A csókák társas viselkedéséről valamint a tüntetések hasznáról és értelméről
Május 21-én este a Kálvin térnél csatlakoztam a lex civil ellen, lex CEU ellen, a szabadságunkat eltipró rezsim ellen meghirdetett tüntetéshez. Ahogy a Vámház körúton felbukkant a híd felől érkező menet, és kibontakoztak a demonstráció méretei, megdobbant a szívem: Budapest él, és újra meg újra megmutatja elnyomóinak, hogy ez a város nem lesz Fidesz-gyarmat.
Talán azért is volt ez váratlan öröm, mert a május eleji óriási megmozdulások után úgy gondoltam: most apályban vagyunk, az emberek látják a híreket, továbbra is megvan a véleményük, de ezúttal nem számítottam nagy tömegre (igaz, néhány hete a Várkert Bazárhoz indulva sem hittem volna, hogy életem egyik legnagyobb tömegdemonstrációjához csatlakozom a CEU-t megtámadó Orbán-rezsimmel szemben... Az Erzsébet-híd pesti hídfőjétől kezdtem érzékelni, hogy elképesztő, amiben most végre részem lehet.)
Azért kezdem ezzel a személyes élménnyel, mert az interneten már a demonstrációval egy időben is, utána pedig azonnal beindult a dohogás: a rezsim gyűlölködő híveit nem említem (az Anker köznél személyesen is találkozhattunk egy egyszemélyes Békemenettel, aki ordítva küldött el bennünket Izraelbe), de a céljainkat támogatók között, a rendszerváltásban reménykedők között sem nagyon találkoztam örömteli kommentárokkal. Van, aki a szervezők és a szónoklatok színvonalát kritizálja, vagy rámutat, hogy a rezsim vasárnap sem lett elsöpörve, továbbá erős az a hang, amely az egész hazai ellenzéki mozgalom értelmét is megkérdőjelezi, hiszen "úgysem ér el semmit", stb. stb.
Kétségtelen, a május 21-i tüntetés szónoklatai egyenetlen színvonalúak voltak, amibe azért a helyenkénti kínos pillanatok mellett belefér, hogy éppen az utolsó három szónok (a fiatal agykutató tudós, a CEU lelkes és okos hallgatója és az ügyeletes ellenségnek kijelölt civil szervezetek Civilizáció mozgalma nevében a Partners Hungary vezetője) kiválóan beszélt, nagyon fontos dolgokat mondtak el, érdemes volt kivárni.
A vitatható és vitatandó politikai részleteken túl azonban ezúttal is az ellenállás létezését tartom a leglényegesebbnek. A Kálvin téri találkozásom a hatalmas tömeggel a demonstráció legfontosabb élménye volt, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy éppen ez az értelme az újabb és újabb megmozdulásoknak: sokan, vagyunk, együtt vagyunk, olyan városban élünk, amely nem adja meg magát, az Orbán-rezsimnek semmi oka, hogy megnyugodjon.
Aki egy-egy tüntetéstől sokkal többet vár, félreért valamit.
Sokszor eszembe jut Konrad Lorenz híres leírása arról, hogyan indul el a vetésben legelésző csókák csapata. Egyikük felrebben, mintha azt mondaná a többieknek, na menjünk. A többiek rá sem hederítenek, ő is visszahuppan... Kisvártatva újabb önjelölt próbálkozik, neki sem sikerül magával ragadni a csapatot... Aztán a ki tudja hányadik próbálkozó váratlan sikert ér el: minden csóka vadul verdesni kezd a szárnyával, és továbbállnak. Azt viszont még tizedmásodpercekkel előtte sem tudja senki megjósolni, hogy egy-egy nekibuzdulás eredményes lesz, vagy nem.
Vasárnap ismét sok ezren voltunk, nagyon erős próbálkozás volt - a hangulat egyáltalán nem kedvez az uralkodni próbáló rezsimnek, és bármikor eljöhet az idő, amikor ebben a másfél-kétmilliós városban egy újabb kormányzati provokációra válaszul akkora tömeg indul el, és olyan kitartóan mozdul meg, amire már nem lesz elég a szokott ostoba migránsozás és sorosozás.
(A fotót Rév Ambrus barátom készítette a Kálvin téri találkozás perceiben. Köszönöm!)
(A bejegyzés rövidített változata a zarojel.hu hírportálon megjelent. Köszönöm a szerkesztőknek!)
