Októberi vasárnap, A remény útja - Filmek, amelyeket fájdalmasan hiányolok

 

Minden évben eszembe jut október tizenötödike táján, hogy fontos lenne ilyentájt levetíteni (valamelyik nívós tévécsatornán vagy moziban, filmklubban) az Októberi vasárnap című klasszikus történelmi filmet. Idén, Kovács András születésének századik évfordulójára emlékezve különösen méltó lenne (lett volna). Sajnos úgy látom, a műsorszerkesztők elfelejtették ezt a történelmi önismeretünket erősítő alapfilmet.

Hasonlóan érzek egy Oscar-díjas nagy filmmel kapcsolatban, amelyet különösen a menekültekkel, bevándorlókkal kapcsolatos hisztérikus propaganda erősödése óta kézenfekvő lett volna elővenni. A remény útja című 1990-es filmről van szó, amely egy szegény török család tragikus útjáról szól Európa felé. Ez a film is el lett temetve. Még akkor sem került elő, senki nem említette, amikor Ragályi Elemértől búcsúzva mindenfelé olvashattunk azokról a nagyszerű alkotásokról, amelyek létrehozásában rendezőként vagy operatőrként részt vett. Pedig egy Oscar-díjas film talán mégis említésre méltó lenne. 

 

Ságvári emléke - Kire számíthat, aki szembeszáll az ultrajobb terrorral?

Július 27-én évről-évre megemlékezést és díjátadást rendeznek a budai Remíz étteremben. A helyszín és az időpont alapján könnyű megfejteni, kire és milyen eseményre emlékeznek évről-évre.

2017. július 27-én ismét összegyűltek a budai Remíz étteremben azok, akik ébren akarják tartani Ságvári Endre emlékét. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Ságvári természetesen nem „terrorista” volt, hanem a nácibarát rezsimek ellen 1944 nyarára létrejött nemzetközi szövetség magyar harcosa. 1944. július 27-én a mai Remíz helyén működő cukrászda kertjében a tömeggyilkos Horthy-rendszer elleni antifasiszta ellenállás egyik vezetője vívott tűzharcot a nácikat kiszolgáló kínzó-vallató-deportáló gépezet rendőreivel és csendőreivel.

Az idei évfordulóra ismét a Nagy Imre Társaság Budapesti Szevezete (NITBSz) hirdetett megemlékezést. Facebook-felhívásuk szerint megemlékeztek „a 73 évvel ezelőtt meggyilkolt, fegyveres ellenálló Ságvári Endréről, akinek emléktábláját háromszor is széttörték.
Ebből az alkalomból a NITBSz Libik György díjjal tünteti ki Konok Péter történészt, publicistát.”



Libik, Andrassew, Csillag, Szele, Láng, Konok

A díj névadója, Libik György sajnos nem közismert személyiség. Donáth Ferenc, a NITBSz elnöke a 2012-es alapításkor így foglalta össze, ki volt Libik György és milyen elvek szerint adományozzák a díjat: Libik György, „Raul Wallenberg munkatársa, a bátorságáról nevezetes sportoló emlékére alapította a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete.
A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak,  szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus,  a diktatúra képviselőivel. Rájuk büszkék vagyunk, mert bátrabbak és szabadabbak, mint kortársaik, mert bíznak önnön és mások emberségében. 
A díjat elsőként 2012. augusztus 23-án Andrassew Ivánnak  adományozta a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete. ”

A Libik György díj eddigi díjazottjait így méltatja Donáth Ferenc:
„Andrassew Iván emléke kötelez: egy tapodtat sem engedni az embertelenségnek! Amikor több más újságíróval együtt Ivánt is megfenyegették a "goj motorosok", rajta kívül mindenki tárgyalásba bocsátkozott velük, csak Iván nem. Ő állt a galeri elébe lent az utcán. Ő kapta az első Libik György díjat. Magasra került a léc.
Csillag Ádám, TGM, Szele Tamás, Láng Judit méltó követője volt Ivánnak.
Ádámot "se vasbilincs, se kőböl vert falak" nem akadályozhatják meg, hogy dokumentálja a civilek megmozdulásait. Se fájdalom, se fáradtság nem tántorítja el céljától, hogy humanizálja a kortársakat, és árnyalja az emlékezetet.
TGM változtathatta filozófiai nézeteit, de az emberi jogokért, sorsokért, és esélyekért éppen úgy elkötelezett most, mint korábban bármikor. A független és távlatos gondolkodás művésze maradt.
Szele Tamás sem válhat "törökké", nincs az a hatóság; sem román, sem orbanisztáni, amely maga alá gyűrhetné. Ő olyan , mint a Török Bálint idézet: " ha mindenki törökké lesz én akkor se".
Láng Judit ,- e kitűnő sorban egyedüli nő,- az esélyegyenlőség elkötelezettje, aki tehetségét, íráskészségét az esélytelenek ügyének szolgálatába állítja. Konok Péter már réges-régen megérdemli őszinte elismerésünket. Tudásával is. Tehetségével is. De legfőképpen valójával, minden megnyilvánulásával.”

A július 27-i átadó ünnepségen az idei díjazott, Konok Péter méltatását Szele Tamás újságíró vállalta. A szellemes, színvonalas szöveg megjelent a huppa.hu portálon. http://huppa.hu/konok-peter-libik-dijas/



A Ságvári-hagyomány
A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete sok éve őrzi a július 27-i megemlékezés hagyományát. Emléktábla nem jelöli a helyet – azt az 1944-es tömeggyilkos bábrezsim mai szellemi örökösei rendszeresen összetörték. A Remízben minden július 27-én egybegyűlő tömeg azonban a jelenlétével emlékeztet arra, hogy a magyar történelemnek vannak humanista hagyományai, amelyekről nem szabad megfeledkezni.

A horthyzmus gyalázata - nem a magyar zsidók magánügye!

Orbán a megszokott fideszes módszer szerint, jól kiszámított időzítéssel, ismét gyalázható ellenséget dobott rajongóinak. Bármi áron, a gyűlölet kötőanyagával egyben akarja tartani táborát.


Horthyt "kivételes államférfinak" titulálva Orbán pontosan tudta, hogy ezzel óriási hazai és nemzetközi felháborodást kavar. Azt is tudnia kell, hogy már nincs elég nagy csipesz ahhoz, hogy a magyarokat a szabad világból undorodva figyelő külföldiek be tudják fogni az orrukat, megkímélve magukat a Kárpát-medencéből gomolygó rezsimbűztől.

Azt is előre kiszámíthatta, hogy ezzel az újabb botránnyal újabb tápanyagot ad a rajongótáborában igen hangos és igen nagy arányban összetoborzott antiszemitáknak. Újrakezdődhet a "kormányzó úr őfőmélcságát" kivételes hérosznak gondoló "keresztény nemzeti" társaság és a "libsik" közötti vita az 1920 utáni büdöslábú antiszemita rezsimről, az örökös gyalázkodásról, fenyegetésről, a népbutító aljas rendszer szellemiségéről, amely gyalázatos törvények sorához, jogkorlátozásokhoz, a társadalom minden rétegét bűnrészessé tevő kifosztáshoz, kirabláshoz, megalázáshoz - majd a magyar történelemben példátlan tömeggyilkossághoz vezetett...

Ha a Horthy-vita ebben a mederben marad, Orbánék aljas számítása beválhat. A manipulálható rajongók megerősödhetnek meggyőződésükben, hogy Horthy nagy jótevő, "kivételes" államférfi, a nemzet talpraállítója volt, és ellene "csak" a zsidók háborognak - persze, "igazságtalanul", hiszen ababn a táborban még azt is képesek ismételgetni, hogy Horthy volt a történelem legnagyobb "zsidómentője"... (Természetesen a holokauszt-bűnt "zsidó ügyként" lesöprő vélemény elképzelhetetlenül aljas gazemberség, de ne lepődjön meg, aki ezzel tömegesen találkozna a 2017-re nagyon mélyre jutott magyar közvéleményben...)

Régi fideszes trükk ez: akinek nem rövid az emlékezete, felidézheti, hogy az 1998-2002-es első Orbán-kormány idején a sötét antiszemita MIÉP-pel is kitűnő kapcsolatokat ápolt a "polgárinak" nevezett bűnöző csoport, és ha a zsidógyűlölő csurkista frakció botrányaira kellett volna reagálni, a tisztességes kiállás helyett a (folyamatosan lezsidózott) SZDSZ-re mutogattak. Vagyis azt üzenték: "nekik, magyaroknak semmi közük ehhez az egészhez, ahogy a magyarságnak a zsidósághoz sincs köze - intézzék el egymás között  vitáikat a miépesek és a zsidók"...

Nos, ugyanezzel próbálkoznak a felújított Horthy-botrányban is. Mintha a bukott kormányzót és a vele együtt 1944-45-re történelmi katasztrófába jutott országot, az egész "keresztény-nemzeti kurzust" másképp kellene értékelni "zsidóknak és magyaroknak". Mintha létezne a "magyar társadalmon kívüli" zsidó világ, mintha nem lennénk egységes nemzet, amelynek a szabadság és a tisztességes történelmi tudat közös érdekünk. Sajnos hozzásegíti ehhez Orbánékat a sajtóban és az internetes megnyilvánulásokban látható reakció: szinte kizárólag Horthynak a magyar holokausztban játszott - borzasztó - szerepét taglalják pro és kontra.

Amikor a Zárójel szerkesztősége első kommentárjai között - javaslatomat továbbfejlesztve - egy fotógalériát tett közzé (https://zarojel.hu/orban-horthy-mosdatasahoz/) a "kiemelkedő államférfi" 1945 tavaszán látható friss nyomairól, a Dunából kiemelkedő, frissen perzselt romokról, megmutattuk: a Horthy-mosdatás nem"zsidó belügy". Horthy kormányzó a magyar történelem egyik kivételes rombolója, pusztítója. Az a katasztrófa, amibe belekormányozta Magyarországot, méltatlanná teszi érdemei bármiféle emlegetésére, szoborállításokra és a miniszterelnöki hazudozásokra.
- - -

(A szerkesztett változat megjelent a Zárójel portálon:
https://zarojel.hu/orban-tovabb-epiti-gyulolet-kastelyat/Horthy-Orbán-botrány )

Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...

Június 16-a van. Jó pár nappal ezelőtti élményemről összeállított jegyzeteimet teszem fel blogomra az évforduló napján.

Az OSA Archívumban, az Eleven Emlékmű csoport szervezésében láthattam egy portréfilmet ifjabb Bibó Istvánról, felmenőiről, családtörténetéről.

----------------------

Korábban már volt alkalmam ifj Bibó Istvánt meghallgatni, akkor is, most is lenyűgöző, ahogyan édesapjának stílusát, emberi és intellektuális színvonalát személyében tovább viszi.
A filmből egyébként - sajnos - Bibó Istvánról tudunk meg viszonylag a legkevesebbet, legalábbis kevés újat - műsoridőben és hangsúlyban is a nagyapa, Ravasz László püspök hazai zsidósággal szemben elkövetett bűneiről, a megbánásról, a szembenézés kérdéséről esik a legtöbb szó - és ez egyáltalán nem érdektelen.

-------------------------------

2016 június 2.

Eleven Emlékmű szervezésében az OSA Archívumban vetítés:
„Bibó István filmje” - készítette Kádár Éva, Németh Annamária, Hosszú Gyula

https://www.facebook.com/events/477932602405036/

76 perces

ifj Bibó István művészettörténész mesél emlékeiről, apjáról és nagyapjáról

BIBÓRÓL:

- 1957 elején megszűntek a kivégzések, áprilisig csönd – március 15-én a Kossuth-díjasok névsora kellemes meglepetés: ez már a konszolidáció? Reménykedtek, Bibó is. Márc 15 körül nagy viták, szabad-e elfogadni a díjat (Illyés, Németh László, Fülep Lajos, Borsos Miklós pl) – de hát hogy jönne ő ahhoz, hogy évtizedekkel idősebb nagy öregeknek megmondja, szabad-e elfogadni... Aztán az újabb kivégzésekről érkező hírek kapcsán Bibó felsóhajtott: - talán mégsem kellett volna elfogadni...

- 1968-ban a fia megkéri, hogy neki és barátainak tartson egy kis házi előadást, politikáról, hitről. Bibó „elég rendesen felkészült”.... Egy dolgot emelt ki a filmben a fia: „szabadgondolkodó keresztyén vagyok” mondta Bibó – fontos a sorrend, nem keresztyén szabadgondolkodó.

- 1944-ben Bibó jelen volt, amikor Ravasz László püspök a családtagjaival Bibliát olvasott: az ószövetségi rész arról szólt, hogy a zsidók írmag nélkül kiirtottak egy szomszédos népet. „Egyik, nem éppen a legokosabb nagynéném megjegyezte, hogy na most a zsidók is megkapják...” Bibó a fiának erről elmondta, hogy emlékezetes: Ravasz László egy hanggal, egy gesztussal sem jelezte, hogy álljon le, és nézzen magába...
(Bibó és apósa viszonyáról: rendkívül nagy távolság a nézetek között, Ravasz László a konzervatív úri osztály képviselője, Bibó, ahogy önmagát meghatározta, szabadgondolkodó keresztyén, nyitott a baloldal felé is – ifj Bibó azonban nem emlékszik parázs vitákra. Ahogy megfogalmazza, Bibót a Ravasz-család el- és befogadta, Bibó rendkívül tisztelettudó viszonyt ápolt a családtagokkal – és mint mondta, „az emberi színvonal” is tökéletesen kezelhetővé tette a különbségeket.
Miközben, mint ifj Bibó utal rá, a „Zsidókérdés” tanulmánynak már az első oldalain teljesen egyértelművé teszi Bibó, hogy mi a véleménye arról a magyar nemz-ker úri osztályról, amelynek Ravasz László püspök vezető képviselője volt...)

- Bibó letartóztatása után: semmiféle információ nincs a családnak – anyuka a Szabad Európa sistergős-sercegős adásából próbál esténként tájékozódni...
Nagy Imre kivégzése után döbbentek rá, hogy itt akár halálos ítélet is lehet – miért ne?...
A szentendrei piacon szólt Bibó Istvánnénak egy ismerős, hogy „a Bibó-perben van egy halálos ítélet”... Kétségbeesve megkeresték az ügyvédet (ezt az egyet valamiért tudhatták, hogy kit rendeltek ki... ő azonban közölte, hogy nem adhat információt, nem is adott...) - ezután kerülő úton szereztek információt az ítéletekről – és amikor kiderült, hogy a kivégzés-pletyka téves volt, a súlyos börtönbüntetés szinte megnyugvás volt...

- amikor Bibó a börtönben ült, egyszer egy gödöllői parasztember jött a Szemlőhegy utcába. A fiúval beszélt: elmondta, hogy 1948-ban hallotta előadást tartani Bibót egy parasztpárti gyűlésükön,örökre emlékszik rá, most hallotta, hogy börtönben van, és hozott egy zsák lisztet, három méter kolbászt, élelmet. Fülep Lajos pedig az egyetemen beszélgetett el az ijfú Bibóval, elmondta, hogy mennyire kiváló embernek tartja az apját, és egyhavi nyugdíját (3 ezer forintot) küldte az egyedül maradt anyukának. Ezt a fiú anyjának és nagyapjának mesélte el, apjával szabadulása után nem került szóba. Eljutott Bibóhoz, hogy Fülep milyen jóindulatúan emlegette („nincs nap, hogy ne gondolnék Bibőra” - de csak Fülep 1970-es halála után mondta el a fia, hogy ő is a nagylelkű segítők között volt... Bibó Istvánt ez elszomorította, bűntudatot keltett benne...
A filmben említi még Illyés Gyuláék segítségét: Illyés lánya 57-ben befejezte a franciaországi gimit, de itt is érettségit kellett tennie. Ifjú Bibó korrepetálta matekból, 10 frt-os óradíjjal. Hó végén mindig a megállapodás szerinti háromszorosát kapta...

- Emlék Ortutayról: a koalíciós korból maradt tisztelet és ismeretség alapján a család a börtönévek alatt kapcsolatba lépett vele. Ifjabb Bibó édesanyja elmondása alapján keserűen emlegeti, hogy Ortutay ugyan nem volt elutasító – bár érdemben nem is segített (nem is tudott volna?), de nem állta meg, hogy Bibót ne szapulja: „leszamarazta”, azzal vádolva, hogy politikai érzék híján van, hiszen szamárság nyilvánvalóan sokkal erősebb féllel szembeszállni. (Erdei Ferencet sokkal tisztább és egyenesebb barátként említi.)

- szabadulás a börtönből: hazatelefonált, hogy jön már, Ravasz Boriska taxival akart érte menni, de Bibó már nem bírta türelemmel, két órán át bevillamosozott Budára. Ebbe a két órába, a féltésbe a felesége majdnem beleőrült...

1965 körül a Bölcsészkaron ismeri meg későbbi feleségét, Juditot ifjú Bibó, az ő családja, különösen apja a zsidókkal kapcsolatban a régi nemz-ker középosztályi nézeteket vallja. Judit éppen akkoriban küzd ezzel. Ifj Bibó odaadja neki Bibó „Zsidókérdés” tanulmányát: Judit elmondja, hogy ez felszabadító élmény volt, megvilágosodás...

(Ifjabb Bibó emlékszik családja és barátnője első találkozására. Örültek, hogy református, vallásos lányt választ, de később megvallották fiuknak, hogy aggódtak, milyen lesz a jelölt – esetleg egy sótlan, humortalan teremtés, „kakabarna” zubbonyban-szoknyában... Megkönnyebbültek, hogy vidám, élénk, humorérzékkel bíró lányt vitt a házhoz....)

RAVASZ PÜSPÖKRŐL

életrajzi érdekességek a leányfalui gyümölcsösben, szőlőben eltöltött öregkorról (1975-ben halt meg)

de a legnagyobb figyelem a zsidótörvény megszavazására, a holokauszt idején tanúsított magatartásra, a felelősségre irányul a filmben.

1938. első zsidótörvény – Ravasz László a felsőházban törvény mellett érvel: „a zsidók asszimilációja a középosztály és az értelmiség szintjén zajlik, de fennáll a veszély, hogy a magyar középosztály és értelmiség asszimilálódik a zsidókhoz – ez nem lehet nemzetünk célja...”
Ez a RL beszéd legalja: „kaftános, jiddisül beszélő zsidók a kelet-magyarországi vonatokon – ez Árpád népe?” (Derültség a zsidótörvény megszavazására készülő Országgyűlésben) – ifj Bibó erre utal: az elemzés, érvelés a holokauszt előtti időkben még tekinthető rossz helyzetfelmérésnek, de ez a viccelődés, a zsidók bántása rettenetes vétség...

1944. április, (Pro Memoria, Ravasz László emlékirata): Perényi Zsigmond felsőházi tag jön Ravaszhoz, Kárpátaljáról, Kelet-Magyarországról hoz tudósítást a gettósítás szörnyű bánásmódjáról – mindketten tudják, hogy a „munkára viszik” hazugság, a lengyel és szlovákiai zsidóság kiirtása után mi jövünk... Ravasz Horthyhoz megy, fellépést kér („Most beteg emberek kezében az irányítás, velük szemben meg kell tenni, amit lehet”) Horthy ingerült: elmagyarázza, hogy a németek munkaerőt kértek, kialkudtuk, hogy ne magyar százezrek menjenek, hanem a németek fogadják el, hogy a zsidók mennek munkára – a családtagok elhurcolását pedig azzal magyarázza, hogy „igazságtalan lenne, hogy a hátramaradó családokat a magyar közösség tartsa el”.... (Nem emlékeztet ez a mai fideszes érveléstechnikára, amellyel bármi eltűrhetetlent sima beszéddel megmagyaráznak?) - Horthytól távozva Ravasz azt a következtetést vonja le, hogy „a kormányzó urat félrevezették” (RL részéről ez is jókora csúsztatás, ahelyett hogy megállapítaná, a Corvin-láncot neki adományozó őfőmélts egy címeres, magának és a külvilágnak is hazudozó gazember....)

Már javában zajlik a deportálás, amikor Ravasz arra kéri Serédi Jusztiniánt, tiltakozzanak együtt – a katolikusok azonban elutasítják, ők majd külön körlevelet akarnak kiadni
1944. június 20-án (! - már majdnem befejezve a vidéki zsidóság kiirtása...) kilenc ref. püspök ad ki körlevelet, „az ártatlanok vére népünk fejére hull”...

-----------

Ifjabb Bibóról és édesapja bátorságáról 2011-ben írtam, a Pécsi Stopon még vannak működő linkek:

http://www.pecsistop.hu/velemeny/a-demokrata-nem-fel-de-gyomorpanaszai-lehetnek/969504/

A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek

2011. december 05. | 05:07

http://pecsistop.hu/belfold/jot-tett-a-cenzura-itt-a-bibo-light/960353/

Jót tett a cenzúra - itt a Bibó-light

2011. november 14. | 14:16

a képen: Ifjabb Bibó István

Eltakarítsuk Orbánék nyomait, vagy tegyük közszemlére, örökre?

A köztereinken dúló szimbólum-háborúval kapcsolatban szerintem létezne olyan megoldás, amely korrekt és békés állapotokat stabilizálna. Tömören fogalmazva: mindenki állíthassa fel saját szimbólumait, de vállalja értük a teljes felelősséget.  Az oda látogatók és az utókor számára helyezzen el tisztességes tájékoztatást arról, hogy ki és miért állított emléket egy-egy személynek, eseménynek. A korábbi rezsimek vagy ellentétes erők emlékjeleit pedig mindenki hagyja békén. Rakódjanak le így egymáson a szimbolikus rétegek, mint a lávarétegek – vagy mint a guanó...

Hóman Bálint szobra tökéletesen kifejezi a demokratikus Magyarországot legyűrő kurzus lényegét. Hóman Bálint az Orbán-rezsimnek tökéletesen megfelelő példakép. Állítsák fel, örök időkre emléket hagyva arról, kik irányítják ma az országot. Mi pedig ne a szoborállítás ellen tiltakozzunk, hanem a rezsim ellen küzdjünk. A demonstrációnak sokféle formája elképzelhető: például Budapest megmaradt tisztességes közössége válaszképpen árassza el minden nap (!) virággal a Duna-parton a Vascipők emlékhelyét...

Az Orbán-rezsim újabb szimbolikus botrányba keverte magát. A Károlyi-szobor fellógatása és Tiszapista helyére rittyentése, az ország teleszemetelése Wassalbi- és Horthy-kupacokkal, a Nyírő-provokáció, Tormay Cécile arcunkba tolása, Prohászka püspök gyűlölet-emlékművei, a Szabadság téri állami holokausztgyalázás, a rákoskeresztúri köztemető 298-as és 301-es parcellájának sorozatos, botrányos történelemtorzításai után jött Hóman Bálint szobrának ötlete.

Bátor és tisztességes civilek és demokratikus értékeket őrizni próbáló szervezetek természetesen ismét tiltakoztak, demonstráltak. (Az Orbán-kormány végül – valószínűleg a botrány villámgyors nemzetközi méretűvé dagadását látva – szokásos hazug módján, de -egyelőre – visszakozott. A Hóman-szobor hetekig kitartó erőltetése azonban mindent elmondott a rezsim természetéről. Ha nem Hóman, lesz más. Ahogy volt és maradt is már elég szégyenletes botrány...)

A tiltakozás, az ellenérzés kifejezése helyénvaló, a gyalázat ellen fel kell lépni. Ugyanakkor ismét felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljunk a hivatalos Magyarország szimbolikus nyomaihoz? Elfogadható-e, hogy az Orbán-rezsim az utókornak egyértelmű, jól látható nyomokat hagyjon szellemiségéről, tetteiről, az országot átalakító korszakáról?

Ha a szobor ellen tiltakozunk, és nem a mögötte felsorakozott rezsim ellen, abból a feltételezésből indulunk ki, hogy létezik egy antifasiszta, köztársasági demokratikus konszenzus Magyarországon, amelyet valami különös okból most megsértenének a szoborállítók – tehát figyelmeztetni kell őket és megakadályozni a téves szimbolikus gesztust. A valóság azonban más, ennél jóval egyszerűbb:
ennek a fideszes-jobbikos korszaknak világos ideológiai arculata van, ami különösen egyértelmű a magyar történelem kulcsfontosságú, a jelenkor számára is életbevágó vitapontjai kapcsán. Horthy-mosdatás, a huszadik századi magyar nemzeti-keresztény kurzus katasztrófájának elhazudása, a felelősség elkenése, minden demokratikus, a magyar nép többségének szabadulását hozó huszadik századi vívmány visszavonása, letagadása.

TGM a vita tetőpontján Legyen csak Hóman-szobor! címmel fejtette ki azt a véleményét, hogy „Ne adjunk lehetőséget a rezsimnek ahhoz, hogy hamis képet mutasson saját magáról. Tegye csak világossá, hol áll és miben hisz. ” (A TGM cikk itt: http://hvg.hu/velemeny/20151211_TGM_Legyen_csak_Homanszobor).

Én annyt teszek hozzá: általánosabban, az egymást követő korok szimbolikus jelei,  történelmi emlékeink sorsával kapcsolatban is azt látnám, ha hagynánk egymásra rakódni, mint a lávarétegeket. Vagy ahogy Esterházy Péter írta a Termelési regényben: „Baittrok elvtárs felállt – lassan, mint a guanó.” Igen, hagyjuk, hogy szép lassan, mint a guanó...

Ahogy egy korábbi publikációmban leírtam véleményemet: „...a szimbólumháborúk leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.”
(Mit kezdjünk a hazug feliratokkal? http://nol.hu/velemeny/mit-kezdjunk-a-hazug-feliratokkal-1518761 )

Utóirat:
A bejegyzésemhez mellékelt fotókon magán-válaszomat dokumentáltam – fiam segítségével - a Hóman-provokációra. Egy szál sárga rózsát és egy szűkebb lakhelyemről származó szép követ helyeztem el a Duna-parton a Vascipőknél. Örömmel láttam ott a virágokat, koszorúkat, köveket – élő emlékhely, amelynek sorsát szívükön viselik Budapest tisztességes lakói. Ezt a vonalat kellene erősíteni. Az itt élő emberek demokratikus közössége napi aktivitásával fejezze ki közös értékeink közös védelmét.

Drága Klára, persze Rád gondoltam, sírva és nevetve...

Megnéztem a Hölgy aranyban című filmet (http://www.imdb.com/title/tt2404425/), Maria Altmann és az ifjú Schönberg-unoka, Randy Schoenberg ügyvéd kegyetlen küzdelméről egy családi kincs visszaszerzéséért. Maria Altmann nagynénjének portréja Európa aranykorában készült, a 20. század első évtizedében, a bécsi polgárság békés és biztonságos gyarapodásának idején. Gustav Klimt a család kérésére készítette el Adele Bloch-Bauer portréját (Adele Bloch-Bauer I (New York, Neue Galerie), 1907, Öl auf Leinwand, 138 × 138 cm), „és ennek a portrénak a sorsa többszörösen is jelképpé vált.

A nácik embergyötrő, az osztrák zsidóságot legyilkolásuk előtt meggyalázó, dehumanizáló kampányának szerves része volt, hogy behatoltak a családi otthonokba, és perverz gyönyörrel tették rá mancsukat a legszemélyesebb tárgyakra. Habár Klimt művészetét az ő „fejlett ízlésükkel” „degeneráltnak” vélték, természetesen a gyönyörű nagynénit is elrabolták (a portré modellje addigra már fiatalon elhunyt, a filmben el is hangzik, hogy milyen szerencse, hogy nem kellett látnia, mi lett a hazájából.

A filmet – és különösen Helen Mirren (az idős Maria Altmann szerepében) alakítását – már méltatták. (Én például egy kiváló kolléga, Biczó Henriett ajánlatára figyeltem fel; http:/www.szabadfold.hu/aktualis/holgyek_tortenete ; a Népszabadságban Papp Sándor Zsigmond írt recenziót http://nol.hu/kultura/mese-cselloval-1535067 , ők, és mások is egybehangzóan Helen Mirren teljesítményét emeleik ki ) - e méltatásokhoz nem is teszek hozzá semmit.

Személyes okból írom ezt a bejegyzést. Azt próbálom dokumentálni, mitől rendültem meg annyira, hogy a zsöllye sötétjében egészen elérzékenyültem.

Nap mint nap újrateremtik a szorongató korszak erkölcsi állapotait...

Az egyik az a sokkoló élmény, hogy a náciknak a lábukat szétrakó osztrák hazaárulók örök szégyenében, mint egy kegyetlen tükörben többszörösen is magunkra, hajdani és mai magyarokra ismertem. Az Adolfékat virágesővel fogadó Bécs, a zsidókat lépten-nyomon feljelentgető buzgó lakosaival, a gyalázatos utcai jeleneteket farkasörömmel élvező, amúgy „jól öltözött” csőcselékével (a csőcselék egyáltalán nem egyenlő a „lumpennel”...), ez bizony nem különbözik a Horthy-világ magyar szellemi leépülésétől és tömeges hétköznapi bűncselekményeitől. A legyőzésük után szembenézésre képtelen, magát áldozatnak hazudó osztrák közvélemény is rokonra talál a Szabadság téri „megszállási emlékművet” és hasonlókat állítgató, magyar fideszes-jobbikos csőcselékben. Az az osztrák „hazafi”, aki – mint a filmben felemlítik - a Waldheim náci múltját leleplező osztrák újságírót köpi le és bélyegzi „árulónak”, tömegével találna társra hasonló színvonalú magyar „hazafiakban”. A helyzet annyiban még rosszabb is az osztrák állapotoknál, hogy itt manapság népszerű, széles körben támogatott, fenyegetően előrenyomuló erők a magyar történelem legalját, legsötétebb korszakait képviselő aljadékok. A Jobbik és a Fidesz népe semmit sem tanult, semmit sem bánt meg, és nap mint nap újrateremti a Hölgy aranyban című filmben megjelenített, szorongató korszak erkölcsi állapotait. - Már meg sem lepődtem, amikor a kitűnő filmet az interneten kommentáló sötét alakok fanyalgását megláttam – na, miről is? Hogy „már megint a holokauszt”, stb., stb... Van tehát ok az elkeseredésre Budapesten élő, a józan eszét megőrizni próbáló magyarként.

Vagányság, makacs kitartás, hihetetlen harci kedv...

A másik ok, ami megrendülésemet okozta, ha gyásszal kapcsolatos is, kellemesebb, személyes ok. Helen Mirren egészen zseniális alakítását élvezve egy percen belül eszembe jutott immár több mint másfél évtizede eltávozott csodálatos mentorom, Rudas Klára. Ugyanaz a vagányság, a felvállalt ügyben szinte a beszűkültségig menő makacs kitartás, a törékeny testben megbúvó hihetetlen harci kedv. A fesztelen szabadság, ahogyan nem ijed be egy tekintélyes ügyvédi iroda recepcióján sem a pénz hatalmi jelvényeitől, az a bátorság és elevenség, hogy mindenkiről és mindenről azonnal megvan a véleménye, amit jó hangosan ki is mond. Maria Altmann, ahogyan Klára is, ahol egyszer megjelent, ott nagyon is jelen volt, teljes valójával, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Önkéntelenül elmosolyodtam a jeleneten, amikor késő éjjel rátelefonál a fiatal felesége mellett pihenő ügyvédre – bizony, ez is ismerős. Meg az örökös feszültség, a beszólások, annak érzékeltetése, hogy kényelmetlen jelenség tud lenni, és közben szerethető, tiszteletre, megbecsülésre méltó.

Egyszóval, Klára emlékének élénk felidézését is köszönöm a Woman in Gold alkotóinak és különösen Helen Mirrennek. Sokszor gondolok Rudas Klárára, a legkülönbözőbb kontextusokban jönnek elő gesztusai, mondásai, személyisége, a tőle kapott könyveket, dedikációkat, grafikáit kincsként őrzöm – és most már lesz egy remek film is, amit a polcomra tehetek, és segítségével újra meg újra felidézhetem ennek a kiváló embernek az alakját.

Semjén és szegény államalapító István király

Az érdeklődő közvélemény figyelmét természetesen az ragadta meg az idei gusztus20-kotmányunkünnepe-ünnepiszónoklatok kínálatából, amikor Semjén Zsolt megannyi kicsi Szent Istvánt vízionált, ahogy körbepillantott a mi népünkön...

Igaz, ami igaz, erős vízió, kitűnő anyaghoz juthattak az ünnep előestéjén a stáb tagjai.

Az én érdeklődésemet viszont inkább az keltette fel, ahogy - már megint - átirkálják a történelmet fidesz-kdnp-ék. Vagy inkább átirkálás helett "visszairkálják", a 20. század huszas-harmincas-negyvenes éveinek önsorsrontó szellemében.

Az MTI ismertetője szerint ugyanis a mi szellemi-lelki atyánk, Zsolt elmagyarázta nekünk az államalapító életművének értelmét is, így:

"Szent István a keresztény állam létrehozásával közjogi egységbe foglalta a magyar nemzetet, így a törzsek Magyarországából létrehozta az apostoli Magyar Királyságot. “Innentől kezdve ez az acélabroncs tartotta meg a kulturális értelemben vett nemzetet” – fogalmazott, hozzátéve, a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok."

Tényleg nem akarok én kekeckedni, meg nem is vagyok középkorász szakértő, de ezt az egész semjéni katyvaszt sokkal inkább a Horthy-korszak ideológiai ámokfutásához érzem közelebb, mint a kora középkori valósághoz. Magyar nemzet, sem politikai, sem kulturális, nem jött létre az államalapítás után egészen az újkori nacionalizmusok ébredéséig. A magyar koronához sokféle nép, kultúra, tartomány tartozhatott és kapcsolódott is, sokféleképpen. Középkori kötelék fűzött mindent és mindenkit a Magyar Királysághoz, aki a korona fennhatóága alá került. De ettől nem olvadt be feltétlenül a magyarságba, ezt nem is követelte senki.

A mindenkori magyar királyság fennhatóságát kellett elfogadni, vagyis az, akit akkori értelemben "magyarnak" tekintünk, egészen más, mint mai magyarság-fogalmunk.
Jó példa lehet az István király után fél évezreddel magyar nemzeti hőssé vált Zrínyiek identitása: egyszerre kiemelkedő horvátok és ugyanakkor a legnagyobb magyarok közé is beléptek török- és Habsburg- ellenes teljesítményükkel.

Szóval, ilyen okokból nem tetszik az a látszólag üres szónoki kijelentés, hogy "a kulturális és a politikai nemzet fogalmai azóta is szétválaszthatatlanok" - nem beszélve arról, hogy mi mindent vonhat ez maga után a mai helyzetben, amikor a magyar politikai és kulturális nemzet határai egyáltalán nem esnek egybe. Amint egyetlen más nemzet esetében sincs ilyen egybeesés...

A putyinizmus agresszióinak példáján láthatjuk, hogy ha egy diktátor a maga eszközeivel "megoldást" keres az efféle kellemetlenségekre, abból mi lesz.

Ságvári-megemlékezés és hadiözvegyek – hogy jön ez a kettő egymáshoz?...

Idén sikerült úgy alakítanom nyári programomat – vagy inkább sok kis pechből némi szerencse is lett – hogy, bár nem reméltem, hogy így lesz, július 27-én éppen Budapesten tartózkodtam. Így aztán végre részt tudtam venni a II. kerületi Remíz Vendéglő és Kávéház kertjében, a hatalmas hársfa alatt tartott Ságvári-emlékgyűlésen.

Július 27-e a Ságvári elfogását megkísérlő csendőr- és rendőrnyomozók akciójának évfordulója. 1944-ben a mai Remíznél, azon a helyen alakult ki halálos összecsapás Ságvári Endre és az őt legyűrni próbálók között. Egy rendőr halálos sebet kapott, ketten megsebesültek - egyikük lövése pedig megölte Ságvári Endrét is.

Nem a 2000-es évek elejétől Ságvári ellen kibontakozó szélsőjobboldali kampánnyal akarok itt foglalkozni. Nem is a második világháború tanulságait semmibe vevő hazai szellemi elsötétítéssel. Még csak nem is a baloldali vagy liberális válaszokkal (ez utóbbiból bőséges csokrot állítottunk össze „A Ságvári-dosszié” című 2006-os kötetben. A kötet egyik szerkesztője voltam, amire máig büszke vagyok. Akit a téma érdekel, annak melegen ajánlom.)

Arról írok itt, hogy az ős-hársfa alatt állva tegnap megpróbáltam visszaidézni azt a nevezetes halálos tűzpárbajt. Ságvári Endre bátorságára gondoltam, és bár a hely, ahol álltunk, már nem hasonlít a hajdani helyszínre, úgy éreztem, lelkileg is ott lehetek a legközelebb a történtekhez.

Közben elkalandoztak – vagy inkább továbbgördültek – gondolataim. Több mint hét évtized távlatából az ellenségről, a náci megszállás alatt működő, népirtást elkövető Horthy-államgépezet tagjairól is elgondolkodtam. 

Pontosabban: eszembe jutott egy friss hír: egy minapi kormányrendelet a II. világháború alatt elesett magyar katonák és csendőrök még élő özvegyeinek, árváinak biztosít nyugdíjkiegészítést.

Ez ott, a Remíz kertjében álló hársfa alatt valahogy a Ságvári-ügyhöz tartozónak tűnt. 1944. július 27-én magyar csendőrök és rendőrök vívtak tűzharcot egy háborúellenes, antifasiszta mozgalom fegyveres vezetőjével, és a hatósági közegek egyike közben elesett. Ha a halálos áldozatnak vannak még élő leszármazottai, és érvényesek rájuk a feltételek, a most megítélt némi pénz jelképesen enyhítheti annak a családnak sok évtizedes megpróbáltatásait. Márpedig megpróbáltatásaik biztosan voltak.

Nincs ezzel a nyugdíjkiegészítéssel semmi baj, sőt. A békeidő dolga a helyreállítás, a hátramaradottak jövőjének biztosítása, a fájdalmak enyhítése.

Az utókor másik feladata viszont, hogy észnél legyen, és ne keverje össze a dolgokat. Az, hogy a második világháborúban elesett összes magyar katona és csendőr még élő özvegyei és árvái állami kiegészítéshez jutnak, a túlélők, a családok iránti gesztus. Ne legyen azonban félreérthető az üzenet. A háború, amiben a magyar katonák és csendőrök a sötét oldalon harcoltak – sokszor saját fegyvertelen népük elleni szolgálatban - és életüket vesztették, bűnös háború marad. A rezsim, amit szolgáltak, a magyar nép jövője érdekében pusztulásra volt ítélve.

Jó példa minderre az 1944. július 27-én Budán, Ságvári Endrével vívott tűzharcban elesett rendőr sorsa - és Ságvári igazsága.