Októberi vasárnap, A remény útja - Filmek, amelyeket fájdalmasan hiányolok

 

Minden évben eszembe jut október tizenötödike táján, hogy fontos lenne ilyentájt levetíteni (valamelyik nívós tévécsatornán vagy moziban, filmklubban) az Októberi vasárnap című klasszikus történelmi filmet. Idén, Kovács András születésének századik évfordulójára emlékezve különösen méltó lenne (lett volna). Sajnos úgy látom, a műsorszerkesztők elfelejtették ezt a történelmi önismeretünket erősítő alapfilmet.

Hasonlóan érzek egy Oscar-díjas nagy filmmel kapcsolatban, amelyet különösen a menekültekkel, bevándorlókkal kapcsolatos hisztérikus propaganda erősödése óta kézenfekvő lett volna elővenni. A remény útja című 1990-es filmről van szó, amely egy szegény török család tragikus útjáról szól Európa felé. Ez a film is el lett temetve. Még akkor sem került elő, senki nem említette, amikor Ragályi Elemértől búcsúzva mindenfelé olvashattunk azokról a nagyszerű alkotásokról, amelyek létrehozásában rendezőként vagy operatőrként részt vett. Pedig egy Oscar-díjas film talán mégis említésre méltó lenne. 

 

1945: Magyarországot le kellett győzni

 

SZÖVEGMENTÉS A BESZÁNTOTT NÉPSZABADSÁG ONLINE ARCHÍVUMBÓL.
A szélsőpolgári Fidesz politikusai és az általuk működtetett propagandasajtó már 2005-ben, Európa náci uralom alóli felszabadulásának hatvanadik évfordulóján "Európa hőseinek" nevezte a németekkel együtt harcoló magyar katonákat, akik a fideszes történelem-átírás szerint a "a keresztény Európát" védték az antifasiszta szövetség ellen. Akkor írtam az alábbi publicisztikát.


Nagy felzúdulást keltett Gyurcsány Ferenc és Hiller István egyértelmű állásfoglalása 1945-ös sorsfordulónkkal kapcsolatban: mindketten kétség nélkül felszabadulásnak minősítették a Vörös Hadsereg győzelmét a magyar területeken harcoló nácik és szövetségeseik fölött.

 

Tamás Tibor| Népszabadság| 2008. április 22. (ez a dátum pontatlan, valószínűleg egy informatikai "fejlesztés" következménye - a cikk valójában a 2005-ben kirobbant vitákra reagált -- T.T.)

 A Fidesz nem a legmagasabb szinten nyilvánított véleményt, de fővárosi frakcióvezetőjüknek – felettesei által nem cáfolt – megszólalása bízvást tekinthető "hivatalosnak". Kupper András sietett megtámadni a szocialista vezetőket, amiért felszabadulásnak nevezték az 1945-ben történteket. Kupper kizárólag az idegen hadsereg megszállása alá került magyar lakosság szenvedéseit hangsúlyozta. Szó sem lehet itt szerinte felszabadításról, még megszabadulásról sem. „Csöbörből vödörbe” – ez az események helyes értékelése a fideszes vezető szerint. 

 A fellángoló vitában váratlan segítséget kapott a fideszes vélemény: gyakorlatilag Kupper álláspontjára helyezkedett Papp László Tamás és Debreczeni József. PLT liberális, olykor szinte a doktrínerségig következetes liberális közíró, Debreczeni József pedig méltányos elemzései kapcsán a józanságukat megőrizni próbáló jobb- és baloldali demokraták számára is etalonnak számító politikai elemző. Kupper melletti kiállásuknak tehát súlya van ebben a vitában.

 A „felszabadulás”-kérdésben álláspontjuk lényege: „Budapestért 1944-45-ben nem a zsarnokság és a demokrácia erői csatáztak, hanem két totalitárius állam hadserege.” Ezért szerintük 1945-ben az történt, hogy „az egyik totális diktatúrát fölváltotta a másik.”  

 Ezzel a nézettel egy nagyon fontos ponton feltétlenül azonosulni kell: a Szovjetunió, amelynek hadserege 1945-ben itt győzelmet aratott, totalitárius állam volt, ennek minden következményével. Ahogyan a szovjetekkel szembeszálló, szétverésre érett erők is totalitárius rendszereket – a náci birodalmat és nyilas bábját – védték.

  

De itt véget is ér részemről az összhang PLT-vel és Debreczeni Józseffel, pláne Kupperral. Az ugyanis finoman szólva pontatlan, hogy ami történt, lényegét tekintve ne lett volna egyéb, mint az egyik diktatúra fölváltása a másikkal. Budapest ostroma ugyanis nem mellékesen egy világháború szörnyű epizódja volt. Egyszerűen nem lehet eltekinteni attól, hogy a hazánk területén összecsapó szereplők az egész emberiség további sorsát meghatározó színdarabban vívták harcukat.

 A Fidesztől nem meglepő a szavazótáborának szélsőséges részét kiszolgáló, szándékosan provinciális történelemszemlélet. Beleillik a legalább 1996 óta folytatott ideológiai kamikaze-játékukba, amely a jobboldali demokratákat egy táborban tartja a demokrácia szélsőjobboldali ellenségeivel. PLT és Debreczeni József részéről azonban szokatlan, hogy ilyen könnyen besétálnak ebbe a kelepcébe.

 Szinte szégyellem leírni, 1944-45 tanulsága annyira egyértelmű: Európát akkor egy széles antifasiszta koalíció a végveszélytől mentette meg. A magyar népet akkori vezetői abba a táborba terelték, amelytől meg kellett szabadítani a kontinenst, hogy egyáltalán folytatódhasson az európai történelem. 

 Az a világos demokrata elkötelezettség, amellyel a mértékadó német politikai erők – természetesen a CDU, a Fidesz testvérpártja is! – a hajdani náciellenes koalícióval együtt ünneplik a második világháborúban Németország fölött aratott győzelmet, illetve az a mértéktartás, ahogy a drezdai pusztításhoz hasonló súlyos ügyekben állást foglalnak, jelzi, hogy a németek értik ezt a történelmi tanulságot.  

A német és a magyar vérveszteség egyaránt borzalmas volt. Ez az évforduló nem a felhőtlen ünneplésé. Az egészséges európai történelmi identitásnak azonban elvárható része, hogy mindazok, akik a térdre kényszerített szövetségi rendszer tagjai voltunk, ezen az ünnepen az antifasiszta koalíció győzelme – elődeink bűnéből tőlünk is kicsikart győzelme – előtt hajtsunk fejet. Ez az évforduló erről szól, legalábbis azok szemében, akik az 1945-ben a nácikat legyőző koalícióval azonosulnak.  

A történet persze már 1945-ben folytatódott, s ennek a tanulságaival is szembe kell nézni. Az antifasiszta koalíció szétesett, és mi – ezúttal már külső kényszerek miatt – ismét egy olyan szövetségi rendszerben találtuk magunkat, amelytől, amint lehetett, meg kellett szabadulnunk.  

A Fidesz vezetői – a magyar jobboldal legrosszabb ideológiai hagyományait folytatva – tudatosan keverik össze ezt a két ügyet, hogy az utóbbival elvegyék az előbbi élét. Bízom benne, hogy jobb pillanataiban Debreczeni József és Papp László Tamás is tisztában van ezzel.

(az illusztráció forrása: Budapest ostroma 1944-1945 Facebook-oldal)

Petrőczi Éva recenziói Illés György könyveiről

Petrőczi Éva irodalomtörténész, költő, író recenziói
Illés György író, irodalomtörténész műveiről.
A szerző engedélyével átveszem.

Hősei valóban HŐSÖK
Illés György: Meghalni Budapestért.  

 

Új hétvége, újabb Illés György könyv, a "Meghalni Budapestért", a SzépKönyvek Kiadó gondozásában.
Legutóbb a dúsan termő szerző "A szentföldi lovag" című regényéről tudósítottam e közösség kedves Tagjait,
most pedig jó nagyot lépünk előre az időben.
A "Meghalni Budapestért" 1944 október 15-re, a sokakban reményt keltő Horthy proklamáció napjára,
s a korai örömet követő Szálasi-rezsim szörnyű időszakába, majd 1945 első hónapjaiba,
a szovjet csapatok táborverésének idejébe szólít bennünket.
A regény hősei valóban HŐSÖK, ezúttal elsősorban Újpest és Angyalföld neves és névtelen
embermentőivel találkozunk, Bandi bácsival, Mártival, s az ezúttal - sajnos - nagyon találó nevű
Dolorosa nővérrel, aki - akármi is volt a valódi neve - egy olyan menedékhely-kolostor apácája volt,
amely zsidó kisgyermekek rejtegetésére vállalkozott. S arra, hogy az ott élő szerzetesnők, ha kell,
életüket áldozzák védenceikért. A fiktív, de tetteikben valóságos szereplők mellett elénk lép
a regényben egy ismert történelmi alak is, Gidófalvy Lajos főhadnagy, az egykori székely szegénylegény.
Ő, mint annyi kisebbségi sorba jutott magyar fiatalember, először leventeparancsnok volt,
Szálasi terrorja idején azonban már Budapest legkeményebb antifasiszta ellenállócsapatát,
a KISKA XIII/I-es zászlóaljat szervezte meg.
Illés György, aki egy igazi húsz-huszonegyedik századi Mesélő, nem csak a fájdalmakat,
az embervadász nácikat és magyar csatlósaikat, a nyilasokat hozza elénk,
de nem ritkán humoros jeleneteket is.
Többek között egy klasszikus "felszabadítási" anekdotát, a karóra-"zabrálást",
amelynek akkoriban Pesten élő családtagjaim "ketyegői" is áldozatul estek:

"Keres nem tehetett egyebet, lecsatolta a karóráját és átadta. Az öreg (az egyik orosz!) szakértően
a füléhez tartotta, hallgatta ketyegését, majd gyorsan belecsúsztatta nadrágja zsebébe...
Gidófalvy került sorra: megfogta a bal csuklóját, de nem talált rajta órát. Gidófalvy
a jobb kezén hordta az óráját, azt nem nézte meg, dünnyögött valamit és előre sietett.
Gidófalvy jobb karjáról gyorsan levette svájci aranyóráját, és kabátja belső,
kis gyufazsebébe rejtette. Feszültsége és izgalma felengedett.
A kihalt utcákon az élet legcsekélyebb jelét sem látta, de az órátlanítási epizód felvidította."

 
Gyógyír csüggedőknek
Illés György: "A szentföldi lovag"

"Kedves Barátaim a FB-on! Amikor az ember fiát/lányát elfogja a csüggedés,
mindig érkezik valami öröm, valami jel, hogy érdemes írni, olvasni, folytatni...
A napokban – tán éppen a vírus szülte kapcsolatteremtési szomjnak
köszönhetően – újra felbukkant az életemben egyik legkedvesebb
"szögedi" egyetemi cimborám, Illés Gyuri – ma dr. Illés György – aki
maga is sok könyvet termett, ismert szerző. S nem csak felbukkant,
de elküldte nekem dedikálva "A szentföldi lovag" című regényét,
amely nem csupán II. András királyunk idejébe vezet el bennünket,
de távoli tájakra, többek között Ciprusra és közelebbről Tyrus városába is.
Ahol Bálint, az ifjú keresztény lovag, egy keresztes vitéz egy
komoly sebesülésből lábadozva feleségül veszi választottját, a szász Krisztinát.
Ám a nászból vérnász lesz, a fiatalasszonyt néhány napon belül
orvul meggyilkolják. Nekem azonban nem csupán a változatos hadi kalandok,
s a szép, érzékletesen megírt szerelmi történet miatt lett olyan kedves
ez a HEFA Invest Kft.-nél megjelent történelmi regény.
Hanem azért is, mert a főhős, Majláth Zoltán fia, Bálint a szívemben
kitüntetett helyen őrzött, Pécs közeli, szépséges egyik regénybeli helyszín,
Márévár örököse. A könyv lapjain a ma már csak romjaival mesélő,
de szemet gyönyörködtető mecseki váron kívül felbukkan sok,
nyári vakációimra, s későbbi, szerelmes kirándulásokra emlékeztető falu,
Magyaregregy, Kárász, Szászvár is. Ha előzményt keresünk Illés György
e gyakran csüggesztő évünkben éppen jókor megjelent munkájához,
elsőként Makkai Sándor történelmi regényei juthatnak az eszünkbe.
Az ő patakcsobogású, természetes regélni-tudását kapjuk benne vissza,
huszonegyedik századibb, kicsit merészebb, de soha nem bántó szóhasználattal.
A befejezés megnyugtató: Bálint leszámol az őt Márévárból, jogos örökségéből
kitúró, s Krisztinája halálában is ludas unokabátyjával, Mátyással.
A könyvet szeretettel ajánlom a történelmi kalandregények barátainak,
s külön nyomatékkal pécsi és baranyai "földijeimnek"."

Tényleg lett ez még sokkal rosszabb

Egy analógia:
Amikor már nem maradt egyéb lehetőség - Hitler nem hagyott más utat...

"Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor."
A NOL befagyasztott archívumában nem találom 2011-es cikkemet. Itt, a blogomban újraélesztem. Ismét elolvasva, 2020-as vitáink tükrében úgy látom, az idő megerősítette a mondanivalót. Orbán arra ment tovább, amit 2011-ben sejtettünk, és azon dolgozik, hogy összehozza önmaga ellen az egymáshoz másképpen nem tartozó erőket.

(Hitler ellenségei a teheráni csúcson. Forrás: Wikipédia)


   http://www.nol.hu/velemeny/20110809-lesz_ez_meg_rosszabb_is

    Lesz ez még rosszabb is
   
Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.
    Tamás Tibor|    Népszabadság| 2011. augusztus 9.

    A sajtó július utolsó napjaiban számolt be arról, hogy a hét végén Vona Gábor egyértelműen bejelentette: sem az MSZP-vel, sem az LMP-vel nem hajlandó együttműködni a Fidesz leváltása érdekében.

    Nagy vihart kavart az LMP vezetőinek gondolatkísérlete, amelyet Karácsony Gergely képviselő fogalmazott meg egy Népszabadság-interjúban. Pártja részéről egyértelművé tették, hogy amit kifejtett, nem „írói munkásságának” része, hanem átgondolt kezdeményezés. Az LMP felengedett egy kísérleti léggömböt, jól megválasztott időpontban. Távol vagyunk bármilyen választási kampánytól, ráadásul uborkaszezon van, ugyanakkor a 2010 áprilisa óta eltelt időszak megfelelő alapot ad a kiépülő Orbán-rezsim természetének értékelésére. Minden alapunk megvan a borúlátásra. Ha a Fideszen múlik, márpedig alapvetően a kormánypárt stratégáinak jó szándékán, illetve annak hiányán múlik, lesz ez még sokkal rosszabb is.

    Az LMP politikai gondolatkísérletét szétcincálták a véleménynyilvánítók. Jellemzően baloldaliak és liberálisok szólaltak meg. A vélemények fő árama szerint elvileg is kizárt bármilyen együttműködés a cigánygyűlölők, antiszemiták, homofóbok, soviniszták erőszakmámorban élő táborával. Sokan elgondolkodtak ugyanakkor azon, hogy ha mégis tető alá lehetne hozni esetleg valamilyen korlátozott megállapodást a Fidesz-rezsim megdöntése érdekében, annak lehetne-e bármilyen technikai realitása. Gyakorlatilag nem akadt senki, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy a Fidesszel ellentétben álló pártok szavazótáborát oda lehet állítani egy ilyen megállapodás mögé

    Döntően abból az irányból fogalmazták meg a dolgot, hogy nácikra soha, semmikor nem szavazunk, de aki egy lépéssel továbbment, azt is egyértelművé tette, hogy a barnák szimpatizánsaitól sem várhat voksokat demokratikus ellenzéki jelölt. Odáig ezek után már végképp nem is ment el senki, hogy azt latolgassa: a Jobbik-problémától eltekintve Orbán demokrata ellenfeleinek belső ellentétei leküzdhetők-e egyáltalán a közös cél érdekében. Az LMP eddig egyetlen választási helyzetben sem szólította fel szimpatizánsait voksolásra az MSZP-vel közös győzelem érdekében, soha nem léptette vissza jelöltjeit. (A legutóbbi Szonda Ipsos-felmérés alapján egyébként magatartásuk okai is megfontolandók: szavazótáboruk számára az MSZP egyáltalán nem vonzó alternatíva, másodlagos preferenciáik és a pártokkal kapcsolatos elutasító véleményük azt tükrözi, az LMP táborának jelentős része számára az MSZP szövetséges erőként sem jön számításba.)

    Mindez egyértelművé teszi, hogy ha nem lenne más út Orbánék elmozdítására, mint a legszélesebb ellenzéki összefogás, akkor is rendkívül kockázatos lenne az MSZP, az LMP és a Jobbik vezetői számára „meghirdetni” valamiféle együttműködést.

    Ellenben van még egy szempont, melyből meg kellene vizsgálni az LMP által felvetett lehetőséget. Egy olyan szempont, amelyre eddig nem fordítottak kellő figyelmet: az Orbán Viktor által megszemélyesített rezsim megjósolható dinamikája.

    Többen felvetették a vitában, alapvetően Karácsony Gergely gondolatmenetét alátámasztandó, a második világháborúban kialakult náciellenes koalíciót, amelyben az angolszász demokráciák egyesítették erejüket Sztálin Szovjetuniójával. Ha ennyire ellentétes rendszerek összefoghattak a közös veszély ellen, miért ne lenne ez lehetséges itt és most is? – kérdezték. A történelmi analógia azonban, mint mindig, szükségképpen sántít. Kézenfekvő, hogy Orbán nem azonos Hitlerrel – ahogy Magyarország demokratikus rendszerének megroppantása sem közelíti meg Németország nácik általi tönkretételének világtörténelmi jelentőségét. Ráadásul a történelemértelmezés eltérései miatt a történelmi példa félre is viheti a vitát.

    Úgy gondolom azonban, hogy a második világháború történetének analógiája egy fontos, de nagyon ritkán méltányolt szempontból szerencsés és termékeny. Ez pedig az a nehezen vitatható tény, hogy miközben Európa háborútól tartott, és aki tudott, szövetségest keresett, a legaktívabb szereplő, aki a történelem végső alakításában mindvégig kezében tartotta a kezdeményezést, maga Adolf Hitler volt. Ellenfelei egyáltalán nem voltak „természetes szövetségesek”, igazából csak akkor fanyalodtak egymás támogatására, mikor már minden egyéb lehetőség megszűnt. Csak az utolsó utáni pillanatban fogtak össze ellene – szinte csak azért, mert az újabb és újabb frontokon támadó Hitler végképp nem hagyott nekik más utat.

    Mit akarok ezzel mondani? Karácsony Gergely 2011 júliusában elhangzott javaslatát több kétely fogadta, mint megértés. Ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik a fideszesek hatalomgyakorlásával szembeni lehető legszélesebb összefogás. Csakhogy az Orbán-rezsim még nem pompázik „teljes szépségében”. Csak egy dologban lehetünk biztosak: Orbánnak nagyszabású tervei vannak a magyar társadalom viszonyainak tökéletes felforgatására. Az iramot ő diktálja, és aki nincs vele, annak a legváltozatosabb eszközökkel fűt be a következő években. Senkinek sem hagy levegőt. Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.

    Orbánnak – és ellenfeleinek – pedig Meggyes Tamás bukott esztergomi fideszes polgármester mutatta meg, miként kell úgy politizálni, hogy valaki megszervezze a koalíciót önmaga megbuktatására.

Ságvári emléke - Kire számíthat, aki szembeszáll az ultrajobb terrorral?

Július 27-én évről-évre megemlékezést és díjátadást rendeznek a budai Remíz étteremben. A helyszín és az időpont alapján könnyű megfejteni, kire és milyen eseményre emlékeznek évről-évre.

2017. július 27-én ismét összegyűltek a budai Remíz étteremben azok, akik ébren akarják tartani Ságvári Endre emlékét. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Ságvári természetesen nem „terrorista” volt, hanem a nácibarát rezsimek ellen 1944 nyarára létrejött nemzetközi szövetség magyar harcosa. 1944. július 27-én a mai Remíz helyén működő cukrászda kertjében a tömeggyilkos Horthy-rendszer elleni antifasiszta ellenállás egyik vezetője vívott tűzharcot a nácikat kiszolgáló kínzó-vallató-deportáló gépezet rendőreivel és csendőreivel.

Az idei évfordulóra ismét a Nagy Imre Társaság Budapesti Szevezete (NITBSz) hirdetett megemlékezést. Facebook-felhívásuk szerint megemlékeztek „a 73 évvel ezelőtt meggyilkolt, fegyveres ellenálló Ságvári Endréről, akinek emléktábláját háromszor is széttörték.
Ebből az alkalomból a NITBSz Libik György díjjal tünteti ki Konok Péter történészt, publicistát.”



Libik, Andrassew, Csillag, Szele, Láng, Konok

A díj névadója, Libik György sajnos nem közismert személyiség. Donáth Ferenc, a NITBSz elnöke a 2012-es alapításkor így foglalta össze, ki volt Libik György és milyen elvek szerint adományozzák a díjat: Libik György, „Raul Wallenberg munkatársa, a bátorságáról nevezetes sportoló emlékére alapította a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete.
A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak,  szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus,  a diktatúra képviselőivel. Rájuk büszkék vagyunk, mert bátrabbak és szabadabbak, mint kortársaik, mert bíznak önnön és mások emberségében. 
A díjat elsőként 2012. augusztus 23-án Andrassew Ivánnak  adományozta a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete. ”

A Libik György díj eddigi díjazottjait így méltatja Donáth Ferenc:
„Andrassew Iván emléke kötelez: egy tapodtat sem engedni az embertelenségnek! Amikor több más újságíróval együtt Ivánt is megfenyegették a "goj motorosok", rajta kívül mindenki tárgyalásba bocsátkozott velük, csak Iván nem. Ő állt a galeri elébe lent az utcán. Ő kapta az első Libik György díjat. Magasra került a léc.
Csillag Ádám, TGM, Szele Tamás, Láng Judit méltó követője volt Ivánnak.
Ádámot "se vasbilincs, se kőböl vert falak" nem akadályozhatják meg, hogy dokumentálja a civilek megmozdulásait. Se fájdalom, se fáradtság nem tántorítja el céljától, hogy humanizálja a kortársakat, és árnyalja az emlékezetet.
TGM változtathatta filozófiai nézeteit, de az emberi jogokért, sorsokért, és esélyekért éppen úgy elkötelezett most, mint korábban bármikor. A független és távlatos gondolkodás művésze maradt.
Szele Tamás sem válhat "törökké", nincs az a hatóság; sem román, sem orbanisztáni, amely maga alá gyűrhetné. Ő olyan , mint a Török Bálint idézet: " ha mindenki törökké lesz én akkor se".
Láng Judit ,- e kitűnő sorban egyedüli nő,- az esélyegyenlőség elkötelezettje, aki tehetségét, íráskészségét az esélytelenek ügyének szolgálatába állítja. Konok Péter már réges-régen megérdemli őszinte elismerésünket. Tudásával is. Tehetségével is. De legfőképpen valójával, minden megnyilvánulásával.”

A július 27-i átadó ünnepségen az idei díjazott, Konok Péter méltatását Szele Tamás újságíró vállalta. A szellemes, színvonalas szöveg megjelent a huppa.hu portálon. http://huppa.hu/konok-peter-libik-dijas/



A Ságvári-hagyomány
A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete sok éve őrzi a július 27-i megemlékezés hagyományát. Emléktábla nem jelöli a helyet – azt az 1944-es tömeggyilkos bábrezsim mai szellemi örökösei rendszeresen összetörték. A Remízben minden július 27-én egybegyűlő tömeg azonban a jelenlétével emlékeztet arra, hogy a magyar történelemnek vannak humanista hagyományai, amelyekről nem szabad megfeledkezni.

A horthyzmus gyalázata - nem a magyar zsidók magánügye!

Orbán a megszokott fideszes módszer szerint, jól kiszámított időzítéssel, ismét gyalázható ellenséget dobott rajongóinak. Bármi áron, a gyűlölet kötőanyagával egyben akarja tartani táborát.


Horthyt "kivételes államférfinak" titulálva Orbán pontosan tudta, hogy ezzel óriási hazai és nemzetközi felháborodást kavar. Azt is tudnia kell, hogy már nincs elég nagy csipesz ahhoz, hogy a magyarokat a szabad világból undorodva figyelő külföldiek be tudják fogni az orrukat, megkímélve magukat a Kárpát-medencéből gomolygó rezsimbűztől.

Azt is előre kiszámíthatta, hogy ezzel az újabb botránnyal újabb tápanyagot ad a rajongótáborában igen hangos és igen nagy arányban összetoborzott antiszemitáknak. Újrakezdődhet a "kormányzó úr őfőmélcságát" kivételes hérosznak gondoló "keresztény nemzeti" társaság és a "libsik" közötti vita az 1920 utáni büdöslábú antiszemita rezsimről, az örökös gyalázkodásról, fenyegetésről, a népbutító aljas rendszer szellemiségéről, amely gyalázatos törvények sorához, jogkorlátozásokhoz, a társadalom minden rétegét bűnrészessé tevő kifosztáshoz, kirabláshoz, megalázáshoz - majd a magyar történelemben példátlan tömeggyilkossághoz vezetett...

Ha a Horthy-vita ebben a mederben marad, Orbánék aljas számítása beválhat. A manipulálható rajongók megerősödhetnek meggyőződésükben, hogy Horthy nagy jótevő, "kivételes" államférfi, a nemzet talpraállítója volt, és ellene "csak" a zsidók háborognak - persze, "igazságtalanul", hiszen ababn a táborban még azt is képesek ismételgetni, hogy Horthy volt a történelem legnagyobb "zsidómentője"... (Természetesen a holokauszt-bűnt "zsidó ügyként" lesöprő vélemény elképzelhetetlenül aljas gazemberség, de ne lepődjön meg, aki ezzel tömegesen találkozna a 2017-re nagyon mélyre jutott magyar közvéleményben...)

Régi fideszes trükk ez: akinek nem rövid az emlékezete, felidézheti, hogy az 1998-2002-es első Orbán-kormány idején a sötét antiszemita MIÉP-pel is kitűnő kapcsolatokat ápolt a "polgárinak" nevezett bűnöző csoport, és ha a zsidógyűlölő csurkista frakció botrányaira kellett volna reagálni, a tisztességes kiállás helyett a (folyamatosan lezsidózott) SZDSZ-re mutogattak. Vagyis azt üzenték: "nekik, magyaroknak semmi közük ehhez az egészhez, ahogy a magyarságnak a zsidósághoz sincs köze - intézzék el egymás között  vitáikat a miépesek és a zsidók"...

Nos, ugyanezzel próbálkoznak a felújított Horthy-botrányban is. Mintha a bukott kormányzót és a vele együtt 1944-45-re történelmi katasztrófába jutott országot, az egész "keresztény-nemzeti kurzust" másképp kellene értékelni "zsidóknak és magyaroknak". Mintha létezne a "magyar társadalmon kívüli" zsidó világ, mintha nem lennénk egységes nemzet, amelynek a szabadság és a tisztességes történelmi tudat közös érdekünk. Sajnos hozzásegíti ehhez Orbánékat a sajtóban és az internetes megnyilvánulásokban látható reakció: szinte kizárólag Horthynak a magyar holokausztban játszott - borzasztó - szerepét taglalják pro és kontra.

Amikor a Zárójel szerkesztősége első kommentárjai között - javaslatomat továbbfejlesztve - egy fotógalériát tett közzé (https://zarojel.hu/orban-horthy-mosdatasahoz/) a "kiemelkedő államférfi" 1945 tavaszán látható friss nyomairól, a Dunából kiemelkedő, frissen perzselt romokról, megmutattuk: a Horthy-mosdatás nem"zsidó belügy". Horthy kormányzó a magyar történelem egyik kivételes rombolója, pusztítója. Az a katasztrófa, amibe belekormányozta Magyarországot, méltatlanná teszi érdemei bármiféle emlegetésére, szoborállításokra és a miniszterelnöki hazudozásokra.
- - -

(A szerkesztett változat megjelent a Zárójel portálon:
https://zarojel.hu/orban-tovabb-epiti-gyulolet-kastelyat/Horthy-Orbán-botrány )

A „kommunista mártírt” sértegetik? Dehogy! A nácizmus romjain épült európai rendet köpik le

 

  Július 27-én emlékeztünk a Ságvári Endre számára végzetes tűzharcra a budai Remízben. 

Ennek kapcsán elővettem egy pár hetes levelezésemet – úgy látom, blogomban kell közzétenenm, hogy valamelyes nyilvánosságot kapjon.

A Magyar Nemzetben találtam egy részletes összefoglalót Kristóf László csendőrnyomozó szerepéről a halálos összecsapásban, az 56 utáni koncepciós perről és halálos ítéletéről, majd a 2006-os rehabilitálásáról. A cikk durva torzítást tartalmazott, ezért az alábbi levelet küldtem a Magyar Nemzet szerkesztőségének:


„Tisztelt Szerkesztőség,

június 11-én hétvégi Magazinjukban közzétették Szathmáry István „Jogi szégyenfolt: Kristóf csendőrnyomozó ügye” című cikkét (lásd itt: http://mno.hu/hetvegimagazin/jogi-szegyenfolt-kristof-csendornyomozo-ugye-1346493). Kristóf Lászlóról és Ságvári Endréről – gyakran ugyanazon tények alapján – sokféle értékelést lehet olvasni, de ha csak ez lenne a mondanivalóm, nem szólnék hozzá.
Levelemet azért írom, mert közéleti vitáinkban legalább annyit célul tűzhetnénk, hogy a szemben álló véleményt igyekezzünk pontosan interpretálni. Méltatlan dolog olyan nem létező álláspont felett „győzedelmeskedni” amit előzőleg eltorzítottunk, hogy könnyebb legyen a dolgunk.

A hivatkozott cikkben tökéletesen téves a 2006 tavaszán, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklása miatt kirobbant heves tiltakozás interpretálása. „A felmentő ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból, akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének tekintették” - írja Szathmáry István. Valójában nem a felmentő ítélet, hanem annak indoklása váltotta ki a tiltakozást, és nem a „kommunista mozgalmi mártírok emlékével”, hanem az 1944 nyarán fennálló magyar rezsim és annak kiszolgálói emlékével kapcsolatban fogalmazták meg ellenvéleményüket.

Az akkori publicisztikák özöne alapján magyar-angol nyelvű kötet jelent meg,”A Ságvári-dosszié – A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam” címmel. A kötet egyik szerkesztője voltam. Mindenkinek javaslom, akit a közéleti vitákban nem elégít ki az ökölrázás és ordítozás, hogy lapozza fel. Meggyőződhet róla, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete ellen egyáltalán nem volt tiltakozás. Van tehát, amiben teljes a konszenzus: az 1959-es koncepciós per ítéletét meg kellett semmisíteni.

„A Ságvári-dosszié” kötetből kiderül: a felháborodást az indoklás váltotta ki, mert abban a Legfelsőbb Bíróság odáig merészkedett, hogy 1944-es szellemben átírta a magyar történelmet. A 2006-ban még létező Magyar Köztársaság jogrendszerének egyik tekintélyes testülete, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma kijelentette, hogy 1944. júliusában az, a csendőrnyomozó aki a Sztójay-kormány erőszakszervezetében az ellenállás elfojtásában vett részt, az jogszerűen járt el, aki pedig szembe mert szállni velük, az „törvénytelenséget” követett el.

Ma már talán meg sem lepődnénk ezen. Akkor még élénk tiltakozást váltott ki azok körében, akik úgy vélték, hogy az 1989 után kiépített magyar demokratikus rendszer a második világháború utáni európai rend, a nácik és szövetségeseik fölött kivívott győzelem rendje alapján áll, és ezt visszamenőleg senki nem írhatja át.

Akit valóban ez a vita érdekel, utána olvashat, például az említett kötetben, amelynek minden tétele megjelent 2006-2007-ben a sajtóban.

Megismétlem: a magyar közéletben alig van olyan fontos kérdés, amiben konszenzusra támaszkodhatunk. Meg kellene becsülni ezt a keveset. A Kristóf Lászlót halálra ítélő 1959-es ítéletet teljes konszenzussal utasítjuk el, az LB 2006-os ítéletét legfeljebb marginális kisebbség utasítja el egészében. Vitázzunk úgy, hogy amiben mégis egyet tudunk érteni, azt legalább ismerjük el!”

Levelemre választ nem kaptam, nem látom jelét, hogy üzenetem egészben vagy részben megjelent volna a lapban.

Legyen hát belőle blogbejegyzés!

---
SÁGVÁRI ENDRE A HORTHY-MAGYARORSZÁG RABLÓHÁBORÚJA IDEJÉN
NÉHÁNY TÉNY
A Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-i, több ezres tüntetése után a nyomozók sikertelenül próbálták elfogni Ságvári Endrét.
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Áprilistól júliusig a magyar államgépezet gettóba kényszerítette, megalázta, kirabolta, majd a halálba küldte a teljes vidéki zsidóságot, több százezer honfitársat. Ságvári Endre a tömeggyilkos magyar állam és a németek elleni ellenállást szervezte azon a nyáron. 1944. július 27-én egy titkos találkozóra ment egy budai cukrászdába, ahol a rendőr- és csendőrnyomozók rajta ütöttek. Megpróbálták letartóztatni, hogy aztán, ahogy többi foglyukkal tették, megkínozzák, kiverjék belőle a hálózat tagjainak nevét.
Ságvári ellenállt, a tűzharcban halálosan megsebesítette az egyik támadót, de ő is halálos sebet kapott.  

Az Orbán-rezsim szorgos szolgáinak szíves figyelmébe

Illiberális izénkben tüneményes gyorsasággal születnek az újabb és újabb törvények a mindenféle - belső, avagy kívülről érkező - renitensek megrendszabályozására. Az új szabályok alapján ugyancsak tüneményes gyorsasággal tárgyalják a távoli katasztrófaövezetekből ide érkező emberek ügyeit.
Alább egy hosszú részletet pötyögtem blogomra Arthur Koestler "Mint éjjeli tolvaj" című regényéből. A könyv cselekménye 1937-ben kezdődik, a kiválasztott részlet Palesztinában játszódik 1939-ben.
A piszkos munkára akkoriban is mindig akadt buzgó és kötelességtudó közeg. A jelenet egyik főszereplője, Wilmot rendőrbíró még csak nem is sátáni figura - "tulajdonképpen rendes ember", aki érti, hogy milyen dilemma elé állították.
Na és akkor mi van?... Sokra megyünk a vívódó smasszer dilemmáival.


1939. HAIFA, A BRIT URALOM ALATT - EGY ILLEGÁLIS BEVÁNDORLÁSI ÜGY TÁRGYALÁSA A RENDŐRBÍRÓSÁGON


"A tizennégy-tizenöt padsorban rendőrök és civilek, zsidók és arabok ültek elvegyülve.
Szemben velük a dobogón Mr. Wilmot, a rendőrbíró foglalt helyet, száraz, idősebb, szórakozott arckifejezésű férfi.
A dobogótól balra, derékszögben a padsorokra, két lóca állt: a vádlottak padja.

Mr. Wilmot az iratai között matatott.
- Brod...etsky, Wilhelm - olvasta. - Illegális bevándorlás. Hol van az illető?

A Joseph előtti sorban mozgolódás támadt. Egy arab rendőr felállt, és megbökte a mellette ülő vézna emberkét, aki szüntelenül a hallócsövével babrált, és hosszú, vékony nyakát nyújtogatva, fülelve igyekezett megérteni, mi folyik a teremben.
Most sietősen felállt, és a rendőrt követve átnyomakodott a vádlottak padjáig.

- Van jogi képviselője? - kérdezte a rendőrbíró.

Az első sorban felállt egy magas, sápadt férfi.

- Én képviselem, bíró úr - közölte.

- Á, Mr. Weinstein - mondta szárazon a rendőrbíró. - Mint rendesen.

- Mint rendesen, bíró úr.

Egy pillanatig némán néztek egymásra. A vádlottak padján Brodetsky a nyakát nyújtogatta, és füléhez tartotta a hallócsövet.

- Was ist los? - kiáltott fel hirtelen. - Was will man von mir?

Weinstein a vádlottak padjához lépett, és harsányan beleszólt a hallócsőbe:
- Sie müssen warten, Herr Brodetsky. Geduld.

Bodetsky idegesen rángatta a vállát. - Geduld, Geduld - ismételte.

Miután leszögezték, mi a vádlott neve, kora, születési helye és foglalkozása - a kérdésekre Brodetsky habozás nélkül, sőt buzgón válaszolt - , Mr. Wilmot felolvasta a vádat, melynek értelmében a vádlott a megjelölt napon az Assimi nevű román marhaszállító hajó fedélzetén a parti vizekre érkezett, mely hajó kétszázötvenegy személyt szállított, akik nem rendelkeztek bevándorlási engedéllyel. A parti őrség feltartóztatta a hajót, és elrendelte, hogy utasaival együtt térjen vissza romániai kikötőjébe, de engedélyezte, hogy élelmet, ivóvizet és egészségügyi ellátmányt vegyen fel, a fedélzeten ugyanis járvány tört ki. Az éjszaka leple alatt, amíg a feltartóztatott hajó a haifai kikötőben horgonyzott, a vádlott személy a vízbe ugrott és kiúszott a patra, miáltal az 1933-as bevándorlási törvényt megszegve, engedély nélkül lépett az ország területére. Egy arab őr talált rá, amint eszméletlenül feküdt a parton, és átadta a rendőrségnek.

- Bűnösnek vagy nem bűnösnek vallja magát? - kérdezte a rendőrbíró.

- Nem bűnösnek - mint rendesen - válaszolt Weinstein.

Brodetsky izgett-mozgott, miközben az éjjeliőr és a rendőrség tanúi megtették vallomásukat. Felváltva tartotta egyik és másik füléhez a hallócsövét.Szeme nyugtalanul páztázta a közönség sorait, mintha támogatást várna, de egyetlen arcon sem bírt megállapodni. Amikor a rendőrség tanúja befejezte vallomását, pillanatnyi szünet támadt, s ekkor Brodetsky megragadta ügyvédje kabátujját, és vad gesztikulálás kíséretében magyarázott valamit.

- Mit mond? - kérdezte a rendőrbíró.

- Azt mondja, hogy megverték, és azóta nem hall jól.

- Ki verte meg?

- Dachauban egy őr.

- Ez semmiféle összefüggésben nincs a váddal.

- Nincs, bíró úr. - Úgy látszott, Weinstein még hozzáfűzne valamit, de meggondolta.

Aztán a vádlott megint izgatott magyarázkodásba fogott.

- Most mit mond?

- Azt mondja, hogy a hallókészülékéből elveszett az elem, miközben ő a tengerben úszott, és kéri, adjanak neki új elemet.

Brodetsky reménykedve a rendőrbíró felé nyújtotta az ütött-kopott hallócsövet, mutatva, hogy már teljesen használhatatlan. A rendőrbíró egy pillanatra Brodetsky szemébe nézett, azután megint belemélyedt a dossziéban levő papírokba.  - Mondja meg neki, hogy erre majd később kerül sor - mondta, de fel sem pillantott.

Az ügyvéd védence felé fordult, aki engedelmesen füléhez emelte a hallócsövet. - Später - üvöltötte bele Weinstein.

- Später, später - ismételgette Brodetsky, és vállat vont.

- Kérdezze meg, óhajt-e hozzászólni az ügyhöz.

- Wünschen Sie etwas zu sagen? - üvöltötte Weinstein.

- Sagen? Sagen? Ich will zu meinem Neffen. Was ist hier los? - kérdezte idegesen Brodetsky.

- Azt mondja, hogy az unokaöcséhez akar menni, és ismételten kérdi, milyen okból hozták ebbe a terembe.

A rendőrbíró Weinsteinre nézett.

- Elmagyarázta neki, mivel vádolják?

- Többször - válaszolt Weinstein.

 - Megvizsgálták az elmeállapotát, és megállapították, hogy idegfeszültségben szenved, de épelméjű - közölte papírjaiban lapozgatva Mr. Wilmot.

    - Igen, bíró úr. - Weinstein tétovázott egy pillanatig, azután kifejezéstelen hangon hozzáfűzte: - Aligha értelmezhető az elmezavar jeleként, ha valaki menekülni szeretne az életveszélyből, és családja egyetlen túlélő tagjánál keres menedéket.

    A rendőrbíró hallgatott egy kicsit, azután megkérdezte:

    - Hol él a szóban forgó unokaöcs?

    - A Holt-tengeri Potas Részvénytársaság alkalmazottja.

    - Jelen van a közönség soraiban?

    - Nincs. Maláriával kórházban fekszik.

    Mr. Wilmot hirtelen elszánt mozdulattal összecsapta a dossziét, és hátradőlt székében.

    - Halljuk a vád képviselőjét!

    A vád képviselője, magas, jól öltözött keresztény arab, mindeddig nemigen vett részt az eljárásban. Most még fel sem állt, máris megszólalt, és két perc alatt be is fejezte a beszédét. Összegezte a tanúvallomásokat, idézte a bevándorlási törvény szövegét, és kérte, ítéljék a vádlottat hathavi börtönbüntetésre, utána pedig toloncolják ki az országból. Óvatos angolsággal beszélt: érződött, hogy naponta előadott rutinszöveget ismétel.

    Utána Weinsteinre került a sor. Szándékoltan színtelen hangon beszélt. Utalt a Németországban, Ausztriában és Csehszlovákiában végbemenő köztudomású üldözésre, minek következtében azoknak, akiknek sikerült elmenekülniük, nem maradt más választásuk, mint a lehető leggyorsabban átkelni az első elérhető határon. Ám még ha sikerült is elkerülniük a határőröket, akkor sem találtak biztonságra a túloldalon, mert a legtöbb európai ország törvényt hozott a nemkívánatos beáramlás megakadályozására, következésképpen a menekülőket a letartóztatás és kitoloncolás veszélye fenyegeti. Elkerülhetetlen tehát, hogy minden eszközzel igyekezzenek elérni annak az országnak a partjait, amelyet nemzetközi egyezmény nyilvánított Nemzeti Otthonuknak, és amely egyetlen megmaradt reménységük. Rendőri üldözésnek kitéve, útlevél és törvényes lakhely nélkül képtelenek a szabályszerű eljárást követni, azaz bevándorlási engedélyért folyamodni, és minden bizonnyal egy-két évig várni, amíg sorra kerülnek a bevándorlási kvótán. Ilyen körülmények között nevetséges "legális" és "illegális" bevándorlók között különbséget tenni.

    - Ha egy ámokfutó van a nyomomban - folytatta színtelen hangján Weinstein -, és meglátok egy arra haladó autóbuszt, felugrom a peronra, tekintet nélkül a közlekedési szabályokra. Bíró úrra bízom annak eldöntését, vajon igaza volna-e az autóbusz vezetőjének, ha lelökne a peronról, mert nem a szabályos megállóban szálltam fel a járműre.

    Elhallgatott;  majd beszédét azzal a kéréssel fejezte be, hogy a bíróság vegye tekintetbe az ügy említett vonatkozásait. Azután leült, mellényzsebéből kis dobozt vett elő, abból két tablettát, ezeket lenyelte, és betegebbnek látszott, mint valaha.

    - Was ist los? - hajolt Brodetsky ügyvédjéhez.

    - Geduld! - üvöltötte Weinstein a halócsőbe.

    - Was? Was? - kérdezgette Brodetsky a közönséget fürkészve.

    Ezután néhány formaság következett, majd Mr. Wilmot felállt, és türelmesen megvárta, míg Brodetskyt sikerül hallgatásra bírni.

    - Mint a hasonló esetekben mindig - kezdte a rendőrbíró, és közben nem nézett senkire -, ismételten kijelentem: mint rendőrbírónak, kötelességem ama büntetéseket alkalmazni, amelyeket hivatalomnál fogva hatalmamban áll kiróni annak érdekében, hogy a lehetőség szerint elrettentsük mindazokat, akik hasonló vétséget készülnek elkövetni.

    A vádlottra pillantott, aki néma izgatottságában lábujjhegyre emelkedve hintázott; majd ismét elfordította tekintetét.

    - Érzékelem Mr. Weinstein állításának igazát - folytatta, és az ügyvédre nézett -, miszerint bizonyos európai országokban fennálló körülmények menekültek tömegesnek mondható kiáramlását idézték elő az illető területről, és hogy ilyen esetben az elrettentő büntetésnek nincs meg a kívánatos hatása. Mindamellett kötelességem azon igyekezni, hogy belátásom szerint lehetőleg hasonló elrettentő hatást idézzek elő.

    Elhallgatott, megköszörülte torkát, majd hangsúlyosan folytatta:

    - Lehetséges, hogy tévedek, és hogy a hasonló esetekkel másképp kellene eljárni. Remélem, hogy ebben az ügyben fellebbezés történik, és a kérdésben magasabb fórum hoz döntést.

    Eddig Weinsteinre nézett, most azonban a vádlott felé fordult, aki füléhez tartotta hallócsövét, és nyakát nyújtogatta.

    - Fenti okok alapján a vádlottat háromhavi börtönre ítélem, a letartóztatás napjától számítva, és azzal az ajánlással fordulok a főmegbízott úr őexcellenciájához, hogy rendelje el a vádlott kitoloncolását.

    Csend támadt. Majd ismét felhangzott Brodetsky kiáltása: - Was ist los? Was ist los?

    Miközben a bíróság visszavonult, Weinstein igyekezett meggyőzni Brodetskyt, hogy engedje magát kikísérni. Az azonban nem mozdult, és egyre hangosabban kiabálta, hogy nem várhat tovább, azonnal az unokaöccséhez akar utazni. Végül két arab rendőr kivonszolta, miközben ő ügyvédje kabátujjába kapaszkodva fültépő, zokogó hangon üvöltötte:

    - Was ist los? Was ist los? Was hab' ich getan?"


//Arthur Koestler: Mint éjjeli tolvaj. Fabula Könyvkiadó, 1992. (részletek a 209-214. oldalakról)//

(Illusztrációk: szegedi bírósági jelenetek 2015 szeptemberében, fotó: Kelemen Zoltán Gergely - MTI)