A szabad embereknél senkit nem gyűlölnek jobban! Szabad Föld: over

"Veszélyes ellenféllel végzett az Orbán-rezsim"

- ezzel  a címmel tehettem közzé személyes kommentáromat a Városi Kurírban. (Itt is közzéteszem, valamelyest szerkesztve.)

Illusztrációm a Népszava december elsejei (!!!) számának, a Szép Szó mellékletnek két oldala. A címlapon pontos elemzés az Orbán-féle gyújtogatókról - és belül egy teljes oldalas Szabad Föld előfizetői akció - hirdetés... Mészáros Lőrincéknek, Liszky Gáboréknak, Orbánnak gyűjtik a pénzt?... Fantomfájdalom...

Városi Kurír, november 30.

"Veszélyes ellenféllel végzett az Orbán-rezsim

A szabad embereknél senkit nem gyűlölnek jobban!

Városi Kurír

Négy éven át dolgoztam a most kivégzett Szabad Föld hetilap internet-szerkesztőjeként. Személyes gyászom, amit az Orbán-rezsim ezzel a kiváló lappal most művel.

Sorsuk megpecsételődött

A Városi Kurírban olvasható beszámoló szerint  Mészáros Lőrinc cége “megvásárolta a Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó Kft.-t. Ez utóbbi gondozásában jelenik meg a Szabad Föld, valamint a Vidék Íze, és a Diéta & Fitnesz magazin.” Ezzel a felsorolt lapok sorsa megpecsételődött. Mindannyiukat a NER propaganda-szeméttelepére sorolják be, annak minden tragikus következményével.
Nehezen tudjuk ma még elképzelni, hogyan tudnak majd a ma még hangulatos, színvonalas családi magazinok újságíróiból sorosozást, migránsozást, gyűlölködést kifacsarni a rövidesen várható Orbán-helytartók, de biztosak lehetünk abban, hogy megoldják ezt a feladatot.

Most lecsaptak 

Nem közismert, hogy a Szabad Föld az utolsó, nagy tömegeket elérő komoly magyar hetilap. Sok tízezer előfizetőjével rengeteg magyar családot ér el.

Szerkesztőként hétről-hétre örömmel láttam, hogy milyen remek lap a Szabad Föld. Kiegyensúlyozott, higgadt, elemző közéleti rovataiban, kül- és belpolitikai összefoglalóiban, képes riportjaiban a szabadság szellemét őrizte. A Szabad Föld nagy tömeget ért el, és szellemisége teljesen idegen volt a 2010 óta működő uszító, viszályra bujtogató, megosztó rezsim megosztó propagandájától.
Bevallom, annak idején csodálkoztam is, hogy egy ilyen befolyásos, a vidéki Fidesz-bázist tömegesen elérő hetilapot hogyan hagyhattak meg a NER-huszárok az eddig ott dolgozó tisztességes, színvonalas újságírók kezében. Nos, ha kissé “késlekedve” is, Orbán emberei most lecsaptak…

Lesz keserves alku?

Illiberálisék oldaláról nézve a Szabad Föld nem látszott igazán “veszélyesnek”. Pedig nagyon is az volt. Közvetlen fenyegetést persze nem jelentett hatalmukra - és számukra csak ez számít. Nem volt élesen, radikálisan politizáló a hangneme, a stílusa. Csakhogy! Egy normális hang elképesztő erejű tiltakozásnak számít. Egyszerűen “csak” független, kiegyensúlyozott, sokszínű, szabad szellemű szerkesztőség maradt a Szabad Föld csapata. A zsarnokok számára persze éppen ez a legveszélyesebb…
Név szerint sorolhatnám, ki mindenkiről gondolom azt, hogy a Szabad Föld csapatából nem remélhetnek kegyelmet. Túlságosan színvonalasak, tisztességes munkájukkal túl sok borsot törtek a mai kiskirályok orra alá. Egészen biztosan szerepelnek a rezsim listáin. Rajtuk a célkereszt. Nehéz sors vár rájuk. Ha mégis “kegyelmet” kapnának, és ők meg is kötnék a maguk alkuját, tehetségük menthetetlenül elsorvadna, végül tönkremennének. Sok hasonló pályát ismer a magyar sajtótörténet.

Egy kis Szabad Föld-történelem

Van a Szabad Földnek egy kiváló rovata, “Ezt írtuk” (10, 20, 30, 40, 50, 60 és 70 évvel ezelőtti lapszámainkban) címmel érdekes válogatást tartalmaz a múltból.  A rovatot a közelmúlt hazai sajtótörténetének egyik kiemelkedő alakja, az egykori Kurír napilap atyja Szücs Gábor  szerkesztette. Azokból a hírekből, amelyek a negyvenes, ötvenes, hatvanas évekbe repítenek vissza, eleven képet kaphatunk arról, hogy mi mindenre használta a vidéki propaganda céljára alapított Szabad Földet a kommunista párt.
A rendszerváltás után újabb zűrzavaros időszak kezdődött. Sokáig nem talált a Szabad Föld igazán jó hátteret biztosító kiadót. Állandó bizonytalansággal, sok szenvedéssel, kiváló újságírók nyomorgatásával járt ez a korszak. Az is kész regény, milyen kanyarok után jutottak el jó pár évvel ezelőtt odáig, hogy a Geomédia, Horváth László – a 2017 nyarán elhunyt kiváló tulajdonos-főszerkesztő – vezetésével néhány stabil, nyugalmas évet biztosított a lapnak. A munkatársak tudásuk legjavát nyújthatták, és ez a hetilap tényleg kiváló lett. Szlogenjével ellentétben egyáltalán nem csak “a vidék” családi hetilapja. Minden magyar családnak szívből ajánlhattuk.
Aztán ott voltam azon a 2016. augusztusi rendkívüli gyűlésen, amelyen Horváth László kénytelen volt bejelenteni, hogy a második kétharmad után még keményebbé váló kormányzati fojtogatást a kiadó és lapjai nem élhetik túl, ezért vevőt keresnek a lapokra és kiadójára. Mindannyian tudtuk, hogy jó végső megoldás ebből nem jöhet ki – de örültünk minden kis haladéknak.

A fiúk a bányában dolgoznak

Az újságírók lehetőségei ilyen időkben korlátozottak. Nem szólhatnak bele a fejük fölött megkötött alkukba. Azt sem dönthetik el, cikkeik milyen kormányzati propaganda-hirdetések mellett jelennek meg – ha a kiadó egyáltalán kap ilyeneket. Annyit tehetnek, hogy a lehető legjobbat alkotják, amíg tehetik. Reménykednek, hogy főnökeik nem váltanak kézi vezérlésre.
A Szabad Föld munkatársai, és a hajdani Geomédia más lapjai – a Vidék Íze, a Diéta és Fitnesz, a Vasárnapi Hírek, majd a később csatlakozott Népszava – munkatársai is nagyon jó lapokat csinálnak, a színvonal ráadásul a Népszabadság-menekültek hullámának megérkezése után látványosan emelkedett is.
Nem érdemelnek bántást azért, ami velük most és a jövőben történik. Szolidaritásunkra van szükségük."

Mint Lorenz csókái - Nehezen indulunk be, de ha egyszer...

A csókák társas viselkedéséről valamint a  tüntetések hasznáról és értelméről
Május 21-én este a Kálvin térnél csatlakoztam a lex civil ellen, lex CEU ellen, a szabadságunkat eltipró rezsim ellen meghirdetett tüntetéshez. Ahogy a Vámház körúton felbukkant a híd felől érkező menet, és kibontakoztak a demonstráció méretei, megdobbant a szívem: Budapest él, és újra meg újra megmutatja elnyomóinak, hogy ez a város nem lesz Fidesz-gyarmat.

Talán azért is volt ez váratlan öröm, mert a május eleji óriási megmozdulások után úgy gondoltam: most apályban vagyunk, az emberek látják a híreket, továbbra is megvan a véleményük, de ezúttal nem számítottam nagy tömegre (igaz, néhány hete a Várkert Bazárhoz indulva sem hittem volna, hogy életem egyik legnagyobb tömegdemonstrációjához csatlakozom a CEU-t megtámadó Orbán-rezsimmel szemben... Az Erzsébet-híd pesti hídfőjétől kezdtem érzékelni, hogy elképesztő, amiben most végre részem lehet.)

Azért kezdem ezzel a személyes élménnyel, mert az interneten már a demonstrációval egy időben is, utána pedig azonnal beindult a dohogás: a rezsim gyűlölködő híveit nem említem (az Anker köznél személyesen is találkozhattunk egy egyszemélyes Békemenettel, aki ordítva küldött el bennünket Izraelbe), de a céljainkat támogatók között, a rendszerváltásban reménykedők között sem nagyon találkoztam örömteli kommentárokkal. Van, aki a szervezők és a szónoklatok színvonalát kritizálja, vagy rámutat, hogy a rezsim vasárnap sem lett elsöpörve, továbbá erős az a hang, amely az egész hazai ellenzéki mozgalom értelmét is megkérdőjelezi, hiszen "úgysem ér el semmit", stb. stb.

Kétségtelen, a május 21-i tüntetés szónoklatai egyenetlen színvonalúak voltak, amibe azért a helyenkénti kínos pillanatok mellett belefér, hogy éppen az utolsó három szónok (a fiatal agykutató tudós, a CEU lelkes és okos  hallgatója és az ügyeletes ellenségnek kijelölt civil szervezetek Civilizáció mozgalma nevében a Partners Hungary vezetője) kiválóan beszélt, nagyon fontos dolgokat mondtak el, érdemes volt kivárni.

A vitatható és vitatandó politikai részleteken túl azonban ezúttal is az ellenállás létezését tartom a leglényegesebbnek. A Kálvin téri találkozásom a hatalmas tömeggel a demonstráció legfontosabb élménye volt, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy éppen ez az értelme az újabb és újabb megmozdulásoknak: sokan, vagyunk, együtt vagyunk, olyan városban élünk, amely nem adja meg magát, az Orbán-rezsimnek semmi oka, hogy megnyugodjon.

Aki egy-egy tüntetéstől sokkal többet vár, félreért valamit.

Sokszor eszembe jut Konrad Lorenz híres leírása arról, hogyan indul el a vetésben legelésző csókák csapata. Egyikük felrebben, mintha azt mondaná a többieknek, na menjünk. A többiek rá sem hederítenek, ő is visszahuppan... Kisvártatva újabb önjelölt próbálkozik, neki sem sikerül magával ragadni a csapatot... Aztán a ki tudja hányadik próbálkozó váratlan sikert ér el: minden csóka vadul verdesni kezd a szárnyával, és továbbállnak. Azt viszont még tizedmásodpercekkel előtte sem tudja senki megjósolni, hogy egy-egy nekibuzdulás eredményes lesz, vagy nem.

Vasárnap ismét sok ezren voltunk, nagyon erős próbálkozás volt - a hangulat egyáltalán nem kedvez az uralkodni próbáló rezsimnek, és bármikor eljöhet az idő, amikor ebben a másfél-kétmilliós városban egy újabb kormányzati provokációra válaszul akkora tömeg indul el, és olyan kitartóan mozdul meg, amire már nem lesz elég a szokott ostoba migránsozás és sorosozás.

(A fotót Rév Ambrus barátom készítette a Kálvin téri találkozás perceiben. Köszönöm!)

(A bejegyzés rövidített változata a zarojel.hu hírportálon megjelent. Köszönöm a szerkesztőknek!)

2017. április, magyar húsvét...

Jézus ott áll Röszkénél, Ásotthalomnál, Tompánál, a szögesdrót túloldalán, és bebocsátást kér.

Sajnos a magyar "keresztények" tömegei momentán nem érnek rá, hogy ilyen piti dolgokkal foglalkozzanak, mert éppen a templomokban tülekednek és forgatják a szemüket, igen nagy áhítatban vannak így húsvét táján.

Ugyanezek az ájtatos templomjárók nagy többségükben igen elégedettek azzal a könyörtelen hatalommal, amely az ő "biztonságukra" hivatkozva tömegesen ítéli gyötrelmekre, embertelen eljárások elviselésére a mi segítségünkre szoruló, elcsigázott embereket.

A részletekről érdeklődj például Donáth Ferenc barátunknál, aki a menekültválság kezdete óta folyamatosan orvosi és emberi segítséget nyújt a határ túloldalán rekedt, borzasztó állapotban érkező embereknek.




RESPECT A BECSÜLETÜNKÉRT TÜNTETŐKNEK!

Na jó, de mi van, ha szerelmes lesz egy apáca?

Klubrádió, Klubdélelőtt, múlt szombaton történt.

Meghallgathattunk egy beszélgetést egy közgazdász végzettségű hölggyel, Baritz Sarolta Laura domonkos rendi apácával. Röpködtek az erkölcsi értékek szem előtt tartására buzdító intelmek, a morál és a gazdasági gyakorlat összeházasításáról szóló gondolatok - ám legyen.

Azért írom pár soros jegyzetemet, mert amint haladtunk előre, ritka disszonánsnak éreztem ezt a kegyes beszélgetést.

- Kiderült, hogy az apáca nagyon büszke nagyapjára, aki a Vészkorszakban a családi elbeszélések szerint gimnáziumigazgatóként nem tűrte a diákjai megkülönböztetését a sárga csillaggal - aztán a következő lélegzettel megtudtuk, hogy a hölgy a katolikus hittudományi tanulmányai során a gyakorlaton Budakeszin, a Prohászka Gimnáziumban tanított morálteológiát. Talán nem csak nekem disszonáns, hogy az erkölcs nevében a Horthy-rendszer antiszemita kurzusának egyik vezéralakját emlegetik, ha "csak" névadóként is.

- Kiderült, hogy az apáca új könyve a Kairosz kiadónál jelent meg - egy laza kereséssel bárki megállapíthatja, miféle szellemiségű kiadó az.

- Kiderült, hogy a hölgy a jegybank PADS alapítványánál is tanít - tudjuk, ez a közpénz-jellegüket elvesztő magánpénzek intézményeinek egyike.

Mindez egy csöndes szombat délelőttön, a morál nevében.

Nincs baj azzal, ha a hölgyet meghívják egy beszélgetésre, a szerkesztői szándék és a szerkesztés motívumai olykor rejtélyesek.

De azt azért megjegyzem: az apáca a fenti, kissé disszonáns tények bármelyikéről egyetlen kérdést sem kapott a műsorvezetőtől - akit inkább az érdekelt, hogy is van az, hogy az apácák nem házasodhatnak, s mi van, ha valaki mégis meggondolja magát...

Persze, nem túl nagy jelentőségű manapság ez az ügy, nem is siettem el a dokumentálását. Csak a napló kedvéért..

http://www.klubradio.hu/klubmp3/archiv/20170107/klub20170107-105857.mp3

Pontosan a terrorgyilkosság évfordulóján...

Véletlen egybeesés persze, nyilván senki sem így tervezte. Csakhogy ebben a nyomorult magyarországi korszakban az ilyen véletlenek is nagyon jellemzőek tudnak lenni.

2016. február 23-a, kedd a 2009-es tatárszentgyörgyi orgyilkos támadás hetedik évfordulója volt.

Akkor, 2009-ben, egy sor orvtámadás után még mindig nem hitte el a közvélemény, hogy rasszista gyilkosságsorozat zajlik a szemünk láttára. Addig a hajnalig az efféle hírekre azonnal jött a legyintés: uzsorások ügyletei lehetnek a háttérben.
A hatóságok is ebben a szellemben kezelték - nem kezelték - a szaporodó eseteket.

Az ötéves Csorba Robi legyilkolása aztán mindent egy csapásra megváltoztatott. Tisztességes ember attól kezdve nem gondolhatott mást, mint hogy történelmi botrány van itt kialakulóban, és mindannyiunk elemi érdeke minél előbb leállítani a terrorcsoportot.
Az a február 23-a arra is alkalmas volt, hogy elváljon a szar a májtól. Aki a tatárszentgyörgyi támadásért is a cigányokat próbálta okolni, vagy a kisfiú halálára képes volt nyilvánosan olyanokat írni-mondani, hogy legalább eggyel kevesebb... - és sokan voltak-vannak ilyenek -, azok a bűntársak, az országot lerombolók táborához csatlakoztak.

Erre az évfordulóra is emlékeztünk tegnap néhányan, akik fontosnak tartjuk, hogy a növekvő sötétség korszakában, a gyűlölet és gonoszság erősödése idején ébren tartsuk ezeket a közös emlékeket.

2016. február 23-án azonban a hazai közélet váratlan módon gondoskodott arról, hogy ne feledkezzünk meg a sötétség egyre erőszakosabb jelenlétéről. A kopasz szélsőjobberek éppen az évforduló napján léptek akcióba. Ezúttal nem fegyverrel, és nem rasszista célzattal a cigány kisebbségre támadtak, hanem fenyegető fellépéssel, és valamennyiünk szabadsága ellen intéztek látványos támadást.

Nem vonok le messzemenő következtetést a sötét egybeesésből. Ezúttal csak dokumentálom: ilyen korban élünk...

A fotó illusztráció: 2016. január 12-én, a cigánygyűlölő rasszista sorozatgyilkosok jogerős elítélése alkalmával a 444.hu és a vs.hu fotósa is megmutatta a közönség soraiban figyelő különös"érdeklődőket". Itt vannak köztünk.