Díszpintyek a stúdiókban - ne legyen kedvük többé visszatérni

"Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!" címmel tettem közzé tegnap egy posztot.

Félreértés lenne azt a szöveget dühös kifakadásként értékelni...

Blogbejegyzésemet stílus-kísérletnek is szántam. 

Ha már lépten-nyomon találkozunk tisztességesnek mondott szerkesztőségek stúdióiban barna patkányokkal, nem kellene velük udvariaskodni, pláne megbeszélni velük országépítő elképzeléseiket. Van olyan beszédmód, amit még ők is megérthetnek, pláne a megdöbbent nézők-hallgatók..

Ha a szerkesztő-műsorvezető-riporter jól dolgozik, a szélsőjobbos mákvirágnak nem lesz többé kedve a kamera-mikrofon előtt szerepelni. Ha viszont egymást váltják a stúdiókban, valamit nagyon rosszul csinálnak a médiamókusok.

Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!

Olvasol valamit a Saul fia című film Cannes-i sikeréről, annyi eljut csöppnyi agyadba, hogy a történet Auschwitzban játszódik, főszereplője a gázkamrákhoz beosztott Sonderkommandós, és anélkül, hogy belegondolnál, üstöllést közzéteszed reakciódat, így: "Van olyan nap, amikor nem kötelező a holokamura emlékezni?".

Tudod, patkánykám, nem tudlak sajnálni, amiért túl sokszor "kényszerítenek" téged a kiirtott több százezer honfitársunk meggyászolására. Te ugyanis, te gyászos adolf-utánzat - azokkal a tettestársaiddal együtt, akikkel közösen teleszarjátok a kocsmákat, stadionok lelátóit, békés települések közterületeit és persze az internetet is "holokamu"-hörgésetekkel - az életben egyszer, egyetlenegyszer sem voltál hajlandó egy kicsit is elgondolkodni azon, mit beszélsz, hogyan ítélkezel számodra tök ismeretlen családok szidalmazásáról, gyűlölködő megbélyegzéséről, törvény általi meghurcolásáról, védtelenné tett kisemberek tömeges kirablásáról és végül elképzelhetetlen cinizmussal kiépített gyilkológyárba hurcolásáról és kínhalállal való lemészárlásáról. Semmi jogod azon hőzöngeni, hogy "már megint" - mikor te soha semmikor nem voltál képes szembenézni bűnöddel...

Tudod, te barna gennygombóc, a tisztességes emberek soha az életben nem lennének képesek úgy nyilatkozni a náci ősbűnről és annak rengeteg áldozatáról, ahogy te lépten-nyomon megengeded magadnak.

Te anyád szégyene, kedvenc ostobaságod azért méltatlankodni, mert olyan bűnökért tesznek felelőssé, amit az előző generációk tagjai követtek el. Nos, az a baj az agyad helyén tátongó fekete lyukkal, hogy nem érted: éppen te és a hozzád hasonlók követik el újra ugyanazt a bűnt, amit azokból a generációkból a legalja elkövetett. Ha te most "csak" szóban veszed elő az összes ócska szellemi kukahordalékotokat, hogy beleokádd a világba, attól még nem leszel bűntelen. Éppen te nagyon is felelős vagy minden korábbi tömeggyilkosságért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a sötét bűneitekkel, és - bár ismerned kell a szörnyű következményeket - újra rálépsz az oda vezető útra.

Azt persze nem éred fel csekély eszeddel, hogy a létezésed és gátlástalan szövegelésed maga a bizonyíték arra, amit letagadni próbálsz. Amit a zsidókról és az összes holokauszt-áldozatról hazudozol, te mocsok turhadék, az több ezer éves mintát követ. A zsidókat vádolod még az ellenük elkövetett bűnökért is. Fröcsög belőled a gyűlölet, hogy megóvd magad a gondolkodástól. Ez is rég bevált módszer. Éppen ebből a több ezer éves emberellenes hisztériából fakad időről-időre mindaz, amit elődeid a gyakorlatban folyamatosan meg is tettek a hatalmukba került védtelenekkel – és amit, ha lehetőséged lenne rá, te sem haboznál elkövetni.

Épp úgy gyűlölöd a sok-sok, számodra tök ismeretlen áldozatot, ahogyan én gyűlöllek téged az aljas szemét náciságodért. Ebben az egyben hasonlítunk - minden másban különbözünk. A legfőbb különbség, hogy neked biztosan „vannak zsidó barátaid”, és „dehogyis vagy te antiszemita”. Nekem viszont kizárt, hogy náci barátom legyen, pont azért, amilyen te vagy – és akárhogy becsmérlik ezt a szót – le nem tagadnám, hogy antifasiszta vagyok.

Tyúkagyadba nyilván nem fér bele, de az emberiség történetében léteznek nagy közös alaptörténetek. Még veled, nácikám, veled is közösek ezek a történetek. Ugyanis akármennyire utállak, emberi mivoltodat nem tagadom meg, emberi reakciókra számítok a szélsőséges helyzetekben még tőled is... Hogy te is pedzegesd, miről szól az általad gyalázott Saul fia, segítek egy kis áthangolással: ha egyszer a hozzád hasonló náci gazfickókat valamilyen hatóság táborokba gyűjtené és úgy ítélné meg, hülyeségetek menthetetlen, viszont annyira veszélyesek vagytok, hogy meg kell szabadítani tőletek a bolygót, ezért ki akarnának benneteket irtani, akkor tömeges szenvedésetek benneteket is elképzelhetetlen erkölcsi dilemmákba kergetne. Ha az a táborparancsnokság olyan cinikus és ötletes lenne, hogy közületek jelölné ki a hulláitok eltakarítóit, akkor az így besorozott különítmény tagjai a többiek szenvedésének sokszorosát lennének kénytelenek elviselni. Az ember tűrőképessége határtalan. Az elképzelhetetlennek tűnő szenvedést is képes túlélni, ami, lássuk be, nem is biztos, hogy annyira üdvözlendő képesség... És az ember a pokol legmélyebb bugyraiban is ember marad: megmozdul benne valami, ha a hullák között rokonát, barátját véli felfedezni. És bármi áron meg akarja adni neki a végtisztességet. Az ember addig ember, amíg képes ilyen extrém válaszokra az extrém helyzetekben. És ezt még akár rólad is feltételeznünk kell.

Eszembe nem jut veled barátkozni, feléd gesztusokat tenni, de annyit elárulok, hogy még tőled sem tagadom meg a változás, az észhez térés lehetőségét. Erre mindenkinek a legeslegutolsó pillanatig lehetősége van. Éppen ezért én – veletek ellentétben – soha nem támogatnám az általam gyűlölt csoport tömeges kínzását, gyűjtőtáborokba zárását. Még akkor sem, ha a ti csoportotok messze nem ártatlan, nincsenek köztetek védtelen csecsemők és aggastyánok, nincsenek köztetek a közélettel egyáltalán nem foglalkozó falusi és városi szegény emberek, hanem ellenkezőleg, ti nagyon is felelősek vagytok lélekmérgező tevékenységetekért - a békét romboló, gyújtogató szövegeitekkel és tevékenységetekkel egyenként és együtt is, nagyon is rászolgáltok a gyűlöletemre. A náci bandából tehát, amíg rajtam múlik, soha nem alakítanak majd a Saul fiából mélyen megismerhető Sonderkommandót. Ettől még nem ártana belegondolnotok, ha még képesek vagytok rá, hogy milyen feneketlen mélységekbe taszítottátok – és taszítanátok - emberek tömegeit. Sokat nem köszönhetünk nektek, de az biztos, hogy a borzasztó élményeket feldolgozó irodalmi és filmművészeti remekműveket a ti görénységetek nélkül nem szenvedte volna ki magából az emberi kultúra.

Addig is, amíg kigyullad a 10 wattos égő odabent a koponyádban, véralgebrázz csak tovább, te aljadék. Találkozunk, ha már felébredt benned a lelkiismeret.

Nővértavasz, elkeseredett emberek bátor lázadása - és amit a hazai kórházi valóságról tudunk

A blogomban elhelyezett írás szerkesztve megjelent a Népszabadság Fórum rovatában. A nol.hu oldalon is olvasható (itt).

Ne kerülj a kezük közé...

Kétségek között figyeltem az egészségügyi szakdolgozók „nővértavasznak” nevezett mozgalmának eddigi eseményeit és visszhangját.

Dolgozik bennem a megnyomorított kisemberek, agyonhajszolt ápolónők melletti elemi szolidaritás, és a saját hangjukat végre megtaláló, megfenyegetett, mégis bátran fellépő alkalmazottak iránti tisztelet.

Másfelől viszont egészségügyi kérdésekben mindenki, akinek családi okból keletkeztek már személyes tapasztalatai, és minden politizáló ember, aki odafigyelt az elmúlt évtizedek reformcsatáira, tudja, hogy a most tiltakozó nővérek csak az igazság egy részét mondják el.

A mikroszinten tömegével keletkező személyes tapasztalatok ügye az egyszerűbb. Fásult, a pályára eleve alkalmatlan vagy azzá vált „ápolókkal” könnyen találkozik az, aki maga kórházba jut vagy kórházban fekvő családtagját próbálja támogatni. Az a jelenség, amit ilyenkor tapasztalunk, sokat elmond a nemrég felélénkült – „hálapénz: legalizáljuk vagy sem?” - viták értelméről is. Amint körülnézünk az intézményben, kétségbeesetten dugdosni kezdjük a pénzt az áthaladó fehérköpenyeseknek. Nézzenek már oda, adjanak neki egy kis vizet, legyenek egy kicsit emberségesek – vagy legalább ne szúrjanak ki vele készakarva. Bizony, félünk tőlük, ezért próbáljuk őket lefizetni. Az a keserű játszma sem ismeretlen a napi tapasztalatokat szerző hétköznapi emberek számára, hogy miközben a szabadlábon maradt családtagok nem mernek nem fizetni, az ágynak esett hozzátartozó, ha még tudatánál van, gyakran mondogatja a látogatóknak, hogy egy fillért ne adjatok ezeknek. Ő bizonyára tudja, miért...

Ilyen rendszerben nem az a kérdés, hogy előre vagy utólag szeretnénk kifejezni „hálánkat”, hanem az, hogy miképpen lehetne elérni, hogy ne rettegjünk azoktól, akikre az életünk rá lett bízva. Félünk az egyes személyektől is, mert nem tudjuk megállapítani, mosolya ellenére melyikük alkalmatlan és felelőtlen, és persze az egész egészségügyi rendszertől is, mert akinek szeme van, látja, hogy még a jóindulatú szereplőktől sem várhatunk túl sokat, rettenetes korlátok között dolgoznak. Amíg ennyire félünk tőlük, és amíg erre minden alapunk meg is van, minden tiltás ellenére óriási nyomás lesz, hogy a páciens fizessen, az egészségügyi dolgozó pedig elfogadja. Csak éppen az egész szisztéma nem lesz ettől a pénzcsúsztatástól sem hatékonyabb, sem emberségesebb.

Szorosan összefügg ezzel az az elkeserítő gondolattalanság, ami a nővérlázadást, a kormányzati reakciókat, az ellenzék megszólalásait, az egész közéletet jellemzi. Pénz, pénz, pénz. Öntsetek bele ebbe az egészbe sok pénzt. Adjatok több fizetést, vegyetek föl több alkalmazottat, vegyetek sok drága műszert és gyógyszert, költsetek rá sokat, sokat, még többet.

Na ja, nem vitás, több pénzből többet lehetne tenni. Még gyógyításra is jutna belőle. Csakhogy megint csak a mikroszintű tapasztalatok figyelmeztetnek, hogy valami magában a rendszerben van kegyetlenül elszúrva. Azokban az esetekben, amikor többen is ülnek a nővérszobában, de arra vigyáznak, ne legyen köztük olyan, aki túlbuzgósággal „elrontja” az ápoltakat, akkor nem költségvetési kérdés, hogy mit lehetne és kellene csinálni. Vagy amikor az egyik „betegúton”, orvostól-orvosig járva hiába rimánkodik valaki egyre romló tünetekkel, hogy adjanak már neki egy drága műszeres diagnózist, majd ugyanez a beteg életmentő műtétek során megy keresztül, és ugyanazt a drága műszert többször is be kell üzemelni az érdekében, akkor is elgondolkodhatunk, hogy ki és hogyan gondolkodik ebben a rendszerben a „pazarlásról”.

Mindenkinek ajánlom figyelmébe az Élet és Irodalomban mellékletben, több részben megjelent drámai írást:„Betegség, halál – orvosok - Életképek Okatootáiáról*” (LIV. évfolyam 33. szám, 2010. augusztus)

Kőszeg Ferenc súlyos beteg hozzátartozóját támogatva és kísérve szerzett tapasztalatait írta meg. Kevés ilyen erejű összegzést ismerek arról, hogy mire kell készülnünk, ha szükségünk lesz a magyar egészségügy segítségére. Ismert értelmiségi, számos mozgósítható kapcsolattal is könnyen eltéved ebben a labirintusban. A sok helyütt érzékelhető jó szándék sem menti meg az egész, rosszul működő szisztéma áldozatait.

Ebben a rendszerben a rosszul informált, illetve a tolakodástól, furakodástól ódzkodó páciens nagy bajba kerül. Még akkor is, ha fizetni próbál az ellátásért... A kerülőutak és előző pályák kialakulása törvényszerű. „Ügyesnek” kell lenni, és akkor még ebben a rendszerben is létezik elfogadható egészségügyi ellátás. Aki azonban a bárkinek automatikusan járó figyelmet, ráfordítást, betegutat járja, arra túl sokszor vár gyalázatos sors.

Minderről nem illik beszélni. A magyar egészségügyben az elmúlt másfél évtizedben nagyon sokan tettek nagyon sokat a maguk posztján azért, hogy szitokszó legyen a „reformok” emlegetése és lehetetlenné váljon a rendszer belső bajainak bármiféle elemzése, pláne az – összevonásokon, átcsoportosításokon túlmenő – alapvető szerkezeti átalakítások felvetése. Itt maradt nekünk a „tegyetek sokkal több pénzt ugyanebbe a rendszerbe” bölcsessége.

Úgy látszik, még nem vagyunk elég mélyen ahhoz, hogy gondolkodni kezdjünk.

Addig is, marad a fohász: ne kerülj a kezük közé.

Tamás Tibor

szerkesztő

------------------------------

Itt pedig néhány idézet a cikkben említett kiváló Kőszeg-írásból:

http://www.stop.hu/blog/entries.php?id=2652
Kőszeg Ferenc: "Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át"

Megrázó, megdöbbentő beszámolót írt Kőszeg Ferenc a magyar egészségüggyel kapcsolatban, tragikus körülmények között szerzett tapasztalatairól. Egy hozzánk nagyon közel álló ember felgyógyulásáért vívott hosszú küzdelem, és a szeretett személy elvesztésének története mindig lesújtó. Kőszeg Ferenc írása azonban ennél a személyes tragédiánál sokkal többről szól.

A hosszú írás az Élet és Irodalom mellékleteként jelent meg ( http://www.es.hu/?view=doc;26648; http://www.es.hu/?view=doc;26649 ), mindenkinek ajánlott olvasmány. Én itt a szerzőnek a hálapénzről megfogalmazott gondolatait idézem:

"...a népszokásként gyakorolt hálapénz-adásban maga a pénz nem is olyan lényeges. Azzal az átlagos jövedelemmel, amellyel Anikó családja meg én is rendelkezünk, a különleges ellátást nem lehet megvásárolni. Inkább olyan az orvosi hálapénz, mint a pincérnek adott borravaló. Attól, hogy a vendég ötezer forintot ad a négyezer forintos vacsoráért, nem lesz omlósabb a hús, ízesebb a körítés. Nem lesz az a következő alkalommal sem. De a vendég nem érzi magát szarevőnek, a pincér pedig csak a konyhában tesz rá megjegyzéseket. Mégis van egy hatalmas különbség. Aki nem tud hálapénzt adni - vagy mert nincs rá pénze, vagy mert nem tudja, ki fogja megoperálni, sőt esetleg utólag sem tudja, ki operálta -, óhatatlanul úgy fogja érezni, minden bajának az az oka, hogy nem adott hálapénzt. És ez gyalázatos.

Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át. Anikó aznap ment be az egészségügyi intézménybe, még nem volt ágya, de a beavatkozás már megtörtént, a kezelőből kerekesszéken tolta a majdani szobája felé egy ápoló. A holmiját, egy meglehetősen súlyos táskát én cipeltem utánuk. A lift előtt várakozva végre alkalmam nyílt, hogy belecsúsztassak a betegtologató köpenye zsebébe egy ezrest. A fiatalember, aki addig a pillantására sem méltatott, nyomban kikapta a kezemből a táskát, sőt visszamenőleg elnézést kért, amiért eddig nem vette észre, hogy cipekedem. Tiszta helyzet volt, én fizettem, ő többletteljesítményt nyújtott. Milyen szép lenne, gondoltam, ha az orvosoknak adott hálapénz is ilyen derűs egyértelműséggel tartozna össze valamilyen többletszolgáltatással.

(...)

A hálapénzről beszélgetve egy műtősnő azt mondta, húsz év gyakorlat után a nettó jövedelme százezer forint. Egy tudományos fokozattal rendelkező főorvos nettója nem éri el a 250 ezer forintot. A versenyszférából ismert alkalmazotti jövedelmekhez képest ezek az összegek nagyon alacsonyak. A főorvos hozzátette, nagyon meg kell gondolnia, hogy elmenjen-e hosszabb szabadságra, vagy elutazzon-e egy tudományos konferenciára, mert ha egy hétig nem jut paraszolvenciához, azaz hálapénzhez, felborul a háztartása költségvetési egyensúlya.

Ha egy kofa a piacon számla nélkül ad el egy kiló krumplit, megbüntetik. Orvos esetében viszont fel sem merül, hogy számlát adjon. Néhány éve Okatootáia vádhatóságának vezetője az egészségügyi miniszter kérdésére válaszolva írásba adta: a hálapénz elfogadása a gyógyító-megelőző tevékenység keretében nem meríti ki a hivatali vesztegetés törvényi tényállását. A törvényesség legfőbb őre a rá jellemző bölcs részrehajlással járt el. Hiszen a hálapénz puszta elfogadása valóban nem vesztegetés. Eltitkolása, különösen folyamatos eltitkolása azonban adócsalás. De majd bolond lett volna szembekerülni az orvosszervezetekkel és az orvostársadalom többségével, amely fontos részét alkotta egykori pártja szavazóbázisának.

A hálapénz illendő összegéről fogalmam se volt, és ma sincs. A nővéreknek általában kétezer forintokat adtunk, hol Krisztina, hol én, hol Anikó, egy öt-hat napos kórházi tartózkodás során két-három alkalommal. Orvosnak, úgy véltem, ötezernél kevesebbet nem lehet adni, főorvosok, tudományos fokozattal rendelkezők esetében tízezer az alsó határ, kisebb beavatkozások esetén is. Aki hosszabb időn át foglalkozott a kezeléssel, annak húszezer jár. Egy komolyabb beavatkozásért eredetileg harmincezret akartam adni, de aztán látva az interneten az illető publikációs listáját, negyvenre emeltem az összeget. Mindent összevéve hálapénzre aligha költöttünk többet százötven-kétszázezer forintnál. Elosztva a betegség hónapjaival, nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit.

A rituálé része, hogy az ember mintegy lopva teszi le az asztalra a borítékot, aztán néz a levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az asztalra került tárgyhoz. Az orvos pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy boríték hever az asztalán. Olykor az orvos hallat valamilyen hangot, amiről nem tudni, köhögés volt-e vagy köszönöm. Anyám sokszor elmesélte, orvostanhallgatóként egy vizsgán professzor úrnak szólította a professzort. Az előző évet Ausztr(ál)ia egykori császárvárosában végezte, ott a Herr Professor magasabb rang volt, mint a Herr Minister. A dél-okatootáiai tanférfiú azonban nem így látta a világot. - Én magának méltóságos úr vagyok, megértette? - üvöltötte, kikelve magából. Nem kívánnám, hogy a feudális egészségügybe a feudalizmus efféle külsőségei is visszatérjenek. De azért az is abszurd, hogy egy címzetes egyetemi tanár köhécselve köszönje meg a keze ügyébe csúsztatott bankjegyet, mint egy eret vágó borbély vagy a dögönyözésben is járatos fürdőmester."

(...)

"...az örökzöld témáról kezdünk beszélgetni: szabad orvosválasztás a beteg anyagi hozzájárulása alapján. Ilyen csak a szülészeknél van, mondja a professzor. Nemrégiben olvastam Titanic-Müller könyvét, abban egyértelműen benne van, hogy az egészségügyi törvény módosítása lehetővé tette, hogy a beteg szabadon válasszon egészségügyi intézményt és orvost. Könyvében az orvos-politikus szól arról is, hogy a nagyobbik kormánypárt nyomására éppen a szülészeket vették ki a törvény hatálya alól. "Amorális lenne a szülésekért pénzt kérni", mondták a párt képviselői, akik természetesen éppen olyan jól tudták, mint bárki más, hogy a szüléseknek előre közölt, fix ára van. Ugyanezen a vitán bukott el az a javaslat is, hogy a hozzájárulási díj bevezetésével egyidejűleg mondja ki a törvény, a hálapénz elfogadása büntethető. Mégsem merek vitatkozni, részint Anikó miatt, de azért sem, mert hátha rosszul emlékszem a könyv szövegére, vagy időközben netán hatályon kívül helyezték a törvény módosítását.

A kötelező egészségbiztosítási ellátásról szóló módosított törvény hatályos szövege pontosan azt tartalmazza, amit Titanic-Müller leírt a könyvében. Eszerint a biztosított részleges térítési díj ellenében - a terhesgondozás és a szülészeti ellátás kivételével - jogosult az ellátást végző orvos megválasztására. A részleges térítési díj nem haladhatja meg az egészségbiztosítónak felszámolható összeg harminc százalékát. A beteg által fizetett térítési díjból az intézmény a szabályzatában meghatározott módon külön juttatásban részesítheti az ellátásban közreműködő személyeket. Az erről szóló tájékoztatót az egészségügyi intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. Persze a jogszabály alapján kifizethető honorárium vélhetőleg kisebb összeg, mint a hálapénz, ráadásul az adót is meg kell fizetni utána. Érthető tehát, hogy az orvosok nagy része ellenkezőképpen tudja a törvényt, mint ahogy az három éve hatályba lépett. A térítési díjakról és a szabad orvosválasztásról szóló tájékoztatót nem láttam kifüggesztve sem az 1-es, sem a 2-es, sem a 3-as számú gyógyintézetben, de a 4-esben, az 5-ösben és a 6-osban sem. A prostituáltakat megbírságolták, ha az előírt kétszáz méter helyett 198 méterre álltak egy templomtól, és ha nem fizettek, börtönbe kerültek. De egyetlen polgármestert vagy jegyzőt sem vontak felelősségre, mert dacolva a törvény előírásával, nem jelölte ki a türelmi zónát. Tudomásom szerint nem vontak felelősségre egyetlen kórházvezetőt, egyetlen klinikaigazgatót sem, amiért nem teremtette meg intézményében a szabad orvosválasztás feltételeit. Ugocsa non coronat! Hatalom védte forradalmárok!"

Kőszeg Ferenc: Betegség, halál - orvosok

Az Omega Felcsútra tart - volt ennél nagyobb csalódás is

Ezekben a napokban nagy hullámokat vert az Omega rajongói között, hogy Kóborék a felcsúti Pancho Arénában akarnak fellépni a magyar-finn Eb-selejtező meccset kivetítőről követő közönség előtt. Mihály Tamás basszgitáros köszönte, nem kért a megtiszteltetésből, de a többiek - leginkább Kóbor - vagy hevesen érvelnek az ötlet mellett, vagy hallgatnak.
A régi Omega szétválása után én az LGT-vel tartottam, nem voltam és vagyok nagy véleménnyel a Kóborék által produkált lemezek zenei színvonaláról és dalszövegeiről, különösen nem, ha Presserrel, Adamisszal, majd később Dusánnal és  a többiek teljesítményével vetjük össze. De nem is utáltam az Omegát, sok számukat szerettem és szeretem, szóval nem volt velük komoly bajom. Sajnálom, ha nem értik, semmi szükség nem lenne egy bukásra ítélt és nagy léptekkel a bukás felé is tartó rezsim melletti felzárkózásra, az egyik legundorítóbb rezsim-jelképpé vált létesítményben fellépve.

A botrányt, a sok kommentárt és indulatokat figyelve azonban visszaemlékszem a 2014-es választási kampány fideszes záróeseményére, a "békemenetesek" Hősök terére vonulására, mert az hozott nekem igazi csalódást. A demokráciát összeroppantó rezsim a saját választási törvénye alapján új győzelemre készült, miután eltörölte az alkotmányt, a köztársaságot, és az országnak a csónakból kihajításra ítélt részét megnyomorítva hosszú távra berendezkedett. Nem kötelező egy ilyen rezsim mellett kiállni egy kampányfinisben. Aki megteszi, az magára veszi a bélyeget. A Balkán Fanatik nevű csapat megtette, OK, nem sokkal később a sajtóban körbejárt, hogy meg is kapták a jutalmat ( http://index.hu/gazdasag/2014/04/16/mnb-csr/ ).

Az igazi csalódás számomra a Csík Zenekar kiállása volt a Fidesz-rezsim mellett (
http://nol.hu/belfold/a-bekement-meg-magat-is-kinotte-1453175; https://www.youtube.com/watch?v=jseWBVZ_JTg ;  http://www.danyikronika.hu/node/10364 ;
http://www.quart.hu/quart/hirek/20140331-lovasi-andras-a-csik-zenekar-a-fidesz-gyulesen-eloadott-kispal-es-a-borz-feldolgozasarol.html ).

Őket tényleg szerettem, örültem, mert közös kultúránk szerves része, amit csinálnak. Nagyon sajnálom, hogy azóta már mindig ott van ez az árnyék a nevükön, művészetükön. Nem állhatnak következmények nélkül az elnyomók és megnyomorítók mellé.

Az pedig különös dolog, hogy a Csík árulásából nem lett felhördülés, az Omega viszont egy kampányhelyzeten kívüli, bár kétségtelenül gusztustalan felnyaló gesztussal magára szabadította a jogos megvetést.

Ilyen furán és logikátlanul működik a közvélemény...

Ne kenjük még ezt is a cigányokra!

(Az alábbi szöveget a per másodfokú tárgyalásának kezdetére /április 15./ időzítve elküldtem a Népszabadság Fórum rovatának. A szerkesztő nem fogadta el közlésre, arra hívta fel a figyelmemet, hogy a "romagyilkosság" kifejezés nyelvileg helyes. Több példával is illusztrálta, hogy így kell nevezni azt a bűntettet, amikor romákat gyilkolnak. Döntését elfogadtam, nyelvtani szempontból igaza van - blogomban mégis közzéteszem, mert - ahogyan alább írtam is - az elejétől fogva berzenkedek a kifejezés ellen. Talán a "cigánybűnözés" kifejezés karrierje, és a két szó hasonlósága teszi...)

A 2009 augusztusában nagy nehezen lekapcsolt cigányvadász (helyesbítve: cigánygyűlölő embervadász) terrorcsoport pere évekig tartó, tragikomikus elemekkel tűzdelt tárgyalás után első fokon három tényleges életfogytiglan kiosztásáig jutott el. Ez az ítélet nem jogerős, fellebbezés után itt a második forduló.

A sajtó ismét megtelt nem túl elmélyült híradásokkal, és gyakorlatilag kivétel nélkül azt a kifejezést ismételgetik, hogy a bűntett, amiről szó van, az nem más, mint „romagyilkosság”. Sőt, mivel következetesen, hat halálos áldozatig folytatták a tettesek, többes szám dukál: „romagyilkosságok”. (Még szerencse, hogy legalább nem külön írva...)

Hát, nem ez történt.. Könyörgöm, azok a gazfickók véletlenszerűen kiválasztott magyar honfitársakra, cigányokra vadásztak! Hogy mondják ezt magyarul?

Aljas csúsztatás, amikor cigány származású vagy lecigányozott elkövetők által művelt köztörvényes bűnügyeket „cigánybűnözésnek” bélyegeznek. Olyankor tudatosan, egy egész népcsoportot meggyalázó szándékkal egyes bűncselekmények indítékának hazudják a tettesek származását... Van, aki gonosz szándékból teszi ezt, és van, aki ostobaságból – az eredmény ugyanaz.

Nem hinném, hogy aki a „romagyilkosság” kifejezést elindította, szintén tudatosan alkotta ezt a szót – ennek a kifejezésnek az elterjedése inkább az ostobaságnak vagy szellemi restségnek köszönhető. Az eredmény azonban szánalmas: egy rasszista cigányvadász (helyesbítve: rasszista, cigánygyűlölő embervadász) terrorcsoport sorozatbűncselekményét is képesek vagyunk úgy nevezni, mintha „roma gyilkosokról” lenne szó.

Mivel – szerencsére – az utóbbi években még hasonló, hónapokon át végrehajtott embervadászat sem történt Magyarországon, egyértelmű megnevezés lenne a szóban forgó ügyet és valószínű tetteseit „sorozatgyilkosságnak”, „sorozatgyilkosoknak” nevezni – amíg jobbat nem találunk.

Márpedig a most használatosnál csak jobbat találhatunk...

(FRISSÍTÉS:
Gábor István hívta fel a figyelmemet, hogy ha a "romagyilkosság" kifejezés visszatetszést kelt bennem, a "cigányvadászat" helyett is helyesebb pl "rasszista (cigánygyűlölő) embervadászat" kifejezést használni. Igaza van, köszönöm!)

Tapolca szégyene - düh és bojkott

Tapolcán (Ajkán, Sümegen és több tucat hozzájuk tartozó kistelepülésen) április 12-én győzött  a Jobbik jelöltje - teljesen valószínűtlen, hogy a hivatalos végeredmény más lesz - 261 szavazat kényelmes előny. Természetes, hogy dühös, kétségbeesett, letargikus reakciók áradnak. Ki-ki vérmérséklete szerint kezeli hazánk tönkremenetelének újabb történelmi stációját.

Várható volt, hogy a szenvedély disszonáns hangokat is előcsal. A legjobban az a gyors reakció bántott, amely azt hiszem, valamennyiünk első dühében előjön. Éppen ezért bántó, mert saját esendőségünk (esendőségem) jele...

Volt ugyanis, aki mindjárt bejelentette, ő bizony egy darabig nem megy Tapolcára, tavasbarlang ide, Malom-tó oda... Ahol ilyen sok a Jobbik-szavazó, azt a helyet rendes ember elkerüli.

Igen, igen, érthető ez a felzúdulás - és ha indulatból cselekszünk, a térképen szépen bejelölhetjük Ózd, Tiszvasvári, Tiszaeszlár, Érpatak és még néhány - sajnos szaporodó számú - szégyen-település mellé Tapolca nevét.

Egy kicsit lehiggadva viszont előjön az empatikus énem: mégis, mi legyen a tapolcai (ózdi, tiszaeszlári, érpataki stb.) antifasisztákkal? Egészen biztos, hogy ezeken a helyeken is vannak, nem is kevesen, akik fájlalják és szégyellik a helyi többség döntését. Hagyjuk őket egyedül szívni? Nem éppen fordítva kellene eljárni?

Éppen most lenne szükségük külső megerősítésre, támogatásra, kapcsolatfelvételre azoknak, akik ott kitartanak. "Szerveződj" - láttam egy transzparensen éppen egy hétvégi demonstráción. A baloldalnak hagyományosan ebben volt az ereje. A technológia is megvan ehhez, jobbak a szervezetépítés lehetőségei, mint valaha.

A bojkott vonatkozhat a sötét szélsőjobboldali erők és támogatóik bojkottálására, de túlzásba nem kellene vinni...

Ellenforradalom, nemzeti ellenállás - mit kezdjünk a hazug feliratokkal?

(Az írás rövidített, szerkesztett változata megjelent a Népszabadság Vélemény rovatában, 2015. február 27-én:
http://nol.hu/velemeny/mit-kezdjunk-a-hazug-feliratokkal-1518761 )

Végeláthatatlan szimbólum-háborúkat vívunk. Az egymásnak feszülők leggyakrabban használt fegyvere sajnos a félreértelmezés, ami jobb esetben félreértésből, rosszabb - és gyakoribb - esetben szándékos csúsztatásból fakad.
A legutóbbi elkeseredett ütközet Putyin budapesti koszorúzási programja nyomán robbant ki: a Fiumei úti, hatalmas területű szovjet katonai parcellában eltemetett katonák legtöbbje a Hitler terveit szolgáló német és magyar csapatok elleni felszabadító harcokban esett el, de a dátumokból látszik, hogy vannak ott az "ideiglenes" állomásozás évtizedeiben Magyarországon elhunytak is - és sok 1956-ban elesett katona is abban a parcellában nyugszik. A botrányt az kavarta, hogy az utóbbiaknak állított Kádár-kori obeliszkek a szovjet fegyverekre támaszkodó hatalom ideológiai álláspontját tükrözik: a magyar néphatalomért elesett szovjet katonákat dicsőítik, a véres harcokat ellenforradalomnak minősítik.

Putyin - amint az Orbánnal közösen tartott sajtótájékoztatójából kiderült - nem erre az 1956-os magyar-szovjet háborúra emlékezve helyezte el koszorúit, hanem a nácizmus elleni szövetség 1945-ös győzelméért hozott irtózatos áldozatra emlékeztetett. A diplomácia nyelvén persze tapintatlan üzenetet is célba juttatott, mivel Budapesten számos olyan emlékhelyet találhatott volna stábja, ahol semmilyen félreértésre nem lenne alkalom - aki mégis a Fiumei úti parcellát választotta erre a célra, az készakarva megalázta vendéglátóját.

A közéleti botrány azonban, ami ennek kapcsán kirobbant, jól mutatta, hogy szimbólum-ügyekben nálunk a kaján mosollyal koszorúzó Putyin nélkül is teljes a zűrzavar... Mivel is van a háborgóknak bajuk? Azt legfeljebb egészen szélsőséges gyűlölködő gondolja, hogy az itt elesett katonáknak nem járt volna tisztességes temetés. Azt már többen hiszik, hogy a sírokat orosz pénzből felújítani, a parcellát látványosan rendben tartani túlzás. Ebbe beletartozik azoknak a véleménye is, akik azt tartják érthetetlennek, hogy a mai kor többségi álláspontjával ellentétes, Kádár-kori obeliszkeket és feliratokat is felújították, ahelyett, hogy – mint erre állítólag történt is kísérlet – a felújítás alkalmából újravésették, átírták volna, az „ellenforradalom” kifejezést kiretusálva...

Mindezekkel szemben azt a hozzáállást javaslom az ilyen temetkezési és emlékhelyekkel kapcsolatban, hogy amikor túllép egy-egy korszakon az idő, ne a hajdani nyomok eltüntetésére, kiretusálásra törekedjünk. Óvjuk meg az utókornak, és tekintsük muzeális értéknek, a jelen esetben a Kádár-korszak dokumentumának a Vörös Október Férfiruhagyár, vagy a Minőségi Gyermekruha Üzem kollektívájának és a többieknek az obeliszkjeit. Ezek mellé helyezze el a mi korunk a maga jeleit, ott, ahol szükséges. A legkevésbé annak látnám értelmét, ha újabb és újabb ideológiai minősítéseket biggyesztenének oda az évtizedek múltán érkező újabb rendszerek. A kései látogató számára a leghasznosabb a pontos információ lenne: a parcellában ekkor és ekkor elhunytakat temettek el, a dicsőítő feliratokat ekkor és ekkor helyezték ki a következő intézmények az akkori rendszer engedélyével. A felújítást változatlan formában, ekkor végezték el. Mindebből valamennyien láthatnánk, hogyan helyezzük el múltunk ott található emlékeit.

A Fiumei úti parcellával kapcsolatban tehát sokkal kevésbé érzékelek botrányt, mint ahogyan a szenvedélyes visszhangokból kiolvastam. Az 1989-es rendszerváltás után nem történt semmi jóvátehetetlen, elfogadhatatlan. Az Orbán-Putyin találkozó diplomáciai botrányt kavart a parcella körül, de ez a politikusok felelőssége – a temetőben jó lenne a mai kornak megfelelő, korrekt helyszíni tájékoztatás, de ezen felül nincs sürgős, újabb teendő.

Egészen más a helyzet egy évtizedek óta mindmáig fennálló, valódi botránnyal kapcsolatban: a 298-as parcella botrányáról van szó. A szimbólumháború értelmetlensége, és a történelmünkkel kapcsolatos zavar nagyon hasonló a Fiumei úti szovjet parcellával és a Rákoskeresztúri Új Köztemető 301-es parcellájának tőszomszédságában, a 298-as parcellában kialakult, a mai napig fennálló elképesztő helyzettel kapcsolatban. Minden más különbözik azonban: a 298-as – 300-as és 301-es parcella a mai rendszer szimbolikus emlékhelye; a botrány felelősei pedig ma is fontos közszereplők – ex-miniszterelnök, kegyeleti „főszakértő”, kitüntetésekkel és stallumokkal honorált értelmiségi is van köztük; így aztán ez a létrejött állapot közös bajunk, az 1989 utáni rendszer szégyene...

Az ügyre évekkel ezelőtt Csapody Tamás szociológus és Rab László, a Népszabadság újságírója irányította rá a figyelmet, jó érzékkel a legdurvább pontokra célozva: a parcella közepén, a „Hazáért haltak hősi halált” feliratú táblán bori keretlegények neve is fel volt írva, egy olyan „hősinek” nevezett parcellában, ahol a hátsó sorokban, álnéven, sok háborús bűnössel együtt  Szálasi Ferencet temették el... A parcella emiatt mindmáig hungarista zarándokhely.

A kirobbant botrányra nagy nehezen megmozdultak az illetékesek, és egy-két ponton beavatkozva eltüntették a legordítóbb nyomokat. Csakhogy elkéstek: civilek több csoportja is alaposan körülnézett a 298-as parcellánál, és a megdöbbentő állapotokat feltérképezve akciók, megemlékezések, publikációk sorában mindmáig fenntartják éles bírálatukat.

A helyzet egyszerűen, tisztességesen megoldható lenne, ha a felelősök végre elszánnák magukat, hogy abbahagyják a hazudozást. Nem „sírgyalázásra”, kihantolásra, tetemek áthelyezgetésére lenne szükség, sőt, ezt senki sem követelheti józan ésszel. Ami kötelező lenne, az az oda látogató tájékozatlan kortársaink tisztességes helyszíni informálása.

Aki ma kimegy a 298-as parcellához, „Nemzeti Pantheon” feliratú székelykaput talál, és a Szabadságharcosokért Közalapítvány szövegét, amely szerint abban a parcellában az 1945 után kiépült szovjetbérenc kommunista rezsim áldozatai, a nemzeti ellenállás mártírjai nyugszanak. Így is lehet hazudni: az állítás ugyanis kis részben igaz. A valóságban a parcella 1945 és 1952 között börtönparcella volt, a börtönben meghalt és a kivégzett személyek lettek hátulról előre haladva sorban oda temetve. Az 1945-46-47-es ítéletek alapján kivégzettek, a hátsó sorokban ennek megfelelően távolról sem „nemzeti ellenállók”, hanem 1944-45-ig elkövetett bűneikért lakoló háborús és emberiségellenes bűnösök. Ennek a ténynek abban a parcellában nyomát nem látni. A hivatalos kegyeleti főfelelősök pedig, akik a virtuális és valóságos Nemzeti Sírkert létrehozásáért és gondozásáért felelősök, a 298-as parcellánál minden újabb kihelyezett „tájékoztató” felirattal (a legutóbbi egy díszes zászlórúd felállítása) csak növelik a botrányt. Hazudnak a valóság kitartó és következetes elhallgatásával. Ez az állapot pedig egyáltalán nem Kádár-kori maradvány, hanem az 1989 utáni „díszparcella” kialakítóinak tudatos hamisító tette. Mivel az ott tapasztalható állapotok felforgatása nélkül, a korrekt tájékoztatással könnyűszerrel tisztába tehető lenne a helyzet, mégsem történik semmi, teljesen nyilvánvaló a rosszhiszeműségük.

Félreértés ne essék: az, amit Boross Péterék abban a parcellában eddig műveltek és művelnek, szintén közös történelmünk megőrzendő szelete. Nem eltávolítani kellene alkotásaikat, hanem az általuk oda helyeztetett táblák mellett elhelyezni a feliratot, amelyből bárki láthatja, hogy azért a szövegért ők a felelősök.
Ezzel együtt a parcella fő helyén pedig végre a valóságot pontosan és korrekt módon leíró információt kellene kihelyezni a temetőbe látogatók és az ott koszorúzni kívánók számára.

Természetesen nem vagyok naiv – nem hiszem, hogy  a jelenleg fennálló rezsimnek és kinevezettjeinek bármi érdeke fűződne a valóság feltárásához. Ebben a sötét korszakban nem is lehet azonnali helyreállítás tehát a cél.

A szimbólumháborúk azonban leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.