November 4-e - Bibó István bátorsága

Ismét szöveget mentek - az alábbi cikket a stop.hu-n publikáltam 2011 decemberében. A STOP azóta archívumával együtt elhalálozott. (Ez a cikk valami kideríthetetlen okból egyelőre elérhető még a Pécsi STOPon, de érthető a bizonytalanságom - legyen meg itt, a blogomon is.)
November 4-én teszem itt közzé - mert Bibó István államminiszterként kiadott, széles körben ismert nyilatkozatával is hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot (meg is kapta érte a hosszú börtönbüntetést) - de a részetekből kiderül, hogy napokig maradni a szovjet katonák által megszállt Parlamentben, majd határozottan távozni, és végigvinni elhatározását - hát az sem volt mindennapi...


A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek
2011. december 05. | 05:07

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelemtől nem befolyásolt, a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Bibó Istvánra hivatkozva tönkreidézik azt a híres szövegét, amelyet úgy kezdett: "a demokrata nem fél".

Az idézgetők lelkesen bizonygatják, hogy "a Bibó is megmondta", nem szabad félni. Mindegy nekik, hogy nem ezt mondta.

A "Bibó-breviárium" bemutatóján (beszámolóm itt olvasható) természetesen szóba kerültek ezek a félreidézések is.

Ifjabb Bibó István művészettörténész felidézte egy különös élményét: egy tévéshow-ban figyelt fel a bibói gondolatokra. Táncdalénekesek beszéltek arról, hogy mit csinálnak, ha nyilvánvalóan az egyik politikai szekértáborhoz tartozó rendezvényre hívják őket fellépni. Mindenhova el kell menni, ha jóhiszeműen hívnak - vélte egyikük. Nem tart attól, hogy ezzel ő is besorolódik? Mi lesz, ha kormányváltás jön? Mire a zenész úgy fogalmazott: Márai is megmondta, hogy demokráciában nem kell félni. Ez tulajdonképpen rendben is van - mosolygott ifjabb Bibó - nem túl művelt emberek, de jól használják az idézett gondolatot. (Bibó István valóban arról írt ugyanis, hogy nem szabad a /politikai/ döntéseket ahhoz igazítani, amit félelmeinkben képzelünk a riválisunkról, a hatalomról, a környezetünkről. Ne az legyen meghatározó, amitől - alappal vagy alap nélkül - tartunk.)

A kötetben megjelent szöveg válogatója, Debreczeni József elmondta: munkája során nagyon sok interjút is elolvashatott, amelyeket élete utolsó éveiben Bibó Istvánnal készítettek (nem a közzététel szándékával persze, hiszen a hetvenes években erre semmi esély nem látszott).

Bibó István az interjúkban, a többi között arról is beszélt, milyen - teljesen érthető - félelmek között hányódva élte át azokat a jelképessé vált napokat, amikor az 1956. november 4-i szovjet támadást a Parlamentben, államminiszterként várta be. Mostanában ezzel kapcsolatban kizárólag azt szoktuk emlegetni, hogy egy bátor ember ott maradt, és mivel a szovjet katonák békén hagyták, meg tudta írni a kormány nevében megfogalmazott üzenetét a nemzetközi közvéleményhez.

A dolog azonban egyáltalán nem ment ilyen simán. Amikor úgy döntött, a Parlamentben várja be sorsát, ezerszer átgondolta, mi lesz, ha a megérkező katonák el akarják távolítani? A szék karfájába kapaszkodva ellenáll? Egy kisgazda újságíró is ott maradt vele, együtt készültek az elkerülhetetlenre. Az újságíró elmondta Bibónak: - Voltam orosz hadifogságban, és tapasztaltam, hogy azok az emberek, ha erkölcsi helytállással találkoznak, meghátrálnak.

Ez az élettapasztalat rövidesen hasznosnak bizonyult.

Bibó István november 6-áig maradt a Parlamentben. Ahhoz sem mindennapi bátorság kellett, hogy ezt megússza. Elmesélte az interjúban, hogy egy szovjet katonát rendeltek az őrzésére, aki ráparancsolt, hogy maradjon a szobában. Amikor Bibó mégis kiment, a géppisztolyos üvöltözni kezdett. Bibónak eszébe jutott, amit az újságíró mondott neki, és kifelé megőrizve nyugalmát, határozottan rászólt a katonára: - Én a magyar kormány tagja vagyok. Ha a tábornokának mondanivalója van, jöjjön ide hozzám.

A határozott fellépés hatott.

Ritkán gondolunk bele, de ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy november 6-án a tankok gyűrűjébe fogott Parlamentből egyáltalán kisétáljon. S ha már ez háborítatlanul sikerült, vajon hányan menekültünk volna a lehető leggyorsabban a biztonságosnak vélt otthonba a helyében? Bibó István azonban végigcsinálta, amit elkezdett. Első útja az amerikai követségre vezetett, ahol átadta Nyilatkozatát, majd további nagyhatalmak követségeit is felkereste. Nem lehetett kétsége, hogy ez nem maradhat észrevétlen. Abban sem lehetett biztos, hogy nem állítják meg azonnal a szovjetek vagy a velük visszatérő magyarok, amint megközelíti a követségeket.

Bibó István éppen azért vált rendkívüli erkölcsi etalonná, mert esendő kisemberként képes volt cselekedeteiben olyan szilárdságra és bátorságra, amely messze az átlag fölé emelte - mondta minderről Debreczeni József.

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Debreczeni a Bibó-interjúk egyik részletével mutatta be, miről van szó. Hosszú évekkel az 1956 novemberi napok, majd Bibó István börtönévei után egy hölgyismerőse elmesélte, azokban a hetekben az állandó félelem miatt reggelenként rettenetes hasmenéssel küzdött. Bibó István megvallotta, ezt ő is pontosan így élte át. Közben csakazértis kitartott, és végigcsinálta, amit elhatározott.


MELLÉKLET

http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/524.html

[NYILATKOZAT, 1956. NOVEMBER 4.]

Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.

A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.

Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.

Bibó István 
államminiszter

Lekomcsizzák, hogy kivégezhessék a Népszabit

Megint előkerült az a fideszes "érvelés", hogy az a bajuk a Népszabadsággal, hogy "a Szabad Nép utóda". Erről azonnal eszembe jutott, hogy a kétezres évek első évtizedében, amikor a NOL-nál dolgoztam, a belém akadó fideszesek engem is bőszen komcsiztak. Már akkor is ki voltam ezen akadva: azok, akik a legrosszabb sztálinista reflexeket élesztgették az első Orbán-kormány első pillanatától, hogy mára sötét rezsimmé szervezzék, másokat komcsiznak.

Akkor írtam a fasiszta kutyáról és demokratikus szalonnáról. A NOL archívumban megvan - csakhogy az most éppen a sztálinista fortélyok miatt elérhetetlen. Sebaj, lementettem, újra közzéteszem!!!!



http://nol.hu/archivum/archiv-443492

Fasiszta kutyából demokratikus szalonna

Tények cáfolják az untig ismételgetett Fidesz-közeli „félreértést”

"Bolsevik kutyából soha nem lesz demokratikus szalonna" - legalábbis a magyar jobboldalon közkeletű vélekedés szerint. A Népszabadság munkatársaként volna ehhez néhány szavam

Tamás Tibor| Népszabadság| 2008. február 1.

A lap, amelynél dolgozom, az „(egyik) utódpárt elődpártjának” központi lapjából nőtt ki és jutott el nagyon messzire attól. Szinte csak az évszámozás folyamatos. Azok azonban, akik legszívesebben megtagadnák tőlünk ennek a változásnak a jogát, úgy érvelnek: képtelenség, hogy a kommunista diktatúra intézményeiből és kedvezményezettjeiből a polgári demokrácia tisztességes közéleti szereplői legyenek. „Fordított” esetben – szélsőjobboldali rendszerek bukása esetén - baloldaliak sem fogadnának el ilyesmit – vélekednek.
Nos, ez nem így van. A spanyol átmenet példáján tanulmányozható, hogy ha egy (fasiszta vagy kommunista – ebből a szempontból mindegy) diktatúrát nem elsöpörnek, hanem két oldalról (tehát belülről is) lebontanak, az átmenet során a személyek és intézmények folyamatossága érvényesül. Mi a helyzet tehát azzal a demokratikus szalonnával? Fasiszta kutyából lehet csinálni, bolsevikból nem?

Egy hajdani Magyar Nemzet-olvasó

1988-ban nem hittem volna, hogy valaha a Népszabadság munkatársa leszek – még olvasója sem. Nem voltam kommunista. (Ezt néhány szóval ki kell fejtenem: úgy gondolom, a 20. században a kommunista eszme képviselői bemutatták, hogy ha alkalmuk nyílik stratégiai céljaik elérésére, akkor előbb-utóbb megszüntetik a polgári szabadságjogokon és az elválasztott hatalmi ágak kényes egyensúlyán alapuló köztársasági értékeket, s ezért uralmukat a jogérvényesítésre garanciákat nem nyújtó, az egyéneket állandó bizonytalanságban tartó önkény jellemzi – még diktatúrájuk „puha” formájában is. Ha valaki őszintén szakítani akar ezzel a sötét árnyékkal, nem maradhat kommunista. A forrástól, Marx szellemi örökségétől kell határozottan elszakadnia - legalábbis néhány kulcsfontosságú kérdésben -, mert a kommunista hatalomgyakorlás „hibái” messze nem függetlenek azoktól az eszméktől, amelyek nevében a kommunista társadalomátalakító kísérlet végbement.)

1988-89-ben a Népszabadságot egyértelműen a hatalmon lévő kommunista párt legfontosabb sajtófegyverének, legyőzendő ellenfélnek láttam.

Szerkesztőinek, publicistáinak értékeivel nem tudtam azonosulni. Máshonnan igyekeztem informálódni, más orgánumokban formálódó véleményközösségek felé tájékozódtam. A napilapok közül egyértelmű volt, hogy az akkori Magyar Nemzetet éreztem magaménak. A rendszerváltók „puha” és – számomra rokonszenvesebb – radikális szárnyának is az a napilap adott teret. A Magyar Nemzetben óriási lehetőséget reméltem, hogy az ország legerősebb polgári napilapjává, a magyar Gazeta Wyborczává válik.

Olvasó, majd munkatárs

Személyes pozícióm azóta alig változott. Visszamenőleg is azonosulni tudok a rendszerváltás-kori rokon- és ellenszenveimmel, választásaimmal, szavazataimmal, felháborodásaimmal és kompromisszumaimmal.

Az igazi változáson – legalábbis a napilapok piacán – szegény Magyar Nemzet ment át…

S persze a Népszabadság is látványos utat tett meg addig, hogy a magamfélék számára is vállalható legyen – hibáival együtt is. A Népszabadság arculatát meghatározó szerkesztők, publicisták legtöbbjével azonosulok, vagy legalábbis el tudom fogadni szövetségesként. A laphoz lazábban vagy szorosabban kapcsolódó külső szerzők többsége számomra is tekintély, véleményük fontos jelzés. Nem okozott tehát törést bennem, hogy a kilencvenes években először olvasóként, majd munkatársként is az átalakult Népszabadsághoz csatlakoztam.

Vádak és „bizonyítékok”

Nyomós okaim vannak, hogy ezeket a személyes megjegyzéseket előre bocsátottam. A Népszabadság munkatársaként ugyanis talán az „átlagosnál” is intenzívebben érzékelem, hogy a magyar közbeszédben erős a hajlam a frontok végletes leegyszerűsítésére. „A Népszabadság utódpárt utódlapja? Akkor biztosan komcsifészek” – mondják. – „Folyamatosan évszámozzák a diktatúra éveitől! Kell ennél ékesebb bizonyíték?”

De mit is akarnak bizonygatni, akik 2007-es, friss komcsizásukat próbálják a lap múltjának évtizedekkel ezelőtti fejezeteivel „megalapozni”? A válasz egyszerű. Azt a Fidesz-közeli bölcsességet, amely, úgy látszik, mélyen áthatja a magyar jobboldali közvéleményt: márpedig „bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna”.

A vádaskodók igényesebbje színvonalasabb érvekkel is készül. Elő szoktak kerülni a nemzetközi hivatkozások, a „kettős mérce” emlegetése. E szerint a szó szoros értelmében „példátlan ez az itthoni engedékenység a kommunizmus maradványaival, a megalvadt kádári struktúrákkal kapcsolatban. Képzeljük csak el, mi lenne, ha valamelyik országban náci múltú párt vagy annak hajdani központi lapja próbálná felvállalni a folyamatosságot. Elképzelhetetlen, nemde?”

Nemzetközi példák

Tényleg ennyire „példátlan” a korábbi kommunista diktatúra egyes szervezeteinek és résztvevőinek beilleszkedése a demokratikus köztársaság elitjébe? A választ egyértelművé tenné, ha mégiscsak rámutatnánk korábbi szélsőjobboldali diktatúrák hasonló átalakulására – ez legalább az elvi lehetőséggel kapcsolatos vitát eldöntené.

Nem derült ki – Európa és a világ szerencséjére -, hogy milyen úton „konszolidálódott” volna Hitler birodalma. Merre haladt volna tovább esetleges győzelme és valamennyi kiszemelt áldozatának elnémítása után? A huszadik század hetvenes éveiben azonban tanúi lehettünk néhány vérben fogant és erőszakkal fenntartott dél-európai fasiszta rendszer átalakulásának. Legelsősorban Franco tábornok rendszerét érdemes szemügyre venni.

Jobbközép és szélsőjobb

Fidesz-közeli körökben amúgy kedvelt hivatkozási alap a spanyol átmenet természete – igaz, a Fidesz hosszú évek óta követett stratégiáját vélik általa igazolni. Az Orbán vezetésével végrehajtott szélsőjobbra nyitást igazolandó mutatnak Spanyolországra: lám, az ultrajobb nem annyira veszélyes. Ha egy nagy jobboldali néppárt magához csalogatja a szélsőségeseket is, az a köztársaság számára akár üdvös is lehet. A fasiszták így a demokrácia keretei között tarthatók – mondják.

Félreértés ez, vagy tudatos csúsztatás? – ne firtassuk. Az biztos viszont, hogy a Magyarországon 1989-ben megbukott kommunista párt és hatalmi intézményei „megfelelőjét” Spanyolországban a túloldalon, Franco pártjában, a „Movimientóban” és a diktatúra intézményeiben találjuk meg.

Az analógia a másik oldalra is érvényes. A rendszerváltó ellenzékből induló Fidesz 1996 óta az ultraradikálisok felé is üzeneteket fogalmaz meg („idegenszívűzéssel”, „idegenszerűzéssel” kezdve, és mára ki tudja, milyen messzire eljutva). A spanyol közegben az lenne ennek megfelelője, ha az illegalitásból kilépő demokratikus baloldal (elsősorban a spanyol szocialisták) összebútorozna a szélsőballal – ha tapasztalható lenne ilyesmi Spanyolországban. Éppen ellenkező folyamat játszódott le: a szociáldemokraták elszakadása az osztályharcos marxista hagyománytól és beilleszkedése a nyugat-európai szocialista pártok családjába.

Az analógia tehát alkalmazható – de nem azt „igazolja”, amire szánják.

Hogyan lesz a kutyából mégis szalonna?

Az antikommunista gyűlölet igen sok magyar jobboldali elől elfedi a tényeket – alig-alig képesek elismerni a baloldalon a szemük láttára végbemenő átalakulásokat. Talán kevésbé akadályozza őket ideológiai előítélet, hogy észrevegyék a (spanyol) jobboldalon végbement hasonló nagyszabású változásokat. Márpedig, ha „ott” lehetséges a kutya szalonnává változása, miért is lenne kizárt „itt”?…

Spanyolországban Franco halála után alig két évvel megkötötték a békés alkotmányos együttműködést garantáló híres Moncloa-paktumot - olvashatjuk Gömöri Endre kitűnő összefoglalójában. - Az egyik oldalon a végre kiírt szabad választásokat megnyerő jobboldali centrista gyűjtőpárt állt, amelynek azonban nem más volt a vezetője, egyben az új kormányfő, mint a francoista "Mozgalom", a Movimiento korábbi helyettes főtitkára. A másik oldalon az illegalitásból éppen kiengedett szocialista párt. A gyáriparos-szövetség nagyuraival szemben a munkavállalókat pedig a Franco-rendszer ellen életveszélyes illegalitásban harcoló szakszervezetek vezetői képviselték.

Persze a nagyszabású átalakulást Spanyolországban is a parancsuralmi rendszer keménységének fokozatos gyengülése készítette elő. A spanyol politikában 1957 volt az "áttörés esztendeje". A diktátum ugyan megmaradt, de jelentősen puhult. Nyugat-európai szemmel ultrakonzervatív, a Franco-rezsim és a spanyol egyház szimbiózisába beépült technokraták kerültek az államhatalom csúcsára, akik elindítottak egy stabilizációs tervet, amely páratlanul gyors gazdasági fellendülést gerjesztett. Az emigrációban ugyanakkor egy asztalhoz ültek a „puha diktatúra” idején megszerveződött spanyolországi katolikus és polgári ellenzék képviselői az illegalitásban élő szociáldemokratákkal és kommunistákkal.

Hosszú érlelődési korszak vezetett tehát ahhoz, hogy Franco halálának másnapján a hagyományos jobb- és baloldalon egyaránt elég érett legyen a politikai elit arra, hogy mindkét oldalról elinduljanak a közép felé.

A jobboldalon Adolfo Suarez a diktatúra „egypártja”, a Movimiento soraiból elindulva alakította meg a Demokratikus Centrum Uniót (UCD), amely egészen 1982-ig kormányozta az országot. Az UCD különböző árnyalatú kereszténydemokrata csoportosulások laza szövetsége volt. A sokszor ellentétes érdekű, a politikai jobboldal eltérő árnyalatait képviselő csoportok között ideológiai kötöttség nélkül manőverező Suárez fokozatosan valódi jobbközép centrumpárttá formálta az UCD-t, amely – a párt vezetőjének pályájával példázott személyi folytonosság ellenére is - szélsőjobbra zárt, középbalra pedig kompromisszumra kész.

A másik oldalon a szociáldemokrata párt Felipe González vezetésével, Franco halála után, újra spanyol földön tartott kongresszusán a pártot még osztálypártnak minősítette, hangsúlyozta marxista jellegét és kifejezetten elítélte a "szociáldemokratizmust". Valójában azonban az 1977-es választásokon a PSOE már kifejezetten nyugat-európai és szociáldemokrata profilt mutatott. 1979 májusában pedig törölték a párt meghatározásából a marxizmusra való hivatkozást.

Normális ország

A Moncloa-paktum alapján Spanyolország normális országgá vált. Nem volt olyan válság, amely anarchiába tudta volna taszítani. Túlélte 1981 februárjában a hadsereg francoista tábornokainak puccskísérletét; 1996-ban a gazdasági válság megoldására hozott kényszerű megszorító intézkedéseket, és 2004-ben is az al-Kaida terroristáinak szörnyű merénylete a madridi Atocha pályaudvaron - írja Gömöri Endre.

A spanyol politikában a demokratikus verseny éles ütközéseket eredményez – éppen napjainkban tapasztalhatjuk a jelenleg kormányzó szocialisták defenzívába szorulását, a kormány ellen tömegtüntetések zajlanak – de ez nem jelenti a másik fél demokratikus legitimitásának megtámadását (kutyák és szalonnák politikai érvelés helyett használt, állandó emlegetését).

Nem volt törvényszerű, hogy így történjen. A spanyol történelem tápot adhatott volna akár (amúgy magyar módra) a szüntelen gyűlölködésnek is. A spanyol polgárháború idején elszabadult erőszak, majd a Franco-rendszert megszilárdító véres terror (amelynek jelképévé vált Federico Garcia Lorca értelmetlen halála), s aztán az elnyomó gépezet és az illegális ellenállás évtizedeken át tartó harca mindmáig erős nyomokat hagyott a jobb- és baloldali hagyományban is. A spanyol politikai kultúra azonban képes volt mindezt zárójelbe tenni, képes volt elviselni a sötét múltú diktatórikus mozgalom korábbi elitjének az alkotmányos monarchia viszonyai között folytatódó karrierjét. Spanyolország is belpolitikai viharoktól hangos, ott is elhangzanak a régi (ott jobboldali) diktatúrát emlegető vádak, de a politikai közélet mindeddig képes volt kilábalni ezekből a kátyúkból.

Tetszettek volna forradalmat csinálni…

Mindennek persze ára volt. A régi diktatúra elitje a megtartott vezető pozíciók segítségével meghatározó szerepet játszott az átalakulásban.

Látványos jele ennek, hogy milyen nehézkesen haladt például a baloldaliakat sértő köztéri Franco-szobrok eltávolítása. A mai napig nem rendeződött megnyugtatóan a polgárháború baloldali áldozatainak rehabilitálása és kárpótlása, míg a jobboldaliak tovább kapják a Franco-rezsim által a „saját hőseiknek” megítélt ellátást. Nem ismeretlen a spanyol „franco-i kisember” sem, aki – a mi „kádári kisemberünkhöz” hasonlóan – azt sóhajtja: Franco alatt rend volt. Bizonyára a spanyolok is értenék Antall József szállóigévé vált mondását: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Ha nincs brutális szakítás, akkor bizony a régi elit nyeregben marad. Olyannyira így van ez, hogy a hajdani uralkodó elit „mobilabb” része még az új ellenzék kialakításában is szerepet játszhat.

A kézenfekvő hazai példa: Magyarországon Horn Gyula miniszterelnök lehetett, de a rendszerváltás előtti elit tagja volt a messzire sodródott Pozsgay Imre vagy Szűrös Mátyás is, és az 1989-90-re megbukott magyar kommunista párt tagjai megtalálhatók voltak a radikális antikommunista Orbán-kormányban is.

Kutyák és szalonnák

Cikkem nem arról szól, hogy ki, milyen mértékben felelős az engesztelhetetlenségen alapuló magyar politikai kultúra kialakulásáért.

Arra sem térek ki, hogy milyen módon lehetne megváltoztatni azt a nálunk megszilárdult tévhitet, hogy az ellenségként azonosított emberek és szervezetek nem változhatnak jó irányba. Mindössze azt tűztem célul, hogy bemutassam: sikeres ország példájával igazolható, hogy „kutyából lehet szalonna”.

Ugyanezt példázza az olasz neofasiszták táborából a konzervatív középre húzódó Gianfranco Fini Nemzeti Szövetségének útja is. Az olasz közélet is képes volt feldolgozni ezt a változást, miután megbizonyosodott a váltás komolyságáról.

Nem ringatom magam abban az illúzióban, hogy egy csapásra sikerült eloszlatnom a gyanakvást. Már az is siker lenne, ha csak egyetlenegy, amúgy szívesen komcsizó olvasóm elgondolkodna mindezen

Ezzel gratulálok Bayer Zsoltnak és az őt kitüntető rezsimnek

2008 áprilisában a NOL-on jelent meg az alábbi teljes szöveg, egy rövidített változat a nyomtatott lap 4. oldalán is megjelenhetett, "Bayer Zsolt valamit eltrafált" címmel.
Mai szemmel olvasva naivnak minősíthető a meggyőződés, hogy egyszer ráfaragnak minderre fideszék.
Mégis, ma, 2016-ban, az azóta eltelt szörnyű évek ismeretében is megismétlem a lényeget:
a fideszes legények és jobbikos szövetségeseik kitartóan lebecsülhetik a normális Magyarország immunrendszerének erejét. Tudatosan, folyamatosan egyre durvább és aljasabb provokációkkal vihetik egyre mélyebb a szellemi közállapotokat.
Az azonnali reakciók elmaradását látva elbízhatják magukat. Hihetik, hogy "ezekkel bármit megcsinálhatunk":
Valóban, ez történik velünk, ezt csinálják velünk, és egyre magabiztosabbnak tűnnek. Egyre pofátlanabbul röhögnek a képünkbe, jobb sorsra érdemes ünnepeken plecsniket aggatva a legsötétebb aljadékokra.
A nagy pofára esések azonban váratlanul szoktak bekövetkezni. Pont az Orbán-féle alakok sorsa, hogy nem veszik észre, mikor lett elég belőlük, mikor telt be a pohár.
Az undor, a harag csak gyűlik és gyűlik.
Budapest, 2016. augusztus 20.

Aláírás-cunami Bayer cikke ellen - intő jel?

http://nol.hu/archivum/archiv-487949-287954

NOL, 2008. április 15.

Húsvétkor indult el az az aláírásgyűjtés, amely Bayer Zsolt március 19-én, a Magyar Hírlapban megjelent antiszemita cikke elleni nyilvános csatlakozásra szólított fel. Ahhoz persze, hogy tiltakozzunk, el is kellett olvasni - márpedig ki olvas folyamatosan Bayer Zsoltot?

Időbe telt tehát, amíg elterjedt, hogy ezúttal a neves szerző saját színvonalát is messze alulmúlta. Az a tény eddig is ismert volt, hogy Bayer Zsolt átigazolt a Magyar Nemzettől a Magyar Hírlaphoz, és rendszeres gyűlölet-féloldalaival most már az utóbbi, majdnem észrevétlen lapot szerencsélteti. "A medence és környéke" című opusz azonban olyan aljas, olyan otromba antiszemita szöveg, hogy szinte "önmagát terjesztette". Elképedt, felháborodott emberek tömegei küldték tovább levélben. Nem akartak hinni a szemüknek. S a jelek szerint, aki olvasta, igen nagy valószínűséggel érzett késztetést, hogy kifejezze felháborodását.

Így eshetett, hogy ez az aláírásgyűjtés szinte órák alatt túlnőtt a "szokásosnak" mondható kereteken. Az email korában, a megosztott hazai közéletben már régóta közismertté vált néhány tucat notórius baloldali, fáradhatatlan jobboldali és megrögzött liberális aláíró neve. Egy-egy körlevéllel 2-3 naponta össze lehet hozni a szokásos csapat neveit bármely kiáltvány, petíció, tiltakozás alá. A tapasztalt "aláírás-olvasó" csak átfutja a névsort, és máris tisztában van a szöveg eszmei tartalmával. Izgalmat legfeljebb a kisebb-nagyobb meglepetések kelthetnek: valaki kimaradt, akinek ott a helye, valaki másik szekértáborban vendégszerepel, esetleg valaki bejelenti, hogy ő bizony ezt nem is írta alá.

A Bayer-cikk ellen Széles Gábor laptulajdonost megszólítva tiltakozó nyílt levél alatt azonban a "megszokottnál" hosszabb ideig gyűltek a nevek - és ezúttal olyan "civilek" is tömegével csatlakoztak, akik soha nem érezték ilyesminek szükségét.
            
Valami olyasmi történt, amit 1992-ben, az Antall-kormány mögött álló koalíció vezető pártjának alelnöke, Csurka antiszemita "dolgozata" elleni tiltakozás során tapasztaltunk. A közélettel hivatásszerűen nem foglalkozók is nagy tömegben, személyes támadásként élték meg az ócska eszmék újrafogalmazását és nyilvánosságra kerülését. Csurka - ahogy most Bayer - mindenki számára váratlan mozgósító erővel bírt.
              
Hasonló volt a Kövér László 2002-es "köteles" beszédére adott elemi erejű válasz is. Egyes jobboldali közírók mostanában azt sulykolják, (legutóbb Elek István a Népszabadságban), hogy Kövér "nem is azt mondta", vagy legalábbis nem úgy értette -  és az egész botrányt a Gyurcsány Ferenc vezetésével működő cinikus kampánycsapat "csinálta". Na persze. Az Orbán-kormányról senki el sem tudta képzelni, hogy kizárólagosságra törhet, hogy ellenzékét, a "másik Magyarországot" nemlétezőnek tekinti, lehazaárulózza, hogy annak ellenében a szélsőségesekkel is hajlandó együttműködni (néhány héttel azelőtt, 2002 elején ünnepelte együtt a fideszes és miépes tömeg antikommunista propaganda-múzeumuk megnyitását). Bizonyára arra sem emlékezett senki, ahogy Kövér "lestrigázta" a baloldaliakat, bejelentette a"hideg polgárháborút" - hogy a titkosszolgálati főnöksége alatt történteket ne is említsük. Az akasztás és kötél említése valóban teljesen idegen volt az 1998 óta egészpályán támadó Orbán-kormány szellemétől?
              
2006 óta a jobboldali gyűlések szónokai, majd az íróasztalaikhoz visszatérő közírók tönkreidézték Debreczeni József "Az új miniszterelnök" című könyvének azon részletét, amelyben Gyurcsány Ferenc elmondja, hogyan látta meg a lehetőséget Kövér nyilvánosságra került beszédében. Nem arról szól ez a történet, hogy szegény ártatlan Fideszt gonosz ármánykodók rossz színben tüntették fel. Arról szól, hogy ha a baloldal legtehetségesebb vezetője nem mozdul időben, a kampánycsapat bizonyára kihagyta volna ezt a lehetőséget. Így viszont Kövér ostobasága - talán még ma sem érti, mit csinált - a kampányban tökéletes, mindenki számára érthető kifejezőjévé vált a tömegeket nyomasztó Orbán-kormányzás szellemének. Azt, hogy ez valóságos érzület volt, a biztos győzelmet váró Fidesz 2002. április 7-i fiaskója igazolta. Ilyen tömeges véleménynyilvánítást nem lehet "manipulációval csinálni."
              
Az antiszemita Bayer-cikk országos "polgári" sajtóban közlése elleni, elemi sikerű aláírásgyűjtés máris meghaladja az ezzel kapcsolatban kitartóan emlegetett "száz értelmiségi" körét. A csatlakozók száma máris sokkal több száznál, és körük messze túllépett a tekintélyes, közismert vezető értelmiségi körökön. Mindez persze nem vethető össze a hajdani Demokratikus Charta mozgalom elemi erejével, vagy az Orbánékat elküldő 2002-es választás 70 százalékos részvételi arány mellett kimondott népítéletével. A Bayer-botrány, és a hozzá kapcsolódó tiltakozás mértéke elgondolkodtathatná azonban azokat az elemzőket, akik a sikeresen "középre húzó" Fidesz-vezér új arcát dicsérik. Ezek az elemzők láthatóan jelentéktelen apróságnak vélik az Orbán-csapat belső köreihez tartozó Bayer Zsolt (március 30-- videó: Orbán, Kósa, Stumpf nevetgél Bayerrel) otromba provokációját és annak hatását. ("A kormány tehetetlensége közepette a mai Orbán Viktorral szemben már csak az értelmiségi közegben hatnak a Fidesz radikális jobboldaliságát felrovó állítások" - írta például Tölgyessy Péter, a Népszabadság Hétvége mellékletének vezető cikkében. )
              
A Bayer-cikk elleni, váratlanul nagy erejű tiltakozás persze csak apró jel. Azt is jelezheti azonban, hogy a Fidesz-vezérkar érzéketlensége, a szélsőjobb iránti morális tompasága (ismét) visszaüthet. Nem először érné meglepetés azokat az elemzőket, akik lebecsülik ezt a komoly félelmeket kiváltó tényezőt...
------

A hvg.hu portálon olvasható cikkében ("Zsidózás kontra intellektuális lincskampány") Papp László Tamás kétségét fejezte ki, hogy van-e bármi értelme az efféle aláírásgyűjtéseknek. Nos, ENNEK a Bayer elleninek biztosan van értelme. Az aláírók száma és kibővült köre magáért beszél.
PLT részletesen bírálja a sokunk által aláírt nyílt levél szövegét is. Nos, én is úgy írtam alá, hogy átfutott rajtam, én másképp fogalmaztam volna. Talán a petíció szövegezői is másképp írnák meg, ha nem lépnek azonnal. Ilyenkor azonban a csatlakozók fordítva gondolkodnak: azt nézik, hogy van-e a szövegben bármi, ami akadálya lehet a csatlakozásnak.
PLT kipécéz néhány személyt az első aláírók köréből, akiket ő elfogadhatatlannak tart. Szíve joga - ő nem is írta alá a levelet. Több száz ember azonban annak ismeretében mérlegelte döntését, hogy szerepel-e olyan személy az addig összegyűlt listán, akivel egy antifasiszta kezdeményezésben nem kíván együtt részt venni. Ettől még egészen biztos, hogy bármilyen más kérdésben rengeteg vita lenne az aláírók között. Az az egyetlen kérdés, ami ezúttal összekötötte az aláírókat (minket), a határozott NEM volt mindarra, amit a Bayert főmunkatársként alkalmazó Magyar Hírlap szellemisége jelent.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
KIEGÉSZÍTÉS:

2006 őszén írtam a Magyar Nemzet rohadt uszító kampányáról, kiemelten Bayer gyalázatos szenny-publicisztikájáról. Elküldtem a Magyar Nemzetnek, hiszen róluk szólt, köszönték, nem kérték, ezután megjelent a NOL-on. Tíz évvel később pedig van olyan rezsim, amely ugyanennek a Bayernek plecsnit adományoz.

http://nol.hu/archivum/archiv-451557-258535

Az olaszliszkai tragédia és a Magyar Nemzet 
NOL, 2006. november

A Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra olyan súlyos ügy kezelésében, mint az olaszliszkai lincselés. Tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.

„A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést” – írta október 26-án a ”polgári napilap” véleményrovatában Löffler Tibor politológus. Arra válaszolt így, hogy az olaszliszkai lincseléssel kapcsolatban a jobboldal zászlóshajójának számító napilap egyes megnyilvánulásairól október 18-án Czene Gábor ezt írta a Népszabadságban: „Tény, hogy a Magyar Nemzetben ’csont nélkül’ jelennek meg rasszista kijelentések az ügy kapcsán, az egyik szerző pedig valósággal felszólít az önbíráskodásra.”
Nézzük meg közelebbről, mi mindentől tekint el Löffler úr, amikor azt állítja, hogy a Magyar Nemzet tevékenységéről a Népszabadság „nem mond igazat”. Cikkemben a sokkoló hír utáni néhány napot vizsgálom, mert a napisajtóban nyilván ezek a reakciók a legfontosabbak.
„Cigányliszka”
Bayer Zsolt, a „polgári napilap” befolyásos megmondóembere október 17-én megjelent dolgozatának az adott helyzetben rendkívül visszafogottnak számító Cigányliszka címet adta. „Az elkövetők cigányok voltak. Több tucat. Több tucat lincselő” – állapította meg a szerző, majd azonnal áttért a jogvédők tevékenységének értékelésére. „…tudjuk pontosan, mi fog most következni. Most a párás szemű, elviselhetetlenül aljas ’jogvédők’ fognak következni. Ugyanazok, akik a zámolyi gyilkosokból szenvedő hősöket faragtak, és kimenekítették őket Franciaországba.” A „forgatókönyvet” részletezve Bayer pár lépésben eljut addig, hogy majd feltűnik „az SZDSZ, Gusztos Péter meg a Furmann Imre. Odaállnak majd Olaszliszka főutcájára, és szenvedélyesen elítélik a rasszizmust. Kicsit elítélik majd a tanárember agyonverését, de hozzáteszik, hogy ha nem is elfogadható, mégis érthető, ami történt. S hogy az igazi probléma megint a többség intoleranciájában keresendő.”
Bayer ezek után visszatér az olaszliszkai lincselés résztvevőinek jellemzésére, kifejtve: nem csupán formállogikai fejtegetés, hogy „ahol több tucat állat ver agyon éppen egy 44 éves tanárembert a saját gyerekei szeme láttára, ott nem csak azok a gyilkosok, akik a husángot fogják. Az összes, többtucatnyi állat: GYILKOS.”
Bayer Zsolt pontokba foglalt néhány „következtetést” is: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.” Bayer itt egy kicsit lehiggad, és hozzáteszi, hogy ha egy gyereket elüt az ember, persze ezután is megáll majd. A „megoldás” Bayer szerint: „Jó, ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket, álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körülöttünk az állatok, használjuk bátran fegyverünket…” (A szöveget tanulmányozva feltűnhet, hogy az autónkat egy esetleges későbbi konfliktusban körbeálló „cigányok” és az „állatok” Bayernél szinonimák.)
Pár ponttal később Bayer továbbfűzi az önbíráskodással kapcsolatos gondolatait: „Amerika megérkezett. Ott már évtizedek óta magától értetődő, elfogadott tény, hogy vannak helyek, ahol az állam nem vállal felelősséget az állampolgárok biztonságáért. Lemondott az állam Amerikában bizonyos helyekről. Bizonyos népcsoportok, rasszok lakta helyekről. S ezeken a helyeken mindenki úgy gondoskodik a biztonságáról, ahogy jónak látja.” Cikke végén pedig meghirdeti a „zéró tolerancia” jelszavát, miután még egyszer kitér az „állatokra”, akik a két gyerekre sem voltak tekintettel, és ez – közelebbről nem részletezett - „bosszúért kiált.”
Bayer Zsolt, mint látjuk, az „állatok” elleni védekezés esélyeit mérlegelve a „bizonyos rasszok” lakta településeken Amerikában már régóta ismert önbíráskodást, valamint a közelebbről meg nem határozott „zéró toleranciát” látja a „megoldásnak”. Rasszista kijelentések és nyílt felszólítás az önbíráskodásra. Nyolc nappal később ugyanazon a helyen pedig egy politológus „cáfolja” mindkettőt.
A Magyar Nemzet október 20-án egy olvasói levelet is közölt, amelyben Koltai Zsófia megköszöni, „hogy megjelentették Cigányliszka című cikküket, azt hiszem, Bayer Zsolt sokunk szívéből szólt.”
„Nyugodt kedélyek”
Ugyancsak október 20-án Seszták Ágnes is kiáll Bayer mellett. „Hüledezve adok igazat Bayer Zsoltnak: máris próbálják bagatellizálni az ügyet. Ahogy véget ér az elemi felháborodás, jön Ligeti úr a Mokkában, és uszítónak nevezi a Magyar Nemzetet, undorítónak Bayer írását.” A Ligeti György polgárjogi aktivista által az elkövetők etnikai származásának megjelöléséről kifejtett vélemény joggal vitatható, de Seszták Ágnesnek természetesen nem ezzel van baja, hanem azzal, hogy Ligeti Bayer Zsolt szörnyű megszólalását bírálta.
Az „igazi” célpontok azonban a Sesztáknál is a liberális jogvédők, és itt is megjelenik az önbíráskodó különítmények „várható” megalakulása iránti megértés. „Az a gigantikus hazugsághalmaz, amit a cigánysággal kapcsolatban hordott össze a liberális politika tizenhat éven keresztül, most lavinaként temeti maga alá kiötlőit, a magát megjátszó értelmiséget. Mivel kezdődött? Zámollyal.” „. Roma jogvédőnek lenni nálunk annyi, mint feszt hergelni a cigányokat a magyarok ellen. Nagyon sokan élnek nagyon jól abból, hogy állítólag a romák érdekeit képviselik. Tanulmányok tömegére, cigányszervezetekre, azok vezetőire, felzárkóztató programok dömpingjére szórják ki az adófizetők pénzét.
Feleslegesen. Amikor a tanárt halálra lehet verni, orvost késsel fenyegetni, amikor a bírókra nem a Kossuth tériek, hanem a népes rokonság támad rá, amikor bárkivel lehet büntetlenül trágárkodni, mert a tömeg retteg a romáktól, amikor a parasztok terméseinek lepusztítása, templomi kegytárgyak ellopása Kuncze megélhetési bűnözésének világába tartoznak, akkor a liberálisoknak ideje lelkiismereti vizsgálatot tartaniuk és bűnbocsánatért esedezniük. Ha nem lesz rend, ha a rendőri fellépés rasszista megnyilvánulás, ha a magyarok panasza kirekesztés, akkor mihamarabb megszerveződnek az önbíráskodó különítmények.”
Amint látjuk, közös pont az „elviselhetetlenül aljas” jogvédők iránti olthatatlan gyűlölet (és előjönnek a kulcsszavak is: Zámoly, Moszkva tér)... Egy szó sem hangzik el viszont a magyar hétköznapokban bizony rendszeresen előforduló jogtiprások áldozatainak sérelmeiről, és arról, ha nem az „aljas” jogvédők, akkor ki segítsen azoknak, akik a sérelmeket elszenvedik. Végtelenül egyszerű világképre vall annak sejtetése, hogy az olaszliszkai tragédia bármit is visszamenőleg „bizonyíthatna” a korábbi konfliktusokkal kapcsolatban.
Célkeresztben a liberális jogvédők
A Magyar Nemzetben ez ügyben viszonylag mérsékelt hangon megszólaló szerzők is minden esetben feltűnően nagy súllyal bírálják a liberális politikát és a jogvédők tevékenységét, amely szerintük „idáig vezetett”.
„A gyilkosok cigányok voltak, egyikük éppen a helyi kisebbségi önkormányzat tagja. Jogvédők most a szívükhöz kapnak, mert hát mi köze az elkövetők etnikai hovatartozásának a bűnügyhöz. Ne kapjanak a szívükhöz, itt és most már többről van szó, mint valami jópofának és persze politikailag (és anyagilag) hasznosnak látott tüntetésről „Józsika” megszúrása miatt” – írta Bayer Zsolt cikkével egy napon megjelent „Irtóztató rend” című cikkében Néző László, majd megállapítva, hogy valami nagyon elromlott, sorolni kezdi, hogy kiket tart felelősnek. „Elrontották például éppen a jogvédők is..” „Elrontották a rendőrök…” „Elrontották a bíróságok…” „Elrontotta az egész politika…” „Elrontották a cigányság választott és önjelölt vezetői is…”
Mindebben akár egyet is lehetne érteni, Néző László cikke akár a párbeszéd kezdete is lehetne, ha nem Bayer csekély önkontrollról árulkodó írása mellett közölték volna – és ha a felsorolás nem lenne féloldalas. A rendőrök, bíróságok, politikusok kétségtelenül nagyot hibáznak, ha büntetést, korlátozást érdemlő cigányoknak etnikai származásuk miatt érdemtelenül kedvező, velük szemben „engedékeny” eljárást biztosítanak. Ha ilyen történik, ha etnikai alapon védelmet kap, aki nem érdemli meg, és nem kap segítséget a bűnös áldozata, az valóban nagyon súlyos hiba. De Nézőnek is tudnia kell, hogy a rendőrség és a bíróságok gyakran (minden jel szerint az előbbinél jóval gyakrabban) éppen az ellenkező, ugyanilyen súlyos hibát követik el. Valószínűsíthetően etnikai előítéletek alapján méltánytalanul bánnak sokszor bűntelen cigányokkal is, csak még mélyebbre nyomva őket ahelyett, hogy kiemelkedésüket segítenék. Néző László cikkének aránytalansága nehezen magyarázható – akkor sem, ha egy szörnyű lincselés árnyékában bélyegzi meg az állítólag „cigánypárti” gyakorlatot.
Mindezek miatt sajnos erőtlen Néző Lászlónak az a felsorolás végén olvasható „vallomása” is, amely szerint „elrontottuk mi is, ’többségi magyarok’, akik – valljuk be – gyakran követünk el hibákat és bűnöket is cigány honfitársainkkal szemben, eltaszítva olykor azokat is, akiknek egyéb bűnük nincsen, mint hogy barnább a bőrük.” Miért ézem ezt erőtlennek? Mi, gyakran hibákat elkövető „többségi magyarok” ugyanis egy rendszer részei vagyunk, részei vagyunk a mindennapos hatósági, politikai, bírói, rendőri gyakorlatnak,. Különösen része ennek a gyakorlatnak az a sajtó és az a közvélemény, amely most is, mint más konfliktusok idején is, túlzásaival „eltaszította” azokat, akik barna bőrükön kívül „egyéb bűnnel” nem rendelkeznek. Ez ellen folyt és folyik a jogvédők fellépése, és ez ellen szerveztek olykor tüntetést is, amit máig nem tudnak megbocsátani éppen azok, akik kiváltották ezt az ellenállást.
Etnikai különbségekről emberségesen
Etnikumok („rasszok”) közötti jellemző különbségekről ír a Magyar Nemzet október 18-i vezércikkében Lukács Csaba is, (Őszintén az ökoljogról), de ő úgy teszi, hogy azzal szó szerint egyet lehet érteni. „Az ököljog, a szemet szemért elv alkalmazása kulturális-szociológiai kérdés. Ideje arról beszélni, hogy Magyarországon egyre több az olyan ember, aki alig vagy egyáltalán nem jutott túl az ösztönlény szintjén. És azt is ki kell mondani, hogy ezek döntő többsége roma.” Igaza van abban, hogy „a nyomor nem mentség semmire”. Igaza van abban is, hogy sok nyomorban élő ember a szükség ellenére is „megtanulta zabolázni indulatait”, megtartja méltóságát és nem válik túlélésért küzdő állattá a legnagyobb bajban sem. Egyetértek Lukács Csabával abban, hogy minél gyorsabban a megoldást kell keresni, és minden józan ember számára elfogadható az is, ahogyan Lukács Csaba a helyzetet vázolja: „A magyarországi roma népességen belül hat eltartott jut egy foglalkoztatottra, sok családban az egyetlen biztos jövedelemforrás a gyerekek után járó szociális támogatás. Mindössze három százalékuk végzett középiskolát (miközben a teljes népességen belül ez az arány negyven százalék), nyolcvanöt százalékuknak legfeljebb nyolc osztálya van. Fiatal társadalom az övék: a becslések szerinti hétszázezres közösségüknek több mint egyharmada 15 év alatti. Miközben anyagi értelemben a többségi társadalomra szorulnak, keveset tesznek hozzá (tegyük hozzá gyorsan, hogy sok esetben önhibájukon kívül) annak fejlődéséhez. Vágyaik ugyanolyanok, mint a többségé, hiszen ugyanazokat a reklámokat látják, és ugyanoda járnak bevásárolni, ugyanakkor nem esnek át azokon a neveltetési-szocializációs folyamatokon, amelyek során megtanulhatnák, miként lehet a szabályok és a társadalmi normák betartásával elérni-megvalósítani ezeket a vágyakat.”
Lukács Csaba is keményen bírálja ugyanakkor a liberális politikát: „ezek a politikusok – nyilvánvaló szavazatvásárlási céllal – csak a jogaira tanították meg ezt a közösséget, a kötelességeire nem. Az elfogadhatatlan ezen politikusok számára, ha például a gyereknevelési támogatást iskolalátogatáshoz, a munkanélküli-segély folyósítását közmunkához kötik, de az természetes, hogy lángoló és együtt érző nyilatkozatokat adnak ki, ha egy köztörvényes romát etnikainak kikiáltott sérelem ér.”
Ha egy egészében elfogadható módon megnyilvánuló lapban jelent volna meg, Lukács Csabának ez a liberalizmus-bírálata önmagában nem váltana ki belőlem komoly ellenkezést – része lehetne a politikai oldalak közötti vitának.
Cikke más részeit olvasva valószínűnek tartom, hogy ő maga sem gondolja „varázsszernek” a cigányság mély – és az egész társadalmat fenyegető – problémáinak megoldására a konzervatív politika kedvenc „fegyelmező” eszközeinek bevetését. Konzervatívként a fegyelmezésben hisz. Tudnia kell azonban, hogy az igazi megoldáshoz hatékony fejlesztő programok kellenek.
A tragédia hírei: így szerkesztenek ők
Október 17-én a Magyar Nemzet címlapján ez volt a főcím: Cigányok lincseltek Olaszliszkán. A belül folytatódó cikk alcímei így hangzottak: A megyei főrendőrök még nem találkoztak ilyen brutális gyilkossággal – Vadállati leszámolás a semmiért. Ehhez a részletes helyszíni beszámolóhoz egy nagy keretes összefoglalót mellékeltek, amelyek sorra vették a fontosabb közéleti reakciókat: Kolompár Orbán, Horváth Aladár, Farkas Flórián roma vezetők, Pettkó András MDF-es és Nyakó István MSZP-s politikus első kommentárjai után a Jobbik közleményét ismertetik, amely „a cigány etnikumot indokolatlanul kivételezett helyzetbe hozó törvények és rendeletek azonnali megváltoztatását” követeli. Egy ilyen összefoglaló címe a címet adó szerkesztő értékválasztásáról üzen. A Magyar Nemzetben ezt tartották a legfontosabbnak: „Törvénymódosítást követel a Jobbik”. (Ugyanezen az oldalon a nem mérsékeltségéről ismert Ludwig Emil pár sorban ismét belerúg a „fővárosi jogvédőkbe”.)
A Magyar Nemzet még másnap, 18-án sem adott esélyt az indulatok csillapodásának. A lap ilyen főcímmel jelent meg: „Félszáz ütés okozta a halált – Nem csak Olaszliszkán volt áldozata cigányok gyilkos brutalitásának”. Ennek a cikknek a végén pedig egy figyelemre méltó, hosszú beszámoló olvasható egy „nem-szkinhedmozgalmi törekvésről”…
„Lapunk, illetve egy másik országos médium munkatársa megtudta, nincs szkinhedmozgalmi törekvés, csupán arról van szó, hogy néhány száz fiatal Borsodból, Szabolcsból, valamint Békésből annyit szeretne elérni – jelentették ki határozottan –, hogy a roma társadalom csőcselék részét megneveljék, s amennyiben valahol „rendetlenséget” tapasztalnának, ott rendet tegyenek. Szerintük nem követnek el törvénysértést, ha néhány száz motoros járja a nagyarányú cigánysággal megáldott településeket, s jelenlétükkel felhívnák a figyelmet, elfogyott a megértés, zéró toleranciára zéró tolerancia a válasz. Természetesen nincs szándékukban tettleg bántalmazni a romákat, viszont rámutattak: nincs jog kötelesség nélkül. A névtelen csapat tagjai kijelentették, a csőcselék tönkreteszi a törekvő cigányok renoméját is, tehát ők elkezdik, az államnak pedig folytatnia kell a reformot, ami a romák előjogainak megszüntetésére vonatkozik.
Egy, magát ugyancsak megnevezni nem kívánó, rendőrtiszt reagált a felvetésre; a Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársa azt állította, mindenkinek szíve joga motorozni az országúton létszámtól függetlenül, ugyanakkor emlékeztetett: a KRESZ előírásait minden körülmények között kötelező betartani. Amíg békésen motorozik a tömeg, addig nincs baj, viszont ha törvénysértést követnek el, azonnal a rendőrhatóságokkal találják szembe magukat.”
Nehéz lenne erről a hírszerkesztésről azt állítani, hogy csillapítani próbálta volna az amúgy is felborzolt kedélyeket.
Egy szörnyű, akár országos etnikai konfliktus esélyét is magában hordó tragédia utáni néhány nap „termését” tekintettem át a Magyar Nemzetből. Mit is írt október 26-án mindennek ismeretében Löffler Tibor politológus? „A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést.”
Felelőtlen emberek kezében a „polgári napilap”
Bárki meggyőződhetett a fenti összeállításból arról, hogy az a több tízezer példányos napilap, amely több százezer emberhez eljut, és a magyar jobboldali közvélemény hangulatának, szemléletének meghatározó alakítója, hogyan kezelte a közvéleményt sokkoló hírt. Azok a döntések, amelyeket a hír hátterének feltárása, az azzal kapcsolatos vélemények közreadása során meghoztak, éppen a közvélemény befolyásolása szempontjából legkényesebb, első napokban közelebb álltak az elemi indulatokon alapuló kocsmai „közvéleményhez”, mint a felelős, polgári újságírói hagyományokhoz.
Október 15-én borzalmas bűntény történt Olaszliszkán, amely sokkolta a közvéleményt. Mindenki magyarázatot keresett, újabb híreket, részleteket várt az ügyről. Szögi Lajos tanár úr szörnyű halála és a lincselésnél jelenlévő két gyermekének lelki megkínzatása egyrészről indulatokat, az ösztönös reakció szintjén bosszúvágyat is kiváltott, másrészről félelmet és kétségbeesett felelőskeresést. Ilyen helyzetben sokszoros az újságírók és a szerkesztőségeket irányító vezető munkatársak felelőssége. Tudniuk kell, hogy a felfokozott érzelmek lecsillapodásáig eltelő napokban akár közvetlen kapcsolat is kialakulhat a hírszerkesztés vagy a véleménycikkek által sugallt „üzenetek” és az indulatok esetleges elszabadulása között.
Tény, hogy a Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra egy ilyen súlyos és beláthatatlan következményekkel fenyegető ügy kezelésében. Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy milyen tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.
.

Szomszédasszony, iszkoljunk! Migránosok hatóránál!

Ebben a békés faluban is, mint bárhol másutt, általában az a fő hír, hogy ki halt meg, ki van kórházban, kinek harangoztak, mennyicskét adott az a siku Lajos Isten dicsőségére a templomban.

Most azonban futótűzként terjed a pletyka az asszonyok között: itt vannak a migránosok! (Nem a déli határnál vagyunk.)  Meg az is azonnal "kiderül", hogy "a cigányok" hozták ide őket (persze, ki más?), mert ők dolgoztatják őket.

Tekintsünk el attól, mi is van a pletyka mögött, kiket néztek a tévéreklámokból "ismert" migránsnak a helyi népek. Ha egyáltalán van bármi alapja, hiszen nem először történne meg, hogy valaki pomogácsnak néz valami nagyon távoli alakot a horizonton..

Ez a "migránosok" szó azonban borzasztóan hangzik - rátapad minden, amit Rogánék-Habonyék Finkelstein szellemében ehhez a szóhoz akartak társítani: terror, erőszakos területfoglalás, idegenség, ellenségesség...

A magyar falutól nem kell sokat várnunk - a helyi közvélemény befolyásolóinak szintjét, a terjedő pletykák szellemi színvonalát nem most nullázta le nagy hirtelen az Orbán-rezsim. Évszázadok hagyományát követik a mai rémhírterjesztők.

Van azonban különleges a mi korunkban: a szemét fideszes-jobbikos propaganda aljassága évszázadok távlatában is országos csúcs. Nem magaslatokat ostromol mostanában ez az ország, hanem a mélypontot próbálja alulmúlni...

A „kommunista mártírt” sértegetik? Dehogy! A nácizmus romjain épült európai rendet köpik le

Július 27-én emlékeztünk a Ságvári Endre számára végzetes tűzharcra a budai Remízben. 

Ennek kapcsán elővettem egy pár hetes levelezésemet – úgy látom, blogomban kell közzétenenm, hogy valamelyes nyilvánosságot kapjon.

A Magyar Nemzetben találtam egy részletes összefoglalót Kristóf László csendőrnyomozó szerepéről a halálos összecsapásban, az 56 utáni koncepciós perről és halálos ítéletéről, majd a 2006-os rehabilitálásáról. A cikk durva torzítást tartalmazott, ezért az alábbi levelet küldtem a Magyar Nemzet szerkesztőségének:


„Tisztelt Szerkesztőség,

június 11-én hétvégi Magazinjukban közzétették Szathmáry István „Jogi szégyenfolt: Kristóf csendőrnyomozó ügye” című cikkét (lásd itt: http://mno.hu/hetvegimagazin/jogi-szegyenfolt-kristof-csendornyomozo-ugye-1346493). Kristóf Lászlóról és Ságvári Endréről – gyakran ugyanazon tények alapján – sokféle értékelést lehet olvasni, de ha csak ez lenne a mondanivalóm, nem szólnék hozzá.
Levelemet azért írom, mert közéleti vitáinkban legalább annyit célul tűzhetnénk, hogy a szemben álló véleményt igyekezzünk pontosan interpretálni. Méltatlan dolog olyan nem létező álláspont felett „győzedelmeskedni” amit előzőleg eltorzítottunk, hogy könnyebb legyen a dolgunk.

A hivatkozott cikkben tökéletesen téves a 2006 tavaszán, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklása miatt kirobbant heves tiltakozás interpretálása. „A felmentő ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból, akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének tekintették” - írja Szathmáry István. Valójában nem a felmentő ítélet, hanem annak indoklása váltotta ki a tiltakozást, és nem a „kommunista mozgalmi mártírok emlékével”, hanem az 1944 nyarán fennálló magyar rezsim és annak kiszolgálói emlékével kapcsolatban fogalmazták meg ellenvéleményüket.

Az akkori publicisztikák özöne alapján magyar-angol nyelvű kötet jelent meg,”A Ságvári-dosszié – A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam” címmel. A kötet egyik szerkesztője voltam. Mindenkinek javaslom, akit a közéleti vitákban nem elégít ki az ökölrázás és ordítozás, hogy lapozza fel. Meggyőződhet róla, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete ellen egyáltalán nem volt tiltakozás. Van tehát, amiben teljes a konszenzus: az 1959-es koncepciós per ítéletét meg kellett semmisíteni.

„A Ságvári-dosszié” kötetből kiderül: a felháborodást az indoklás váltotta ki, mert abban a Legfelsőbb Bíróság odáig merészkedett, hogy 1944-es szellemben átírta a magyar történelmet. A 2006-ban még létező Magyar Köztársaság jogrendszerének egyik tekintélyes testülete, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma kijelentette, hogy 1944. júliusában az, a csendőrnyomozó aki a Sztójay-kormány erőszakszervezetében az ellenállás elfojtásában vett részt, az jogszerűen járt el, aki pedig szembe mert szállni velük, az „törvénytelenséget” követett el.

Ma már talán meg sem lepődnénk ezen. Akkor még élénk tiltakozást váltott ki azok körében, akik úgy vélték, hogy az 1989 után kiépített magyar demokratikus rendszer a második világháború utáni európai rend, a nácik és szövetségeseik fölött kivívott győzelem rendje alapján áll, és ezt visszamenőleg senki nem írhatja át.

Akit valóban ez a vita érdekel, utána olvashat, például az említett kötetben, amelynek minden tétele megjelent 2006-2007-ben a sajtóban.

Megismétlem: a magyar közéletben alig van olyan fontos kérdés, amiben konszenzusra támaszkodhatunk. Meg kellene becsülni ezt a keveset. A Kristóf Lászlót halálra ítélő 1959-es ítéletet teljes konszenzussal utasítjuk el, az LB 2006-os ítéletét legfeljebb marginális kisebbség utasítja el egészében. Vitázzunk úgy, hogy amiben mégis egyet tudunk érteni, azt legalább ismerjük el!”

Levelemre választ nem kaptam, nem látom jelét, hogy üzenetem egészben vagy részben megjelent volna a lapban.

Legyen hát belőle blogbejegyzés!

---
SÁGVÁRI ENDRE A HORTHY-MAGYARORSZÁG RABLÓHÁBORÚJA IDEJÉN
NÉHÁNY TÉNY
A Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-i, több ezres tüntetése után a nyomozók sikertelenül próbálták elfogni Ságvári Endrét.
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Áprilistól júliusig a magyar államgépezet gettóba kényszerítette, megalázta, kirabolta, majd a halálba küldte a teljes vidéki zsidóságot, több százezer honfitársat. Ságvári Endre a tömeggyilkos magyar állam és a németek elleni ellenállást szervezte azon a nyáron. 1944. július 27-én egy titkos találkozóra ment egy budai cukrászdába, ahol a rendőr- és csendőrnyomozók rajta ütöttek. Megpróbálták letartóztatni, hogy aztán, ahogy többi foglyukkal tették, megkínozzák, kiverjék belőle a hálózat tagjainak nevét.
Ságvári ellenállt, a tűzharcban halálosan megsebesítette az egyik támadót, de ő is halálos sebet kapott.

Farkasokkal táncoló - röhejbe fullad Orbán Magyarországán...

Egy amerikai katona egyedül marad őrhelyén a 19. század második felében a határvidéken, és felveszi a kapcsolatot a hatalmas vadászterületet birtokló sziúkkal.
Gyorsan rádöbben, hogy mekkora hazugságok terjednek a fehérek között a barbár, tolvaj vademberekről. Semmi sem igaz mindebből - éppen az ellenkezője...
Érdekes jelenség, amikor éppen ezt a történetet időnként megszakítják, és "Tudta?" kampányt nyomnak, az "illegálisokról", "idegenekről" megfogalmazott, kérdésbe csomagolt hazugságokkal.
A filmet augusztus 3-án, szerdán éjjel a kormány szőcsövei közé tartozó tévécsatornán adták, így biztosítva a különleges szórakozást, és Orbánország jobb megismerését.

Az internet ördöge elérhetetlenné tette az alábbi, 2013-as írásomat - ma, a Pride-menet óráiban újra közzéteszem itt:

Azt hazudják, a házasságot, a családot "védik" - Na de ki támadja?

2013. július 06. |
(eredetileg a STOP.hu oldalon publikáltam)

A magyar jobboldal napirenden tart, sőt, az alaptörvénybe is beillesztett egy - burkoltan a melegek ellen irányuló - állítást: a melegek kizárásával a házasság intézményéből ők "a családokat védelmezik". Szerintük Nyugat-Európa ennek az ellenkezőjét teszi, tehát az Orbán-kormányra hárul a feladat, hogy Magyarországot a "kereszténység védőbástyájává" tegyék. Leleplezzük a csúsztatást.

Egy hete tartanak a 18. Budapest Pride fesztivál rendezvényei. Szombaton megrendezik a hagyományos budapesti Pride-felvonulást. Ilyenkor felélénkülnek az LMBTQ-közösség jogegyenlősítő törekvéseivel kapcsolatos viták. Sok kisebb-nagyobb probléma kerül szóba. A 2010 óta kormányzó magyar jobboldal ugyanakkor folyamatosan napirenden tart, sőt, az alaptörvénybe is beillesztett egy - burkoltan a melegek ellen irányuló - érvet: a melegek kizárásával a házasság intézményéből ők "a családokat védelmezik". Na de ki fenyeget a családokat?
Az Élet és Irodalom LII. évfolyamának 50. számában, 2008. december 12-én jelent meg Uitz Renáta és Salát Orsolya "Alkotmányos érték-e a melegek autonómiája?" című tanulmánya, amelyben részletesen bemutatják a nyugati demokráciákban a második világháború után lépésről lépésre elért jogfejlődést, amelyben az alkotmánybírák és a bíróságok kisebb és nagyobb ügyekben kimondott ítéletek sorozatában az egyenlő jogokból kizárni próbált melegek igaza mellé álltak. Az ítéletek nem kérdőjelezték meg a családokat megillető védelmet, de kimondták, hogy a családokat állítólag fenyegető veszélyek nem léteznek.

Az alábbi összeállításban az "Alkotmányos érték-e a melegek autonómiája?" című cikkből a legjellemzőbb részleteket lehet megtalálni.


"Az alkotmányos joggyakorlatban az egyéni autonómia még akkor is alapvető értékként tűnik fel, ha ezek a kifejezések kimaradtak az alkotmány szövegéből. Dolgozatunkban autonómián azt az emberi képességet vagy adottságot értjük, amely lehetővé teszi, hogy az egyén a saját maga által választott elvek mentén élje életét, olyan elképzeléseknek és döntéseknek megfelelően, amelyeket a magáénak vall, és amelyekkel külső kényszertől mentesen azonosul. Ebben a megközelítésben az autonómiaigény értékelésekor nem az számít, hogy az a legjobb erkölcsi vagy gyakorlati választást tükrözze, hanem hogy az egyén saját választásán alapuló életvezetési döntést jelenítsen meg."

"A házasság és a család vallási töltetű meghatározásával azonosuló állammal nem csupán az a probléma, hogy nem semleges, hanem legfőképpen az, hogy nem szekuláris - a demokratikus alkotmányosság köntöse egy felvilágosodás előtti szuverén testét takarja."

"Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) tárgyalta Karner-ügy jó példa erre. Az EJEB azonban váratlanul pontosan és élesen fogalmazott a 8. és 14. cikk együttes értelmezésével eldöntött ügyben: "A hagyományos értelemben vett család védelme nagyon elvont és nagyon sokféle konkrét megoldás használható a megvalósításához. Olyan esetekben, ahol az állam mérlegelési szabadsága szűkre szabott, mint azokban az ügyekben, ahol a megkülönböztetés alapja a nem vagy a nemi irányultság, az arányosság elve nem csak azt követeli meg, hogy a választott megoldás elvileg alkalmas legyen a cél elérésére. Igazolni kell, hogy a (bérleti jogról szóló) törvény céljának eléréséhez a törvény alkalmazási köréből ki kellett zárni a homoszexuális kapcsolatban élő személyeket"."

A bíróságok elé kerülő "szürke és unalmas ("normális") tényállások tartásról, biztosításról, lakáshasználatról, öröklésről olyan élethelyzeteket fednek fel, amelyek kapcsán egyre kevesebb értelme van a hagyományos család védelmében történő harcos fellépésnek."

Nagyon fontos dokumemntum a dél-afrikai Alkotmánybíróságnak a melegházasságról a Fourie-ügyben hozott határozata. "A bírósághoz forduló felek (egy hosszú ideje de facto élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár) azt sérelmezték, hogy kapcsolatukat az állam nem ismeri el a házassághoz hasonló jogi formában. Sachs bíró szerint "Pusztán azért büntetni az embereket, akik és amik - ez alapjaiban becsüli le az emberi személyiséget, és sérti az egyenlőséget. ... Az aktív ... állampolgárság érzésének kialakulása azon múlik, hogy elismerjük és elfogadjuk-e az embereket annak, akik. ... Vagyis a tét nem pusztán a közösség egy csoportját ért igazságtalanság megszüntetése. A valódi kérdés annak megerősítése, hogy társadalmunk a tolerancián és a kölcsönös tiszteleten nyugszik." Ezt a logikát követve jutott el odáig Sachs bíró a gondolatmenetében, hogy kimondja: "A meleg párok kizárása a házasság előnyeiből és kötelezettségeiből ... azt a durva, bár homályos jogi állásfoglalást jeleníti meg, hogy a meleg párok kívülállók, és hogy az intim emberi kapcsolataik jogi elismerésére és védelmére való igényük valahogy alacsonyabb, mint a heteroszexuális pároké. ... Azt jelzi, hogy a szeretetre, elköteleződésre és felelősségvállalásra való képességük definíciószerűen kevésbé méltó az elismerésre, mint a heteroszexuális pároké."
Ez az érvelés az iskolapéldája annak a bírói hozzáállásnak, amely az egyéni autonómia védelme érdekében képes módosítani az alapjogvédelem retorikai arzenálját. Sachs bíró szerint a meleg párok családjogi viszonyainak állami elismerése egyben a melegek emberi mivoltának teljes körű és fenntartásoktól mentes állami elfogadását is jelenti és jelképezi."

"2002-ben a német Alkotmánybírróságot még a kanadai Legfelsőbb Bíróságnál is kényesebb pillanatban érte az azonos nemű élettársak kapcsolatának elismeréséről szóló törvény. Az indítványozók ugyanis úgy időzítették beadványukat, hogy az Alkotmánybíróság a már elfogadott, de még hatályba nem lépett törvény hatálybalépését akadályozhatta volna meg. Első látásra komoly tartalmi érveik voltak, a német alaptörvény ugyanis egyértelműen kimondja a házasság és a család védelmét 6. cikkében." (...) ...nem áll fenn igazolásra szoruló beavatkozás. A házassághoz való alanyi jog nem sérül, mert a házasságkötés lehetősége minden házasodásra képes személy részére továbbra is fennáll."

"Ami a házasság védelmét mint alapvető alkotmányos értéknyilvánítást illeti, a német Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően azt követeli meg, hogy a törvényhozó ne hozza a házasságot más életformáknál kedvezőtlenebb helyzetbe. A német Alkotmánybíróság nagyon világosan fogalmaz abban a tekintetben is, hogy a házasság mint életforma kiemelt alkotmányos védelme lehetővé teszi az ahhoz kapcsolódó kedvezmények nyújtását, de semmiképpen sem követeli meg a törvényhozótól más életformák hátrányos megkülönböztetését. Arra, hogy a házasságot a jogosultságok terjedelmét illetően folyamatosan jobban kellene védeni, mint más életközösséget, sem a normaszöveg, sem a történeti értelmezés nem ad alapot."

Szerző: Tamás Tibor   |   |   Forrás: STOP/Élet és Irodalom

---------------------------------

EZ IS SZÖVEGMENTÉS A MEGSZŰNT STOP-ról

Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása

2013. júliusi írásom a STOP.hu oldalon


Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.

2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.

Csataterek

A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.

Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.

A kevés győzelmek egyike

Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.

A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-lázadás emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.

Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?

Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok

Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!

Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!

A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.

Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on

Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.

A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".

Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.

Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.

Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.

Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.

Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)

Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.

Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.

Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.

Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)

Szerző: Tamás Tibor

Megható volt látni a babakocsis Pride-ot

A fotót a 2021-es Budapest Pride-on készítettem.

2016. Budapest Pride: kedden rendezték a fesztivál eseményei közül - a felvonulás mellett - számomra legérdekesebb eseményt, egy beszélgetést a szivárványcsaládok magyarországi helyzetéről.

http://www.hatter.hu/program/szivarvanycsaladokert-alapitvany-beszelgetese/2016-06-28

Nem vagyok közvetlenül érintett, elvált apaként, felnőtt gyerekek szülőjeként szereztem tapasztalatokat a családi élet szépségeiről és nehézségeiről.

A hazai LMBT mozgalmat támogató, a küzdelmeiket és témáikat figyelő szimpatizánsként viszont régóta az egyik legfontosabb témának tartom a családi élet, a gyerekvállalás lehetővé tételét, támogatását, az egyenlő bánásmódot ebben az egyén boldogsága szempontjából kulcsfontosságú ügyben.

Évekkel ezelőtt, amikor a Budapest Pride kísérő-eseményei között színvonalas és gazdag filmprogram is volt, több moziban is vetítettek egy héten át csak erre az alkalomra behozott játék- és dokumentumfilmeket, láttam egy emlékezetes amerikai dokumentumfilmet. A film Kaliforniában készült, azokban az években, amelyekben a melegházasságról szóló törvényeket egymás után fogadták el az USA államai. Kalifornia pedig  kiindulva.az élen járt a jogkiterjesztésért vívott harcban.
A dokumentumfilm azokról a családokról szólt, amelyekben homoszexuális férfiak és nők fogadtak örökbe gyereket vagy termékenyíttették meg magukat. A filmesek bemutatták egy-egy család örömeit és problémáit. A bajok egy része éppen olyan volt, amilyenekkel bárki találkozhat, aki társával gyermeket vállal - más részük speciálisnak mondható, a homoszexuális orientációval járó gondok kisugárzása a családok sorsára.
A leginkább tanulságos azonban az volt számomra, hogy Amerika felvilágosult nyugati államaiban a szivárványcsaládok nem bujkáltak, nem elszigetelten próbáltak megküzdeni a gondokkal, hanem keresték a kapcsolatot, szerveződtek, és kihasználták a közösségben rejlő lehetőségeket. Jogilag még legfeljebb féllegális volt a helyzetük, de bátrak és optimisták, mentek előre a teljes jogegyenlőség és az ezzel járó teljes önkiteljesítés felé, amibe a teljes családi boldogság is beletartozik. A családok utcai felvonuláson is megmutatták magukat: megható volt látni a babakocsis Pride-ot....

A Budapest Pride napjaiban sokszor eszembe jutott ez a film. A Bálint Házban elég jó képet kaptam a jelenlegi hazai helyzetről, a részben megnyílt jogi lehetőségekről (például, ha már sikerült leküzdeni a homoszexuális párok gyermekvállalása elé állított akadályokat - mert vannak akadályok bőven -, a gyermek után járó családtámogatásokhoz ezek a családok is hozzá tudnak jutni - a "gyermekhez jutás" azonban egyáltalán nem egyszerű. A mesterséges megtermékenyítési programokból ki vannak zárva, az örökbefogadás folyamatában pedig friss példák vannak arra, hogy az intézményrendszerben sok jóindulatú tisztviselő dolgozik ugyan, de elég az elakadáshoz, ha csak egy-két homofób van az engedélyezés folyamatában, aki elgáncsolhatja az egészet...
A válás pedig, ha mégsem sikerül egyben tartani a családot, még borzasztóbb, még inkább tele van csapdákkal... A szakemberek azt tanácsolták, mediátori és családterápiás tapasztalataik, valamint jogi praxisuk alapján (Iványi Klára mediátor, Faix-Prukner Csilla pszichológus, Dombos Tamás jogász), hogy amennyire lehet, kerüljék el a homoszexuális családok tagjai a bírósági utat - igyekezzenek peren kívül megegyezni... Még a bíró jóindulata esetén is számos szabályozatlan vagy rosszul szabályozott kérdésbe botlanak, valószínűtlen tehát, hogy jobb megoldást találhatnak, mint a személyes egyezkedés segítségével...

Az a szörnyűség, hogy konfliktus esetén a gyereket használja valamelyik fél zsarolásra, fenyegetésre, a másik fél "megbüntetésére", fokozottan lehet jelen abban az esetben, ha a gyerekelhelyezésér küzdők közül az egyik fél homoszexuális. Elég gyakori eset, hogy a gyerek, gyerekek hetero kapcsolatban születnek, ám az egyik fél menet közben lép ki egy homoszexuális kapcsolatba. A másik szülő ilyenkor nem ritkán "megalázottnak" érzi magát emiatt, és ha módja van rá, "bosszút áll". Egy hölgy a keddi rendezvényen elmondta, hogy éppen ilyen helyzetbe került, és volt férje, akii rendőr volt, erő BM-es kapcsolati hálóval, eredményesen támadta leszbikus kapcsolatot kezdő volt társát - egészen a gyermekek elvételéig...

Az a helyzet sem egyszerű, ha a homoszexuális kapcsolatban valamelyik fél meghal, és ekkor bejelentkezik a közösen nevelt gyerekért a volt férj vagy a volt anyós, mint nagymama...

Bele sem gondolunk, milyen ügyeket produkál az élet, még olyan környezetben is, ahol a rendszer, a jogszabályok, az intézmények teljes és egyértelmű jóindulattal kezelnék a homoszexuális családtagokat. Márpedig a mi rendszerünk messze nem ilyen, ez a mai magyar a háttér egyáltalán nem ad okot a bizalomra...

Még egy megjegyzés: a helyzetet feltáró beszélgetés számomra azt mutatta, hogy mint annyi másban, ebben az ügyben is a magyaros sumákolás "taktikája" érvényesül... Maguk a szakértők is jelezték, hogy a szabályok szerint előfordul olyan helyzet, hogy ha valaki legálisan, bejegyzett élettársként jelenik meg az intézményrendszerben, van, amiből kizárja magát, szemben azzal a megoldással, hogy egyedülállónak tünteti fel magát. Az egyik fél ilyenkor legálisan a gyermekért felelős személy lesz, míg a másik jogilag nem létezik, ennek minden következményével. Mindenki ismeri a kiskapukat, "okos megoldásokat", amelyek régóta "működnek"... A teljes jogegyenlőség kivívása nélkül ez mindig így is marad.

Szivárványcsaládokért Alapítványért a Facebookon

http://www.lmbtszovetseg.hu/eroforrasok/szivarvanycsaladokert-alapitvany

Nem érdekel a magyarfoci? Dehogynem...

Azt is elárulom, mi az, ami - akár akarom, akár nem - ébren tartja figyelmemet a magyarfoci nevű sport eseményei iránt.

Sajnos olyan budapesti városrészekben élek és mozgok, amelyekben - bármennyire nem érdekelnek a hazai klubok titánjainak csatái - nagyon komolyan számon kell tartanom, mikor játszik "itthon" a csapat. Nehogy úgynevezett szurkolókkal - különösen fradistákkal és újpestiekkel - hozzon össze a balsorsom. És, bizony, az ilyesmiből évtizedek alatt pavlovi reflex lesz: ha csak megemlítik ezeket a honfitársakat, pláne ha képet látok róluk, neadjisten látótávolságba kerülnek, görcsben a gyomrom.

Mindez rezsimfüggetlen és politikafüggetlen. Tök mindegy, ki a miniszterelnök, a magyar "ultráktól" hányingerem van. Orbánék focihisztériája legfeljebb ráerősített az undoromra, és 2006 ősze óta a korábbinál is látványosabbá vált, hogy kik ezek, és ha úgy adódik, melyik politikai tábor veszi igénybe szolgálataikat...

Nos, a franciaországi foci-Eb úgy alakult, hogy hosszú szünet után az ismert hazai "futballkultúrát" egy nemzetközi fociünnepre is exportáltuk. Nem kellett sokáig várni - bár várta a fene -, hogy ideérkezzenek a hírek mindarról, amit oly igen utálok ennek a sportágnak a magyar változatában.

Nem foglalkozom a magyar válogatott szereplésével, meccseit nem nézem. Sem időm, sem kedvem ehhez. Kiválasztok egy-egy olyan mérkőzést, amiről a résztvevők vagy a tét miatt remélem, hogy jó lesz, aztán vagy bejön, vagy nem. Ilyenek ezek a foci Eb-k és ilyenek a vb-k is.

Ismerőseim ilyen-olyan indulatai persze elém hozzák a magyar válogatottal kapcsolatos izgalmakat - ezeket figyelem, de igyekszem minél kevésbé bekapcsolódni.

A magyarfocit hordákban kísérő sötét alakokra és működésükre viszont nem vagyok képes legyinteni. Arányaikban kevesen vannak, most akkora tömeg mozdult meg, hogy a szokásos "ultra"-bandákat létszámukat tekintve akár elenyészőnek is nevezhetnénk. Csakhogy szokásuk szerint ezek a legszervezettebbek, legaktívabbak. Nem kell ahhoz "hangulatkeltő szándékú" média, hogy felfigyeljen rájuk, és undorító képsorok járják be a világot.

Látom, hogy elindult az optimistább hajlamúak latolgatása, hogy itt van már a változás, és a most hirtelen fellelkesedett normális tömeg fogja kiszorítani a magyar futballvilágból ezt a söpredéket.

Csakhogy van valami, ami semmi jelét nem mutatja a pozitív változásnak: gesztusokban, nyilatkozatokban azt érzékelem - ami persze nem lep meg - hogy a magyar válogatott "sztárjai" és a magyar futballvilág vezetői finoman szólva nem akarják távol tartani magukat ezektől a szurkolóhordáktól.

Hiszen ők a "lelkes fiúk", akik fanatikus biztatással segítették a csapatot...

Mindezt meg sem írtam volna, csak csendben undorodnék, ha az MLSZ-t "szurkolói rendbontások" miatt sújtó büntetések kapcsán nem hallgattam volna meg Sípos Jenő MLSZ-szóvivő június 21-i nyilatkozatát. (a fájlban a nyilatkozat 14.40-től)

http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20160621/klub20160621-182852.mp3 - kattints ide

Iskolapéldája ez a nyilatkozat annak, amit oly hosszú idő óta utálok ebben a hazai futballvilágban: nincs egy egyenes mondat, nincs egy világos, határozott állásfoglalás, amely reményt kelthetne, hogy végre eldöntötték: szembefordulnak ezekkel a magyarokra itthon és világszerte szégyent hozó "szurkolókkal". Még megnevezni sem nagyon akarják őket, pláne nem megüzenni nekik, hogy vége, elég volt...

Szinte könyörögnek nekik, hogy viselkedjenek szépen, szurkoljanak illedelmesen, ne kelljen büntetéseket fizetni, és ne tessék elrontani a "fesztiválhangulatot"...

Mondhatná minderre valaki - mondják is sokan - hogy mit izgulok, a futballhoz világszerte odacsapódik a söpredék, miért pont a magyar horda bánt engem. Hát éppen azért, mert magyar vagyok, ez a társaság idegesít a leginkább. Másrészt, méricskélhetünk, példálózhatunk más nemzetek szurkolóinak legaljával, de az az érzésem, ahogyan a magyar közállapotok romlanak, ahogy egyre hangosabb és bátrabb a szélsőjobboldal, és ahogyan a magyar államgépezet és a szakmai szervezetek egyre kevésbé tudnak-mernek-hajlandóak ezekkel valóban szembenézni (az idézett interjú tökéletes példája a mismásolásnak), úgy tükröződik mindez a magyarfoci körüli hordalék állapotában. A külvilág számára pedig, amely szerencséjére csak ritkán kap belőlünk, ilyenkor élesen megmutatkozik, hol tartunk. Az a tükör ijesztő képet mutat.

Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...

Június 16-a van. Jó pár nappal ezelőtti élményemről összeállított jegyzeteimet teszem fel blogomra az évforduló napján.

Az OSA Archívumban, az Eleven Emlékmű csoport szervezésében láthattam egy portréfilmet ifjabb Bibó Istvánról, felmenőiről, családtörténetéről.

----------------------

Korábban már volt alkalmam ifj Bibó Istvánt meghallgatni, akkor is, most is lenyűgöző, ahogyan édesapjának stílusát, emberi és intellektuális színvonalát személyében tovább viszi.
A filmből egyébként - sajnos - Bibó Istvánról tudunk meg viszonylag a legkevesebbet, legalábbis kevés újat - műsoridőben és hangsúlyban is a nagyapa, Ravasz László püspök hazai zsidósággal szemben elkövetett bűneiről, a megbánásról, a szembenézés kérdéséről esik a legtöbb szó - és ez egyáltalán nem érdektelen.

-------------------------------

2016 június 2.

Eleven Emlékmű szervezésében az OSA Archívumban vetítés:
„Bibó István filmje” - készítette Kádár Éva, Németh Annamária, Hosszú Gyula

https://www.facebook.com/events/477932602405036/

76 perces

ifj Bibó István művészettörténész mesél emlékeiről, apjáról és nagyapjáról

BIBÓRÓL:

- 1957 elején megszűntek a kivégzések, áprilisig csönd – március 15-én a Kossuth-díjasok névsora kellemes meglepetés: ez már a konszolidáció? Reménykedtek, Bibó is. Márc 15 körül nagy viták, szabad-e elfogadni a díjat (Illyés, Németh László, Fülep Lajos, Borsos Miklós pl) – de hát hogy jönne ő ahhoz, hogy évtizedekkel idősebb nagy öregeknek megmondja, szabad-e elfogadni... Aztán az újabb kivégzésekről érkező hírek kapcsán Bibó felsóhajtott: - talán mégsem kellett volna elfogadni...

- 1968-ban a fia megkéri, hogy neki és barátainak tartson egy kis házi előadást, politikáról, hitről. Bibó „elég rendesen felkészült”.... Egy dolgot emelt ki a filmben a fia: „szabadgondolkodó keresztyén vagyok” mondta Bibó – fontos a sorrend, nem keresztyén szabadgondolkodó.

- 1944-ben Bibó jelen volt, amikor Ravasz László püspök a családtagjaival Bibliát olvasott: az ószövetségi rész arról szólt, hogy a zsidók írmag nélkül kiirtottak egy szomszédos népet. „Egyik, nem éppen a legokosabb nagynéném megjegyezte, hogy na most a zsidók is megkapják...” Bibó a fiának erről elmondta, hogy emlékezetes: Ravasz László egy hanggal, egy gesztussal sem jelezte, hogy álljon le, és nézzen magába...
(Bibó és apósa viszonyáról: rendkívül nagy távolság a nézetek között, Ravasz László a konzervatív úri osztály képviselője, Bibó, ahogy önmagát meghatározta, szabadgondolkodó keresztyén, nyitott a baloldal felé is – ifj Bibó azonban nem emlékszik parázs vitákra. Ahogy megfogalmazza, Bibót a Ravasz-család el- és befogadta, Bibó rendkívül tisztelettudó viszonyt ápolt a családtagokkal – és mint mondta, „az emberi színvonal” is tökéletesen kezelhetővé tette a különbségeket.
Miközben, mint ifj Bibó utal rá, a „Zsidókérdés” tanulmánynak már az első oldalain teljesen egyértelművé teszi Bibó, hogy mi a véleménye arról a magyar nemz-ker úri osztályról, amelynek Ravasz László püspök vezető képviselője volt...)

- Bibó letartóztatása után: semmiféle információ nincs a családnak – anyuka a Szabad Európa sistergős-sercegős adásából próbál esténként tájékozódni...
Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...
A szentendrei piacon szólt Bibó Istvánnénak egy ismerős, hogy „a Bibó-perben van egy halálos ítélet”... Kétségbeesve megkeresték az ügyvédet (ezt az egyet valamiért tudhatták, hogy kit rendeltek ki... ő azonban közölte, hogy nem adhat információt, nem is adott...) - ezután kerülő úton szereztek információt az ítéletekről – és amikor kiderült, hogy a kivégzés-pletyka téves volt, a súlyos börtönbüntetés szinte megnyugvás volt...

- amikor Bibó a börtönben ült, egyszer egy gödöllői parasztember jött a Szemlőhegy utcába. A fiúval beszélt: elmondta, hogy 1948-ban hallotta előadást tartani Bibót egy parasztpárti gyűlésükön,örökre emlékszik rá, most hallotta, hogy börtönben van, és hozott egy zsák lisztet, három méter kolbászt, élelmet. Fülep Lajos pedig az egyetemen beszélgetett el az ijfú Bibóval, elmondta, hogy mennyire kiváló embernek tartja az apját, és egyhavi nyugdíját (3 ezer forintot) küldte az egyedül maradt anyukának. Ezt a fiú anyjának és nagyapjának mesélte el, apjával szabadulása után nem került szóba. Eljutott Bibóhoz, hogy Fülep milyen jóindulatúan emlegette („nincs nap, hogy ne gondolnék Bibőra” - de csak Fülep 1970-es halála után mondta el a fia, hogy ő is a nagylelkű segítők között volt... Bibó Istvánt ez elszomorította, bűntudatot keltett benne...
A filmben említi még Illyés Gyuláék segítségét: Illyés lánya 57-ben befejezte a franciaországi gimit, de itt is érettségit kellett tennie. Ifjú Bibó korrepetálta matekból, 10 frt-os óradíjjal. Hó végén mindig a megállapodás szerinti háromszorosát kapta...

- Emlék Ortutayról: a koalíciós korból maradt tisztelet és ismeretség alapján a család a börtönévek alatt kapcsolatba lépett vele. Ifjabb Bibó édesanyja elmondása alapján keserűen emlegeti, hogy Ortutay ugyan nem volt elutasító – bár érdemben nem is segített (nem is tudott volna?), de nem állta meg, hogy Bibót ne szapulja: „leszamarazta”, azzal vádolva, hogy politikai érzék híján van, hiszen szamárság nyilvánvalóan sokkal erősebb féllel szembeszállni. (Erdei Ferencet sokkal tisztább és egyenesebb barátként említi.)

- szabadulás a börtönből: hazatelefonált, hogy jön már, Ravasz Boriska taxival akart érte menni, de Bibó már nem bírta türelemmel, két órán át bevillamosozott Budára. Ebbe a két órába, a féltésbe a felesége majdnem beleőrült...

1965 körül a Bölcsészkaron ismeri meg későbbi feleségét, Juditot ifjú Bibó, az ő családja, különösen apja a zsidókkal kapcsolatban a régi nemz-ker középosztályi nézeteket vallja. Judit éppen akkoriban küzd ezzel. Ifj Bibó odaadja neki Bibó „Zsidókérdés” tanulmányát: Judit elmondja, hogy ez felszabadító élmény volt, megvilágosodás...

(Ifjabb Bibó emlékszik családja és barátnője első találkozására. Örültek, hogy református, vallásos lányt választ, de később megvallották fiuknak, hogy aggódtak, milyen lesz a jelölt – esetleg egy sótlan, humortalan teremtés, „kakabarna” zubbonyban-szoknyában... Megkönnyebbültek, hogy vidám, élénk, humorérzékkel bíró lányt vitt a házhoz....)

RAVASZ PÜSPÖKRŐL

életrajzi érdekességek a leányfalui gyümölcsösben, szőlőben eltöltött öregkorról (1975-ben halt meg)

de a legnagyobb figyelem a zsidótörvény megszavazására, a holokauszt idején tanúsított magatartásra, a felelősségre irányul a filmben.

1938. első zsidótörvény – Ravasz László a felsőházban törvény mellett érvel: „a zsidók asszimilációja a középosztály és az értelmiség szintjén zajlik, de fennáll a veszély, hogy a magyar középosztály és értelmiség asszimilálódik a zsidókhoz – ez nem lehet nemzetünk célja...”
Ez a RL beszéd legalja: „kaftános, jiddisül beszélő zsidók a kelet-magyarországi vonatokon – ez Árpád népe?” (Derültség a zsidótörvény megszavazására készülő Országgyűlésben) – ifj Bibó erre utal: az elemzés, érvelés a holokauszt előtti időkben még tekinthető rossz helyzetfelmérésnek, de ez a viccelődés, a zsidók bántása rettenetes vétség...

1944. április, (Pro Memoria, Ravasz László emlékirata): Perényi Zsigmond felsőházi tag jön Ravaszhoz, Kárpátaljáról, Kelet-Magyarországról hoz tudósítást a gettósítás szörnyű bánásmódjáról – mindketten tudják, hogy a „munkára viszik” hazugság, a lengyel és szlovákiai zsidóság kiirtása után mi jövünk... Ravasz Horthyhoz megy, fellépést kér („Most beteg emberek kezében az irányítás, velük szemben meg kell tenni, amit lehet”) Horthy ingerült: elmagyarázza, hogy a németek munkaerőt kértek, kialkudtuk, hogy ne magyar százezrek menjenek, hanem a németek fogadják el, hogy a zsidók mennek munkára – a családtagok elhurcolását pedig azzal magyarázza, hogy „igazságtalan lenne, hogy a hátramaradó családokat a magyar közösség tartsa el”.... (Nem emlékeztet ez a mai fideszes érveléstechnikára, amellyel bármi eltűrhetetlent sima beszéddel megmagyaráznak?) - Horthytól távozva Ravasz azt a következtetést vonja le, hogy „a kormányzó urat félrevezették” (RL részéről ez is jókora csúsztatás, ahelyett hogy megállapítaná, a Corvin-láncot neki adományozó őfőmélts egy címeres, magának és a külvilágnak is hazudozó gazember....)

Már javában zajlik a deportálás, amikor Ravasz arra kéri Serédi Jusztiniánt, tiltakozzanak együtt – a katolikusok azonban elutasítják, ők majd külön körlevelet akarnak kiadni
1944. június 20-án (! - már majdnem befejezve a vidéki zsidóság kiirtása...) kilenc ref. püspök ad ki körlevelet, „az ártatlanok vére népünk fejére hull”...

-----------

Ifjabb Bibóról és édesapja bátorságáról 2011-ben írtam, a Pécsi Stopon még vannak működő linkek:

http://www.pecsistop.hu/velemeny/a-demokrata-nem-fel-de-gyomorpanaszai-lehetnek/969504/

A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek

2011. december 05. | 05:07

http://pecsistop.hu/belfold/jot-tett-a-cenzura-itt-a-bibo-light/960353/

Jót tett a cenzúra - itt a Bibó-light

2011. november 14. | 14:16

a képen: Ifjabb Bibó István