Jézus biztatóan bólintott— a helytartó sírt és nevetett örömében

Húsvéti olvasmány, már sok-sok éve. Bulgakov rengeteg szeretettel és a megértés vágyától hajtva írta meg a Passió történetét A Mester és Margaritában. Az alábbi részletben a kegyetlen helytartó, aki Jesuát mégis megmentette volna, de gyávának bizonyult, a szörnyű nap éjjelén végre elszunnyad.

A prokurátor, amint Afraniusnak is mondta, nem akart bemenni a palotába. Az oazlopcsarnokban vettetett ágyat, ott, ahol ebédelt, s ahol reggel a kihallgatást is végezte. Lefeküdt a számára előkészített fekvőhelyre, de kerülte az álom. A csupasz hold magasan járt a tiszta égbolton, s a helytartó órák hosszat nem vette le róla a szemét.

Éjfélre járt, mire az álom végre megszánta a hégemónt. Görcsösen ásított, kikapcsolta és ledobta palástját, lecsatolta az ingét összeszorító derékszíjat, melyen széles acéltőr függött hüvelyben, ezt is letette a fekhelye melletti karosszékbe, levetette szandálját, és végignyúlt ágyán. Banga nyomban felugrott hozzá, és melléje feküdt, fej fej mellett, és a helytartó, kezével átfogva a kutya nyakát, végre behunyta szemét. Csak akkor aludt el a kutya is.

A fekhely félhomályban állt, a holdat egy oszlop takarta el, de a csarnok lépcsőitől az ágyig holdfény-pászma vetült. És mihelyt a prokurátor elvesztette kapcsolatát a körülötte lévő valósággal, azon nyomban elindult ezen a sugárzó úton, és ment, ment felfelé, egyenesen a holdhoz. Még nevetett is álmában az örömtől, olyan nagyszerű és soha meg nem ismétlődő gyönyörűség volt végigmenni azon az áttetsző, égszínkék ösvényen. Bangával ment, s mellette az a vándorfilozófus lépkedett. Valami nagyon fontos, bonyolult kérdésről vitatkoztak, és egyik sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. Semmiben sem értettek egyet, és ez csak annál érdekesebbé tette végeérhetetlen vitájukat. Magától értetődik, hogy a halálos ítélet meg a kivégzés merő félreértésnek bizonyult: hiszen a filozófus, aki olyan képtelenségeket talált ki, mint azt, hogy mindenki jó — most ott lépked mellette, következésképp életben van.

Még rágondolni is szörnyű volt, hogy egy ilyen embert halálra lehetne ítélni. Nem, ítélet nem volt! Kivégzés nem volt! Ez adta meg legfőbb szépségét ennek a holdba vezető sétának.

„Szabad időnk van, amennyi kell; a zivatar csak estére várható; a gyávaság a legrútabb bűnök egyike.” Így beszélt Jesua Ha-Nocri. „Nem, filozófus, ellentmondok neked: a gyávaság a legeslegrútabb bűn!”

Példának okáért: Judea jelenlegi helytartója, azelőtt a légió tribunusa, nem viselkedett gyáván akkor, a Lidércek Völgyében, amikor a dühöngő germánok kis híján lemészárolták a nagyerejű Patkányölőt. „De engedje meg, filozófus uram, józan ésszel csak nem feltételezhető, hogy Judea helytartója tönkretegye a karrierjét egy senkiházi felségsértő miatt?”

Dehogyisnem teszi tönkre. Reggel még nem szánta volna rá magát, de most, éjszakára, miután mindent alaposan mérlegelt, igenis hajlandó tönkretenni. Mindenre hajlandó, csak azért, hogy megmentse a haláltól ezt a minden tekintetben bűntelen, hóbortos orvost és álmodozót!

 — Igen, igen... — nyöszörgött, zokogott álmában Pilátus.

 — Mostantól fogva mindig együtt leszünk — biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás lovag társául szegődött.  — Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd. Engem, a lelencet, ismeretlen szülők gyermekét, és téged, a csillagjós király meg Pila, a szépséges molnárlány fiát.

 — Kérlek, ne feledkezzél meg rólam, emlékezzél meg rólam, a csillagjós fiáról — kérte álmában Pilátus. És amikor a mellette haladó en-nasirai koldus biztatóan bólintott, Judea kegyetlen helytartója sírt és nevetett örömében.

Mindez nagyon jó volt, de annál szörnyűbb a felébredés. Banga rámordult a holdra, és a prokurátor elé terülő síkos, szinte olajozott égszínkék ösvény egyszercsak eltűnt. Pilátus felriadt, és az első, ami eszébe jutott, az volt, hogy a halálos ítéletet igenis végrehajtották.



(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 385 — 387.)

Megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni a szovjet sajtóba

Húsvéti olvasmány, sok-sok éve minden alkalommal.

"Hősünk egy napon kinyitotta az újságot, és megpillantotta benne Ariman "Az ellenség orvtámadása" című cikkét, amelyben a neves kritikus mindenkit int és figyelmeztet, miszerint a Mester azzal próbálkozott, hogy a sajtóba becsempéssze Jézus Krisztus apológiáját.
...
Másnap egy másik lapban, Msztyiszlav Lavrovics aláírásával, újabb cikk jelent meg, amelyben a szerző mindenkit felhív: sújtsunk le, mégpedig kemény ököllel, arra az alávaló szenteskedőre, aki megpróbálta Jézus Krisztust becsempészni (megint ez a fertelmes szó!) a szovjet sajtóba. 
Sóbálvánnyá meredtem ettől a soha nem hallott szótól: "pilátuskodás", aztán belenéztem a harmadik újságba. Ebben két cikk jelent meg, az egyik Latunszkij tollából,a másik "N.E." betűkkel szignálva. Mondhatom, Ariman és Lavrovics művei enyhe tréfának hatottak Latunszkij írásához képest. Elég, ha annyit közlök, hogy Latunszkij cikke ezt a címet viselte: "Az óhit harcosa". 
...
A kályhában lobogott a tűz, az ablakot verte az eső. És akkor megtörtént a végső. Elővettem a fiókból regényem kéziratát, a fogalmazványt és valamennyi másolatot, és égetni kezdtem. Ez borzasztóan fáradságos munka, mert a kéziratpapír nehezen ég. A körmöm is beletört, úgy szaggattam széjjel a füzeteket, beraktam a fahasábok közé, és a kaparóvassal piszkáltam, hogy lángra lobbanjon. A hamu időnként erősebbnek bizonyult nálam, fojtogatta a tüzet,  de megküzdöttem vele, és regényem, bármily szívósan ellenállt, végül is megsemmisült. Ismerős szavak tűntek szemem elé, a lapok feltartóztathatatlanul sárgultak ugyan alulról felfelé haladva, de azért itt-ott előbukkantak rajtuk a szavak. Csak akkor tűntek el, amikor a lapok már egészen megszenesedtek, és én a piszkavassal dühödten szétvertem a zsarátnokot." 


(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 173-176.)

Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos? 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2017/04/valld-meg-kerdezte-pilatus-halkan.html  

Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2018/03/adj-halat-nagylelku-hegemonnak-sugta.html 

és a Városi Kuríron:
https://varosikurir.hu/mester-es-margarita-reszlet/

"Ez is hiábavaló volt, Uram"

Kétezer éve ismétlődik a történet: a menekülőkből nem kérnek a templomi szemforgatók


Húsvét táján előkerül a polcokról Bulgakov “Mester és Margaritája”, és ugyanígy ajánlott olvasmány Nikosz Kazantzakisz “Akinek meg kell halnia” című regénye is. Ezt a huszadik század eleji történetet 1948-ban írta meg a szerző, de sajnos az emberiség ősi mintáit követi. A menekültekre zúduló gyűlölet pedig különösen élővé teszi ezt az olvasmányt 2019-ben, Magyarországon, húsvét ünnepén.


Egy kis “kellemetlenség”: háborús menekültek “zavarják meg” az ünnepet

A regény rövid ismertetője szerint, “Nikosz Kazantzakisz, „Akinek meg kell halnia” című regényében egy törökök által megszállt görög falu hétévente megrendezendő passiójátékának a történetét meséli el. A szereplőket a helyi pópa választja ki egy évvel a passió előtt, hogy a szereplőknek legyen idejük azonosulni a szereppel és hitelesen előadni a történetet. A következő passiójáték 1921-ben zajlana, erre kiválasztják Manolioszt, a fiatal pásztort Jézus szerepére, pár más falubelit pedig a tizenkét tanítvány és egyéb szerepekre. Azonban a felkészülést beárnyékolja egy falunyi háborús menekült érkezése, akiket a helybeliek nem látnak szívesen. Manoliosz, aki szerepét komolyan veszi, pár társával együtt segíteni próbál rajtuk, ez azonban a tömeg haragját hozza rá és megölik őt.

Az egész előretervezett passiójáték már nem játék többé, minden egyes jelenete leképeződik a való életben, mindennapjaik szerves részévé válik anélkül, hogy ennek tudatában lennének. A falu lakói annyira elfoglaltak a saját problémáikkal, ideáikkal, a napi pletykákkal, hogy észre sem veszik, hogy ugyanazokat a tetteket hajtják végre, amelyeket hétévente oly nagy áhítattal és átéléssel elítélnek.”

Most pedig olvassunk el együtt néhány részletet Kazantzakisztól: 

A szív megérti a Hegyi Beszéd szavait

Péter, Jakab és János, (vagyis Jannakosz, Kosztantisz és MIkhélisz) “a három apostol, ott ült Manoliosz körül; felnyitották a kis bibliát, amelyet Jannakosz aznap reggel hozott, s éppen olvasni készültek belőle.
…
“Boldogok, akiknek a szívük tiszta: mert ők az Istent szemlélhetik.”

— Nem értek ugyan minden szót — mondta Kosztantisz —, de az értelme világos. Csak az zavar, hogy “szemlélhetik”. Mit jelent az, hogy “szemlélhetik”?
— Hát hogy meglátják Istent, te szamár! — felelte Jannakosz. — A tisztaszívűek meglátják Istent. Ennyi az egész!
— Honnan tudod te mindezt, Jannakosz? — kérdezte Kosztantisz meghökkenve. — A végén még azt kell hinnem, hogy olyan tudós vagy, mint maga bölcs Salamon.
— Ne félj, nem az eszemmel értem én ezt — felelte Jannakosz —, hanem a szívemmel; ő a bölcs Salamon. Gyerünk tovább!

“Boldogok lésztek, mikor titeket szidalmaznak, háborgatnak, és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem. Örüljetek és örvendezzetek: mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben. Mert ekképpen háborgatták a prófétákat is, kik ti előttetek voltak.”

— Ezt ismételd meg, Manoliosz — kérte Jannakosz —, de ha lehet, lassabban. Egy kissé — urambocsá’ — zavarosnak találom.
Manoliosz újra felolvasta.
— Én ezt nagyon világosnak tartom — mondta aztán. — Aki csak elöljáró, nagygazda, hazudozó és széltoló van a faluban, az mind minket, négyünket fog üldözni és hajszolni egy napon, mert kimondjuk az igazságot. Hamis tanúkat fognak állítani, hogy ellenünk tanúskodjanak. Lehet, hogy kővel fognak dobálni, sőt, talán meg is ölnek. Nem ez a sor jutott-e a prófétáknak is? De nekünk, testvéreim, örülnünk és örvendeznünk kell, mert Jézus iránti szeretetből áldozzuk fel életünket. Ő vajon nem áldozta-e fel az életét irántunk való szeretetből? Erről van itt szó.

— Igazad van, Manoliosz — jelentette ki Jannakosz villámló szemmel. — Már látom is Grigorisz atyát, ott halad az élen, mint Kajafás. És látom, hogy Ládász így kiabál mögötte: “Halál rájuk! Öljétek meg őket! Fel akarják feszíteni pénzesládáinkat, szét akarják osztani az aranyunkat!” S hallom azt is, amint az öreg Patriarkhéász — bocsáss meg, Mikhélisz! — Pilátus módjára így beszél: “Én mosom kezeimet; semmi közöm ehhez az ügyhöz; öljétek meg őket!” A szíve mélyén pedig örvendezik, mert megzavartuk a mulatságát. Megakadályoztuk, hogy nyugodtan nyalogassa a szopós malacok csontját, hogy csipdesse a szolgálólányok farát, és bedörzsöltesse magát a szép özveggyel, Katerinával, merthogy állítólag meghűlt… Úgy bizony, gazemberek, latrok, képmutatók, be fog teljesedni, beteljesül, már be is teljesedett Isten igazsága!

Jannakosz annyira tűzbe jött, hogy megfordult, és fenyegető ujjal mutatott a falura. De egyszerre csak Fótisz atyát pillantotta meg maga előtt, és elállt a lélegzete.
— Bocsáss meg, atyám — dadogta —, de az evangéliumot olvastuk, és tüzet fogott tőle a szívünk!
A négy barát annyira elmerült az olvasásban, hogy nem is hallotta a pópa lépteit. Fótisz atya lábujjhegyen közelítette meg őket, és jó ideje hallgatta mosolyogva a beszédüket.
— Üdvözöllek, fiaim! — mondta a pap hozzájuk lépve. — Az Úr legyen veletek!
(…)

Jézus a szeretetet hirdeti, Kajafás felbőszül
Grigorisz atya felemelte kezét, hogy megáldja nyáját; báránykái lerótták Isten iránti kötelezettségüket, s jogot nyertek a lakmározásra.
Ebben a pillanatban előlépett Manoliosz, meghajolt, kezet csókolt Grigorisz atyának, és engedélyt kért, hogy felszólaljon.
…
Grigorisz atya összeráncolt szemöldökkel hajolt Manolioszhoz.
— Mit akarsz nekik mondani? — kérdezte. — Egyáltalán, tudsz te szónokolni? Miről fogsz beszélni?
— Krisztusról — felelte Manoliosz.
— Krisztusról? — lepődött meg a pópa. — De hiszen az az én dolgom!
— Krisztus parancsolja, hogy beszéljek — erősködött Manoliosz.
— S azt is közölte veled, hogy mit mondj? — érdeklődött Grigorisz atya gúnyosan.
— Nem, de majd közli, mihelyt kinyitom a számat.

Mikhélisz közelebb lépett.
— Atyám — mondta —, Manoliosz szólni szeretne a falusiakhoz; mindnyájan arra kérünk, engedd meg neki. Amikor az egész falut veszély fenyegette, Manoliosz kilépett a sorból, és felajánlotta az életét, hogy megmentsen minket; jogában áll felszólalni.
…
Grigorisz atya bosszúsan vállat vont.
— Nem bánom — vetette oda. — De ne zajongjatok!
S elég kelletlenül Manoliosz fejére tette a kezét.
— Isten világosítsa meg elmédet! — mondta. — Beszélj!
(…) 
Könyörüljetek rajtam, keresztények!

Manoliosz kelet felé fordult, keresztet vetett, és beszélni kezdett:
— Krisztusról akarok szólni hozzátok, testvéreim. Legyetek elnézőek velem: tanulatlan ember vagyok, nem tudok szép mondatokat kerekíteni. De az egyik este, amikor a nap éppen lenyugodni készült, Krisztus odaült mellém a padra, olyan egyszerűen és nyugodtan, mintha csak a szomszédom lett volna. Egy üres zsákot tartott a kezében…
…
Végül is nekibátorodtam, és megkérdeztem: “Fáradt vagy, uram; a lábadat por és vér fedi; honnan jössz?” — ”A falvakat járom — válaszolta Jézus. — Most jövök Lykovrissziből. A gyermekeim éheznek; magammal hoztam ezt a zsákot, hogy alamizsnát gyűjtsek bele. Nézd: hazafelé tartok, s a zsák üres.  Belefáradtam…” — ”Fogd a pásztorbotod — mondta Krisztus —, és menj az emberek közé; ne félj, beszélj hozzájuk!”… — “De mit mondjak nekik?” — “Mondd meg, hogy éhes vagyok — magyarázta Jézus —, hogy zörgetek a kapukon, kinyújtom a kezem, és ezt kiáltom: Könyörüljetek rajtam, keresztények!”

Hallgattasd el!
Grigorisz atya nyugtalankodni és fészkelődni kezdett.
…
A vén Ládász a pópához lépett. — Rossz vége lesz ennek — dünnyögte. — Hallgattasd el!
…
Manoliosz a tömeg felé nyújtotta a karját.

— Fivéreim és nővéreim, lykovrisszi férfiak és nők — kiáltotta —, nem önszántamból beszélek hozzátok — hogyan is merném, szegény ördög létemre —, nem saját elhatározásomból utasítgatom én a gazdagokat, az elöljárókat, a nálamnál idősebbeket. Bizony nem önként teszem ezt, hanem Krisztus parancsára! Én csak azokat a szavakat ismétlem, amelyeknek elmondásával ő bízott meg. “Éhes vagyok — kiáltja az Úr Jézus —, könyörüljetek rajtam, keresztények!” Aki megszánja a szegényt, Istennek ad kölcsönt.
…
— Az aratást elvégeztük — folytatta Manoliosz. — Hála Istennek, jó évünk volt. Maholnap itt a szüret, aztán leszedjük az olajbogyókat is. Hallgassátok meg Krisztus szívet tépő kérését. Így kiált hozzátok: “Lykovrisszi derék emberek, földönfutó testvéreitek ott állnak a kaputok előtt; közeledik a tél, megöli őket az éhség, a hideg és a bánat…” Isten mindent lajstromba vesz, szemmel tartja Lykovrisszi lakóit is, feljegyzi a nevüket, dátumot, anyagi helyzetüket, a szegényeknek juttatott alamizsnát. Például így: Anasztásziosz Ládász, Mikhail fia, ekkor mg ekkor ennyiből meg ennyiből ennyit és ennyit adott, ami az utolsó ítélet napján kamatostul megtéríttetik.
Folytatás a következő oldalon!
Nehogy a magántulajdonhoz nyúljatok!

A vén Ládász megint gúnyos vihogásban tört ki:
— Csak győzzük kivárni…
…
Ebben a pillanatban Grigorisz atya indulatosan felemelte a kezét. Csak úgy ugrándozott a szemöldöke; ha valaki az ujja hegyével megérintette volna, szikrák pattannak ki belőle.

— Hé, emberek! — kiáltotta. — Ne engedjétek, hogy ez a szédelgő félrevezessen titeket! Négy pillére van a világnak: a hit, a haza, a becsület, és negyediknek, a magántulajdon. Nehogy valamelyikhez is hozzányúljatok!
…
Hibáztam, amikor megengedtem, hogy beszélj, Manoliosz; szállj le onnan! Menj, legeltesd a birkáidat, ott van a te helyed, így rendelte Isten; maradj köztük, foglalkozz a nyájaddal! Amit itt összehordtál, ellenkezik Isten akaratával; egyedül ő dönt mindenben, s ami történik a világon, mind az ő akarata szerint történik!
(…)

 
Golgota
— Öljetek meg… — mondta karját kitárva Manoliosz.
Ahogy így védtelenül, nyugodtan közeledett a mécsesek világánál, amely dicsfényt vont szőke feje köré, a tömeg zavarba jött, és önkéntelenül is utat nyitott előtte. Olyan megdöbbenés vett erőt az embereken, hogy e pillanatban Manoliosz kimenekülhetett volna a kapun, anélkül hogy akár egyetlen mozdulattal is akadályozták volna. De ő megállt a templom közepén, a kupolára festett Krisztus alatt, és újra kitárta a karját.

— Öljetek meg… — ismételte könyörögve.

Grigorisz atya lejött a szentély lépcsőin, és intett Panajótisznak, hogy kövesse. A pópa előregörnyedve, kinyújtott nyakkal lopakodott Manoliosz után, kezét kinyitotta, és ujjait begörbítette, hogy bármely pillanatban megragadhassa.

— Zárjátok be a kaput! — kiáltotta fojtott hangon. — Zárjátok be a kaput, mert elszökik!
…
A pópa ijedt kiáltása felrázta a megbűvölt tömeget; az embereket félelem fogta el, hogy kicsúszik a kezük közül a zsákmány. Manoliosz köré tódultak, szorosan közrefogták.
…
Grigorisz atya felemelte kezét.
— Isten nevében! — harsogta. — Vállalom érte a felelősséget!
Panajótisz kihúzta kését, és a pópára nézett.
— Áldj meg, atyám!— mondta.
— Áldásom rád, Panajótisz!

De a tömeg már rávetette magát Manolioszra. A kibuggyanó vér az arcokra permetezett; Grigorisz atya ajkára is hullott két-három sós, meleg csepp.

— Testvéreim…— mondta Manoliosz tompa, elhaló hangon.
Nem tudta befejezni, a kőpadlóra rogyott, teste görcsösen megvonaglott. Karját még most is széttárta, mint a megfeszített, s ömlött belőle a vér: száz meg száz késszúrás járta át.

A vérszagtól megvadult lykovrisszibéliek rávetették magukat a még remegő testre; amikor felálltak, nem egynek volt véres az ajka. A vén Ládász Manoliosz nyakára tapasztotta fogatlan száját, és őrjöngve próbált kiharapni belőle egy darabot. 
Panajótisz megtörölte kését vörös üstöke maradványain; közben ragyás arcát is bemocskolta vérrel, és így kiáltott:
— Tönkretetted az életemet, Manoliosz, én meg eltettelek láb alól. Kvittek vagyunk. A viszontlátásra.

Grigorisz atya lehajolt, belemártotta kezét a vérbe, és meghintette vele a tömeget:
— Hulljon vissza a vére mindnyájunk fejére!— kiáltotta.
A tömeg borzongva fogadta a vércseppeket.
(…)



Ez is hiábavaló volt, Uram
Fótisz atya fejét lehorgasztva nézegette a lámpa fényénél Manoliosz békés, vértelen arcát, amelyet egy vágás jobb halántékától az álláig felhasított. A pópa néha kinyújtotta a kezét, elsimította a halott alvadt vértől csapzott fürtjeit, aztán újból gondolataiba mélyedt. Az elébb itt járt az öreg Márta, és közölte vele, hogy a megrettent aga titokban küldöncöt menesztett a városba, és kérte, irányítsanak Lykovrisszibe egy csapat gyalogos és lovas katonát, mivelhogy a bolsevikok betörtek a faluba, és veszélyben forog az élete.

“Puskákkal, ágyúkkal, lovakkal jönnek ránk” — gondolta a pópa. — ”Hogyan védekezhetnénk? Kiirtanak az utolsó szálig. El kell mennünk; nem szabad elcsüggednünk a bajban, tovább kell mennünk… De meddig, Istenem, meddig?”

Kinyújtotta a kezét, és lassan, gyöngéden, elkeseredetten megsimogatta Manoliosz arcát.

— Hiába áldoztad fel az életed, szegény Manolioszom — suttogta. — Magadra vállaltál minden bűnt, amivel csak vádoltak minket. “Én loptam, én gyújtogattam, én gyilkoltam!” — kiáltottad, hogy minket békén hagyjanak, és letelepedhessünk ezen a földön… De hiába…

Fótisz atya a harangot hallgatta, amely víg zúgással hirdette, hogy Krisztus megszületett, és leszállt a földre, hogy megváltsa a világot… Megcsóválta a fejét, és felsóhajtott:

— Ez is hiábavaló volt, Uram. Majdnem kétezer év telt el, de azóta is újra meg újra keresztre feszítenek. Mikor jössz úgy a világra, Uram, hogy ne feszítsenek meg többé, hogy örökre köztünk maradj?

Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát

Húsvéti olvasmány, sok-sok éve minden alkalommal. 

A póznára feszített Gestas a harmadik óra végére megőrült - megőrjítették a legyek meg a hőség -, és most halkan dúdolt valamit a szőlőről, néha bágyadtan meg-megemelte turbános fejét, és akkor a legyek lustán felszálltak arcáról. hogy csakhamar újra rátelepedjenek.

Dismas a második póznán jobban szenvedett két társánál, mert nem vesztette el eszméletét; sűrűn, ütemesen rángatta fejét, hol jobbra, hol balra, hogy fülét vállához érintse.

Hármuk közül Jesua volt a legszerencsésebb. Már az első órától kezdve sűrű ájulási rohamok lepték meg, végül teljesen elveszítette eszméletét, s feje a kibomlott turbánnal mellére csuklott. A legyek, bögölyök ezért egészen ellepték, arca valósággal eltűnt a nyüzsgő fekete rovarréteg alatt. Hasán, lágyékán, hóna alatt kövér bögölyök ültek, szívták a sárgás, mezítelen testet. 

A csuklyás férfi intésének engedelmeskedve, az egyik hóhér lándzsát fogott, a másik pedig csöbröt, szivacsot hozott oda. Az első fölemelte a lándzsát, és megütögette vele Jesuának előbb az egyik, majd a másik karját, amely kötéllel volt odaerősítve a pózna keresztrúdjához. A test, a kiálló bordájú mellkas megrázkódott, a hóhér végighúzta lándzsáját a megfeszített ember hasán. Ekkor Jesua fölemelte fejét, a legyek dönögve felröppentek, és előbukkant csípésektől dagadt, fölismerhetetlen arca, melyben szeme alig látszott felduzzadt szemhéja között.

Nagy nehezen felnyitotta szemét, és lenézett. Máskor oly tiszta tekintete most zavaros, tompa volt.

- Ha-Nocri! - szólította a hóhér.

Ha-Nocri megmozgatta dagadt ajkát, és rekedt rablóhangon megszólalt:
- Mit kívánsz? Miért jöttél hozzám?

- Nesze, igyál! - mondta a hóhér, és a lándzsa végére tűzött vizes spongya fölemelkedett Jesua ajkához. Jesua szemében öröm villant fel, odatapadt a szivacshoz, és mohón szívni kezdte belőle a nedvességet. A másik keresztfáról Dismas hangja hallatszott:
- Igazságtalanság! Én is éppolyan lator vagyok, mint ő!

Dismas teste megfeszült, de mozdulni nem bírt, mert karját három helyen kötélgyűrű szorította a keresztrúdhoz. Behúzta a hasát, körme a fába mélyedt, feje, nyaka Jesua felé tekeredett, szemében felháborodás lángolt.

A vesztőhelyre porfelleg borult, elsötétült a levegő. Mikor a por felszállt, a centurio rárivallt Dismasra:
- Hallgass te, ott a második kereszten!

Dismas elhallgatott. Jesua fölemelte a fejét, és megszólalt; szerette volna, ha hangja behízelgőn  és meggyőzően cseng, de ez nem sikerült, rekedten kérte hóhérát:
- Adj innia! 

Egyre sötétebb lett. A viharfelhő már a fél eget elborította, Jerusalaim város felé törekedve; a fekete vízzel, tűzzel terhes nagy felleg előtt fehér tajtékos felhőcskék száguldottak. Most már közvetlenül a magaslat fölött villámlott, mennydörgött. A hóhér levette a szivacsot a kopja végéről.

- Adj hálát a nagylelkű hégemónnak! - súgta hódolatteljesen, és szíven szúrta Jesuát. Jesua teste megvonaglott.

- Hégemón...- suttogta, hasán vér csorgott végig, alsó állkapcsa görcsösen megrándult, feje lehorgadt.

A második dörgésnél a hóhér már Dismast itatta, és ugyanazokkal a szavakkal: - Adj hálát a hégemónnak! - agyonszúrta őt is.

Az elborult elméjű Gestas rémülten felkiáltott, amikor a hóhér odalépett hozzá, de mikor a szivacs az ajkához ért, valamit morgott, és boldogan a foga közé kapta. Néhány másodperccel később az ő teste is elernyedt, s lecsüngött, amennyire a kötelek engedték.

A csuklyás ember nyomon követte a hóhérlegényt meg a centuriót, a templomőrség parancsnoka sem tágított mellőlük. A csuklyás megállt az első keresztnél, szemügyre vette Jesua véres testét, fehér kezével megérintette a lábát, és így szólt társaihoz:- Meghalt.

Ugyanez ismétlődött a két másik keresztnél is.

Ezután a cohors tribunusa intett a centuriónak, sarkon fordult, és a templomőrség parancsnokával meg a csuklyás emberrel együtt megindult lefelé a halomról. Sötétség borult a vidékre, a fekete eget villámok barázdálták. Egyszer csak tűz csapott ki a felhőkből, és a mennydörgés elnyelte a centurio vezényszavát:
- Őrség, oszolj!

A katonák megkönnyebbültek, futva megindultak lefelé a halomról, menet közben feltéve sisakjukat.

Jerusalaimot elnyelte a sötétség.


((Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 216 - 219.) 

Egy másik részlet az előző húsvétról:

Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?

A Városi Kurír húsvéti cikkei között:

Valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja!

Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?

NAGYPÉNTEK táján minden évben újraolvasom az alábbi szöveget BULGAKOVTÓL...
Pilátus megérti, hogy valami egészen különleges találkozás jött létre az életében, de elé teszik a pergament a felségsértés vádjáról, és akkor azt mondja: "Elveszett!" ... majd: "Elvesztünk!"...



A tavaszi Niszán hónap tizennegyedik napján, kora reggel Judea prokurátora, Ponczius Pilátus, vérvörös bélésű fehér köpenyben, katonás léptekkel megjelent a fedett oszlopcsarnokban, amely Nagy Heródes palotájának két szárnya közt húzódott.
A prokurátor mindennél jobban utálta a rózsaolaj szagát; a megvirradó nap nem sok jót ígért, mert ez az illat hajnl óta üldözte. Úgy rémlett, még a kert pálmái és ciprusai is rózsaolajszagot árasztanak, s az őrség bőr lószerszám- meg verejtékszagába is ez az átkozott rózsaillat vegyül.
(…)

“Istenek, istenek, miért büntettek engem?… Igen, semmi kétség, ez megint az a leküzdhetetlen, szörnyű betegség… a migrén, a hemicrania, a féloldalas főfájás… nincs ellene orvosszer, nincs tőle menekvés… a legjobb, ha meg sem mozdítom a fejem…”

A szökőkút mellé, a mozaikpadlóra már odakészítették a karosszékét; a prokurátor nem nézett senkire, leült, és oldalvást kinyújtotta a kezét. Titkára tisztelettudóan egy pergamenlapot helyezett beléje. A prokurátor arca fájdalmasan eltorzult, átfutotta azt, ami a pergamenlapra írva volt, majd visszaadta titkárának, és megszólalt - még a beszéd is nehezére esett:

- A vádlott Galileába való? Továbbították az ügyet a tetrarchához?
- Igenis, prokurátor - válaszolta a titkár.
- És hogy döntött?
- Nem volt hajlandó dönteni az ügyben, és a Szinhedrion halálos ítéletét önnek küldte le megerősítés végett.

A prokurátor arca megrándult.

- Vezessék elém a vádlottat - szólt halkan.

És két legionárius a kert mélyéből abban a nyomban felvezetett az oszlopcsarnokba egy huszonhét éves forma férfit, és odaállította a prokurátor karosszéke elé. Ócska, szakadozott, világoskék chitont viselt a fiatal férfi. Feje be volt kötve, a fehér kötést bőrszíj fogta a homloka körül, s keze össze volt kötözve a hátán. Bal szeme alatt nagy kék folt sötétlett, szája sarkában seb, melyre rászáradt az alvadt vér. Riadt kíváncsisággal tekintett a prokurátorra.

Emez egy ideig hallgatott, majd arameus nyelven megkérdezte:
-Te uszítottad a népet, hogy lerombolja a jerusalaimi szentélyt?
Miközben ezt kérdezte, úgy ült, mint a kőszobor, mert félt megmozdítani pokoli fájdalommal lüktető fejét.
A megkötözött fiatal férfi kissé előrehajolt, megszólalt:
- Hidd el, jó ember…

De a prokurátor, éppoly mozdulatlanul és éppoly halkan, de nyomban a szavába vágott:
- Engem szólítasz jó embernek? Tévedsz. Jerusalaimban mindenki azt terjeszti rólam, hogy vérszomjas fenevad vagyok… és ez igaz. - Majd éppoly monoton hangon hozzátette: - Hívják ide Patkányölő centuriót…
(…)

- Ez a vádlott engem “jó ember”-nek szólít. Vigyétek ki egy percre, és magyarázzátok meg neki, hogyan kell velem beszélni. De kárt ne tegyetek benne.
(…)

- Római prokurátort nevezni hégemónnak. Más szót nem szabad mondani. Vigyázzban állni. Érted, vagy megüsselek?
A fogoly megtántorodott, de erőt vett magán, a szín lassan visszatért arcába, nagyot lélegzett, és fátyolos hangon megszólalt:
- Értlek. Ne üss meg.
Csakhamar ismét a prokurátor előtt állt.

Bágyadt, beteg hang ütötte meg a fülét:
- A nevet.
- Az enyémet? - kérdezte készségesen a fogoly, egész valójával kifejezvén igyekezetét, hogy értelmesen válaszoljon, s ne gerjessze többé haragra a prokurátort.
- A magamét tudom - mondta a prokurátor halkan. - Ne tettesd magad butábbnak, mint amilyen vagy. Természetesen a te nevedet kérdem.
- Jesua - sietett válaszolni a rab.
- Gúnyneved van?
- Ha-Nocri. (“A Názáreti”)
- Hol születtél?
- Gamalában - És a rab fejével mutatta, hogy ott valahol, jobbra tőle, északon van egy Gamala nevű város.
(…)

- Állandó lakhelyed?
- Állandó lakhelyem nincs - felelte a rab röstelkedve. - Városról városra járok.
- Ezt rövidebben is ki lehet fejezni: egyszóval, csavargó vagy - állapította meg a prokurátor, majd megkérdezte:
(…)

- Tehát le akartad rombolni a templomot, és erre tüzelted a népet?
A rab ismét megélénkült, szeme már nem árulkodott félelemről; görögül válaszolt:
- Soha életemben, jó emb… - itt szemében ismét felvillant a rémület, amiért kis híján elszólta magát - soha, hégemón, nem akartam lerombolni a templomot, és senkit sem uszítottam erre az értelmetlen cselekedetre.
(…)

A prokurátor továbbra is fanyarul mosolyogva tekintett a rabra, majd a napra, mely kérlelhetetlenül emelkedett egyre magasabbra a messze lenn, jobbra lévő hippodrom lószobrai fölé, s hirtelen fölémelyedő gyötrelemmel arra gondolt, a legjobb lenne elkergetni ezt a különös latrot, és csupán két szót szólni: “Akasszátok fel!” Igen, elkergetni a kísérő katonákat is, az oszlopcsarnokból bemenni a palotába, az elsötétített szobában végigheverni az ágyon, hideg vizet kérni, elhaló hangon odahívni a Banga kutyát, s elpanaszolni neki a hemicraniá-t És egyszer csak eszébe jutott a méreg: ez a gondolat csábítóan suhant át fájó koponyáján.
Zavaros szemmel nézett a rabra, jó ideig hallgatott, és gyötrelmesen próbált rá visszaemlékezni, miért is áll előtte ez az ütésektől eltorzult arcú fogoly a kérlelhetetlen jerusalaimi napsütésben, és még hány fölösleges kérdést kell neki föltennie.
(…)

- De valamit mégis szóltál a templomról a népnek.
A válaszoló hangja Pilátus halántékát hasogatta, kimondhatatlanul fájt; és ez a hang azt mondta:
- Arról beszéltem, hégemón, hogy az óhit temploma összeomlik, és felépül az igazság új temploma. Azért mondtam így, hogy jobban megértsék.
- És miért uszítottad a népet a piacon, te csavargó, miért beszéltél neki az igazságról, amelyről fogalmad sincs? Mi az igazság?

“Istenek! - gondolta magában eközben a helytartó. - Olyasmit kérdezek, ami egyáltalán nem tartozik a dologhoz… az agyam cserbenhagy…” És újra megjelent előtte a sötét folyadékkal teli serleg: “Mérget, ide azt a mérget…”

És újra meghallottta azt a hangot:
- Az igazság mindenekelőtt az, hogy tenéked, hégemón, fáj a fejed, annyira fáj, hogy kishitűen már a halálra gondolsz. Nincsen erőd, hogy velem beszélj, még az is nehezedre esik, hogy rám tekints. Így most akaratlanul is a hóhérod vagyok, és ezt módfelett sajnálom. Jóformán gondolkodni sem tudsz, csak arról ábrándozol, hogy odajöjjön hozzád a kutyád, mert úgy látszik, ez az egyetlen élőlény, amelyhez ragaszkodol. De kínjaid nemsokára véget érnek, a főfájás elmúlik.

A titkár a rabra meresztette a szemét, s nem jegyezte fel szavait.
Pilátus felnézett a rabra elkínzott szemével, és látta, hogy a nap már elég magasan jár a hippodrom felett, egy sugárpászmája behatolt az oszlopcsarnokba, és Jesua foldozott szandálja felé kúszik, Jesua pedig félrehúzódik előle.

A helytartó ekkor felállt karosszékéből, két keze közé szorította fejét, és viaszsárga, borotvált arcára kiült a rémület. De erős akarattal nyomban elfojtotta, és visszaült karosszékébe.
A fogoly eközben tovább beszélt, de a titkár már egyetlen szavát sem jegyezte föl, csupán kinyújtotta nyakát, mint a gúnár, úgy figyelt, hogy semmit el ne mulasszon.

- Most már mindennek vége, és én örülök ennek – folytatta a rab, és jóakaratúan tekintett Pilátusra. – Azt tanácsolnám neked, hégemón, hagyd el egy időre a palotát, és indulj gyalogsétára a környéken, akár az Eleon-hegyi kertekbe. A zivatar… - a fogoly megfordult, és hunyorogva fölnézett a a napba – a zivatar csak később, estére fog kitörni. A séta javadra válik majd, s én szívesen elkísérnélek. Új gondolataim támadtak, amelyek, úgy hiszem, téged is érdekelnének, és szívesen megosztanám őket veled, annál inkább, mert rendkívül eszes embernek látszol. – A titkár halálosan elsápadt, és a földre ejtette a pergamentekercset. – Csak az a baj, folytatta a megkötözött fogoly, akit senki sem hallgattatott el -, hogy túlságosan zárkózott vagy, és végképp elveszítetted a hitedet az emberekben. Pedig hát, valld be, az mégsem lehet, hogy az ember minden szeretetét egy kutyára pazarolja! Szegényes és szomorú az életed, hégemón! – és a beszélő mosolyogni merészelt.

A titkárnak most már csak az járt az eszében, higgyen-e a fülének, vagy ne higgyen. Hinnie kellett. Akkor megpróbálta elképzelni, hogy a lobbanékony helytartó milyen különös formában torolja meg a rab példátlan vakmerőségét. Ez most nem sikerült, noha jól ismerte a helytartót.
Ekkor rekedten, elfúlón megszólalt a prokurátor latinul:

- Oldozzátok el a kezét.
A kísérő legionáriusok egyike a földre dobbantotta kopjáját, átadta egyik társának, aztán odament, és leoldozta a kötelet a rab kezéről. A titkár fölvette a földről a tekercset, s elhatározta, hogy egyelőre nem ír fel semmit, és semmin sem lepődik meg.

- Valld meg – kérdezte Pilátus halkan, görögül -, ugye, te nagy gyógyító vagy, orvos?
- Nem, prokurátor, nem vagyok orvos – válaszolta a rab, és élvezettel dörzsölgette fájó, dagadt, kivörösödött csuklóját.
(…)

- Jó, ha mindenáron titkolni akarod, hát titkold. Az ügyhöz ennek nincsen közvetlen köze. Azt állítottad tehát, hogy nem uszítottad a népet, hogy rombolják le … vagy égessék fel, vagy valamely más módon pusztítsák el a templomot?
- Ismétlem, hégemón: senkit sem uszítottam semmi effélére. Talán gyengeelméjűnek látszom?

- Ó, nem, nem látszol gyengeelméjűnek – válaszolta halkan a prokurátor, és elmosolyodott, furcsa, ijesztő mosollyal. – Esküdj meg hát, hogy nem cselekedtél semmi effélét.

- Mire akarod, hogy esküdjem? – kérdezte most már nagyon megélénkülve a kötelékétől megszabadult fogoly.
- Mondjuk… az életedre – ajánlotta a prokurátor. – A pillanat éppen alkalmas, hogy megesküdjél rá, hiszen úgyis egy hajszálon függ, tudd meg.
- Talán bizony azt hiszed, te függesztetted föl, hégemón? – kérdezte a rab. – Nos, ha ezt hiszed, erősen tévedsz.

Pilátus összerezzent, és fenyegetően dünnyögte:
- Én elvághatom ezt a hajszálat!
- Ebben is tévedsz – mondta a rab sugárzó mosollyal, kezével ernyőzve szemét a nap ellen. – Mert, ugyebár, elismered, hogy csak az vághatja el a hajszálat, aki felfüggesztette!

Pilátus elmosolyodott:
- Igen, igen, most már nem kételkedem benne, hogy a jerusalaimi szájtátók csapatostul szegődtek a nyomodba. Nem tudom, ki függesztette a helyére a nyelvedet, de akárki volt, ügyesen csinálta. Egyébként mondd csak, igaz-e, hogy a susai kapun át vonultál be Jerusalaimba, szamárháton, és a csőcselék, amely kísért, üdvrivalgásával úgy köszöntött, mint valami prófétát? – És a prokurátor a pergamentekercsre mutatott.

A fogoly hüledezve nézett a prokurátorra:

- De hisz nincs is szamaram, hégemón! Igaz, valóban a susai kapun át érkeztem Jerusalaimba, de gyalogszerrel, és csupán az egy Lévi Máté kíséretében, és senki semmit sem kiáltott felém, hiszen akkor senki sem ismert ebben a városban.

- Ismered-e a következő három személyt – kérdezte Pilátus, és le sem vette szemét a fogolyról eközben -: egy bizonyos Dismast, egy Gestas nevezetűt, és harmadszor Bar-Rabbant?
- Nem, ezeket a jó embereket nem ismerem.

Az oszlopcsarnokba ekkor berepült egy fecske. (…) Mialatt a fecske röptét figyelte, a prokurátor fejében, melyet immár tisztának, könnyűnek érzett, a következő formula alakult ki: a hégemón felülvizsgálta a Jesua nevű vándorfilozófus – gúnynevén Ha-Nocri – ügyét, és benne semmi kivetnivalót nem talált. Kiváltképpen nyomát sem lelte bármiféle összefüggésnek nevezett egyén tettei és a közelmúltban Jerusalaimban történt zavargások között. A vándorfilozófus elmebetegnek találtatott, minek következtében a hégemón nem hagyja jóvá a Kis Szinhedrion által hozott halálos ítéletet. Tekintettel azonban arra, hogy Ha-Nocri hóbortos, utópisztikus beszédei nyugtalanságot okozhatnak Jerusalaimban, a helytartó száműzi Cesarea Stratonisba, vagyis éppenséggel oda, ahol ő maga, a prokurátor székel.
(…)

- Ez is őróla szól? – kérdezte titkárától, aki másik pergament nyújtott át neki.
(…)

Mikor elolvasta a pergament, arca elváltozott. Sötét vérhullám tolult a fejébe… látása is elhomályosult…Mintha hallásával is történt volna valami: mintha távolból halk, fenyegető harsonaszó hangzanék, és dölyfös orrhang dünnyögné elnyújtva a szavakat: „A felségsértésről szóló törvény…”

Furcsa, összefüggéstelen, kusza gondolatfoszlányok suhantak át a helytartó elméjén. „Elveszett!” Majd: „Elvesztünk!…” És valami badar ötlet – a halhatatlanság; ez a halhatatlanság azonban, ki tudja, miért, elviselhetetlen bánatot keltett.

(Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita. Európa, 1969. Fordította Szőllőssy Klára. 21-34. oldal)

Az Orbán-rezsim szorgos szolgáinak szíves figyelmébe

Illiberális izénkben tüneményes gyorsasággal születnek az újabb és újabb törvények a mindenféle - belső, avagy kívülről érkező - renitensek megrendszabályozására. Az új szabályok alapján ugyancsak tüneményes gyorsasággal tárgyalják a távoli katasztrófaövezetekből ide érkező emberek ügyeit.
Alább egy hosszú részletet pötyögtem blogomra Arthur Koestler "Mint éjjeli tolvaj" című regényéből. A könyv cselekménye 1937-ben kezdődik, a kiválasztott részlet Palesztinában játszódik 1939-ben.
A piszkos munkára akkoriban is mindig akadt buzgó és kötelességtudó közeg. A jelenet egyik főszereplője, Wilmot rendőrbíró még csak nem is sátáni figura - "tulajdonképpen rendes ember", aki érti, hogy milyen dilemma elé állították.
Na és akkor mi van?... Sokra megyünk a vívódó smasszer dilemmáival.


1939. HAIFA, A BRIT URALOM ALATT - EGY ILLEGÁLIS BEVÁNDORLÁSI ÜGY TÁRGYALÁSA A RENDŐRBÍRÓSÁGON


"A tizennégy-tizenöt padsorban rendőrök és civilek, zsidók és arabok ültek elvegyülve.
Szemben velük a dobogón Mr. Wilmot, a rendőrbíró foglalt helyet, száraz, idősebb, szórakozott arckifejezésű férfi.
A dobogótól balra, derékszögben a padsorokra, két lóca állt: a vádlottak padja.

Mr. Wilmot az iratai között matatott.
- Brod...etsky, Wilhelm - olvasta. - Illegális bevándorlás. Hol van az illető?

A Joseph előtti sorban mozgolódás támadt. Egy arab rendőr felállt, és megbökte a mellette ülő vézna emberkét, aki szüntelenül a hallócsövével babrált, és hosszú, vékony nyakát nyújtogatva, fülelve igyekezett megérteni, mi folyik a teremben.
Most sietősen felállt, és a rendőrt követve átnyomakodott a vádlottak padjáig.

- Van jogi képviselője? - kérdezte a rendőrbíró.

Az első sorban felállt egy magas, sápadt férfi.

- Én képviselem, bíró úr - közölte.

- Á, Mr. Weinstein - mondta szárazon a rendőrbíró. - Mint rendesen.

- Mint rendesen, bíró úr.

Egy pillanatig némán néztek egymásra. A vádlottak padján Brodetsky a nyakát nyújtogatta, és füléhez tartotta a hallócsövet.

- Was ist los? - kiáltott fel hirtelen. - Was will man von mir?

Weinstein a vádlottak padjához lépett, és harsányan beleszólt a hallócsőbe:
- Sie müssen warten, Herr Brodetsky. Geduld.

Bodetsky idegesen rángatta a vállát. - Geduld, Geduld - ismételte.

Miután leszögezték, mi a vádlott neve, kora, születési helye és foglalkozása - a kérdésekre Brodetsky habozás nélkül, sőt buzgón válaszolt - , Mr. Wilmot felolvasta a vádat, melynek értelmében a vádlott a megjelölt napon az Assimi nevű román marhaszállító hajó fedélzetén a parti vizekre érkezett, mely hajó kétszázötvenegy személyt szállított, akik nem rendelkeztek bevándorlási engedéllyel. A parti őrség feltartóztatta a hajót, és elrendelte, hogy utasaival együtt térjen vissza romániai kikötőjébe, de engedélyezte, hogy élelmet, ivóvizet és egészségügyi ellátmányt vegyen fel, a fedélzeten ugyanis járvány tört ki. Az éjszaka leple alatt, amíg a feltartóztatott hajó a haifai kikötőben horgonyzott, a vádlott személy a vízbe ugrott és kiúszott a patra, miáltal az 1933-as bevándorlási törvényt megszegve, engedély nélkül lépett az ország területére. Egy arab őr talált rá, amint eszméletlenül feküdt a parton, és átadta a rendőrségnek.

- Bűnösnek vagy nem bűnösnek vallja magát? - kérdezte a rendőrbíró.

- Nem bűnösnek - mint rendesen - válaszolt Weinstein.

Brodetsky izgett-mozgott, miközben az éjjeliőr és a rendőrség tanúi megtették vallomásukat. Felváltva tartotta egyik és másik füléhez a hallócsövét.Szeme nyugtalanul páztázta a közönség sorait, mintha támogatást várna, de egyetlen arcon sem bírt megállapodni. Amikor a rendőrség tanúja befejezte vallomását, pillanatnyi szünet támadt, s ekkor Brodetsky megragadta ügyvédje kabátujját, és vad gesztikulálás kíséretében magyarázott valamit.

- Mit mond? - kérdezte a rendőrbíró.

- Azt mondja, hogy megverték, és azóta nem hall jól.

- Ki verte meg?

- Dachauban egy őr.

- Ez semmiféle összefüggésben nincs a váddal.

- Nincs, bíró úr. - Úgy látszott, Weinstein még hozzáfűzne valamit, de meggondolta.

Aztán a vádlott megint izgatott magyarázkodásba fogott.

- Most mit mond?

- Azt mondja, hogy a hallókészülékéből elveszett az elem, miközben ő a tengerben úszott, és kéri, adjanak neki új elemet.

Brodetsky reménykedve a rendőrbíró felé nyújtotta az ütött-kopott hallócsövet, mutatva, hogy már teljesen használhatatlan. A rendőrbíró egy pillanatra Brodetsky szemébe nézett, azután megint belemélyedt a dossziéban levő papírokba.  - Mondja meg neki, hogy erre majd később kerül sor - mondta, de fel sem pillantott.

Az ügyvéd védence felé fordult, aki engedelmesen füléhez emelte a hallócsövet. - Später - üvöltötte bele Weinstein.

- Später, später - ismételgette Brodetsky, és vállat vont.

- Kérdezze meg, óhajt-e hozzászólni az ügyhöz.

- Wünschen Sie etwas zu sagen? - üvöltötte Weinstein.

- Sagen? Sagen? Ich will zu meinem Neffen. Was ist hier los? - kérdezte idegesen Brodetsky.

- Azt mondja, hogy az unokaöcséhez akar menni, és ismételten kérdi, milyen okból hozták ebbe a terembe.

A rendőrbíró Weinsteinre nézett.

- Elmagyarázta neki, mivel vádolják?

- Többször - válaszolt Weinstein.

 - Megvizsgálták az elmeállapotát, és megállapították, hogy idegfeszültségben szenved, de épelméjű - közölte papírjaiban lapozgatva Mr. Wilmot.

    - Igen, bíró úr. - Weinstein tétovázott egy pillanatig, azután kifejezéstelen hangon hozzáfűzte: - Aligha értelmezhető az elmezavar jeleként, ha valaki menekülni szeretne az életveszélyből, és családja egyetlen túlélő tagjánál keres menedéket.

    A rendőrbíró hallgatott egy kicsit, azután megkérdezte:

    - Hol él a szóban forgó unokaöcs?

    - A Holt-tengeri Potas Részvénytársaság alkalmazottja.

    - Jelen van a közönség soraiban?

    - Nincs. Maláriával kórházban fekszik.

    Mr. Wilmot hirtelen elszánt mozdulattal összecsapta a dossziét, és hátradőlt székében.

    - Halljuk a vád képviselőjét!

    A vád képviselője, magas, jól öltözött keresztény arab, mindeddig nemigen vett részt az eljárásban. Most még fel sem állt, máris megszólalt, és két perc alatt be is fejezte a beszédét. Összegezte a tanúvallomásokat, idézte a bevándorlási törvény szövegét, és kérte, ítéljék a vádlottat hathavi börtönbüntetésre, utána pedig toloncolják ki az országból. Óvatos angolsággal beszélt: érződött, hogy naponta előadott rutinszöveget ismétel.

    Utána Weinsteinre került a sor. Szándékoltan színtelen hangon beszélt. Utalt a Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában végbemenő köztudomású üldözésre, minek következtében azoknak, akiknek sikerült elmenekülniük, nem maradt más választásuk, mint a lehető leggyorsabban átkelni az első elérhető határon. Ám még ha sikerült is elkerülniük a határőröket, akkor sem találtak biztonságra a túloldalon, mert a legtöbb európai ország törvényt hozott a nemkívánatos beáramlás megakadályozására, következésképpen a menekülőket a letartóztatás és kitoloncolás veszélye fenyegeti. Elkerülhetetlen tehát, hogy minden eszközzel igyekezzenek elérni annak az országnak a partjait, amelyet nemzetközi egyezmény nyilvánított Nemzeti Otthonuknak, és amely egyetlen megmaradt reménységük. Rendőri üldözésnek kitéve, útlevél és törvényes lakhely nélkül képtelenek a szabályszerű eljárást követni, azaz bevándorlási engedélyért folyamodni, és minden bizonnyal egy-két évig várni, amíg sorra kerülnek a bevándorlási kvótán. Ilyen körülmények között nevetséges "legális" és "illegális" bevándorlók között különbséget tenni.

    - Ha egy ámokfutó van a nyomomban - folytatta színtelen hangján Weinstein -, és meglátok egy arra haladó autóbuszt, felugrom a peronra, tekintet nélkül a közlekedési szabályokra. Bíró úrra bízom annak eldöntését, vajon igaza volna-e az autóbusz vezetőjének, ha lelökne a peronról, mert nem a szabályos megállóban szálltam fel a járműre.

    Elhallgatott;  majd beszédét azzal a kéréssel fejezte be, hogy a bíróság vegye tekintetbe az ügy említett vonatkozásait. Azután leült, mellényzsebéből kis dobozt vett elő, abból két tablettát, ezeket lenyelte, és betegebbnek látszott, mint valaha.

    - Was ist los? - hajolt Brodetsky ügyvédjéhez.

    - Geduld! - üvöltötte Weinstein a halócsőbe.

    - Was? Was? - kérdezgette Brodetsky a közönséget fürkészve.

    Ezután néhány formaság következett, majd Mr. Wilmot felállt, és türelmesen megvárta, míg Brodetskyt sikerül hallgatásra bírni.

    - Mint a hasonló esetekben mindig - kezdte a rendőrbíró, és közben nem nézett senkire -, ismételten kijelentem: mint rendőrbírónak, kötelességem ama büntetéseket alkalmazni, amelyeket hivatalomnál fogva hatalmamban áll kiróni annak érdekében, hogy a lehetőség szerint elrettentsük mindazokat, akik hasonló vétséget készülnek elkövetni.

    A vádlottra pillantott, aki néma izgatottságában lábujjhegyre emelkedve hintázott; majd ismét elfordította tekintetét.

    - Érzékelem Mr. Weinstein állításának igazát - folytatta, és az ügyvédre nézett -, miszerint bizonyos európai országokban fennálló körülmények menekültek tömegesnek mondható kiáramlását idézték elő az illető területről, és hogy ilyen esetben az elrettentő büntetésnek nincs meg a kívánatos hatása. Mindamellett kötelességem azon igyekezni, hogy belátásom szerint lehetőleg hasonló elrettentő hatást idézzek elő.

    Elhallgatott, megköszörülte torkát, majd hangsúlyosan folytatta:

    - Lehetséges, hogy tévedek, és hogy a hasonló esetekkel másképp kellene eljárni. Remélem, hogy ebben az ügyben fellebbezés történik, és a kérdésben magasabb fórum hoz döntést.

    Eddig Weinsteinre nézett, most azonban a vádlott felé fordult, aki füléhez tartotta hallócsövét, és nyakát nyújtogatta.

    - Fenti okok alapján a vádlottat háromhavi börtönre ítélem, a letartóztatás napjától számítva, és azzal az ajánlással fordulok a főmegbízott úr őexcellenciájához, hogy rendelje el a vádlott kitoloncolását.

    Csend támadt. Majd ismét felhangzott Brodetsky kiáltása: - Was ist los? Was ist los?

    Miközben a bíróság visszavonult, Weinstein igyekezett meggyőzni Brodetskyt, hogy engedje magát kikísérni. Az azonban nem mozdult, és egyre hangosabban kiabálta, hogy nem várhat tovább, azonnal az unokaöccséhez akar utazni. Végül két arab rendőr kivonszolta, miközben ő ügyvédje kabátujjába kapaszkodva fültépő, zokogó hangon üvöltötte:

    - Was ist los? Was ist los? Was hab' ich getan?"


//Arthur Koestler: Mint éjjeli tolvaj. Fabula Könyvkiadó, 1992. (részletek a 209-214. oldalakról)//

(Illusztrációk: szegedi bírósági jelenetek 2015 szeptemberében, fotó: Kelemen Zoltán Gergely - MTI)

Menjünk együtt a sötétben, mert ha sor kerül ránk, úgyis egyedül leszünk

"Világítunk" - ez a címe Sütő András "Anyám könnyű álmot ígér" című kötetében annak a kis írásnak, amelyben az író a szülőfalujában élő halottak napi hagyományokat örökítette meg. Ebből a hangulatos, bölcs írásból választottam ki néhány részletet.

Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Kamaszok viháncolnak, lányok kuncognak a sötétben. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt; abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.

-Nem tudják, mivel játszanak - mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.

-- Vajon mi tudjuk-e? - kérdem.

-Nem játék ez, uram! - tiltakozik. - Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.

(...)

Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le; az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát - most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva,puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet; A jeltelenség minden irányába szerteguruló göröngyöket kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése; a szó makacsul a jelenhez tapad. "Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést."

Akik befejezték a munkát, meggyújtották a gyertyákat, leülnek a földre. A férfiak cigarettáznak. Nevetnek is, ha úgy fordul a beszéd.

(...)

Az unokaöcsém, mint egy csokor piros virágot, máris nyújtja felém a borosüveget. Ragaszkodik hozzá, hogy a szénafű völgyének savanykás borát én kóstoljam meg elsőnek.

-Hát akkor egészségünkre! - mondom.
-Isten nyugtassa meg őket! - néz körül öcsém a sírhantok fölött.

A liter bor, akár egy tábortűz, maga köré gyűjti a didergő rokonságot. Ruházatra és foglalkozásra nézve eléggé vegyes társaság vagyunk. Ahogy nézem: van itt termelőszövetkezeti tag és könyvelő, cipész, kárpitos (aki Marosvásárhelyről jött haza világítani), szőlőmunkás, tehenész, gyalogmunkás, varrónő, éjjeliőr, traktorista, harangozó, asztalos, leszerelt főhadnagy és tanítónő is, kettő.

(...)

Derűs és komoly szavak röpködnek, s elégedettek vagyunk, hogy a szétszórtság hónapjai után újra látjuk egymást. A gyerekek fel és alá nyargalnak a farsangi maszkokkal.

(...)

A világítás ténve újra szóba kerül. Hogy mire való tulajdonképpen. Sokféle vélekedés hangzik el. M. néném, aki a szombatosok vallását gyakorolja már negyven esztendeje, és nem eszik disznóhúst, a bibliát idézi: "Hitben élünk, nem látásban! Hiszünk a feltámadásban és a viszontlátásban."

-Ámen! - bólint rá tréfásan a tehenész, mivel M. néném közbeszólása úgy hangzott el, akár egy tüsszentés.

A tehenész Lucretius tanítását vallja, olyanféleképpen, hogy ami az emberrel megesik, az a természet műve. Az élet önmaga legfelsőbb hatalma s egyben áldozata is. Ezért a feltámadásra meg a viszontlátásra nézve - olyan hatalom híján, amely ezt véghezvinné - nagyon soványak a kilátásaink.

M. néném mégis erősíti, hogy a világítás közelebb viszen a feltámadáshoz. Akár az ógörögök, oly otthonosan mozog az istenei között. Apostolokat idéz, felhívja a figyelmünket az évre és a napra, amikor megszólalnak az aranytrombiták. A cipész úgy véli, hogy az egész valójában erkölcsi magatartás, aminek szerinte semmi köze a reakcióhoz. Ahogy rám néz: látom, a megjegyzést nekem szánta, megnyugtatásul. A kárpitos az apjára emlékezik, aki azt mondotta neki: Jertek majd ki a síromhoz világítani, nem azért, hogy engem lássatok, vagy én lássak valamit, mivel a föld betömi a szemem, hanem hogy a saját arcotokra hulljon a gyertya világa. Ezt olyan szépen mondotta a kárpitos apja, hogy csak bólintani lehet rá. (...) Az éjjeliőr szenvedéllyel hangoztatja, hogy "ez így tisztességes!" Mi is meghalunk majd egyszer, és jólesik majd, ha meglátogatnak a maradékaink. Rongy ember, aki nem tiszteli az elődeit és a halottait. Nemcsak a sajátjait, a másokéit is. Ha egy városi gyászmenetben meg akarod tudni, kik a parasztok vagy paraszti származásúak: számold meg a levett kalapokat.

A szőlőpásztor azt fejtegeti: akik itt nyugosznak, helytálló emberek voltak. Viselték az életet, míg össze nem roskadtak.

(...)

Elfogyott a bor. Öcsém zsebre vágja az üres üveget. Végüket repdesik a gyertyák; egy-egy fehér tócsa mindahány a fekete földön. A szél, mint valami hopmester, aki végét veti az emlékezésnek, eloltogatja rendre a boldogtalan kicsi lángokat.

-Nahát így van ez - mondja apám hazakészülődve.

Pontosan nem tudom megállapítani, kivel vitatkozott magában, amikor hosszú hallgatás után megállapította, hogy így van ez. Talán azzal, aki azt mondja, hogy nincs így.

Didergő, kopott kabátban keresi anyám az ösvényt súlytalan mozdulatokkal. Ez a könnyedség, a kerti madaraknak ez az éber álomban is őrködő elevensége, amely a legnagyobb emberség-ínségben sem nehezült lemondássá: ez az ő megtartó szabadsága. Térdéig érnek a sírok. Kezem nyújtom feléje, hogy átsegítsem jobbágyőseim fölött.

-Úgy-úgy! - kapaszkodik belém nevetve. - Menjünk együtt a sötétben, mert ha sor kerül ránk, úgyis egyedül halunk meg.

Így hangzik az ő felszólalása a világítási tanácskozáson.