A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Orbán-kormány. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Orbán-kormány. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. december 22., kedd

Eltakarítsuk Orbánék nyomait, vagy tegyük közszemlére, örökre?



A köztereinken dúló szimbólum-háborúval kapcsolatban szerintem létezne olyan megoldás, amely korrekt és békés állapotokat stabilizálna. Tömören fogalmazva: mindenki állíthassa fel saját szimbólumait, de vállalja értük a teljes felelősséget.  Az oda látogatók és az utókor számára helyezzen el tisztességes tájékoztatást arról, hogy ki és miért állított emléket egy-egy személynek, eseménynek. A korábbi rezsimek vagy ellentétes erők emlékjeleit pedig mindenki hagyja békén. Rakódjanak le így egymáson a szimbolikus rétegek, mint a lávarétegek – vagy mint a guanó...

Hóman Bálint szobra tökéletesen kifejezi a demokratikus Magyarországot legyűrő kurzus lényegét. Hóman Bálint az Orbán-rezsimnek tökéletesen megfelelő példakép. Állítsák fel, örök időkre emléket hagyva arról, kik irányítják ma az országot. Mi pedig ne a szoborállítás ellen tiltakozzunk, hanem a rezsim ellen küzdjünk. A demonstrációnak sokféle formája elképzelhető: például Budapest megmaradt tisztességes közössége válaszképpen árassza el minden nap (!) virággal a Duna-parton a Vascipők emlékhelyét...

Az Orbán-rezsim újabb szimbolikus botrányba keverte magát. A Károlyi-szobor fellógatása és Tiszapista helyére rittyentése, az ország teleszemetelése Wassalbi- és Horthy-kupacokkal, a Nyírő-provokáció, Tormay Cécile arcunkba tolása, Prohászka püspök gyűlölet-emlékművei, a Szabadság téri állami holokausztgyalázás, a rákoskeresztúri köztemető 298-as és 301-es parcellájának sorozatos, botrányos történelemtorzításai után jött Hóman Bálint szobrának ötlete.

Bátor és tisztességes civilek és demokratikus értékeket őrizni próbáló szervezetek természetesen ismét tiltakoztak, demonstráltak. (Az Orbán-kormány végül – valószínűleg a botrány villámgyors nemzetközi méretűvé dagadását látva – szokásos hazug módján, de -egyelőre – visszakozott. A Hóman-szobor hetekig kitartó erőltetése azonban mindent elmondott a rezsim természetéről. Ha nem Hóman, lesz más. Ahogy volt és maradt is már elég szégyenletes botrány...)

A tiltakozás, az ellenérzés kifejezése helyénvaló, a gyalázat ellen fel kell lépni. Ugyanakkor ismét felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljunk a hivatalos Magyarország szimbolikus nyomaihoz? Elfogadható-e, hogy az Orbán-rezsim az utókornak egyértelmű, jól látható nyomokat hagyjon szellemiségéről, tetteiről, az országot átalakító korszakáról?

Ha a szobor ellen tiltakozunk, és nem a mögötte felsorakozott rezsim ellen, abból a feltételezésből indulunk ki, hogy létezik egy antifasiszta, köztársasági demokratikus konszenzus Magyarországon, amelyet valami különös okból most megsértenének a szoborállítók – tehát figyelmeztetni kell őket és megakadályozni a téves szimbolikus gesztust. A valóság azonban más, ennél jóval egyszerűbb:
ennek a fideszes-jobbikos korszaknak világos ideológiai arculata van, ami különösen egyértelmű a magyar történelem kulcsfontosságú, a jelenkor számára is életbevágó vitapontjai kapcsán. Horthy-mosdatás, a huszadik századi magyar nemzeti-keresztény kurzus katasztrófájának elhazudása, a felelősség elkenése, minden demokratikus, a magyar nép többségének szabadulását hozó huszadik századi vívmány visszavonása, letagadása.

TGM a vita tetőpontján Legyen csak Hóman-szobor! címmel fejtette ki azt a véleményét, hogy „Ne adjunk lehetőséget a rezsimnek ahhoz, hogy hamis képet mutasson saját magáról. Tegye csak világossá, hol áll és miben hisz. ” (A TGM cikk itt: http://hvg.hu/velemeny/20151211_TGM_Legyen_csak_Homanszobor).

Én annyt teszek hozzá: általánosabban, az egymást követő korok szimbolikus jelei,  történelmi emlékeink sorsával kapcsolatban is azt látnám, ha hagynánk egymásra rakódni, mint a lávarétegeket. Vagy ahogy Esterházy Péter írta a Termelési regényben: „Baittrok elvtárs felállt – lassan, mint a guanó.” Igen, hagyjuk, hogy szép lassan, mint a guanó...

Ahogy egy korábbi publikációmban leírtam véleményemet: „...a szimbólumháborúk leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.”
(Mit kezdjünk a hazug feliratokkal? http://nol.hu/velemeny/mit-kezdjunk-a-hazug-feliratokkal-1518761 )

Utóirat:
A bejegyzésemhez mellékelt fotókon magán-válaszomat dokumentáltam – fiam segítségével - a Hóman-provokációra. Egy szál sárga rózsát és egy szűkebb lakhelyemről származó szép követ helyeztem el a Duna-parton a Vascipőknél. Örömmel láttam ott a virágokat, koszorúkat, köveket – élő emlékhely, amelynek sorsát szívükön viselik Budapest tisztességes lakói. Ezt a vonalat kellene erősíteni. Az itt élő emberek demokratikus közössége napi aktivitásával fejezze ki közös értékeink közös védelmét.












2015. szeptember 8., kedd

Afférom Hende Csabával


 (Illusztráció a közelmúlt egyik legsikeresebb Hende-portréja... Fotó: AFP / Kisbenedek Attila - a Keresztapa és hű minisztere egy hadgyakorlaton, a főkatona kukkerének állapota megérdemelt figyelmet keltett...)





Szeptember 7-én lemondott Hende Csaba

 aki honvédelmi miniszterként eddig tettestársa volt Don Orbánonak és klánjának mindabban, amit a hozzánk - illetve országunkon keresztül - menekülni próbáló emberek ellen elkövetnek. A magyarázatok szerint nem emberi nagysága és megvilágosodása a rapid távozás oka - ilyesmit senki nem is várt tőle - hanem a hülye kerítés-ötlet látványos kudarca miatt ő viszi el a balhét a hisztis főkolompos helyett...

Erről ennyit - de ha már búcsúznunk kell a sokfunkciós Hende Csabától (volt ő már főcserkész a polgári körök mozgalmában pl, előtte pedig az első Orbán-kormány igazságügyi minisztériumának politikai államtitkára), szóval a búcsú meghatott perceiben mégiscsak előveszem azt a sztorit, amelynek Hende Csaba az egyik szereplője - merthogy egy botrányos ügyet feltáró cikkemre személyesen adott kincstári választ 2001 karácsony táján.


Az ügy már nyáron eszembe jutott


ugyanis egy friss Szabad Föld cikkből ( http://www.szabadfold.hu/csalad/perre_vitt_cselekvokepesseg - Perre vitt cselekvőképesség - A hivatal levele 'jogszerű', de sérti a családot - Szerző: Borzák Tibor ) kiderült, bármit hazudozott akkoriban Hende, bárhogy próbálta csitítani a dühös és kétségbeesett családokat, ahol fogyatékos gyermeket nevelnek - a botrány botrány maradt, és egy ostoba, érzéketlen, embertelen törvény alapján azóta is nyomorgatják az érintetteket!

"HŰVÖS HANGÚ levelet kapott egy kecskeméti autista fiú édesapja (gondnoka) a gyámhivataltól. Pert helyeznek kilátásba, de nem világos, hogy pontosan ki ellen, miért és milyen törvényi alapon" - így szól az említett Szabad Föld-cikk bevezetője, a botrányt pedig így összegzik:

" Dániel gondnoka, az apuka, Fekete Róbert levelet kapott a Bács-Kiskun Megyei Kormányhivatal Kecskeméti Járási Hivatalától. Azt közlik vele, hogy gyermekvédelmi és gyámügyi feladatkörben eljáróként pert indítanak „gondnokoltja” cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezésének felülvizsgálata miatt. Ennek érdekében mindenre kiterjedő jelentést kérnek a fiú egészségi állapotáról, magatartásáról és életviteléről, s arról, hogy az apa véleménye szerint tudna-e élni a választójogával. Arról is részletes beszámolót várnak, hogy a „gondnokolt” milyen mértékben képes önmagát ellátni, mennyire érti a saját ügyeit, és rendszeres jövedelmét képes- e az elherdálás veszélye nélkül kezelni. Mindezeken túl be kell nyújtani „a gondnokság alatt álló személy” elmeállapotára vonatkozó szakorvosi véleményt, valamint kilátásba helyeznek egy helyszíni környezettanulmányt is.

– Megdöbbentő, hihetetlen, érthetetlen. Ezek jutottak először az eszembe, amikor kézhez kaptam a levelet – mondja Fekete Róbert. – Ki ellen, miért és mi alapján indítanak pert?"
(a további részletek tehát az idei nyári cikkben: http://www.szabadfold.hu/csalad/perre_vitt_cselekvokepesseg -- Perre vitt cselekvőképesség - A hivatal levele 'jogszerű', de sérti a családot -- Szerző: Borzák Tibor)


Azt pedig, hogy nincs új a nap alatt, és hogy ezt a botrányt már a törvény 2001-es megszavazása idején is előre lehetett jelezni, az alábbi Népszabadság-cikkek is megmutatják.

(Akkoriban egy állítólag "képezhetetlen középsúlyos értelmi fogyatékos" fiút nevelő kiváló aktivista barátnőm segítségével értesültem a botrányról. A cikkeket most blogomban közzéteszem - mert a NOL sok vihart megért adatbázisában sajnos nem találom - az akkori linkek már nem működnek. (Hende Csaba válaszcikkét azonban sajnos nem archiváltam - nem készültem fel a szövegek teljes eltűnésére, azóta sokat tanultam erről.)


Az első cikk a botrányt exponáló írásom,


"Megalázott családok, jogfosztott szülők" címmel, amire Hende Csaba válaszolt a már címében is hazug "Nincs jogfosztás" című írásban - erre pedig megkaptam a szerkesztőségtől a viszonválasz lehetőségét, ami meg is jelent, "Nincs egyetértés, van civil küzdelem" címmel.

Hende Csaba pedig, mint látjuk, azóta is hasonló színvonalon állt a posztokon, amelyekre Orbán odatámasztotta...

------------------

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX



Megalázott családok, jogfosztott szülők


Tamás Tibor|    Népszabadság| 2001. december 10.

Ha egy törvény csendben születik és lép hatályba, az lehet annak a jele, hogy minden rendben van vele. De az is lehet, hogy a törvény olyan elesetteket, érdekeik védelmében gyakorlatlanokat sújt, akiknek kétségbeesett tiltakozása országos szinten pont annyira hallatszik, mintha csendben maradtak volna.

A legtöbben áldásként fogadjuk megszülető gyermekeinket. Tudjuk, hogy mivel tapasztalatlanok, éretlenek, amíg fel nem nőnek, teljes jogi felelősséggel tartozunk értük. Ennek megfelelően igyekszünk mindenben úgy dönteni HELYETTÜK, hogy az ő érdekeiket szolgáljuk. Amikor gyermekünk 18 éves lesz, viszonyunk a törvény előtt megváltozik. Attól kezdve "csak" lelkiismeretünk előtt felelünk értük, jogilag már cselekvőképessé válnak.

Sok ezer szülő él azonban közöttünk, aki szellemileg súlyosan sérült gyermeket nevel. Az első és legfontosabb döntést ezek a szülők akkor hozzák meg, amikor elhatározzák, hogy nem adják állami intézménybe a gyermeket, hanem otthon gondozzák - életük végéig. Ezeket a gyerekeket is nagyon lehet szeretni, saját lehetőségeikhez képest ők is fejlődéssel hálálják meg szüleik gondoskodását, de soha nem lesznek képesek önálló és felelős döntéseket hozni. Mindig gyermekek maradnak, és szüleik mindig teljes felelősséggel rendelkező szülők.   

Eddig, ha a sérült gyerek 18 éves lett, külön szabályozás híján a szülő jogai automatikusan meghosszabbodtak. A 2001. évi XV. törvény hatálybalépésével azonban a helyzet megváltozott. Az új törvény MINDEN sérült gyermeket nevelő szülőt arra kötelez, hogy gyermeke 18. születésnapja után vesse alá magát egy bírósági eljárásnak, amelyben a gyámhatóság, kirendelt szakértők és a bíró rendelkezik a család további sorsáról. A gyermek ugyan örök gyerek marad, szülei azonban elvesztik szülői jogaikat. (Kötelességeiket és felelősségüket nem.)

Az eljárás eredménye "legjobb esetben", ha sem a jogászok, sem a kirendelt szakértők nem tévednek a család hátrányára, az lehet, hogy a bíróság megállapítja a gyermek cselekvőképtelenségét, és gondnokának kinevezi - a szülőt. Azt, aki eddig is, minden hatósági kényszer és beavatkozás nélkül helytállt.

Számtalan megalázó következménye van a szülő gondnokká minősítésének. Csak a leglényegesebbet emeljük ki: a szülő és állandó felügyeletre, irányításra, esetleg folyamatos ápolásra, etetésre, mosdatásra, öltöztetésre stb. szoruló gyereke ettől kezdve többé nem alkot jogilag védett családi egységet. Nem jár többé az a jóhiszemű védelem, amely eleve tiltja a törvénytisztelő "normális" családok magánéletébe, mindennapi döntéseibe történő hivatali beavatkozást. A szülő - azért, mert 18 évvel azelőtt úgy döntött, hogy nem hagyja sorsára sérült gyermekét - a gyámhatóság képében hivatali fölöttest kap. Ennek különösen akkor lesznek a mindennapokban érzékelhető következményei, ha "a gondnokoltnak" van vagyona, vagy ha jövedelme, járadéka, esetleg rokkantsági nyugdíja egy külön jogszabályban megszabott határ fölött van.

Ilyen esetben a hatóságnak - a sérült gyerek "képviseletében" - joga lesz a szülő döntéseit, életvezetését, pénzkezelési, megtakarítási szokásait vizsgálni, megítélni, és abba bele is szólhat. Kötelezheti például a sors által amúgy is üldözött családot arra, hogy kiadásait folyamatosan számlákkal fedezze, és ezekről a hatóság képviselőjének beszámoljon.

Vajon hány percig maradhatna hatályban egy olyan törvény, amely "egészséges" kiskorú gyermeket nevelő családokat arra kötelezne, hogy ha a kiskorú nevén személyes vagyon van, akkor a család rendszeresen számlákkal igazolja a hatóság előtt gyermekei vagyonának védelmét célzó erőfeszítéseit? A hivatkozási alap ugyanaz lehetne, mint a fogyatékos gyermekek esetében, hiszen ő is cselekvőképtelen. Egy ilyen törvényt rosszhiszeműsége miatt pillanatok alatt söpörne el a népharag.

Eddig a legszerencsésebb esetről beszéltünk, de naivitás lenne, ha teljesen elképzelhetetlennek tartanánk, hogy a hatóság téved, vagy éppen visszaélésekbe bonyolódik.

Már a régi szabályozás szerint is úgy volt, s úgy is maradt, hogy a gyámhatóság akár a család érdekeivel szemben is köteles életfogytiglan "védeni" a cselekvésképtelen fogyatékos vagyoni érdekeit. Ha például a család sorsa úgy alakul, hogy csak a fogyatékos családtag vagyonának hasznosítása vagy értékesítése révén menekülhetnének meg a nyomortól, a gyámhatóság tiltó határozata ezt akár a fogyatékos családtag haláláig meggátolhatja.

Más területen az új törvény rontott a helyzeten. Ti. ha a külső személyek körében bárkinek anyagi érdeke fűződik a fogyatékos vagyonának megkaparintásához, a kötelező gondnokság alá helyezési eljárás során megkísérelheti a szülők "lecserélését". Mivel a szülői jogok nem hosszabbíthatók meg automatikusan, a szülőnek perben kell elnyernie a gyermeke feletti gondnokság jogát. A szülőt ugyan, ha van, a törvény szerint előnyben kell részesíteni - de ettől el is lehet térni. Ez pedig korrupt szereplők sikeres összejátszása esetén, és különösen akkor, ha egy vagyon kezelési jogának megszerzése a per tétje, akár elesett, önvédelemre képtelen családok meghurcolására, kifosztására is lehetőséget ad.

Valóban vannak olyan értelmi fogyatékosok, akik idővel jobb szellemi állapotba kerülhetnek. Számukra nem megalázó zaklatás, hanem jogaik védelmére biztosított garancia, ha cselekvőképtelenségük fokát rendszeresen bírói úton kell megállapítani, és ha lehet, rendelkezési jogukat fokozatosan kiterjeszteni. A törvény mellett érvelők arra is szívesen hivatkoztak, hogy a kiszolgáltatott fogyatékosoknak jogi védelmet kell biztosítani a kötelességüket elhanyagoló szülők ellen is. Ilyenek is vannak, ezt senki sem tagadja. A gondnoksági eljárás elvileg lehetővé teszi, hogy egy szülő alkalmatlansága kiderüljön, és a hatóság javítson a fogyatékos helyzetén.

Nem vitatom a jó szándékot, de elfogadhatatlan, hogy a törvény - ahelyett, hogy kizárólag a valóban előforduló problémák megoldására keresne jogi megoldást - a hatósági eljárást olyan családok ezreire is kiterjeszti, akiknél a gyermek betegségére vonatkozó orvosi diagnózis egy szempillantás alatt egyértelművé teszi, hogy ők a cselekvőképességüket soha, semmilyen mértékben nem fogják visszanyerni. Miért kell ezeket a minden környezetváltozásra érzékeny fogyatékosokat kötelező igazságügyi orvos szakértői vizsgálattal felzaklatni - ahelyett, hogy a jog kizárólag a kétséges esetek felülvizsgálatát tenné lehetővé? Ugyanígy elfogadhatatlan, hogy olyan szülők ezreinek is bizonygatniuk kell emberségüket, áldozatkészségüket, akikkel kapcsolatban az ellenkezőjének soha semmilyen gyanúja nem merülhetett fel - s akiknek a társadalom vegzálás helyett köszönettel tartozna.
A 2001. évi XV. törvény épp annyira rosszhiszemű a szülőkkel szemben, amennyire - a naivitásig - jóhiszemű a túlzott jogkörhöz jutó állami hatóságokkal szemben. Egy demokráciához ennek éppen az ellenkezője lenne méltó   

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

http://nol.hu/archivum/archiv-42083

Nincs egyetértés, van civil küzdelem


Tamás Tibor|    Népszabadság| 2002. január 7.

December 10-én megjelent írásomban (Megalázott családok, jogfosztott szülők) a 2001. évi XV. törvényre hívtam fel a figyelmet, amely heves tiltakozást vált ki értelmi fogyatékos gyermekeiket nevelő szülőkből és segíteni szándékozó "kívülállókból" egyaránt. Hende Csaba igazságügyi politikai államtitkár válaszcikkben cáfolta állításaimat (Nincs jogfosztás, december 22.).

Az új törvény a családban nevelkedő értelmi fogyatékos gyermekek jogi helyzetét szabályozza. Mi történjen, amikor egy gyermek betölti ugyan 18. évét, de továbbra is szülői gondoskodásra szorul? A törvény ezt a sajátos helyzetet úgy próbálja rendezni, hogy kimondja, a 18 évesnél idősebb fogyatékosokat gondnokság alá kell helyezni.
Mint kiderült, Hende államtitkár úr alapvetően másként értékeli ezt a törvényt, mint én. Valójában azon vitázunk, hogy mennyire korlátozhatja az állam polgárai egy csoportját (jelen esetben a szülőket) egy másik, védelemre szoruló csoport (jelen esetben a fogyatékos gyerekek) védelmében akkor, ha e két csoport tagjai együtt ráadásul fokozott védelemre jogosult családi egységet alkotnak

Mint kifejtettem, elfogadhatatlannak tartom, hogy a törvény a problémákat minden érintettre kiterjesztett bürokratikus eljárással próbálja megoldani - ahelyett, hogy főszabályként a családok többségét kímélő megoldást vezetne be, s kizárólag jól körülhatárolt, kétes esetekben biztosítana jogot az államapparátusnak a családok életébe történő beavatkozásra. A vitatott jogszabály úgy próbálja védeni a fogyatékos családtagok érdekeit, hogy közben rászabadítja a bürokráciát a szüleikre. Miért nagy baj ez? Mert a magyar bürokrácia ezen a területen (is) rosszul működik. Gyakran éppen úgy teszi ki kifejezetten embertelen eljárásnak azokat, akiket szolgálni lenne hivatott, hogy minden hivatalnok minden szabályt pontosan betart.

Hende úr azt állítja, hogy a törvénnyel nincs probléma, és álláspontom félreértésen alapul. Úgy érvel, mintha a törvény az egyetlen létező jogi megoldást emelte volna jogerőre azzal, hogy a gyermek 18. életévének betöltése után a szülő gondnokká nyilvánítását írja elő. Holott a szülő bírói úton történő gondnokká nyilvánítása csak egy a lehetséges megoldások közül. S valószínűleg éppen ez a legbürokratikusabb eljárás.

Hende úr azt állítja, hogy a fogyatékos gyermek esetleges vagyonának állami védelmére előírt eljárás semmiben sem különbözik a kiskorúak vagyonának védelmétől. Azért talán mégis. A kiskorú ugyanis például 18 évesen hozzáfér a vagyonhoz, s így az a család teljes értékű tulajdona lesz. A haláláig cselekvőképtelen fogyatékos gyermek családja viszont soha nem szabadulhat meg a gyámhivatali felügyelettől, amely mindhalálig védi tőle a saját vagyonát. Erre a sajátos helyzetre nem ártott volna speciális, a fogyatékos érdekeit védő, s ugyanakkor a családot is kímélő jogi megoldást kidolgozni.

Van egy különösen árulkodó mondata az államtitkárnak: biztosít minket arról, hogy ha "a vagyontalan sérült emberről a családja megfelelően gondoskodik, a gyámhivatal nyilvánvalóan nem fog pert indítani a gondnokság alá helyezés végett a jövőben sem." Nem tudni, mitől "nyilvánvaló" ez. Bárki, aki elolvassa a törvényt, láthatja, hogy ilyen garancia nem szerepel benne. Nagyon nagy bizalomnak kell élni bennünk a hatóságokkal szemben, hogy ezt az ígéretet feltétel nélkül elhiggyük. Sokkal nagyobb bizalomnak, mint amekkora a törvényalkotóban élt a  fogyatékos gyerekek szüleivel szemben.

Hende úr azzal nyugtatja a közvéleményt, hogy ezt a törvényt ritkán tapasztalható széles körű társadalmi vita, egyeztetés készítette elő. Ha így van, nagy a baj a törvények előkészítésére szolgáló egyeztetési mechanizmussal. Nem elég azzal büszkélkedni, hogy milyen hosszú az egyeztetésen részt vett civil szervezetek listája. (Kérdés persze, hogy akkor is ilyen hosszú maradna-e, ha kihagynánk azokat a szervezeteket, amelyek vezetőségében újra meg újra ugyanazok a nevek bukkannak fel. Ismert jelenség ez a "civil világban".) Az előkészítés folyamatát sokkal  inkább az minősíti, hogy hány használható alternatíva kerül az országgyűlési képviselők elé. Ha az előkészítés során nem tárulnak fel az ellenvélemények, akkor a képviselők nem kapnak megfelelő támpontokat, még kevésbé figyelmeztető jelzéseket. Így megfelelő információ hiányában nem marad más lehetőségük, mint az egészet megszavazni vagy elutasítani.

Hende úr hivatkozik az Európa Tanács ajánlására is, amelynek megfelel az új törvény. Ha azonban alaposan megnézzük a hivatkozott ajánlást, az nagyon sok más megoldás előtt is nyitva hagyja a kaput. Sőt úgy vélem, az ajánlások szellemét éppen hogy más megoldás kidolgozásával szolgálták volna a törvényalkotók.

Biztos, hogy ha az érintett szülők jogait gondosabban védelmező törvényt alkottak volna a felelősök, annak előkészítése és alkalmazása sokkal több munkát követelne az állam hivatalnokaitól. A demokráciát azonban a többi között az a vonása különbözteti meg minden más rendszertől, hogy itt az államnak kell nagy erőfeszítéseket tenni polgárai szolgálata érdekében, és nem fordítva.
Hende úr válaszából egyértelműen kiderül, hogy egyáltalán nem tartja szükségesnek a vitatott törvény módosítását. Úgy látszik, a tiltakozás hangja nem jutott el hivataláig. Máris megindult azonban a harc azért, hogy a 2001. évi XV. törvény módosítására vonatkozó javaslat a lehető legrövidebb időn belül kerüljön az országgyűlési képviselők elé.

2015. augusztus 20., csütörtök

Semjén és szegény államalapító István király

Az érdeklődő közvélemény figyelmét természetesen az ragadta meg az idei gusztus20-kotmányunkünnepe-ünnepiszónoklatok kínálatából, amikor Semjén Zsolt megannyi kicsi Szent Istvánt vízionált, ahogy körbepillantott a mi népünkön...

Igaz, ami igaz, erős vízió, kitűnő anyaghoz juthattak az ünnep előestéjén a stáb tagjai.

Az én érdeklődésemet viszont inkább az keltette fel, ahogy - már megint - átirkálják a történelmet fidesz-kdnp-ék. Vagy inkább átirkálás helett "visszairkálják", a 20. század huszas-harmincas-negyvenes éveinek önsorsrontó szellemében.

Az MTI ismertetője szerint ugyanis a mi szellemi-lelki atyánk, Zsolt elmagyarázta nekünk az államalapító életművének értelmét is, így:

"Szent István a keresztény állam létrehozásával közjogi egységbe foglalta a magyar nemzetet, így a törzsek Magyarországából létrehozta az apostoli Magyar Királyságot. “Innentől kezdve ez az acélabroncs tartotta meg a kulturális értelemben vett nemzetet” – fogalmazott, hozzátéve, a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok."

Tényleg nem akarok én kekeckedni, meg nem is vagyok középkorász szakértő, de ezt az egész semjéni katyvaszt sokkal inkább a Horthy-korszak ideológiai ámokfutásához érzem közelebb, mint a kora középkori valósághoz. Magyar nemzet, sem politikai, sem kulturális, nem jött létre az államalapítás után egészen az újkori nacionalizmusok ébredéséig. A magyar koronához sokféle nép, kultúra, tartomány tartozhatott és kapcsolódott is, sokféleképpen. Középkori kötelék fűzött mindent és mindenkit a Magyar Királysághoz, aki a korona fennhatóága alá került. De ettől nem olvadt be feltétlenül a magyarságba, ezt nem is követelte senki.

A mindenkori magyar királyság fennhatóságát kellett elfogadni, vagyis az, akit akkori értelemben "magyarnak" tekintünk, egészen más, mint mai magyarság-fogalmunk.
Jó példa lehet az István király után fél évezreddel magyar nemzeti hőssé vált Zrínyiek identitása: egyszerre kiemelkedő horvátok és ugyanakkor a legnagyobb magyarok közé is beléptek török- és Habsburg- ellenes teljesítményükkel.

Szóval, ilyen okokból nem tetszik az a látszólag üres szónoki kijelentés, hogy "a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok" - nem beszélve arról, hogy mi mindent vonhat ez maga után a mai helyzetben, amikor a magyar politikai és kulturális nemzet határai egyáltalán nem esnek egybe. Amint egyetlen más nemzet esetében sincs ilyen egybeesés...

A putyinizmus agresszióinak példáján láthatjuk, hogy ha egy diktátor a maga eszközeivel "megoldást" keres az efféle kellemetlenségekre, abból mi lesz.

2015. június 25., csütörtök

Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság

Az alábbi cikkem a Népszabadság Fórum rovatában jelent meg 2001 nyarán (a linket nem találom a honlapon, ezért itt megismétlem).
Ahogy most az újabb budapesti olimpiai izgalmak kapcsán ismét elolvastam, hasonlóképpen írnám meg ma is. Talán annyit fűznék hozzá erősebben, hogy a magyar politikai rendszer és az államgépezet szétrohadása, amely az elmúlt másfél évtizedben, különösen a 2010 óta kialakult banditarezsimben kiteljesedett, garantálja, hogy egy sikeres olimpiai pályázat megvalósítása erős bűzzel járna a mi fülledt Kárpát-medencénkben...
Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság

A nyári olimpiai játékok nem egyszerűen a világ legnagyobb sporteseményét jelentik, hanem néhány évtizede a világ legnagyobb üzletét is. Az olimpia egyszerre gigantikus építési projekt, médiaünnep, nagyszabású marketingvállalkozás és a végletekig koncentrált turisztikai kampány. Az a város, amely olimpia szervezésére vállalkozik, egészen biztosan válságok és konfliktusok sorozatát hozza magára anélkül, hogy tudni lehetne, termékeny lesz-e ez a válság?
Sydney 2000 egybehangzó vélemények szerint annyira sikeres nyári olimpia volt, hogy példa lehet a jövő olimpiái számára. Arra is példa lehet azonban, hogy ilyen méretekben és időtávban mennyire nem tervezhető tökéletesen az emberi cselekvés. Irtózatos költségek és energiák befektetése ellenére is a legváratlanabb pontokon omolhat össze az előre eltervezett menetrend.

Sydney esetében az egymást erősítő szerencsés körülmények hatalmas sikerré varázsolták a nagy cirkuszt. A korábbi 
olimpiák egy része viszont mindmáig a bajok miatt maradt emlékezetes, amelyeken nem sikerült úrrá lenni.

Az előjelek a sydneyi olimpia előtt is aggasztóak voltak. A helyi közvélemény inkább aggódott, mint lelkesedett. A média a megnyitó előtti hetekig rendkívül kritikus szemmel figyelte az előkészületeket. Nem túlzás, hogy az olimpia szervezésére 1993-ban felállított szervezet, a Socog vezetője, Michael Knight kifejezetten ellenséges légkörben küzdött az akadályokkal.
Nem javította a hangulatot, hogy a szervezőknek menet közben súlyos kritikát kellett elszenvedniük a NOB-tól. Sokan a fenyegető katasztrófa előjeleként értékelték, hogy a szponzorok közül a Reebok látványosan visszalépett, és a Visa is a széles nyilvánossággal osztotta meg a Socoggal kapcsolatos negatív tapasztalatait.

Talán paradoxonnak tűnik, de azt is az elképzelhetetlen méretű vállalkozás tervezhetetlenségének jeleként értékelhetjük, hogy még a kritikusok sem tudták pontosan előre jelezni, mi várható. Végül is nem omlott össze Sydney közlekedése. Nem árnyékolta be az eseményeket az ausztrál őslakosok kilátásba helyezett tiltakozása. Az a félelem sem igazolódott, hogy az ausztrál közönség érdektelensége miatt az események nem hoznak majd megfelelő bevételt. Ezeknek éppen az ellenkezője valósult meg, ami a szervezőket is meglepte.

A Sydney 2000 szervezői képesek voltak tanulni a korábbi olimpiák kudarcaiból – különösen Montreal pénzügyi botladozásaiból és Atlanta szervezési fiaskóiból. Erőiket néhány kulcspontra összpontosították. Mindenekelőtt arra, hogy az olimpia létesítményei idejében és a tervezett költséggel felépüljenek.
Nagyon ügyeltek az olimpia idején segédkező 62000 önkéntes kiválasztására és felkészítésére is. (Atlantában csak 18 hónappal a megnyitó előtt kezdték meg a toborzást, és a játékok idején kaotikus viszonyokat teremtett, hogy az elégedetlen önkéntesek 10 százaléka lemorzsolódott.) A Sydney 2000 szervezői már 1997-ben hozzáláttak a specialisták – például az egészségügyi személyzet – kiválasztásához, és szellemes ösztönzési rendszerrel mindvégig biztosították az önkéntesek lelkes közreműködését.

Végül, de nem utolsósorban a Sydney 2000 szervezőinek a "Zöld Olimpia" meghirdetésével sikerült megtalálniuk azt a kulcsfogalmat, amely világszerte érthető és vonzó küldetést adott a város nyári olimpiájának. Már Sydney pályázatának sikerében is szerepet játszott, hogy a város a vegyipar által súlyosan elszennyezett Homebush Bay partján jelölte ki az olimpiai falu helyét, ezzel természetesen vállalva a szennyezés elhárítását. (A kitűzött célt csak részben sikerült elérni – a Greenpeace szerint a Homebush Bay ma is a világ egyik legszennyezettebb vízi útja.) Egyértelmű siker volt viszont a környezetbarát olimpiai falu felépítése. Létrejött a világ legnagyobb, kizárólag napenergiával ellátott városrésze, és arra is joggal büszkék az építők, hogy a parkosítást kizárólag helyben őshonos növényzet telepítésével végezték el.
Sydney végül is megerősödve került ki a sikeres olimpiai pályázata által magára zúdított válságból. Ebből természetesen nem következik, hogy más városok, például Budapest számára is termékeny hatású lenne egy hasonló válság az elkövetkező években. Éppúgy megvan az esélye az ellenkezőjének, a feszültségek növekedésének, a szétesésnek. A végeredmény nagyrészt a szerencsétől függ, és csak kisebb részben a vezetők színvonalától.

Nincs a világon olyan metropolisz, amely kétségbeesett erőfeszítések nélkül képes lenne 16 nap leforgása alatt a szokásos forgalmon felül 31 millió utazást lebonyolítani tömegközlekedési vonalain. (2000 őszén Sydney ekkora terhelést viselt el. Vessük ezt össze azzal, hogy a BKV összes vonalán az évente szállított utasok száma 1 milliárd 400 millió alatt van. 16 napra számítva ez az összes budapesti és város környéki járaton 61 millió utazást jelent, ami azonban eloszlik a város hatalmas területén. Nehéz elképzelni a jelenlegi napi utasforgalom felét kitevő vendégsereget, amint egy viszonylag kis területen ingázik kényelmesen és kulturált körülmények között.) Nem létezik olyan világváros, amelyet ne sodorna válságba, ha ilyen rövid időszakban egyszerre 11 ezer sportolót, 5 ezer kísérőt, 17 ezer sajtóst, a díszvendégek hadát és a versenyekre kíváncsi százezreket kell kifogástalan körülmények között vendégül látnia. (Budapest jelenleg a frissen átadott és épülő szállodákkal együtt is csak körülbelül 20 ezer nemzetközi színvonalú szálláshellyel rendelkezik.) S végül az is érdekes kérdés, bár a hajdani olimpiákkal kapcsolatban csak ritkán teszik fel, hogy az olimpia három hete után mi történik a hatalmas terhelés elviselésére kialakított kapacitásokkal. (Magyarországon, ahol átlagosan 2-4 ezer ember látogat egy-egy "első osztályú" labdarúgó-mérkőzést, és ennek tudatában is milliárdok jutnak több tízezres befogadóképességű stadionok rekonstrukciójára, még kevésbé szokás ilyeneket kérdezni, mint másutt.)

A vállalatok világában nem ismeretlen a belső szervezeti válságok tudatos gerjesztésén alapuló vezetési módszer. A krízismenedzsment azon az elven alapul, hogy a szervezet szokatlanul nehéz helyzetbe hozása – például valamilyen megrázó konfliktus tudatos kiélezésével – az egyébként nem mozgósítható energiák felszabadításával járhat. 1998 óta tapasztalhattuk, hogy Orbán Viktortól (és azoktól, akikre hallgat) nem idegen ez a felfogás. Gyakorta és kedvtelve sokkolják az országot. Nos, inkább egy olimpiai pályázat ötletével sokkoljanak, mint a demokratikus jobbközép felszámolásával. Az előbbi, ha sok esély nincs is rá, még jól is elsülhet.

Tamás Tibor
közgazdász