Egy hazug rezsim lábnyomai - Kik ölték meg Karinthy Frigyesné Böhm Arankát?

Nyilas vonulás 1944 végén -- Forrás: filmhiradokonline - id=5867

Véletlenül elém került egy 2022-es magyar tévéjáték Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos házasságáról, háttérben a huszas-harmincas évek irodalmi és kávéházi társasági életével.

Frici & Aranka  ---   https://port.hu/adatlap/film/tv/frici-aranka-frici-aranka/movie-226776


A történet nagyrészt ismert jeleneteket dolgoz fel, igyekvő fiatal színészekkel, nem túl színvonalasan. A valóság, a Karinthyék köréhez tartozó személyiségek és mindennapi életük ennél sokkal izgalmasabb volt.

Nem foglalkoznék ezzel a filmalkotással, ha a „Frici és Aranka” végén valami elképesztő történelemhamisításba nem ütköztem volna…

A történetet a filmesek időről-időre főleg budapesti archív filmrészletekkel illusztrálták. Karinthy Frigyes 1938-as halála után nagyot ugrottak az időben. Egyetlen fejezet maradt hátra: Böhm Aranka hiába reménykedett abban, hogy ő, mint „a legnagyobb magyar író özvegye”, érinthetetlen, 1944 nyarán auschwitzi transzportba kényszerítették és megölték.

A 2022-es tévéjáték szerkesztői ezt úgy „oldották meg”, hogy az 1944. október 15-i nyilaspuccs hírhedt archív felvételeit vágták be, és közvetlenül ezután elevenítették fel az 1944 júniusi (!) jelenetet, ahogy a sárga csillaggal megjelölt Böhm Arankát zsidó sorstársaival együtt összegyűjtik. Azokban a hónapokban történt ez tehát, amikor még a Horthy-rezsim működött együtt engedelmesen a megszálló nácikkal. Az államigazgatás, a hadsereg, a csendőrség nyilván már akkor is tele volt németbarát árulókkal és nyilas érzelműekkel, de 1944 áprilisától júniusig a magyar holokauszt több százezres tömeggyilkosságát NEM a nyilasok követték el. A magyar államgépezet központi és helyi tisztviselői, közigazgatási és szállítási alkalmazottak, a csendőrség és más karhatalmi szervezetek tagjai. Sok egybehangzó leírás szerint jellemzően nem kényszeredetten, hanem (különösen a megalázásban és kifosztásban) kifejezetten túlbuzgóan.

Természetesen nem kizárt, hogy  „Frici & Aranka” alkotói (rendező Tóth Tamás, forgatókönyv Vajda Anikó, producer Csáky Attila – a filmet a Sanzonfilm Kft. készítette) részéről a borzasztó emberiség elleni bűntettek közismert időrendi sorrendjének összekeverése egyszerű tudatlanságból fakad. Csakhogy a 2022-es évszám gyanút kelt: nem anakronizmus volt ez, hanem tudatos történelemhamisítás. Ami addigra már szinte beleivódott a fidesz-közeli "alkotók" tudatába.


Az Orbán-rezsim aljas hazugságai


A hatalomra törő Fidesz már sok évvel 2010-es „fülkeforradalmuk” előtt sokszor megmutatta, hogy nagyon szeretnék alapvetően átírni a 20. századi magyar történelmet. A holokausztért a nyilasok felelősségét hangsúlyozó, a Horthy-rendszer tetteit mellőző Terror Házát már 2002 elején felavatták – a csurkisták lelkes helyeslése mellett.

A 2010-ben berendezkedő kétharmados Orbán-rezsim ugyanezt folytatta – hivatalos holokauszt-megemlékezéseken kizárólag a német megszállók és a nyilasok bűneit hangsúlyozták (egyébként a rezsimmel egyúttműködést kereső nem-kormányzati szervezetek is látványosan alkalmazkodtak ehhez az új „hivatalos irányvonalhoz.”

Ma is ott éktelenkedik a Szabadság téren a „német megszállás áldozatainak” emlékműve, amely nyilvánvaló arculcsapása mindenkinek, aki tiltakozott és tiltakozik a történelemhamisítás ellen. 

A hazugság teljesen átitatta az államtól függő színházak, a filmgyártás, a „hivatalos” szemléletet terjesztő média világát. Ilyen körülmények között nem meglepő, ha a „Frici & Aranka” alkotóinak kezén simán átment egy ostoba és átlátszó történelemhamisítás.  

A tévéjáték készítésének dátuma is jellemző. 2022. Talán az Orbán-rezsim sötét történetének is mélypontja. Az európai és atlanti szövetségesektől elforduló, az Európát háborúval fenyegető, Ukrajnára támadó oroszok mellé álló aljas árulás esztendeje. Amibe aztán bele is buktak. De a „kultúrában”, a filmjeikben, a tévéjátékaikban mindörökre ott marad a rombolásuk nyoma.

Újra itt van Liska Tibor ideje

 

Oklevelem - Szarvas Pál (1995) és Farkas Zoltán (2025) után, harmadikként adományozták nekem. 

1925. október 25-én, éppen száz évvel ezelőtt született Liska Tibor.

Én vagyok a hálás harmadik

Szerencsés vagyok, hogy a nyolcvanas évek végétől korai haláláig, 1994-ig személyesen ismerhettem és dolgozhattam együtt vele. Tibor legközelebbi munkatársának, feleségének, Liskáné Pólya Lenkének köszönhetően azóta is részt vehetek a Liska Tibor szellemi örökségének gondozásával kapcsolatos munkában. Idén is megtehettem a tőlem telhetőt. Részt vehettem a Liska-centenárium fő rendezvényének, a FUGA::Budapesti Építészeti Központ Breuer Marcell termében október 17-én rendezett minikonferenciának az előkészítésében. Lenkével és Liska Tibor fiával, Liska Bencével közösen kitartóan gondoztam a Facebook-oldalunkon, az “In memoriam Liska Tibor 1925-1994” emlékoldalon indított sorozatot.

Lenke és Bence úgy ítélte meg, hogy jó munkatársuk vagyok, ezért ebben a centenáriumi évben kiérdemeltem a Személyes társadalmi tulajdoni lap adományozását tanúsító oklevél harmadik példányát. (1995-ben elsőként a legendás szentesi téeszelnök, Szarvas Pál kapta meg – másodikként, 2025. október 17-én, a FUGA rendezvényén pedig a Liska-gondolatokat legnagyobb elkötelezettséggel és hatékonysággal terjesztő kiváló újságíró, Farkas Zoltán /HVG/ vehette át. Nem lehetek eléggé hálás, hogy ebben a sorban harmadik lehetek.)   

 

Akiknek külön köszönet  jár még

Természetes, hogy óriási köszönet jár a Liska 100 konferenciát vezető Farkas Zoltánnak, a különleges oklevél második tulajdonosának, és a Szentesről Liska Tibor emlékezetéért ezúttal is Budapestre utazó Szarvas Pálnak, aki 1995-ben az első oklevelet kapta meg.

Emlékezetes perceket szerzett nekünk Chikán Attila professzor írásos üdvözlete, amit Farkas Zoltán olvasott fel. ( Itt olvasható: https://www.facebook.com/liskatibor1925/posts/pfbid02jthaWNVBqgypJmkh4pq4ebpu8A8SYCracNaurv7N88wyRmejJ6ftrSwFcHkfVrvAl ) Hálával tartozunk a támogatásáért.

A különleges estén felszólalók közül szerintem Lengyel László és Stefano Bottoni tett hozzá különösen sokat a megemlékezés sikeréhez – persze ha a fugabudapest csatornán megjelenik a teljes videófelvétel, bárki eldöntheti, hogy osztja-e véleményemet.

Nagy örömünkre velünk lehetett Liska Tibor 80-as, 90-es évekbeli olaszországi partnerei és támogatói közül Edwin Morley-Fletcher – de már nem lehetett köztünk Tibor másik olasz barátja, Domenico Mario Nuti. Fájóan hiányzott.

Liska Tibor nemzetközi fogadtatását felidézve konferenciánkon természetesen nagy hangsúlyt kapott a The Economist kiváló főszerkesztő-helyettese, Norman Macrae emléke is. Sajnos már ő sem lehetett köztünk.

Posztumusz köszönetnyilvánításaimhoz feltétlenül hozzátartozik egy csodálatos asszony, Rudas Klára emlékének felidézése is. Klára örökös, gyakran veszekedésig menően indulatos vitapartnere volt Liska Tibornak, és ez az indulata részéről a zseniális közgazdász iránti megbecsülést is jelezte. Valahányszor rápillantunk a zseniális Ökonosztát-logóra (ott látható oklevelemen is), okos és hibátlan ízlésű tervezőjére, Rudas Klárára is emlékezünk.

Őrizzük emléküket.

Asbót Kristóf, a FUGA vezetője az első pillanattól hihetetlenül erőteljes és megbízható segyítőtársnak bizonyult. Nagy köszönet jár neki is és munkatársainak a Liska100 rendezvény sikeréért.

Késő bánat, de csak utólag jutott eszembe, hogy köszönetünk jeléül az október 17-i eseményen egy üres széknek is helye lett volna az asztalnál. Eredetileg Bokros Lajos a meghívottak között volt, és hónapokkal a rendezvény előtt, amikor a gterveket készítettük, hívásunkra azonal igent is mondott. Bokros Lajos volt az, aki a nyolcvanas évek hires Liska-vitáiban a Közgázon emlékezetes lendülettel állt Liska Tibor mellé, sokkal kevésbé szkepszisét hangoztatva, mint inkább a Liska-koncepció által képviselt szabad vállalkozói szellemet méltatva. Továbbá Bokros Lajos az, aki évtizedekkel Liska Tibor halála után is igen sűrűn idézi meg nyilatkozataiban, publikációban Liska Tibort. Nagyon sajnáltuk, hogy végül is elfoglaltsága miatt nem hallgathattuk meg gondolatait a FUGA Breuer Marcell termében.

Eredetileg meghívottaink között volt Kéri László politológus is, aki szintén azonnal igent mondott korábbi meghívásunkra. Ismerve habitusát és kreativitását, nagy izgalommal vártam hozzászólásait, különösen a nyolcvanas évekről, Liska Tibor pályájának fontos és termékeny korszakáról, amelynek a Bibó kollégium egyik vezető személyiségeként Kéri László nagyon értékes tanúja. Sajnos más elfoglaltsága miatt ő sem tudott részt venni az október 17-I eseményen. Őszintén sajnáltam, hogy így alakult. Jellemzőnek tartom azonban 2025 forrongó hónapjaira, hogy Kéri László és párja ugyanolyan rendszerváltó lázban ég, és ugyanannyira beleveti magát személyesen is a változás előkészítésébe, ahogyan a nyolcvanas évek második felében tették.

Kéri László kapcsán azonnal felmerül kiváló társának, Petschnig Mária Zitának a neve is. Számunkra, Liska Tibor hívei számára ő különösen fontos, hiszen a nyolcvanas években, amikor Liska Tibornak rendkívül nagy szüksége volt a szellemi megértésre, melyben Petschnig Mária Zita kétely  nélkül állt a Liska-projekt mellé. Idén nem tudtuk felújítani vele kapcsolatunkat, de hálával tartozunk neki ezért a hajdani támogatásért. 

Nagy köszönet jár Surányi Györgynek is, aki a konferencián nem kívánt felszólalni, de biztosított bennünket arról, hogy örömmel eljön közénk. Ott volt velünk október 17-én, jelenlétével a rá jellemző nyugalommal és szilárdsággal biztosított bennünket támogatásáról.

A Liska-centenárium évadában kitartó támogatást kaptunk néhány ismert, tekintélyes értelmiségi barátunktól. Nagy örömet szerzett nekünk Horn Gábor barátunk, aki a konferencia helyszínéről adott telefoninterjút a Klubrádió emblematikus műsorában, a “megbeszéljükben” Bolgár Györgynek. (A rádiós interjú megtalálható itt: https://www.facebook.com/liskatibor1925/posts/pfbid036kCfdgY5hAqvTS2RoUUQezKep96kAtCkpfz9zaz4JV4tv6JjpzzYwVypMJUdLRrzl ) Horn Gábor a centenáriumi Liska-rendezvényről beszámolva egyetértett Bolgárral abban, hogy ma is rendkívül nagy szükségünk lenne egy olyan eredeti gondolkodóra, mint Liska Tibor.

Kitartó barátaink közül ebben a körképben Zsolnai László és Gábor R. István barátságát is szeretném kiemelni. Köszönet azért, hogy tekintélyes  támogatókként segítettek megmutatni a Liska-centenárium jelentőségét!

Nagy köszönet jár azoknak a barátainknak, akik az In memoriam Liska Tibor Facebook-oldalon követnek bennünket és teljesen megtöltötték a FUGA Breuer Marcell termét is. Benyomásaink szerint legtöbbjük a nyolcvanas évek hires Liska-vitáin is velünk tartott. Hálásak vagyunk kitartásukért.

Nehéz műfaj a köszönetnyilvánítás, mert sokkal több támogatónknak járna név szerinti köszönet. Mielőtt lezárom ezt a részt, feltétlenül meg kell említeni a hajdani Vállalkozáskutató Csoport munkatársait, akikkel Liska Tibor és Liskáné Pólya Lenke leírhatatlanul bonyolult körülmények között dolgozott évekig. Köszönet érte, Liska Tibor centenáriumán is! 

Végül, de messze nem utolsó sorban: mi, akiknek fontos Liska Tibor öröksége, valamennyien köszönettel tartozunk Lenkének, Liskáné Pólya Lenkének, aki 1969-től mindvégig a legközelebbi munkatársa volt, és halála óta is fáradhatatlanul dolgozik Liska Tibor emlékének ébren tartásáért.


Liska-játék: a határtalan kreativitás játéka


Nagyon várom, hogy a fugabudapest csatornán mielőbb hozzáférhetővé váljon az október 17-I rendezvény videófelvétele. Nehéz volt befogadni a rengeteg információt, ezért nagyon örülök, hogy utólag meg lehet majd újra nézni az egészet. Zúgott a fejem a több órás izgalmas rendezvény után, azóta is sokat morfondírozok az elhangzottakon. Sok izgalmas részletet hallottunk, és sok mindent el is szalasztottunk, szóval ezekkel még biztosan sokáig lesz feladatunk.

Addig is, ebben a blogbejegyzésben egyetlen, szerintem nagyon fontos témában próbálom megmutatni azokat a tanulságokat, amelyek 2025-ben és a jövőben számunkra Liska Tibor elméletéből következnek.

Arra figyeltem fel, hogy amikor Liska Tibor szellemi örökségéről van szó, a méltatók leginkább a társadalmi örökség szociális oldalát hangsúlyozzák. Gyakran említik a társadalmi örökség párhuzamát az alapjövedelem-javaslatokkal, illetve más hasonló baloldali elgondolásokkal. Ennek egész sor eszmetörténeti előzmánye is megmutatható. Ezek lényege a létbiztonság garantálása. Liska Tibor kétségtelenül következetesen képviselte ezt a gondolatot, kijelentve, hogy a minden újszülöttnek alanyi jogon járó társadalmi örökségnek egyik részét mindenki kizárólag a saját létfenntartására, és életpályája során az oktatási, egészségügyi és más szolgáltatások megvásárlására fordíthatja. Éppen ez az, ami kevésbé különleges Liska Tibor javaslataiban: ehhez a társadalmi örökség gondolathoz tudott könnyebben kapcsolódni eszmetörténeti és egyéb szempontból is a hazai és nemzetközi baloldal.

Ez azonban így féloldalas közelítés. Legalább ennyire fontos Liska Tibornál a társadalmi örökség másik, mostanában kevésbé hangsúlyozott része: az a tőkerész, amit az egyén kizárólag vállalkozásra, licitálásra, az erkölcsi tőkéje gyarapítására fordíthat. Az eddigi kísérletek is megmutatták, hogy hihetetlen lehetőségeket rejt magában a vállakozói képességeknek ez a felszabadítása.. A felsőtárkányi Ökland és a szakkollégiumi Liskaland kísérletek egyik legfontosabb tapasztalata (én különösen a felsőtárkányiról szóló beszámolók alapján gondolom így) az volt, hogy a Liska-játék különleges vállalkozási képességeket és a játékosok számára is meglepő kreativitást csal elő az emberekből. Egy példa: a felsőtárkányi kísérlet megmutatta, hogy nem létezik túltelített piac: amikor beindult a vállalkozók versenye, Öklandban rengeteg újság jelent meg naponta!

Az általános tanulság, hogy mindenféle emberi tevékenységet lehet licitálós vállalkozási játék keretében indítani és kibontakoztatni!!! Ha Liska Tibor ma, 2025-ben köztünk lehetne, egészen biztosan a mesterséges intelligencia (MI) robbanásszerű térnyerése felé fordulna a figyelme. Egyértelmű, hogy a robotizálással és az MI fejlődésével egyre több szakma, egyre több ember szabadul ki az alacsony szintű munkafolyamatok világából. Ez egyfelől fenyegetés, de óriási lehetőségként is felfogható. Itt az alkalom a szabad vállalkozói játék beindítására!
Liska Tibor 1994 elején, szinte végakarataként is felfoghatóan így fogalmazta meg ezt:
“Régi igazság, hogy aki dolgozik, nem ér rá keresni. Előbb-utóbb az állatokat sem illik dolgoztatni. Az embert bűn dolgoztatni, ezt csak a kizsákmányolók teszik. Sok közgazdász is átveszi a munka dicsőítésének szövegét, pedig nem a meló, hanem az alkotó tevékenység, a játékos, vidám, erőszak nélküli társadalmi rendszer illik az emberhez. Ha ennek a modelljét sikerülne kidolgozni és megvalósítani, akkor azt rendszerváltásnak lehetne nevezni.”  https://www.facebook.com/liskatibor1925/posts/pfbid022raCVFbTkgHYbXGSRMdNA1ZRWYgyawe2wVtYCBuJbfZ8dw53T4LDK2zfScJzdMcPl 

Ez a Liska-koncepció alapján szerveződő játék lehet a munka világából kiszabaduló emberek számára az önkiteljesítés lehetősége.   
Nem egyszerűen múltidézés Liska Tiborral foglalkozni.  Ezt napirenden kell tartani. Újra eljött Liska Tibor ideje.

Októberi vasárnap, A remény útja - Filmek, amelyeket fájdalmasan hiányolok

 

Minden évben eszembe jut október tizenötödike táján, hogy fontos lenne ilyentájt levetíteni (valamelyik nívós tévécsatornán vagy moziban, filmklubban) az Októberi vasárnap című klasszikus történelmi filmet. Idén, Kovács András születésének századik évfordulójára emlékezve különösen méltó lenne (lett volna). Sajnos úgy látom, a műsorszerkesztők elfelejtették ezt a történelmi önismeretünket erősítő alapfilmet.

Hasonlóan érzek egy Oscar-díjas nagy filmmel kapcsolatban, amelyet különösen a menekültekkel, bevándorlókkal kapcsolatos hisztérikus propaganda erősödése óta kézenfekvő lett volna elővenni. A remény útja című 1990-es filmről van szó, amely egy szegény török család tragikus útjáról szól Európa felé. Ez a film is el lett temetve. Még akkor sem került elő, senki nem említette, amikor Ragályi Elemértől búcsúzva mindenfelé olvashattunk azokról a nagyszerű alkotásokról, amelyek létrehozásában rendezőként vagy operatőrként részt vett. Pedig egy Oscar-díjas film talán mégis említésre méltó lenne. 

 

1945: Magyarországot le kellett győzni

 

SZÖVEGMENTÉS A BESZÁNTOTT NÉPSZABADSÁG ONLINE ARCHÍVUMBÓL.
A szélsőpolgári Fidesz politikusai és az általuk működtetett propagandasajtó már 2005-ben, Európa náci uralom alóli felszabadulásának hatvanadik évfordulóján "Európa hőseinek" nevezte a németekkel együtt harcoló magyar katonákat, akik a fideszes történelem-átírás szerint a "a keresztény Európát" védték az antifasiszta szövetség ellen. Akkor írtam az alábbi publicisztikát.


Nagy felzúdulást keltett Gyurcsány Ferenc és Hiller István egyértelmű állásfoglalása 1945-ös sorsfordulónkkal kapcsolatban: mindketten kétség nélkül felszabadulásnak minősítették a Vörös Hadsereg győzelmét a magyar területeken harcoló nácik és szövetségeseik fölött.

 

Tamás Tibor| Népszabadság| 2008. április 22. (ez a dátum pontatlan, valószínűleg egy informatikai "fejlesztés" következménye - a cikk valójában a 2005-ben kirobbant vitákra reagált -- T.T.)

 A Fidesz nem a legmagasabb szinten nyilvánított véleményt, de fővárosi frakcióvezetőjüknek – felettesei által nem cáfolt – megszólalása bízvást tekinthető "hivatalosnak". Kupper András sietett megtámadni a szocialista vezetőket, amiért felszabadulásnak nevezték az 1945-ben történteket. Kupper kizárólag az idegen hadsereg megszállása alá került magyar lakosság szenvedéseit hangsúlyozta. Szó sem lehet itt szerinte felszabadításról, még megszabadulásról sem. „Csöbörből vödörbe” – ez az események helyes értékelése a fideszes vezető szerint. 

 A fellángoló vitában váratlan segítséget kapott a fideszes vélemény: gyakorlatilag Kupper álláspontjára helyezkedett Papp László Tamás és Debreczeni József. PLT liberális, olykor szinte a doktrínerségig következetes liberális közíró, Debreczeni József pedig méltányos elemzései kapcsán a józanságukat megőrizni próbáló jobb- és baloldali demokraták számára is etalonnak számító politikai elemző. Kupper melletti kiállásuknak tehát súlya van ebben a vitában.

 A „felszabadulás”-kérdésben álláspontjuk lényege: „Budapestért 1944-45-ben nem a zsarnokság és a demokrácia erői csatáztak, hanem két totalitárius állam hadserege.” Ezért szerintük 1945-ben az történt, hogy „az egyik totális diktatúrát fölváltotta a másik.”  

 Ezzel a nézettel egy nagyon fontos ponton feltétlenül azonosulni kell: a Szovjetunió, amelynek hadserege 1945-ben itt győzelmet aratott, totalitárius állam volt, ennek minden következményével. Ahogyan a szovjetekkel szembeszálló, szétverésre érett erők is totalitárius rendszereket – a náci birodalmat és nyilas bábját – védték.

  

De itt véget is ér részemről az összhang PLT-vel és Debreczeni Józseffel, pláne Kupperral. Az ugyanis finoman szólva pontatlan, hogy ami történt, lényegét tekintve ne lett volna egyéb, mint az egyik diktatúra fölváltása a másikkal. Budapest ostroma ugyanis nem mellékesen egy világháború szörnyű epizódja volt. Egyszerűen nem lehet eltekinteni attól, hogy a hazánk területén összecsapó szereplők az egész emberiség további sorsát meghatározó színdarabban vívták harcukat.

 A Fidesztől nem meglepő a szavazótáborának szélsőséges részét kiszolgáló, szándékosan provinciális történelemszemlélet. Beleillik a legalább 1996 óta folytatott ideológiai kamikaze-játékukba, amely a jobboldali demokratákat egy táborban tartja a demokrácia szélsőjobboldali ellenségeivel. PLT és Debreczeni József részéről azonban szokatlan, hogy ilyen könnyen besétálnak ebbe a kelepcébe.

 Szinte szégyellem leírni, 1944-45 tanulsága annyira egyértelmű: Európát akkor egy széles antifasiszta koalíció a végveszélytől mentette meg. A magyar népet akkori vezetői abba a táborba terelték, amelytől meg kellett szabadítani a kontinenst, hogy egyáltalán folytatódhasson az európai történelem. 

 Az a világos demokrata elkötelezettség, amellyel a mértékadó német politikai erők – természetesen a CDU, a Fidesz testvérpártja is! – a hajdani náciellenes koalícióval együtt ünneplik a második világháborúban Németország fölött aratott győzelmet, illetve az a mértéktartás, ahogy a drezdai pusztításhoz hasonló súlyos ügyekben állást foglalnak, jelzi, hogy a németek értik ezt a történelmi tanulságot.  

A német és a magyar vérveszteség egyaránt borzalmas volt. Ez az évforduló nem a felhőtlen ünneplésé. Az egészséges európai történelmi identitásnak azonban elvárható része, hogy mindazok, akik a térdre kényszerített szövetségi rendszer tagjai voltunk, ezen az ünnepen az antifasiszta koalíció győzelme – elődeink bűnéből tőlünk is kicsikart győzelme – előtt hajtsunk fejet. Ez az évforduló erről szól, legalábbis azok szemében, akik az 1945-ben a nácikat legyőző koalícióval azonosulnak.  

A történet persze már 1945-ben folytatódott, s ennek a tanulságaival is szembe kell nézni. Az antifasiszta koalíció szétesett, és mi – ezúttal már külső kényszerek miatt – ismét egy olyan szövetségi rendszerben találtuk magunkat, amelytől, amint lehetett, meg kellett szabadulnunk.  

A Fidesz vezetői – a magyar jobboldal legrosszabb ideológiai hagyományait folytatva – tudatosan keverik össze ezt a két ügyet, hogy az utóbbival elvegyék az előbbi élét. Bízom benne, hogy jobb pillanataiban Debreczeni József és Papp László Tamás is tisztában van ezzel.

(az illusztráció forrása: Budapest ostroma 1944-1945 Facebook-oldal)

Faragó László és az elsüllyesztett magyar szociáldemokrácia emlékére

Az 1998-as Faragó László (189ö-1967) kötet egyik szerkesztőjeként idézek fel néhány nehezen elérhető emléket. Egy Tamás Gáspár Miklós-cikket és egy Strassenreiter Erzsébet-cikket mentettem ki annak idején a Népszava honlapjáról, a linkek azonban a konverziók, informatikai átalakítások megszokott, máshol is sűrűn előforduló következményeként ma már nem működnek.
Kerülőutak persze léteznek, az Arcanum szövegmentése kincset ér.
 

A két említett szöveget ma, 2025. ferbruár 25-én blogbejegyzésemben is hozzáférhetővé teszem.
Rudas Klára emlékére.

 

TGM: Kallódnak-e eleink? (Népszava, 2010, január 4.)

A 2009. december 20-i Vasárnapi Hírek mellékleteként jelent meg a Magyar Nemzet szerkesztőségéből az évek során (a fokozatos jobboldali hatalomátvétel során) eltávolított újságírók publikációja, a Régi Nemzet. Sok egyéb érdekesség mellett a kiváló sajtótörténész (egyéb érdemeiről és erényeiről máskor, másutt), Murányi Gábor ír "Régi Magyar" háborúellenes és antifasiszta "olvasói leveleiről", amelyeket a második világháború alatt közölt a régi, az óvatosan antifasiszta és nemesen konzervatív Magyar Nemzet. "Régi Magyar" nem volt más, mint Faragó László, a nevezetes szociáldemokrata köz- és szakíró, politikus, mindközönségesen: írástudó, aki a Népszava, a Szocializmus, a Haladás munkatársa, fontos szerzője volt 1948-ig, amikor a sztálinisták véget vetettek - többek között - a demokratikus szocializmus kísérletének. 1941 után persze már nem közölhette írásait még a megszokott (és közismert) álnevein - Hortobágyi, Szekszárdi - se, ezért felvette a dohogó, konzervatív, antifasiszta és antikommunista köztisztviselő írói álarcát, s így próbált az imrédysták és nyilasok ellen az idősebb úri középosztály soraiból közvéleményt toborozni.

Nagyon helyes, hogy Faragó alakját már másodszor idézi föl Murányi Gábor. Nem vagyok biztos benne, de az a benyomásom, hogy nem került a kezébe az a szűk körben terjesztett kiadvány, amelyből azért nagyon sok minden kiderül Faragó Lászlóról (a szokatlanul gondatlan szerkesztés, a hiányos irodalomjegyzék, a rengeteg sajtóhiba és névelírás ellenére). A könyv adatai: Faragó László: A demokrácia kilátásai, szerk. Jemnitz János, Székely Gábor, Bp.: Magyar Lajos Alapítvány, 1998, ISBN 963 035190 0.

Ez a hézagpótló kiadvány se feledtetheti, hogy az egyik legfontosabb magyar antifasiszta könyvet (Faragó László: Írástudók árulása - írástudók helytállása, Bp.: Népszava, 1946), amelyet Rákosi Mátyás, Sulyok Dezső, Szakasits Árpád szoros együttműködésével megjelenésekor (1946-ban!) betiltottak, azóta se merte kiadni senki a maga egészében, mert a "ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot" politikája ezt megakadályozta. Tudvalévő, hogy - szemben a szociáldemokratákkal és a radikálisokkal - az MKP szövetséget kötött a fasiszta korszakban (1938-1945) kompromittálódott értelmiségiek (főleg írók) egy részével. Amíg szociáldemokrata, radikális, liberális, sőt: kommunista ellenállókkal voltak tele Rákosi börtönei, számos fasizálódott írástudó megjelenhetett, és ez a tendencia 1956 után, a Kádár-korszakban is folytatódott. Faragó Lászlót - Kéthly Anna barátját, munkatársát, mentorát - az ötvenes években kitelepítették, s azután is elnémították. Amíg ez a könyv meg nem jelenik együtt A harmadik humanizmus és a harmadik birodalom c. nélkülözhetetlen munkájával (Bp.: Apollo, 1935), addig úgy kell vennünk, hogy Faragó László ma is be van tiltva, s tágabban: hogy az antifasiszta hagyaték 1989 óta is cenzúra alá esik.

A Népszava karácsonyi száma (2009. december 24., csütörtök) közli Várkonyi Tibor rendkívül érdekes emlékező esszéjét ("Kallódó eleink", uo.) Justus Pálról és a negyvenes évek második felének szociáldemokrata ifjúságáról. Justus Pál, akinek az életművével magam is foglalkozom - ezt egy befejezésre váró tanulmányomnak egyelőre a torzója tanúsítja - a magyarországi baloldal egyik homályba borított, rendkívül fontos alakja. Hogy milyen hatással volt környezetére, azt érzékletesen megmutatja a többnyire hűvösen fogalmazó Várkonyi Tibor megható mondata: "Justus nem tanárunk volt, mindenünk."

Justus Pálról annyit szokás tudni, hogy bori fogoly volt, baloldali szociáldemokrata, a pártfúzió híve, a Rajk-pör (eredetileg kivégzésre szánt) nyolcadrendű vádlottja, fegyenc, majd hallgatásra ítélt, művelt kiadói szerkesztő és műfordító, szüntelen államvédelmi megfigyelés, ellenőrzés alatt.

Ebből minden szó igaz, csak a lényeg hiányzik.

Justus Pál - mint annyian - Kassák Munka-köréből indult, független marxista volt, aki BALRÓL volt antisztálinista (ő méltatta nálunk először Trockij írásait, a Hitler-Sztálin [álnevén: a Molotov-Ribbentrop] paktum idején csoportjával tüntetett a budapesti szovjet ipari kiállításon Sztálin külpolitikája ellen, de a legnagyobb hatással érezhetően Karl Korsch volt rá, akit még az 1920-as évek végén zártak ki a Németországi Kommunista Pártból, amelynek egyik vezetője volt, többek között szászországi igazságügy-miniszter).

Justusnak komoly része volt benne, hogy a Szociáldemokrata Párt 1945 és 1947 közötti sorsdöntő esztendőkben - szemben a téves köztudomással - minden tekintetben BALRA állt a Rákosi, Gerő, Révai, Farkas, Rajk, Kádár vezette MKP-től, egyrészt nem mondott le a szocializmus célkitűzéséről, amelyet az MKP akkor már nem is emlegetett propagandájában (ehelyett "népi demokráciát!", "nemzeti függetlenséget!" követelt hangosan), továbbá eltökélten antinacionalista, antifasiszta és diktatúraellenes volt. Justus Pál az MKP ideológiáját - amelytől a moszkvai emigránsok visszatértekor kissé megdöbbent - megvetően csak "árvalányhajas marxizmusnak" nevezte.

Itt is fölhívnám a figyelmet egy nemrég megjelent kötetre: Justus Pál, szerk. Jemnitz János, Székely Gábor, h. n. [Bp.]: Magyar Lajos Alapítvány, é. n. [2008], ISBN 978-963-06-5591-0, ármegjelölés nélkül (kapható a Politikatörténeti Intézetben, Bp. V., Alkotmány u. 2.), számos érdekes tanulmánnyal, rövid Justus-szövegválogatással. Nagyobb könyvtárakban nyilván ez is megtalálható.

Ez se feledtetheti azonban, hogy Justus fontos munkái (A szocializmus útja: Az osztályháború új feltételei, Bp.: Népszava, 1945, a megírás éve: 1942; A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete, Bp.: Népszava, é. n. [1947] stb.) nem kaphatók, tanulmányai, esszéi, újságcikkei nincsenek összegyűjtve, az antisztálinista marxizmusnak még a létét is le lehet így tagadni.

Meg kell adni, hogy a hatalmas példányszámban terjesztett kútmérgező, délibábos, tudatlan és rosszhiszemű (többnyire horthysta vagy nyilas) áltörténeti "irodalom" mellett ezek a szinte szamizdat jellegű, rejtőzködő kis publikációk nem fejthetnek ki jelentős hatást, pláne ha a válogatás és a szöveggondozás problematikus. Az antifasiszta hagyaték szinte minden darabja így föst: a Csécsy Imre-válogatás (Radikalizmus és demokrácia, szerk., vál, bev. Valuch Tibor, Szeged: Aetas, 1988, Szalai Pál értékes utószavával) hozzáférhetetlen (ugyancsak Szalai Pál monografikus Haladás-tanulmánya kiadatlan), Ignotus Pál, Rónai Zoltán (az ő műveiből megjelent egy kis szamizdat: Rónai Zoltán: Válogatott írások, I. [a második kötet soha nem jelent meg], szerk. Jemnitz János, Harsányi Iván, Bp.: Osztrák-Magyar Történeti Vegyesbizottság, 1994, de ezek többnyire csak németből fordított írások), Böhm Vilmos háború előtti antifasiszta írásainak nincs új kiadásuk (Ignotus Pál kisebb írásai azonban megjelentek: Vissza az értelemhez, szerk. Bozóki András, Bp.: Hatodik Síp/Új Mandátum, 1997). Ugyanakkor hálásak lehetünk annak a kevés embernek, aki komolyan foglalkozik a politikai irodalom történetével ("sajtótörténet" ürügyén), így elsősorban Murányi Gábornak és Nyerges Andrásnak. Megjegyzem itt - s ez talán nem illetlenség - , hogy a följebb háromszor is említett Jemnitz János, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, nemcsak a szociáldemokrácia tudós történetírója, hanem Jemnitz Sándornak, a Népszava híres zenekritikusának, a neves zeneszerzőnek, Schönberg, Webern, Berg első komoly magyarországi értőjének a fia.

(S hogy képet nyerjünk arról, mit szokás tudni ma a demokratikus baloldal történetéről, olyan mégiscsak komolyabb lap, mint a 168 Óra, nem javítja ki, amikor levélírója - közismert és érdemdús közéleti személyiség - összetéveszti Mónus Illést, az 1930-as években az SZDP vezetőjét, a Népszava és a Szocializmus szerkesztőjét, a nyilasok által meggyilkolt vértanút, aki megnyerte a szociáldemokráciának a Szép Szó kiválóságait, József Attilát, Fejtőt, Ignotus Pált, az élő neonáci hőzöngővel, akivel sajnos közös a vezetékneve... Az önmagában nem aggasztó, hogy a szociáldemokrata Népszava karácsonyi száma Lord Giddens nevét egyetlen bekezdésben négy ízben rosszul, "Gidden"-nek írja, hiszen nem lehet mindenkinek jó vizuális memóriája, de hogy a szerkesztő nem veszi észre, holott Anthony Giddens nemcsak világhírű, hanem a magyarországi politikai vitákban is sűrűn szerepel.)

El kellene érni, hogy tőkeerős, népszerű könyvkiadó vegye kezébe az antifasiszta szellemi hagyaték gondozásának ügyét, mielőtt túlságosan is aktuálissá válnék - vagy netán túl késő...

Tamás Gáspár Miklós

 

Strassenreiter Erzsébet: Kéthly a Terror Házában (Népszava, 2010, február 17.) 

Február elején tudomásomra jutott, hogy a Terror Házában nyilvános rendezvényen bemutatják Mészáros Márta Utolsó jelentés Annáról című filmjét, és utána beszélgetésre kerül sor. No, gondoltam, végre sor kerülhet a cáfolhatatlan tényeket számba vevő, Kéthlyt és életét értékelő színvonalas vitára. A Kéthly Anna pályafutását immáron közel negyven éve kutató történészként még azt is reméltem, hogy az eddig mintegy 20-25 ezernyi oldalt kitevő dokumentációmat újabb ismeretekkel gazdagíthatom. Bevallom: a filmet az első alkalommal nem tudtam végignézni, a felénél otthagytam a vetítést, mert nemcsak unalmasnak, hanem a tényeit valótlannak tartottam. Most azonban elhatároztam, hogy végignézem, a vitában is részt veszek.

A filmet végigszenvedtem, emellett megállapíthattam, hogy a második fele még unalmasabbra, és ami ennél fontosabb, még hazugabbra sikerült, mint az első fele. Szomorúságot és felháborodást váltott ki belőlem a hamisításnak ez a foka, mert kérdezem: megengedheti-e magának egy rendező, hogy a témájául választott személy életét kitalált "adatokra" alapozza, Kéthly Anna nevének felhasználásával, kiagyalt történet alapján olyan figurát teremtsen, amelyhez az "eredetinek" semmi köze nincsen? Ez esetben a rendező egy valóban értékes szociáldemokrata nőpolitikust, Kéthly Annát feláldozta kizárólag annak érdekében, hogy saját sematikus politikai koncepcióját a Kádár-rendszerről elmondhassa. Ezt megtehette volna anélkül is, hogy olcsó filmes megoldásokkal "átlényegítse" a magyar közéletben szinte egyedülálló szociáldemokrata nőpolitikust, a magyarországi szocialista párt-, szakszervezeti és nőmozgalom kiemelkedő alakját, és primitív nőt faragjon belőle, aki az amerikai filmekből jól ismert szirupos szerelmi emlékeivel küszködik. Pedig a rendező Mészáros Mártának közel ezeroldalnyi dokumentumot és a Kéthly monográfiámból megírt részleteket adtam át. Ma már látom, hiába!

Kéthly Anna (1889-1976) munkáscsaládban született, amelyben összesen 14 gyermek látott napvilágot. Hosszú élete során tanúja lehetett a rendkívül viharos XX. század háborúinak, forradalmi és ellenforradalmi éveinek, nagy társadalmi és párt-fordulatainak, egyéni és kollektív sikereknek és bukásoknak. Ilyen körülmények között emelkedett a szociáldemokrata párt élvonalába, és évtizedeken keresztül dolgozott parlamenti képviselőként, az MSZDP/SZDP élvonalbeli politikusaként, és vívta csatáját minden lehetséges fórumon és eszközzel a Horthy-rendszer ellen. Majd küzdelmét folytatta a felszabadulás után is. Eközben a politikus asszony felelősséggel vigyázott a családjára, vette át a korán (1924-ben) elhunyt édesanyja szerepét. A csodálatos benne az volt, hogy - bár saját családot nem alapított - teljes életet élt, mélyen érző és gondolkodó, jó humorú, vidám, a művészetet, az irodalmat, a zenét kedvelő, színházba, moziba, kulturális rendezvényekre járó, társasági ember, a divatot nyomon követő igazi nőként élt. De sohasem volt Faragó Lászlónak a szeretője.

Kéthly becsülte a művelt, okos politikusokat, akik - ami az akkori politikát és közéletet uraló férfivilágban - tisztelettel elismerték intelligenciáját, erkölcsi tartását, a köz- és magánéletben tanúsított bátorságát. Baráti körében általában férfiak, mozgalmi kollégái voltak, mert a politikát "férfimunkának" tekintették, de elismerték, hogy Kéthly azonos értékű politikussá nőtte ki magát. Közülük többel barátság, kölcsönös megbecsülésen alapuló munkakapcsolat alakult ki, lakásán közös vacsorákat, teázásokat tartottak. Kéthly 33 évesen, az akkori felfogás szerint "vénkisasszonyként" került a parlamentbe, a mozgalom és a közélet élvonalába. A nála hat-hét évvel fiatalabb, nős Faragó László valóban egyik legközelebbi munkatársa, segítője lett, és a művelt, tanult, kiváló tollú, a politikában naprakész, több nyelven beszélő jogász és közgazdasági érdeklődésű Faragó sokat is segített az első beszédek összeállításában. Ellentétben másokkal, Kéthlyről nem terjedtek pletykák, az iratokban nem találni egyetlen megalapozott utalást sem, míg másokról akadnak ilyenek. Kéthlyt morálisan soha sem tudták kikezdeni. Bizonyára a csinos, a 168 centi magas, jó humorú, szép arcú Kéthly Anna sokaknak tetszett, de ő megtartotta a három lépés távolságot, s a morálisan neki és politikai pályafutásának ártható kalandokba nem bocsátkozott. Sőt az ilyen eseteket mélyen elítélte, emiatt több vezetővel nem volt hajlandó baráti kapcsolatot tartani.

Ezekről szerettem volna beszélgetni az alkotókkal, a közönséggel. A vetítés után a film alkotóinak jelenlétében kezdődött el a vita. Ez úgy zajlott, hogy a Terror Háza propagandafőnöke kérdéseket tett fel és ők igyekeztek válaszolni. Vita nem volt, valójában nem a filmről szólt a beszélgetés, hanem a Kádár-rendszerről. Nagy sokára megkérdeztem a propagandafőnöktől, hogy a hallgatóság kap-e megszólalási lehetőséget. Azt válaszolta, hogy igen.

Ekkor felálltam és közöltem, hogy az itt elhangzottakkal ellentétben Kéthly Annát, a csodálatos asszonyt a történészek nem felejtették el - mint azt Mészáros Márta évek óta állítja -, és nem az ő bűnük, hogy sokan nem tudnak róla. Csak el kellene menni valamelyik könyvtárba, és ott a katalógusban megnézni a Kéthly és a szociáldemokrata címszót, meglepődnének, hogy mennyi kartont találnának ott. Ám a film alkotói ezt tudják, hiszen a kutatásaimat átadtam, tehát megismerhették az igazi Kéthly Annát. Ami pedig a filmet illeti - folytattam -, sajnos az egész fikciókra épül, meghamisítja Kéthlyt, a politikust, a teljes életet élő embert, lesüllyeszti egy szentimentális, buta, érzelgős, szerelmes, stupid "libává".

Ezen a ponton a megdöbbent vezető propagandista főnök magához tért, észrevette, hogy én komolyan vettem a "beszélgetést". A vitát berekesztette. Kéthlynek annyi.

Strassenreiter Erzsébet (a szerző történész) /

És még egy ajánlat:

BETEKINTŐ
12. évf. 3. szám (2018)
DOI: 10.25834/BET.2018.4.3.
Varsányi Erika:
Egy élet a sok közül…
A szociáldemokrata Kovács János kálváriája 
https://betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/2018_4_varsanyi.pdf 

Meleg Büszkeség: ez a bátrak 1969-es lázadásának ünnepe

(A 2022-es Budapest Pride-on felvonuló férfi pólóján Larry Fink fotója.
"Protesters took to the streets in the aftermath of the Stonewall riots in lower Manhattan in the summer of 1969. Stonewall marked a turning point in the gay rights movement." 
Leonard Fink/The LGBT Community Center National History Archive )  

Június végén, a világ sok nagyvárosához hasonlóan Budapesten is rendszeresen nagy felvonulással tetőzik a Pride fesztivál: a helyszínen a fővárosiak, a sajtó segítségével pedig az egész világ értesülhet a Meleg Büszkeség Napját ünneplő magyar demonstrációról.
Gyakran tapasztalhatunk értetlenkedést a "büszkeség" kifejezés miatt: "mire olyan büszkék"? - kérdezgetik. A rosszindulat mellett tájékozatlanságból és félreértésből indult ki az az "ellenmozgalom" is, amely "Hetero Büszkeséget" hirdetett, mondván, "ha ők büszkék a nemi orientációjukra, mi is lehetünk ám büszkék arra, hogy heterónak születtünk".
Csakhogy a melegek ezen a felvonuláson nem arra büszkék, hogy ők nem heterók. A valóságos magyarázat egyszerű, de nem közismert.
Az alábbi rövid emlékeztetőt azoknak küldöm, akik, ha új információk más megvilágításba helyezik a dolgokat, képesek átgondolni és felülvizsgálni álláspontjukat.

A Stonewall lázadás története

A hatvanas évekig az azonos neműek iránti szexuális vonzalmat titkolni kellett, a törvények és a hatóságok üldözték azokat, akik nem voltak hajlandók rettegni és bujkálni. Így volt ez az amerikai kontinens és Nyugat-Európa demokráciáiban is. A tiltás és üldözés, ahogy az lenni szokott, az Egyesült Államokban is a korrupció és a bűnözés terepévé tette a melegek szórakozóhelyeinek féllegális szektorát. A melegek találkozóhelyei nem kapták meg a megfelelő engedélyeket, viszont folyamatos hatósági zaklatásoknak kitéve működtek ideig-óráig. A rendőrök szemérmetlenül fosztogatták a meleg szórakozóhelyek tulajdonosait, "védelmi pénzt" szedtek, bár védelemről nem igazán lehetett szó.
A melegek ismerték, "megszokták" ezt a rendszert, és megpróbáltak valahogy együttélni vele, úgy, hogy közben azért a meleg közösség is működhessen valahogy.
New York Greenich Village negyedében a Stonewall Inn szórakozóhely is egyike volt ezeknek a sanyargatott találkozóhelyeknek, Nem rendelkezett legális alkoholmérési engedéllyel, így aztán az ott kapható alkoholra hivatkozva bármikor zsarolhatták. A Stonewall nagy vonzerejének számított viszont, hogy ott engedélyezték az azonos neműek közötti táncot - a viszonyokról sokat elmond, hogy ehhez külön engedély kellett.
A Stonewall közönsége is sok razziát és tömeges letartóztatást átélt, az ilyenkor szokásos rendőri beszólásokkal és megalázásokal együtt. 1969, június 28-án azonban minden másképp alakult, mint ami addig megszokottnak számított. Az erkölcsrendészet tisztjei és civil ruhás detektívek nem sokkal éjfél után kezdték el a razziát, de valószínűleg rosszul választották meg a helyet és az időpontot. Sokféle verzió kering, mitől lett a hangulat sokkal feszültebb, mint máskor, de a lényeg, hogy akkor a bárban összegyűlt közönség nem tűrt némán. Ellenálltak, visszaszóltak, küzdöttek a rabomobilba hurcolásuk ellen. Mindezt rendőri hibák tetézték - a visszaemlékezések szerint például nem érkeztek meg időben a rabomobilok -, és a döntő tényező az volt, hogy a Christopher Streeten, a hatalmas, zegzugos háztömbben, ahol a Stonewall működött, futótűzként terjedt a zaklatás híre. A környéken nagyon sok meleg bérelt lakást, és az ott élő heterók nagy része is a helyi közösséggel érzett. Azon az 1969. júniusi éjszakán a Stonewall környékén is pattanásig feszültek az idegek, és ahogy a rendőrök a bárban bénáztak, komoly tömeg gyűlt össze odakint. Már csak egy szikra hiányzott, ami egybehangzó emlékezések szerint valamelyik bárvendég különösen elhibázott, erőszakos végighurcolása volt az utcán. A tömeg akcióba lépett, kitört a lázadás. A rendőrök visszamenekültek a Stonewallba, ahonnan csak órák múlva tudta őket kiszabadítani az erősítés. Közben az utcán szabályos összecsapások alakultak ki a tömeg ellen mozgósított különleges rendőri egységgel. (Az az időszak a vietnami háború elleni hatalmas béketüntetésektől volt hangos, a rendőrség emiatt állított fel hatékony egységeket, arra nem számítottak, hogy egyszer meleg és leszbikus tüntetők, transzvesztita táncosok ellen kell bevetni....)

Siker és büszkeség

Ami különösen megdöbbentő volt, az, hogy milyen nehezen tudták leverni a lázadást. Az első összecsapások csak reggelre értek véget, de a Christopher Streeten könnyen szét lehetett széledni, kerülni egyet az átjárókon és újra támadni. Napokig(!) tartott a Stonewall lázadás, és ez az elemi erejű mozgalom már a teljes sajtónyilvánosság előtt zajlott. Az egész szabad világ láthatta, ahogyan megkezdődött az emberiség történelmének új fejezete: a harcban megszületett a meleg felszabadítási mozgalom. A Stonewall környékén aratott sok kis győzelem, a sok váratlan, addig szokatlan egyéni kiállás, a közösség tagjainak egymásért vállalt szolidaritása kohónak bizonyult: megszületett a meleg büszkeség fogalma.

Nemzetközi mozgalom

Az amerikai kontinensen és Nyugat-Európában azonnal szolidaritási demonstrációk indultak, civil szervezetek alakultak, a jogegyenlőségért és méltóságért vívott harc új szintre lépett. Az első évfordulóra már óriási tüntetést szerveztek, ahol senki sem kérdezgette, hogy "mire büszkék ezek?", és "mit kerestek itt a lengén öltözött travi táncosok?" Egyértelmű volt, hogy ők a mozgalom hősei.
Nálunk még a Stonewall-lázadás híreit sem nagyon lehetett hallani, nemhogy hasonlót szervezni. A szokásos negyedszázados késéssel érkezett meg ez a vonat, de megérkezett.
Amerikában a Stonewall Inn Bill Clinton elnöki ciklusa idején lett Nemzeti Emlékhely. A nemzetközi egyenjogúsítási mozgalom egyik legfontosabb szimbólumává vált.
Magyarországon is, a Pride-hónapban évről évre várnak a hagyományosan vidám, színes, békés menetre  minden szabadságszerető embert, akinek fontos az egyenlő emberi méltóság ügye, és aki nem elégszik meg ostoba gyalázkodó médiumok torz "tudósításaival". Aki csak egyszer is felvonult a Budapest Pride-on, azt nem lehet többé manipulálni.

(Ez a bejegyzés szövegmentés: az eredeti a ma már nem létező zarojel.hu oldalon jelent meg 2017-ben.)

Ferge Zsuzsa: "A nyilvánosságot akkor vállalom fel, amikor úgy látom, veszély van"

A szegénység kérdésével foglalkozó legtekintélyesebb hazai szakértő a zsidóság szociológiai jellemzőiről is nyilatkozott lapunknak. „A keletről Magyarországra vándorolt ortodox zsidók túlnyomó többsége szegény volt, a nyugatról bevándorolt szefárd zsidók túlnyomó többsége sem számított azonban gazdagnak. Nem voltak ugyan szegények, de ez nem jelentett többet, mint hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelő szinten épp hogy meg tudtak élni” – fogalmazott Ferge Zsuzsa professzor.

ALEF: Köszönjük, hogy olvasóink rendelkezésére állt. Az Ön tudományos munkássága, a szegénység problémájának tudományos vizsgálata, programok és javaslatok kidolgozása önmagában is markáns közéleti szerepvállalás. Hogyan jutott el a szegénység-probléma vizsgálatához? Van ebben szerepe családi hátterének, személyes indíttatásának?
FERGE ZSUZSA szociológus, az MTA Gyermekszegénység Elleni Programjának vezetője: Tudományos témaválasztásomat, közvetlenül, biztosan nem ilyen tényezők határozták meg.
Legfontosabb hatása apámnak és anyámnak volt. Apám a Pester Lloyd felelős szerkesztője, mindketten nyelvtanárok, fantasztikusan elkötelezett liberális baloldali emberek. Nálunk sokszor téma volt a társadalom nagy csoportjainak nyomorúsága.
Nagyapám, Kecskeméti Ármin Makó főrabbija volt. Sokat voltunk náluk, sokat láttunk, saját szemünkkel tapasztaltuk a vidéki helyzetet. Nagyapámékban is óriási nyitottság volt a társadalom, szűkebb és tágabb környezetük sorsa iránt.
Aztán jött a háború, a holokauszt, ami „helyre tette” a világképemet, világossá tette, hogy a társadalom nem mézeskalács-vásár.
Aztán óhatatlanul kialakult a saját érdeklődésem. Ahogy a terepmunka és a statisztikák alapján egyre inkább értettem, hogy milyen ez az ország, annál inkább izgatott, hogy miért van ennyi igazságtalanság. S egyre inkább nőtt bennem a felháborodás.

ALEF: Van a szegénységnek jellemző etnikuma egy-egy adott korszakban, egy adott társadalomban?
FERGE ZSUZSA: Azt hiszem, nincs, bár nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Ami keveset a múlt magyarországi szegénységéről tudok, voltak a népcsoportok szerint különbségek , de etnikai ról nem beszélnék.
Legfeljebb annyit lehet ehhez hozzátenni, hogy Magyarországon évszázadok óta élnek cigányok, és jelentős részük valóban szegény volt. Ez azonban icipici kisebbség volt, nem meghatározó az egész társadalomra és a szegényekre vonatkozó állítások érvényessége szempontjából.
Azt gondolom, hogy a „szegénység arca” bizonyos történelmi helyzetekben kerül elő.
Európában a harmadik világból bevándorló népesség helyzet ad ma „arcot” a szegénységnek. Az Egyesült Államokban is külön kérdés a fekete és a spanyol ajkú népesség helyzete. Magyarország mindezekhez képest is speciális helyzetben van a régóta itt élő, de mind szegényebb cigánysággal..

ALEF: Lehet abból a szempontból különbségeket találni a magyar társadalom különböző csoportjai között, hogy mennyire védettek, vagy éppen mennyire kitettek a szegénység kockázatainak?
FERGE ZSUZSA: Elég pontosan lehet tudni, hogy mekkora kockázat, ha valaki alacsony iskolázottságú környezetből indul, illetve – többnyire az iskola hathatós közreműködésével – menet közben válik egyre esélytelenebbé; mekkora kockázat, ha valaki vidéken, faluban él; mekkora kockázat, ha valaki régen elvesztette a munkáját; ha valaki sok gyereket nevel; ha maga fogyatékos, vagy fogyatékos gyermekét, családtagját tartja el; illetve mekkora szegénységi kockázatot jelent az, ha valaki cigánynak születik. Mindez pontosan, számszerűen megmondható. A kockázatok mérhetők.

ALEF: Az antiszemita klisék szerint a zsidó közösség tipikus tagja gazdag, sikeres kapitalista. Ez a régi előítélet már a holokauszt idején is Mi volt a huszadik században a valóság - és mit lehet tudni a mai magyar zsidóság szociológiai jellemzőiről?
FERGE ZSUZSA: Soha nem kutattam közelebbről ezt a kérdést. Kovács András kollégám biztosan többet tudna erről mondani.
Amennyit én sejtek: a magyar zsidóság esetében alapvető különbség volt a keletről és nyugatról bevándorlók között. Keleti irányból ortodox, vallásos zsidók érkeztek, nyugatról jellemzően emancipálódó csoportok vándoroltak Magyarországra.
Az írástudás általános volt, de a keletről jövő ortodoxok túlnyomó többsége ezt a hagyományos tudást „nem-piaci” célokra használta. Túlnyomó részük szegény maradt. A közülük kikerülő vállalkozók, kereskedők sem tudtak jellemzően továbblépni a helyi kiskereskedő-kocsmáros sorsnál., esetleg a vándorkereskedésnél.
A nyugatról érkező zsidók az írástudást az emancipáció szolgálatába állították, és ez jellemzően sikeres útnak bizonyult. Megkönnyítette a dolgukat az a közismert speciális magyar helyzet, hogy a dzsentrik Széchenyi intelmei ellenére gyűlölték a kereskedelmet, ipart, lenézték az értelmiségi pályákat, így bőven hagytak érvényesülési lehetőséget a feltörekvő zsidó fiataloknak. A magyarországi zsidók ezért túl voltak reprezentálva ezeken a pályákon.
A nyugatról bevándorolt szefárd zsidók túlnyomó többsége sem számított azonban gazdagnak. Természetesen voltak kiemelkedően gazdag és sikeres dinasztiák. DeA amennyire én meg tudom ítélni, a többség nem volt ak ugyan szegények, de ez nem jelentett többet, mint hogy a társadalmi elvárásoknak megfelelő „középosztályi” szinten tudtak élni.

ALEF: A magyar zsidóságot a 20. században kétszer is megfosztották vagyonától. Először a holokauszt folyamatában, a megsemmisítés előkészítéseként a szó szoros értelmében kirabolták őket. Később a túlélőket – a kommunista párt ideológiája alapján, és ezúttal minden más magántulajdonossal együtt – az alapos államosítással tették tulajdon-nélkülivé. Mennyire tudta ezt kiheverni a magyar zsidó közösség?
FERGE ZSUZSA: Erre a kérdésre nem tudok felelni. A holokauszt esetében feltétlenül meg kell említeni, hogy csak azoknak számított egyáltalán hosszú távon a vagyonuk eltulajdonítása, akik túlélték. Más kérdés a későbbi államosítás. Az államosításokat a többség valószínűleg kiheverte. Olyanról is tudok, aki egyet is értett az új rendszer magántulajdon-ellenessségével.

ALEF: A magyar szociológusok a Kádár-rendszer idején szembeszálltak a "hivatalos" állásponttal, és feltárták az iskolarendszernek a társadalmi szakadékot mélyítő szerepét. Ma egy olyan rendszerben végzik kutatásaikat és tesznek javaslatokat, amelynek megszüntethetetlen alapjellemzője, hogy jelentős csoportok maradnak munka nélkül, fölösleges emberként kiszorítva. Szociológus professzorként van mondanivalója a társadalmi rendszerek különbségéről?
FERGE ZSUZSA: Nagyon markáns különbség, hogy az előző rendszerben az egyenlőtlenségeknek volt felső korlátjuk, éppen a tulajdonkorlátozás miatt, és lényegében volt alsó korlát is, amit a mesterségesen fenntartott, de rendkívül fontos teljes foglalkoztatás garantált. A társadalom elenyésző töredéke kivételével mindenkinek volt lényegében biztonságos jövedelme, amelyből a furcsán torz árrendszer mellett éppen futotta élelmiszerre és a rezsire.
A rendszerváltás után mindez gyökeresen megváltozott. Eltűnt az egyenlőtlenségek felső korlátja is, de a szegénység-kutatót az alsó korlát hiánya érdekli igazán. Ebben a rendszerben olyan feneketlen mélységbe lehet kerülni, amit valamikor úgy neveztek, hogy a nyomorba süllyedő családok, gyermekeikkel együtt, földönfutókká lettek. Csakhogy lassan már a földönfutás is lehetetlen lesz, hiszen a legszegényebbeket mindenhonnan kitiltják.
Az egyenlőtlenségek alsó korlátjának hiánya ezért katasztrofális.

ALEF: Kecskeméti Ármin rabbi emlékének meggyalázása, majd fővárosi értelmiségiek bátor kiállása kapcsán az egész ország értesülhetett arról, hogy önnek mennyire fontosak a családi tradíciók. Közéletünk torzulása miatt rákényszerült erre a nyilvános kiállásra, vagy mindig is ugyanígy ápolta a családi hagyományokat - csak most értesült róla a nyilvánosság?
FERGE ZSUZSA: Férjem nem volt zsidó, aminek számunkra nem volt jelentősége. Az viszont az első perctől kezdve magától értetődő volt, hogy én teljes mértékben, tudatosan vállalom zsidó gyökereimet, miközben nem vagyok vallásos. Úgy fogalmazhatjuk meg, hogy zsidóként vállaltam kulturális önazonosságomat.
Ez a családban mindig általános és elfogadott volt. Akkor is, amikor a családokban ezt inkább titkolták, akkor is, amikor a zsidó származást számon tartani politikailag nem volt ildomos.
Mindennek nyilvánosság elé kerülése más kérdés. Számomra a származás sokáig nem volt a nyilvánosság kérdése, mert egyszerűen nem volt fontos.
A nyilvánosságot akkor vállalom fel, amikor úgy látom, veszély van . A makói eset egyértelműen ilyen helyzet volt.

ALEF: Magyar tudósként találkozott-e valaha azzal, hogy zsidó származásának akár pozitív, akár negatív értelemben jelentősége volt?
FERGE ZSUZSA: Nem hinném, hogy valaha is akár előnyöm, akár hátrányom származott volna származásomból a tudományos közéletben. Én magam biztosan nem értesültem arról, hogy ez a szempont bármilyen formában előkerült volna velem kapcsolatban. Azt, hogy a hátam mögött felmerült-e ilyesmi, nem tudhatom, de szemtől-szemben soha, semmilyen formában nem tapasztaltam ennek jelét.
A közéletben is szerepet vállaló személyként „természetesen” kapok névtelen, gyalázkodó üzeneteket, de tudósként soha nem fordult elő velem hasonló atrocitás. Igaz, olykor nehéz különválasztani a kétféle szerepvállalás következményeit, hiszen ha nyilvánosság előtt beszélek a szegények helyzetének javításáról vagy a szociálpolitika megfontolatlan átalakításairól, ez sokféle ellenérzést kelthet, gyalázkodást is szülhet.

(Az interjút 2010 májusában készítettem az akkor rövid ideig interneten működő Alef magazin számára. A link ma már nem vezet sehová, a cikk a szervezeti változásokkal és az Alef archívummal együtt eltűnt. Ferge Zsuzsa 2024. április 5-én bekövetkezett halála indított arra, hogy elvégezzem ezt a szövegmentést.)