Az alábbi írás 2013. július 22-én hajnalban került a STOP.hu Vélemény rovatába. A keresők a linket még őrzik, a portálon azonban nem találom a szöveget. Blogomban újra közzéteszem.
Ma, 2015. július 12-én, az idei Pride másnapján elolvasva úgy érzem, érvényes szöveg. (Fontos fejlemény persze, hogy idén még nagyobb volt a tömeg, ez már a nyugat-európai és amerikai fesztiválok hangulata, továbbá az sem lényegtelen, hogy - az eddigi hírek szerint - bár igény bizonyára lett volna rá, hiszen a sötétek ott ólálkodtak a menet körül, elmaradt az embervadászat.)
Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása
stop.hu 2013. júl. 22. | 05:33
Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám
tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A
hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy
nagyon-nagyon kevesek.
2013 nyarán a magyar nyelvű
interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik
csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes
internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a
gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény
gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a
csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a
melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden
intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.
Csataterek
A
magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat
vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja
érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé,
saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen
folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban
vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.
Teljes
vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű
következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos
életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított
harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a
stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba
többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a
középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik
nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette
rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői,
liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan
kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját
megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton
visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai
politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen
stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni
elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi
segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is
mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen
háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az
állam által magasra tornászott profitot.
A kevés győzelmek egyike
Mi,
liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más
közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a
jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé
haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés
gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.
A melegek,
leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi
orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba
kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg,
biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években
kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni
Észak-Amerikában és (kis fáziskéséssel, a hetvenes években) Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai
között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik
legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-felkelés emlékére
világszerte megszervezett
Pride felvonulás. Masszív konzervatív
politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a
homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő,
embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.
Több évtized
telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta
mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi
orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek
büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A
döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen
jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait
bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják
azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját
"védik" másmilyen családok jogfosztásával?
Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok
Ma
már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a
nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség
tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az
ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit
szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!
Gyermeket
szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz?
Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni
mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az
alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!
A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.
Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on
Magyarország
szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a
helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti
sajátosságként" gyakorló Oroszországban.
A szélsőségesek itt is,
mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet,
"felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni,
meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel
az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".
Kezdettől hihetetlen
verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek
arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől
nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán
erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.
Évről-évre
szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató
szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A
vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a
magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a
tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a
jobboldali sajtóban követte.
Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a
hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig
kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a
drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe
süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.
Óriási különbség volt
azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és
évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt
nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó,
amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni
masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető
legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat",
megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása
alkalmával.
Az atlanti demokráciák masszív támogatása
megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista,
EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos
fesztiválra, vonult végig a Budapest
Pride-menettel, és bátorította
szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.
Mindezzel szorosan
összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is.
Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan
semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző
fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi
csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság
van: a melegjogi mozgalom, a Budapest
Pride létszámának ugrásszerű
növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony
rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet
számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)
Amíg
a
Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a
szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a
menetével.
Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a
rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik
évről a másikra változatosságot.
Tavaly lehetett először
észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális
fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott
voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt
élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.
Idén
pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de
bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és
Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először
vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a
menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves
tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a
rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a
Pride-ra meghívott
emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan
elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A
szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés
polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a
könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)