cate Blanchettel.

Annyit tudtam a filmről, amit Bálint Orsolya, a VH kitűnő tévé- és filmkritikusa cikkében olvastam, és tanúja voltam a február 28-i Oscar-gála közvetítését nézve  Brie Larson, Cate Blanchett és a töbi jelölt versenyének a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért .

A szoba c. film még hátravan, a Carol megnézése után viszont megbizonyosodtam arról, hogy idén sem lehetett könnyű dolguk a díjat odaítélőknek. Cate Blanchett óriási szerepben óriásit alakít.  (Érdemes megjegyezni a szerelmes Therese-t alakító Rooney Mara és a Carol barátját, társát, támaszát alakító Sarah Paulson nevét is.)

A Carol a "más" nemi orientációjú emberek elsöprő szenvedélyéről és a külvilág - jelen esetben az ötvenes évek New York-i polgári világa - által rájuk kényszerített szenvedésről szól. Semmi harsányság. Finom játék, csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film.
Azon gondolkodtam el, ahogy a gyengébb, esendőbb, fiatalabb szerelmes lány elgyávulását, boldogtalanságba menekülését figyeltem, hogy ez a film a Brokeback Mountain - Túl a barátságon c. film "testvére". "Csak" két ponton változtattak az alkotók: férfiak, a két cowboy helyett nők szerelméről van szó, és a kőkemény macsó amerikai középnyugat helyett a nyitottabb, szabadabb New York a helyszín.

A kőkemény morális erőszak és a szenvedés azonban ugyanaz.

Cate Blanchett - Carol - a fotó forrása: Vertigomedia.hu