Megnéztem
a Hölgy aranyban című filmet
(http://www.imdb.com/title/tt2404425/), Maria Altmann és az ifjú
Schönberg-unoka, Randy Schoenberg ügyvéd kegyetlen küzdelméről
egy családi kincs visszaszerzéséért. Maria Altmann nagynénjének
portréja Európa aranykorában készült, a 20. század első
évtizedében, a bécsi polgárság békés és biztonságos
gyarapodásának idején. Gustav Klimt a család kérésére
készítette el Adele Bloch-Bauer portréját (Adele
Bloch-Bauer I
(New
York,
Neue
Galerie),
1907, Öl auf Leinwand, 138 × 138 cm), „és ennek a portrénak
a sorsa többszörösen is jelképpé vált.
A
nácik embergyötrő, az osztrák zsidóságot legyilkolásuk előtt
meggyalázó,
dehumanizáló kampányának szerves része volt, hogy behatoltak a
családi otthonokba, és perverz gyönyörrel tették rá mancsukat a
legszemélyesebb tárgyakra. Habár Klimt művészetét az ő
„fejlett ízlésükkel” „degeneráltnak” vélték,
természetesen a gyönyörű nagynénit is elrabolták (a portré
modellje addigra már fiatalon elhunyt, a filmben el is hangzik, hogy
milyen szerencse, hogy nem kellett látnia, mi lett a hazájából.
A
filmet – és különösen Helen Mirren (az idős Maria Altmann
szerepében) alakítását – már méltatták. (Én például egy
kiváló kolléga, Biczó Henriett ajánlatára figyeltem fel;
http:/www.szabadfold.hu/aktualis/holgyek_tortenete
; a Népszabadságban Papp Sándor Zsigmond írt recenziót
http://nol.hu/kultura/mese-cselloval-1535067
, ők, és mások is egybehangzóan Helen Mirren teljesítményét
emeleik ki ) - e méltatásokhoz nem is teszek hozzá semmit.
Személyes
okból írom ezt a bejegyzést. Azt próbálom dokumentálni, mitől
rendültem meg annyira, hogy a zsöllye sötétjében egészen
elérzékenyültem.
Nap
mint nap újrateremtik a szorongató korszak erkölcsi állapotait...
Az
egyik az a sokkoló élmény, hogy a náciknak a lábukat szétrakó
osztrák hazaárulók örök szégyenében, mint egy kegyetlen
tükörben többszörösen is magunkra, hajdani és mai magyarokra
ismertem. Az Adolfékat virágesővel fogadó Bécs, a zsidókat
lépten-nyomon feljelentgető buzgó lakosaival, a gyalázatos utcai
jeleneteket farkasörömmel élvező, amúgy „jól öltözött”
csőcselékével (a csőcselék egyáltalán nem egyenlő a
„lumpennel”...), ez bizony nem különbözik a Horthy-világ
magyar szellemi leépülésétől és tömeges hétköznapi
bűncselekményeitől. A legyőzésük után szembenézésre
képtelen, magát áldozatnak hazudó osztrák közvélemény is
rokonra talál a Szabadság téri „megszállási emlékművet” és
hasonlókat állítgató, magyar fideszes-jobbikos csőcselékben. Az
az osztrák „hazafi”, aki – mint a filmben felemlítik - a
Waldheim náci múltját leleplező osztrák újságírót köpi le
és bélyegzi „árulónak”, tömegével találna társra hasonló
színvonalú magyar „hazafiakban”. A helyzet annyiban még
rosszabb is az osztrák állapotoknál, hogy itt manapság népszerű,
széles körben támogatott, fenyegetően előrenyomuló erők a
magyar történelem legalját, legsötétebb korszakait képviselő
aljadékok. A Jobbik és a Fidesz népe semmit sem tanult, semmit sem
bánt meg, és nap mint nap újrateremti a Hölgy aranyban című
filmben megjelenített, szorongató korszak erkölcsi állapotait. -
Már meg sem lepődtem, amikor a kitűnő filmet az interneten
kommentáló sötét alakok fanyalgását megláttam – na, miről
is? Hogy „már megint a holokauszt”, stb., stb... Van tehát ok
az elkeseredésre Budapesten élő, a józan eszét megőrizni
próbáló magyarként.
Vagányság,
makacs kitartás, hihetetlen harci kedv...
A
másik ok, ami megrendülésemet okozta, ha gyásszal kapcsolatos is,
kellemesebb, személyes ok. Helen Mirren egészen zseniális
alakítását élvezve egy percen belül eszembe jutott immár több
mint másfél évtizede eltávozott csodálatos mentorom, Rudas
Klára. Ugyanaz a vagányság, a felvállalt ügyben szinte a
beszűkültségig menő makacs kitartás, a törékeny testben
megbúvó hihetetlen harci kedv. A fesztelen szabadság, ahogyan nem
ijed be egy tekintélyes ügyvédi iroda recepcióján sem a pénz
hatalmi jelvényeitől, az a bátorság és elevenség, hogy
mindenkiről és mindenről azonnal megvan a véleménye, amit jó
hangosan ki is mond. Maria Altmann, ahogyan Klára is, ahol egyszer
megjelent, ott nagyon is jelen volt, teljes valójával, lehetetlen
volt figyelmen kívül hagyni. Önkéntelenül elmosolyodtam a
jeleneten, amikor késő éjjel rátelefonál a fiatal felesége
mellett pihenő ügyvédre – bizony, ez is ismerős. Meg az örökös
feszültség, a beszólások, annak érzékeltetése, hogy
kényelmetlen jelenség tud lenni, és közben szerethető,
tiszteletre, megbecsülésre méltó.
Egyszóval,
Klára emlékének élénk felidézését is köszönöm a Woman in
Gold alkotóinak és különösen Helen Mirrennek. Sokszor gondolok
Rudas Klárára, a legkülönbözőbb kontextusokban jönnek elő
gesztusai, mondásai, személyisége, a tőle kapott könyveket,
dedikációkat, grafikáit kincsként őrzöm – és most már lesz
egy remek film is, amit a polcomra tehetek, és segítségével újra
meg újra felidézhetem ennek a kiváló embernek az alakját.