Egy hazug rezsim lábnyomai - Kik ölték meg Karinthy Frigyesné Böhm Arankát?

Nyilas vonulás 1944 végén -- Forrás: filmhiradokonline - id=5867

Véletlenül elém került egy 2022-es magyar tévéjáték Karinthy Frigyes és Böhm Aranka viharos házasságáról, háttérben a huszas-harmincas évek irodalmi és kávéházi társasági életével.

Frici & Aranka  ---   https://port.hu/adatlap/film/tv/frici-aranka-frici-aranka/movie-226776


A történet nagyrészt ismert jeleneteket dolgoz fel, igyekvő fiatal színészekkel, nem túl színvonalasan. A valóság, a Karinthyék köréhez tartozó személyiségek és mindennapi életük ennél sokkal izgalmasabb volt.

Nem foglalkoznék ezzel a filmalkotással, ha a „Frici és Aranka” végén valami elképesztő történelemhamisításba nem ütköztem volna…

A történetet a filmesek időről-időre főleg budapesti archív filmrészletekkel illusztrálták. Karinthy Frigyes 1938-as halála után nagyot ugrottak az időben. Egyetlen fejezet maradt hátra: Böhm Aranka hiába reménykedett abban, hogy ő, mint „a legnagyobb magyar író özvegye”, érinthetetlen, 1944 nyarán auschwitzi transzportba kényszerítették és megölték.

A 2022-es tévéjáték szerkesztői ezt úgy „oldották meg”, hogy az 1944. október 15-i nyilaspuccs hírhedt archív felvételeit vágták be, és közvetlenül ezután elevenítették fel az 1944 júniusi (!) jelenetet, ahogy a sárga csillaggal megjelölt Böhm Arankát zsidó sorstársaival együtt összegyűjtik. Azokban a hónapokban történt ez tehát, amikor még a Horthy-rezsim működött együtt engedelmesen a megszálló nácikkal. Az államigazgatás, a hadsereg, a csendőrség nyilván már akkor is tele volt németbarát árulókkal és nyilas érzelműekkel, de 1944 áprilisától júniusig a magyar holokauszt több százezres tömeggyilkosságát NEM a nyilasok követték el. A magyar államgépezet központi és helyi tisztviselői, közigazgatási és szállítási alkalmazottak, a csendőrség és más karhatalmi szervezetek tagjai. Sok egybehangzó leírás szerint jellemzően nem kényszeredetten, hanem (különösen a megalázásban és kifosztásban) kifejezetten túlbuzgóan.

Természetesen nem kizárt, hogy  „Frici & Aranka” alkotói (rendező Tóth Tamás, forgatókönyv Vajda Anikó, producer Csáky Attila – a filmet a Sanzonfilm Kft. készítette) részéről a borzasztó emberiség elleni bűntettek közismert időrendi sorrendjének összekeverése egyszerű tudatlanságból fakad. Csakhogy a 2022-es évszám gyanút kelt: nem anakronizmus volt ez, hanem tudatos történelemhamisítás. Ami addigra már szinte beleivódott a fidesz-közeli "alkotók" tudatába.


Az Orbán-rezsim aljas hazugságai


A hatalomra törő Fidesz már sok évvel 2010-es „fülkeforradalmuk” előtt sokszor megmutatta, hogy nagyon szeretnék alapvetően átírni a 20. századi magyar történelmet. A holokausztért a nyilasok felelősségét hangsúlyozó, a Horthy-rendszer tetteit mellőző Terror Házát már 2002 elején felavatták – a csurkisták lelkes helyeslése mellett.

A 2010-ben berendezkedő kétharmados Orbán-rezsim ugyanezt folytatta – hivatalos holokauszt-megemlékezéseken kizárólag a német megszállók és a nyilasok bűneit hangsúlyozták (egyébként a rezsimmel egyúttműködést kereső nem-kormányzati szervezetek is látványosan alkalmazkodtak ehhez az új „hivatalos irányvonalhoz.”

Ma is ott éktelenkedik a Szabadság téren a „német megszállás áldozatainak” emlékműve, amely nyilvánvaló arculcsapása mindenkinek, aki tiltakozott és tiltakozik a történelemhamisítás ellen. 

A hazugság teljesen átitatta az államtól függő színházak, a filmgyártás, a „hivatalos” szemléletet terjesztő média világát. Ilyen körülmények között nem meglepő, ha a „Frici & Aranka” alkotóinak kezén simán átment egy ostoba és átlátszó történelemhamisítás.  

A tévéjáték készítésének dátuma is jellemző. 2022. Talán az Orbán-rezsim sötét történetének is mélypontja. Az európai és atlanti szövetségesektől elforduló, az Európát háborúval fenyegető, Ukrajnára támadó oroszok mellé álló aljas árulás esztendeje. Amibe aztán bele is buktak. De a „kultúrában”, a filmjeikben, a tévéjátékaikban mindörökre ott marad a rombolásuk nyoma.

Wass Albert emberalatti szövegei — Gyűjtemény

Leginkább akkor fortyanok fel, amikor azok az újkeresztény "konzervatívok", akiknek a fidesz-kongresszusokon évtizedek óta ponyván árulják a Wass-könyveket, most hirtelen megsértődnek, valahogy így: "azért, mert a zsidóknak nem tetszik, már ne olvassak Wass Albertet?"
Nos: nem "a zsidóknak" van bajuk Albi gróffal, hanem bárkinek, aki utálja a giccsbe áztatott, emberalatti szellemi szemetet, gyűlöletpropagandát, zsidózást, oláhozást.
A fideszeseknek sem volt mindig kedvencük Wass. A kilencvenes években a nyilas-hungarista emigráció hozta vissza (a nyilas-lobogóra emlékeztető árpádsávokal együtt), eleinte így is kezelte mindenki, amíg a fideszesek meg nem kergültek, és ki nem találták, hogy úgy szelídítik meg a szélsőjobbot, hogy magukhoz ölelik... Hát, túl jól sikerült...

Szövegmentés 1.

A hajdani stop.hu portálról a teljes adatbázissal együtt már eltűnt karácsonyi Wass Albert-cikkem. Itt most újra elérhetővé teszem.

http://www.stop.hu/kultura/wass-albert-karacsonyra-perverz-otlet/585556/ 
Wass Albert karácsonyra? Perverz ötlet


Wass Albert karácsonyra? Perverz ötlet
2009. december 28.
"A giccs elharapózása a veszély. Ha mondjuk az iskolában csak Wass Albert-verseket tanítanak. Vagy egyáltalán felvetődik: vagy Wass vagy Babits" - nyilatkozta Esterházy Péter. Lett felzúdulás a jobboldalon, pedig Wass antiszemitizmusa még szóba sem került.

"A giccs elharapózása a veszély. Ha mondjuk az iskolában csak Wass Albert-verseket tanítanak. Vagy egyáltalán felvetődik: vagy Wass vagy Babits. Ha választani kell, akkor én az utóbbit választom, mert, mondjuk úgy, s legyen ez az én karácsonyi ajándékom Wassnak, hogy vele sincs különösebb baj, csak nem lehet olyan értékrendet elképzelni, ahova mindkettő gond nélkül beilleszthető volna. Méghozzá a legmagasabb értékek közé" - mondta Esterházy Péter egy Népszabadság-interjúban ( "Nem vagyok jó nemzetócsárlásban", Népszabadság, december 18.).


Lett is nagy felzúdulás - a Magyar Nemzetben. Szőke László "székelyföldi újságíró" szerint Esterházy "ezzel az értékítélettel ingoványos talajra tévedt." Az ismeretlen - és publicisztikája alapján méltán ismeretlen - "székelyföldi újságíró" ilyen, gúnyosnak szánt jelzőkkel minősítgeti Esterházy Pétert: "a nagy író", "termékeny írónk", "megmondó értelmiségi", "ez a kiemelkedően nagy író". Szövege végén pedig felsóhajt: "Isten óvjon attól", hogy Esterházy értékrendje szerinti hazafik szülessenek a magyar oktatásban. ( "Csőszünk, Esterházy Péter", Magyar Nemzet, december 19.)

Mi váltotta ki Szőke Lászlónak a dühét? Esterházy Péter értékítélete, amellyel Wass Albert giccspatriotizmusától óvná a mai nemzedékeket - de különösen attól az aránytévesztéstől óv Esterházy, hogy valódi irodalmi nagyságokkal, például Babits Mihállyal keverjék össze Wass szövegeit. Ennél borzalmasabb bűnt nehéz elképzelni a magyar jobboldal teljesen elhülyült részén, amelynek rendezvényein, a menetrendszerűen megjelenő kirakodóvásáraikon hosszú évek óta ott vannak a táltosok, árpádsávos emléktárgy-iparosok, és persze Wass Albert művei is.

A jobboldali agymosás szívósságát jelzi, hogy nemrég még a magát a színvonalas polgári szellemiséghez kötő Heti Válaszban is interjút közöltek Wass Albert egyik utódával ( Gazsó L. Ferenc: A Wass-fiúk legendája, Heti Válasz, 2009. 50. szám), bármiféle kommentár nélkül lehetőséget adva neki a sopánkodásra, hogy szerinte még mindig nem sikerült "igazságot szolgáltatni" Wassnak.

A Magyar Nemzet karácsonyi számában pedig a katolikus egyház egyik legnyíltabban politizáló vezetőjével, Veres András jelenlegi szombathelyi megyés püspökkel készült interjút közöltek. Természetesen az "égi szeretetről" zsolozsmázik a püspök, majd a Magyar Nemzet újságírójának kérdésére, hogy leemel-e polcáról az ünnepek alatt egy-egy szépirodalmi művet, Veres így felel: "Igen, mert nem tud az ember mindig csak adni, ahhoz kapni, gyűjteni is kell. Wass Albert - korábban nem hozzáférhető - prózája például visszatérő olvasmányom, igyekszem minden kiadott munkáját elolvasni. Nagyon becsülöm őt mély emberlátásáért és azért a műveiben tükröződő vívódásáért, amely a magyarság, a nemzet megmaradásával, megőrzésével kapcsolatos."

Nem lehet elég helyen és elégszer emlékeztetni arra, ki volt valójában Wass Albert. Talán akad a magyar jobboldalon olyan félrevezetett ember, aki - ha saját környezetében erre nem is figyelmeztették időben, de most, vagy a későbbiekben, megismerve Wass valódi arcát - a tisztességes jobboldali hagyományok gazdag tárházából, a valódi példaképek és irodalmi nagyságok kínálkozó gazdag választékából sürgősen mást választ a sokszorosan megbukott Wass Albert helyett.

Wass Albert giccsprózája  

Ágoston Vilmos "A kisajátított tér - A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben" című kiváló művéből idézek (Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, 2007.).

Wass Albert "prózájának stílusára jellemző, hogy mindössze kétféle stilisztikai eszközt használ a gyűlölet leírására: a triviális megbélyegzést, vérben gázoló, szadisztikus képek halmozását és a körülírásba rejtett uszítást. A különböző szereplők beszédstílusa között nem az a különbség, hogy mennyire iskolázottak, műveltek, mivel foglalkoznak, vagy milyen rangjuk van a társadalomban, hanem hogy magyarok vagy idegenek. Minden idegen egyformán karikírozott, lebutított magyar nyelven szólal meg.

(...)
A romantikus szimbolizmus és tájleírások segítségével a boldogtalanságot, szolgaságot és kiszolgáltatottságot boldogsággá szépíti a szerző. Archaikus kunyhó-romantikába menekül író és olvasó ebben az úri-népi giccsben. Ezt ellensúlyozza véres történetekkel és szirupos szerelemmel.

(...)
Wass Albertnek az 1940-es évektől írt prózáját nem tarthatjuk a magyar irodalom kiemelkedő alkotásainak" - írja Ágoston Vilmos. - "Könyveit elsősorban az önfelmentő, előítéletes nemzetszemlélet hívei olvassák a nemzeti szenvedés tényirodalmaként. Olvasói és hívei (politikusok, pártideológusok stb.) a tekintélyelvű (autoriter) társadalom valamilyen múltban megvalósult, romantikus nemzeti eszményét szeretnék újból visszahozni és létrehozni a jelenben."

"Ilyenek ezek a háládatlan zsidók" - a cikk folytatódik

Az "antizsidó" Wass Albert, aki a holokauszt szörnyűségéből sem tanult
Wass Alberttel nincs különösebb baj, (ha nem próbálják összekeverni Babitscsal) mondta az idézett interjúban Esterházy Péter. Megbocsátó kijelentésével azonban nem tudok egyetérteni.

Wass Alberttel ugyanis nagyon sok baj van. Művei, és különösen publicisztikái a huszadik századi történelmünkből semmit sem tanuló, a saját felelősséget eltakargató, a Magyarország összeomlásához vezető bűnöket bármikor megismételni képes ostobaság tökéletes példáját nyújtják. Az a jobboldaliság, amely Wasshoz ragaszkodik a huszonegyedik század elején, önmagát leplezi le.


Egy nagy írótól megbocsáthatnánk, ha pályája egy szakaszán közéleti iránytűje megzavarodott ugyan, de ezzel később szembenézve, műveiben is feldolgozva, továbblépne. Wass esete azonban - egy pillanatra sem eltekintve attól, hogy nem nagy íróról, hanem műkedvelő giccsgyárosról van szó - egészen más. A náci-nyilas-horthysta borzalmak idején is megbukott emberségből, tisztességből, és ezzel a múltjával élete végéig nem fordult szembe. Wass saját szövegei bizonyítják azt, hogy miért elfogadhatatlan ez az ember minden tisztességes demokrata számára.

Ágoston Vilmos idézett könyvében felhívja a figyelmet Wass "Így lett belőlem antiszemita" című különös írására (1993 szeptemberében az Új Világ című magyar-amerikai hetilapban, majd 2005-ben a Kapu júniusi számában jelent meg). Ebben a cikkben Wass, egy "zsidó gyerek" állítólagos történetét elmesélve, az összes antiszemita toposzt reprodukálta.

Eszerint a második világháború előtti időkben, a "zsidó gyerek" elhatározta, nem gürcöl tovább a kolozsvári Ellenzék című lapnál, hanem kimegy Amerikába és ott lesz újságíró. "Még aznap délután átment a New York nevezetű kávéházba, ahol a román egyetemi hallgatóknak külön törzsasztaluk volt, és szembeköpte az ifjúsági elnököt. A felmérgesedett diákok jól elverték, és másnap már harsogta a nagy hírt a világ minden rádiója: zsidóverés Romániában, ölik a zsidókat Kolozsvárt. Két napra rá ott volt a repülőjegy a Havas Emil zsebében és repült New Yorkba, ahol állás várt rá a New York Times-nál."

"A román antiszemiták és Wass Albert érvei azonosak voltak" - írja erről Ágoston Vilmos. - "Szerinte, csak a világon összetartó zsidóknak köszönhető, hogy egy ilyen jelentéktelen provokátort azonnal megmentenek, és kivisznek Amerikába, ahol kárpótlásul a legnagyobb napilaphoz kerül. A sugallat szerint, feltehetően a lap is szintén zsidó kezekben van." (...) A Wass szövegből kihallható sugallatnak, mely szerint "a zsidóknak bezzeg van hová menekülniük, de a magyarnak hazája földjén kell a végsőkig kitartania", "ellentmond Wass Albert saját sorsa, aki ugyanoda jutott, mint a kis 'zsidó gyerek', Amerikába." Wass, idézett cikkében még később is azt sugallja, hogy a zsidók "bezzeg mehetnek bárhova a világon, mert a nemzetközi zsidóság úgyis tárt karokkal várja." Sőt, úgy állítja be Wass, hogy a magyarságra "rászakadt a második világháború", "aztán a németek megkezdték összefogdosni a zsidókat, mi megpróbáltuk elrejteni a szerencsétleneket, ahogy lehetett."

Ez a hazugság, a magyar antiszemiták történelmi bűnének letagadása nemcsak Wass publicisztikáiban, hanem "irodalmi műveiben" is megjelenik. Megírta ezt a hazugságot egy novellájában is, amelyben a sok-sok filoszemita erdélyi magyar csak nagy nehézségek árán tudja megmenteni a németek és egy áruló nyilas besúgó által fenyegetett zsidó családot. Nagyon "szép" történet - csakhogy a makacs tények szerint Észak-Erdélyben a magyar államhatalom megjelenése pecsételte meg a magyar lakosság igen jelentős százalékát jelentő zsidóság sorsát. Nem a németek fogdosták össze a zsidókat, hanem a zsidótörvényeket végrehajtó magyar lakájaik. Minden egyéb állítás hazugság.

Továbbá, Wass Albert elmondja a Kapuban megjelent írásban, "hogy amikor megérkezett Amerikába, felkereste Havas Emil, az egykori kis zsidó gyerek és megfenyegette, hogy ha Wass Albert 'nem fogadja el a javaslatunkat, egyetlen könyve sem jelenik meg Amerikában! Mert akár hiszi, akár nem: itt vannak a kezünkben a kiadóvállalatok, a sajtó, a televízió. Amerika azt lát, amit mi akarunk, hogy lásson, azt hall, amit mi akarunk, hogy halljon, és azt olvas, amit mi akarunk, hogy olvasson.' Ez a Havas Emil szájába adott idézet tökéletesen megfelel a Wass Albert-művekben olvasható 'szépírói módszernek', amikor az ellenfél szájába adja azokat a szavakat, amelyekkel őt vádolni akarja" - írja Ágoston Vilmos. - ... "Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha ezt a saját szavaival adja elő, és nem rejtőzik egy 'zsidó' háta mögé. De az, hogy fenyegetésként mondja mindezt, az több, mint furcsa: hihetetlen." (...) "Wass méltatlankodásából arra következtetünk, hogy nem lehet őt antiszemitának nevezni, csak azért, mert leírja, hogy ilyenek a háládatlan zsidók. Ezek, ilyenek. Ahelyett, hogy jót tettek volna a jótevő magyarokkal, akik megmentették az életüket, elfordulnak tőlük és kommunistaként az ellenség oldalára állnak." (...) "Ez a befogadó néppel szembeni háládatlan 'zsidó-kép' alapvető jellemzője a Wass-műveknek, sőt megfelel a 'zsidó-képe' a román irodalomban leírt 'zsidó' alakjának is."

Wass Albert 1942 áprilisában a Szamosvidék című lapban "Modern hazaárulók" címmel közölt cikket, amelyben félreérthetetlen módon a zsidósággal szemben uszítók közé állt (abban a korszakban, amikor a zsidóság milliói Európában közvetlen életveszélyben voltak...) (Az idézett cikk előkelő helyen újra megjelent 2002-ben a Kráter kiadó "Józan magyar szemmel" című 2002-es gyűjteményében.) Wass Albert tettlegességre szólított fel, így: "Lökje ki magából a társadalom a rémhírterjesztőket, a mindentjobban-tudókat, a szabotálókat, a leleményes zug-üzletkötőket, díszgojokat és egyéb rákfenét."

"Nehéz ezt a korabeli szóhasználatban nem összetéveszteni a zsidókkal" - állapítja meg Ágoston Vilmos.

Wass 1943-ban a Magyarság című nyilas szellemű lapban "féreg lelkű embernek" nevezte azokat, akik szerint a nácik által kirobbantott világháborúhoz semmi közünk (ugyanaz a Wass, aki a háború után azt igyekezett bizonygatni, hogy abba a háborúba a magyarságot "belekeverték". Igen, belekeverték - az olyan figurák, mint Wass Albert...). "Laza gyökerű hitvány gyomról, féregtermészetű emberekről", a maga "vakond érdekeit undok kis cselszövéssel szolgáló" alakokról beszélt cikkében. Ma is, akkor is így szokás zsidózni.

Wass publikációi azokban a szörnyű években is megjelentek a kolozsvári Ellenzék című lapban és mindent elárultak a szerzőről, amikor annak a lapnak a fő jellemzője az antiszemitizmusa volt. 1944-ben is, amikor az a lap lelkesen tudósított a napról-napra megjelenő zsidóellenes intézkedésekről. Abban a lapban publikált, amelyben kirívóan aljas "riport" jelent meg azután, hogy Kolozsvár magát zsidónak valló lakossága (majdnem 17 ezer ember, a lakosság több mint 15 százaléka) a magyar hatóságok kényszerétől űzve gettóba került. Az a riport, Botos János cikke: "Kint voltam a gettóban - Hogyan élnek a zsidók a kolozsvári kényszerlakhelyen?" gúnyos hangnemben írt arról, hogy a téglagyárban "futballoznak, römiznek az emberek, de senki nem akar dolgozni." Így írt a halálra szántakról közvetlenül Auschwitz-Birkenauba szállításuk előtt...

A deportálás május 25-e és június 9-e között ment végbe Kolozsvárt. Június 15-én az Ellenzék arról adott "hírt" vastag betűs címmel, hogy "45 elrejtőzött személyt találtak a nagyváradi gettó egy földalatti helyiségében".

Wass Albert ugyanabban a lapban két nappal a gettó felszámolása után (!) "Patkányok honfoglalása" címmel írt cikket, amely azóta több kiadványban is megjelent ismét. Wass a patkányokról és a gazdáról írt "nemzeti pejoratív fabulát". "Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott" - írta Wass Albert. A beszivárgó ázott patkányok a jóságos gazda engedékenységéből lakhattak a házban (sok Wass-regény jellegzetes szereplője az "ázott zsidó kereskedő"...), de aztán "elszaporodtak" és fellázadtak ellene. Elüldözték a gazdát, majd amikor mindent felfaltak, otthagyták a tönkretett gazdaságot. Az ember visszajött és rendbe rakta a házat, de "elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben."

"Már rég szél fújt át a téglagyári gettóban hátramaradt zsidó holmik fölött" amikor Wass még mindig attól tartott, hogy elrejtőzött néhány "patkányember" a falakban - írja erről Ágoston Vilmos.

Jellemző, hogy ezt a védhetetlen szöveget mentegetői azzal próbálják "magyarázni", hogy nem a zsidókra, hanem a "beszivárgó románokra" értette. Ami egyrészt nyilvánvaló hazugság - másrészt: ha így lett volna is, mitől vallana emberségesebb gondolkodásra az éppen gázba küldött magyar zsidók helyett a románokat "patkányozó" változat?

Wass Albert a háborús összeomlás során sem tért észre. Tanúsítja ezt 1947-es "A zászlótartó" című verse, amelyben "odúikból görnyedten előmászó patkányemberekről" vízionál, akik "szétcsoszogták a zászlópompás díszszemlék nyomát." Milyen zászlópompás díszszemlékről van itt szó?... Az Adolf oldalán hadba induló magyar csapatokéról?

Tanulságos Wass méltatlankodása "Kicsi Anna sírkeresztje" című elbeszélésének fogadtatása miatt is. Ebben a jeles műben szó van egy zsidó boltosról, akit elrejt a falu, s amikor "rázúdulnak a muszkák a házakra, szaladnak az emberek a zsidóhoz segítségért, de annak nincs ideje, mert a kommunista pártot kell megszervezze a városban". Ezt az írást 1952 májusában hozta le az Amerikai Magyar Népszava. Ugyanott jelent meg Wass "Álarcos bohózat Kicsi Anna sírkeresztje körül" című válaszcikke is, amelyet "Kun Béla hajdani barátainak parányi New York-i klikkje" számára címzett, amiért őt "antiszemitizmussal vádolták". Wass Albert, a "kitűnő humanista" ilyen tónusban felelt (ismét előkerült a kedvelt patkány-hasonlat): "Szegény, szegény kis rémült patkányok, ott New York zugaiban. Lám rémültükben vesztik el a fejüket. Sajnálom őket. S nem is akarom bántani szegényeket. Ugyan ki vadászik patkányokra. (...) Az éjszaka sötét kis árnyai eszelősen visítoznak már odúikban, vesztüket érzik."

Végül, de nem utolsó sorban, mindent elmond Wass Albert antiszemitizmusáról és általános anti-humanizmusáról "Az évszázad legnagyobb félrevezetése" című írása, amely az Új Világ című amerikai magyar politikai hetilapban jelent meg 1993-ban.
"Miért van az, hogy a sok száz évi együtlét után a zsidók antiszemitának hívják a magyarokat (antizsidó), míg a másik oldal a zsidókat antimagyarnak?" - kérdezi Wass Albert, és így válaszol az elmés kérdésre:

"Habár a zsidók végig kiemelt szerepet foglaltak el, sosem mutattak hűséget a magyar néphez. ... A legnagyobb hiba a zsidóság részéről az volt, amikor a kommunista párt vezetői lettek. Először amikor 1918-ban Kun Béla és Szamuelly testvérek járták végig a magyar városokat emberek ezreit meggyilkolva, azután 1945-ben, amikor a Szovjet hadsereg védelme alatt átvették az országot. Visszatérve a német 'haláltáborokból' (a 'haláltáborokat' idézőjelbe tette, tökéletesen kifejezve ezzel embermilliók legyilkolásához való viszonyát! - T.T.) vezető pozíciókba lettek helyezve kereskedve a kifosztott ország javaival, de mindenekelőtt a büntetések végrehajtásával lettek megbízva, amit a kommunista kormány határozott kiosztani azoknak akik a 'rendszer ellenségeinek' minősültek. ... Mára a zsidó-ellenes érzés olyan szintre fejlődött mint soha azelőtt."

Wass ezt az épületes a cikket azzal fejezi be, hogy a szovjet csapatok kivonulása után is a zsidók jutottak hatalomra Magyarországon.

Ágoston Vilmos így fejezi be Wass antiszemitizmusáról szóló, idézetekkel gazdagon alátámasztott elemzését:
"A fentiek alapján nem igazán értjük, hogy mire olyan büszke a szerző, amikor a kapuban megjelent cikkét önérzetesen azzal zárja, hogy 'én inkább vagyok szegény ember tiszta lelkiismerettel, mint gazdag ember,ki szégyenszemre eladta magát'. Azzal tényleg nem vádolhatja senki, hogy bármikor eladta volna magát a zsidóknak, de azt sem állíthatja nyugodt lelkiismerettel, hogy nem vetette meg, nem gyűlölte a zsidókat. saját szavaival: 'antiZsidó' volt."

Hamarjában ennyit érdemes elmondani arról a Wass Albertről, akit "Szőke László székelyföldi újságíró" dühödten védelmez a Magyar Nemzetben az "igaztalan támadások" ellen, akinek utódai interjú-lehetőséget kapnak a Heti Választól, illetve akinek "mély emberlátást tükröző" prózáját Veres püspök kedves karácsonyi olvasmányai között emlegette a december 24-i "polgári napilap" címlapos interjújában...

xxxxxxxxxxxxx------------xxxxxxxxxxx-------------xxxxxxxxxxxxx

 
Szövegmentés 2.

A kivégzett Népszabadság befagyasztott archívumában egyelőre még megtalálható egy régi vitacikk Wass Albert felháborodott, akkori kiadójával, de az elmúlt évek folyamatait áttekintve, nem árt az előrelátás. Itt is elérhetóvé teszem a cikket a keretes ismeretterjesztő betoldásokkal együtt.
http://nol.hu/archivum/archiv-508869-305113
Vita Wass kiadójával

"Fer tájékoztatást" hiányolnak Wass Albertről

Néhány napja egy újabb Wass Albert-szobor állításáról beszámoló cikkünkben felvetettük: talán nem értette pontosan a szobornak a templomkertben helyt adó újpesti plébános XVI. Benedek minapi, minden katolikus számára irányt mutató kijelentését, amely szerint a kereszténység nem férhet össze semmiféle antiszemitizmussal.


Cikkünkre válaszul a Wass-kötetek magyarországi kiadásával foglalkozó Turcsány Péter a következő szöveget küldte közlésre (alább szöveghűen közöljük):

"Turcsány Péter: Hol van itt fer tájékoztatás Wass Albertről?

(Válasz a Népszabadság Online által közölt Wass-kultusz a pápa intelmei ellenére: ki a főnök? című szövegre)

Köszönöm a Népszabadság On-line szerkesztőinek hozzám eljuttatott levelét, bár az alattomosan megválasztott idézetektől nem látszik az erdő, mert a valóság az, hogy a magyar humanizmus legszebb lapjait éppen Wass Albert írta a múlt század legrémesebb időszakáról (is). Kérem, közöljék a Turcsány Péter: Wass Albert a boldog szomorúember I. című kötetének 123-124. oldalán kiemelt részletét, amely az  írómak egy zsidó fakaereskedővel folytatott 1944-es beszélgetését eleveníti fel. Ezen írásrészlet és a www.krater.hu honlapján megtalálható teljes novella ismeretében a hangsúlyozottan több nemzetiségű Erdély hű írójának emberségét és humanizmusát minden olvasójuk befolyásolás nélkül el tudná dönteni:

1944. szeptember, búcsú a zsidó fakereskedőtől "Három hónap múlva hallatszott az ágyúszó messze keleten, s a völgy megtelt visszavonuló német csapatokkal, lengyel menekültekkel és borzasztó történetekkel a közeledő Vörös Hadseregről meg azokról a dolgokról, amiket az emberekkel műveltek.

Szeptember közepe táján, amikor a cserefák a lejtőkön ismét vörösbe öltöztek, égő falvak füstjét láttuk a gerincekről, s az éjszakai égbolt vörös volt kelet felé.

- Az öreg odafenn látni akarja magát - jött az üzenettel az erdész fia, s dél fele már fenn voltam a kis boronaháznál.

Sokáig beszélgettünk azon a napon. Csak mi ketten, a padon ülve a langyos napsütésben, körülöttünk a rengeteg hegyi erdő nyugalmával, melyet időnként távoli robbanás zavart meg.

Vége a világnak a magunkfajták számára - mondta az öreg mély szomorúsággal megtört hangjában. - Sok-sok ideig nem lesz rend és törvény. Csak gyűlölet lesz, meg gyilkosság, meg bosszúszomj, győzzön bárki, németek vagy oroszok, nácik vagy kommunisták. Gyűlölet, öldöklés és rabszolgaság hosszú, hosszú ideig, míg minden indulat ki nem ég, a gyilkosok bele nem fáradnak a gyilkolásba, és a tolvajoknak nem marad több lopnivalójuk, s a nyomor és az éhség újra össze nem hozza az embereket. De sok idő beletelik, míg minden indulat kiég - mondta. - Nem számít, minek nevezzük, nácizmusnak vagy kommunizmusnak, egyre megy. A mi világunknak vége."

(Wass Albert Az összetört esernyő. Angolból fordította: Gálfalvi Ágnes .)

A teljes írás elolvasható honlapunkon: www.krater.hu/krater.php?do=aloldal&action[1]=19439  "

Wass Albert hazugsága  

A Turcsány Péter által ajánlott szöveg, amely szerinte a "magyar humanizmus legszebb lapjaira" tartozik, valójában a magyar szélsőjobboldal történelemtorzító hazugságainak sorába illeszkedik. Turcsány azt a részt idézi, amely a nácizmus és kommunizmus összemosását, a második világháborúról a magyar jobboldalon kialakított "cseberből-vederbe" felfogást visszhangozza - egy zsidó fakereskedő szájába adva a szöveget.

Ennél is felháborítóbb azonban a magyar felelősség elkenésének szándéka, amely ezt a szöveget jellemzi.

Wassnál "német csapatok masíroztak völgyeinkbe", nekik mutatja meg egyetlen áruló, hogy "hol laknak a zsidók" - mintha a zsidótörvények sorozatával nem a magyar állam jelölte volna meg és rabolta volna ki jó előre áldozatait. Nem minősítem azt a Wass-novellában szereplő "partizánakciót", amellyel a magyar lakosság megmentette az öreg zsidót - ahogy az bizonyára teljesen tipikus volt Erdély-szerte. Azt se feszegessük, hogy olyan szerző írt ilyen németekkel és oroszokkal szemben egyaránt távolságtartó szöveget, aki két Vaskeresztet is kapott a háború idején. Bizonyára öreg zsidó fakereskedők bújtatásáért adományozott ilyesmit a német hadsereg.

Wass szövegéből a magyar nemzeti felelősséget amúgy is szívesen elfeledő olvasója nem értesül arról, hogy a magyar zsidóságot NEM a németek deportálták, hanem a magyar államhatalom, csendőrök közreműködésével.


Néhány tény az erdélyi és romániai holokausztról:

Múlt-kor:
"Olyan időben emlékezünk meg a holokausztról, amikor a demokratikus Románia nem hajlandó többé véka alá rejteni saját történelmi valóságát" - jelentette ki az államfő hétfőn Bukarestben, a holokauszt emléknapján. "Nem a népet ítéljük el, hanem a román államot, amely elhatározta, hogy a zsidókat üldöző államokhoz csatlakozik. Részesei voltunk a borzalomnak, a holokausztnak, és ezt be kell vallanunk" - hangoztatta Basescu elnök.
A román hatóságok és a román társadalom egyes részei hosszú időn át vitatták, hogy Romániában is volt-e holokauszt. Egy nemzetközi bizottság, amelynek elnöke a holokauszt-túlélő, Nobel-Béke-díjas Elie Wiesel volt, csak 2004 novemberben állapította meg, hogy Románia polgári és katonai hatóságai felelősek voltak 280-380 ezer romániai és ukrajnai zsidó haláláért. Románia a második világháború alatt, 1941 és 1944 között a hitleri Németország szövetségese volt és területén német csapatok állomásoztak.
Romániában 2004-ben emlékeztek meg először a holokausztról. Azért október 9-én, mert azon a napon kezdődött 1941-ben a zsidók tömeges deportálása az akkor Romániához tartozó Bukovinából. 1942 nyaráig összesen 120 000 zsidót deportáltak a "halálvonatokon", akik közül tízezrek pusztultak el útközben.
Pogromok és deportálások színhelye volt Romániában Bukarest, Iasi, valamint Dél-Erdély, Besszarábia - a mai Moldávia - és Bukovina. A második világháború előtt mintegy 800 000 zsidó élt Romániában. A holokauszt túlélőinek többsége később kivándorolt Izraelbe, így jelenleg csak mintegy 12 ezer tagot számlál a romániai zsidó közösség.
http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=11114


A holokausztmagyarorszagon.hu oldalon olvasható összeállítás szerint a román kormány zsidópolitikájának kétarcúságára jellemző, hogy mialatt a keleti területeken élő zsidókat legyilkolták, addig Ó-Romániában "megelégedtek" a zsidók kifosztásával. A szöveg szerint: "Az itt élők üzleteit, vállalkozásait nem árjásították, de a zsidó közösségtől először 5000 ruhát és kórházi ágyat, majd egy 2 milliárd lejes kényszerkölcsönt zsaroltak ki. A németek attól tartottak, hogy Antonescuék továbbra is önkényes, szervezetlen deportálásokkal és tömeggyilkosságokkal akarják majd "megoldani a zsidókérdést". Ezért 1942-ben tárgyalásokat kezdtek a román kormánnyal valamennyi zsidó "átvételéről". Júliusban Eichmann bukaresti képviselője megállapodást írt alá a románokkal. Szeptemberre elkészültek a deportálási tervek is: naponta 2000 román zsidót akartak a belzeci haláltáborba szállítani. A németek megdöbbenésére Antonescu végül is nem engedélyezte az akciót. A román diktátort ebbe az irányba befolyásolta, hogy sem Olaszországból, sem a riválisnak tekintett Magyarországról nem deportáltak, Szlovákiában pedig ekkor álltak le a kiszállítások. Ráadásul a román zsidó vezetők eredményesen kértek segítséget egyházi vezetőknél, politikusoknál, sőt a királyi család tagjainál. Bár Románia volt az egyetlen ország, amely önállóan fogott hozzá a zsidók kiirtásához, végül mégsem adta át a román zsidókat a németeknek. A zsidó közösséggel újabb 4 milliárd lejt fizettetek, 1336 dollárért árulták a palesztinai kivándorlási engedélyeket, de az óromániai - és így a Dél-Erdélyben élő jelentős részben magyar ajkú zsidóság is - megmenekült a haláltól, míg az 1940-ben visszaszerzett Észak-Erdélyből a magyar hatóságok 1944-ben Auschwitzba deportálták a zsidókat. 
A román holokausztnak legalább 220 ezer zsidó esett áldozatul."
http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?chapter=13_4_1§ion=1&type=content

XXXXXXXX--------------XXXXXXXXXXXX-------------------------

Antiszemita szövegek - leírni bűn vagy beidézni?

Turcsány Péter "alattomosnak" nevezi Wass Albert néhány kijelentésének beidézését. Wass Albert, az amerikai hungarista emigráció kiadványaiban sűrűn felbukkanó szerző írta az alábbiakat 1993-ban: "Noha a magyarországi zsidók kiváltságos osztályt képeznek, soha, semmiféle hűséget nem tanúsítottak a magyar nemzet iránt. Valahányszor Magyarország a szabadságáért küzdött a Habsburg elnyomás ellen, ők az ellenséggel tartottak, és akárhányszor levertek egy felkelést, némely zsidó is részesedett a hűséges hazafiak elkobzott birtokaiból. Már ez egymagában is elidegenítette a magyar népet, különösen a középosztályt, a zsidóságtól. - De a magyarországi zsidók által elkövetett legnagyobb hiba abból állt, hogy magukhoz ragadták a vezetőszerepet a kommunista pártban. Először 1918-ban, amikor a kunbélákkal és a Szamuelly fívérekkel az élen, zsidók vették át az ország vezetését. (...) Miután visszatértek a 'német haláltáborokból' vezető állásokba kerültek, amelyek a kifosztott nemzet megmaradt javait kezelték, főként azoknak a megbüntetésével foglalkoztak, akiket a kommunista irányzat a 'rendszer ellenségének' tekintett.")"
Német haláltáborokról írt - idézőjelben! Biztos, hogy nics erre jobb kifejezés, mint a "magyar humanizmus legszebb lapjai"? Ez a Wass-szöveg megtalálható a Kráter kiadónak Wass közéleti írásait és beszédeit válogató kiadványában is - "Antiszemitizmus - a huszadik század hazugsága" címmel...
Aki így fogalmaz, az antiszemita.


Wass Albert: Elvész a nyom


Szily László a 444.hu oldalon írt alapos elemzést Wassról, életrajzának vonatkozó részleteivel, és bőséges idézetekkel. 
https://444.hu/2019/10/21/wass-albert-a-naci

"1944 decemberére volt kitűzve egyetlen befejezett színdarabja, a Tavaszi szél bemutatója a vállaltan nyilas-szimpatizáns és Szálasi-csodáló, a nyilas kormány által kormánybiztosnak kinevezett Kiss Ferenc igazgatta Nemzeti Színházban. (A bemutatója a világháború eszkalálódása maradt csak el, hiszen a premier napjára szinte teljesen bezárult a Budapest körüli szovjet ostromgyűrű.) A darab, amit 1944. december 16-án mutattak volna be, akkor, amikor a budapesti zsidók jó részét már gettóba terelték, a vidékieket pedig a nyár során már bevagonírozták és ipari hatékonysággal megölték, egy antiszemita kirohanásokkal teli propagandamű.
A nácik által hatalomba emelt hungaristák reprezentatív színházának adott darabot, annak a színháznak, amit a fajelméleti alapon álló színészkamara elnöke, a nyilas kormánybiztos igazgatott..."

A Patkányok honfoglalása című Wass-pamfletről: 
"A holokauszt tombolásának csúcspontján, 1944-ben publikált radikálisan antiszemita, a zsidókat patkányként ábrázoló tanmese formailag nem politikai kiállás egy konkrét irányzat mellett, a közlés ideje és a történelmi körülmények miatt annál inkább."

"Élete második, emigráns felében Wass mint publikáló író-költő-újságíró szintén társutasa volt olyanoknak, akik még a legszigorúbb, régivilágbeli jogi-tudományos értelemben is hungaristák voltak. Az író ugyanis olyan emigráns magyar kiadványok - például a Hídfő című folyóirat - rendszeres szerzője volt, amit egyértelműen nácinak és hungaristának nevezhető figurák, konkrét háborús bűnösök és népirtásra uszító bűnözők szerkesztettek vagy írtak beléjük. Olyan figurák, mint mondjuk Fiala Ferenc, a Szálasi-kormány sajtófőnöke."
Wass fajgyűlöletéről:
"Hozzá hasonlóan nyílt, plasztikus, a szó legszorosabb értelmében hánytató módon antiszemita, azon belül is zsigeri-sejti zsidógyűlölő szerző kevés akadt a műfajban nem gyenge magyar irodalomban sem.

Az ötvenes évek legelején, a holokauszt után 5-6 évvel írt Elvész a nyom című regényéről:
 - egy dolog antiszemitának lenni a népirtás előtt és más dolog utána - milyen hatással volt a világlátásának erre a szeletére a holokauszt.

Az Elvész a nyom a legtöbb Wass-műhöz hasonlóan tanmese jellegű, didaktikus alkotás.
Annyira - olyan erősen és főleg olyan módon - antiszemita, ami egy tőröl metszett német náci propagandalap szerkesztőségében is elismerő karlendítéseket váltott volna ki. Wass ebben a művében például a zsidókat undorító állatokhoz hasonlítgatás Paganinijének, a zsidók gusztustalan lényként való lefestése Michelangelójának mutatkozik. Jöjjön egy kis idézetgyűjtemény arról, miként ábrázolja egyik - legfontosabb - főhősét, a csónak zsidó utasát, Pohrisch Gottfriedet, akiből persze üzletember és bankár lesz később:

"– Nem tudod? – nézett rá kidülledt halszemeivel a másik szinte sértődötten, – a
Délkelet-Európai Bor és Gyümölcskonszernt alapítottam meg a múlt évben.

– Te, sün. Sok pénzed van?
Pohrisch Gottfried valóban olyan mozdulatot tett erre, mint a sündisznó, amikor megijesztik.

(...)

A sün felvonta a szemöldökét, amitől furcsa ráncok képződtek a homlokán, akár az orrszarvú bőrén.

(...)

Pohrisch Gottfried húsos alsóajka előre szökött. Valami sátánian diadalmas vigyorgás terpeszkedett duzzadt arcán, ahogy mondotta:

(…)

 Nézd csak, gondolta Kazimir, a sün! A következő gondolata az volt: szeretném látni azt az asszonyt, aki hozzáment ehhez a hízott varangyhoz! Haha! Olyan lehet az is!

(...)

Beszélt, beszélt. Kapkodva, lázasan és apró disznószemei csillogtak közben a diadaltól és egészen mást mondtak, mint a szája. Azt mondták: ide nézz, te gőgös semmiházi, te kitenyésztett emberpéldány, te, aki iskola óta mindig csak megaláztál, lenéztél, ide nézz! Az asszony, akit neked nem sikerült megkaparintani, itt ül mellettem! Az enyém! Én szereztem meg magamnak, én, a lenézett, a sün, a zsidó! Megszereztem a csókját, az ölelését, a testét, mindazt, ami neked nem sikerült! Nem félek tőled többé! Nem vagy már legyőzhetetlen!

(...)

Ezzel a sün elégedetten hátradőlt a széken, húsos tömpe ujjait egymásba fonta és a jóllakott óriáskígyó nézésével vigyorgott az asszonyra.

(...)

– Ide figyelj, sün – mondotta és a hangja fojtott volt – ide figyelj, te undok, nyálas osztriga…

(...)

Lépni akart már, de ebben a pillanatban a Kazimir ökle meglendült és telibe találta a zsíros, puffadt arcot."

Wass nemcsak a gusztustalan, állatias zsidó figurájának megteremtésében ilyen szenvedélyes, hasonló plasztikussággal értekezik a nácik által szinte államvallás szintjére emelt antiszemita toposzokról, úgyis mint összetartás, a világ behálózása, világösszeseküvés, pénzéhség és a többi:

“a kis Gottfried megtanulta, hogy ezekkel össze kell tartani még akkor is, ha undorodik örökké csorgó orruktól,

(..)

 Ezt tanította a törvény, amelyik kimondja: a sarki fűszeresnél kell vásárolni, még ha goromba is és drága. És a szemben lévő boltban nem szabad vásárolni, még ha a fia olykor ajándékot is ad, mert az „Nem közülünk való”

(...)

Hozzájuk kopott kabátos, nagy táskás, izzadtságszagú emberek jártak, akik halkan és fontoskodva pusmogtak apával valahol egy sarokban, néha egészen öreg emberek, toprongyosak, penész színűek, akiknek szőrös fekete kalapjuk, vörös szakálluk és tincsben alácsüngő pajeszük volt és minden, amiről beszélni tudtak, üzlet volt csak és pénz.

(...)

Gottfried kétféle vallásban nőtt fel. Hivatalosan katolikusnak keresztelték, így szerepeit az iskolában is, vagyis abban a „nem közülünk való” világban. A másik, belső világban pedig egy titkot igyekeztek reá bízni: Júda sötét titkát, aki megöli azokat, akik elhagyják őt."

Wass majdnem ilyen modorban írt a románokról is és mai népi kultuszát tekintve meglepő módon lényegében szinte mindenkiről, aki nem a földbirtokos arisztokrácia tagja.

 Wass művei szinte minden esetben a szerző politikai-világnézeti véleményének az egy az egyben való, szinte publicisztika jellegű megzenésítései, azért az ő esetében abszolút igaz az, ami egy jobb írónál a legkevésbé sem magától értetődő, hogy amit a mű mond, azt gondolja az alkotója. Így már azért másképp hangoznak a Wass-hősök románozós, parasztozós, zsidózós sorai.


"Wass gondolkodása náci struktúrájú volt"

A hafr blogon megjelent elemzés a "Patkányok honfoglalásából" vett idézetet mottóként:
"Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük."  (W.A.)

"Wass gondolkodása náci struktúrájú volt. Azaz magyar kontextusban az volt, ami német kontextusban a náci.
Wass náci-szimpatizáns volt (kötőjellel, magyar környezetbe transzponálva)...

... nyilván nem volt pro forma náci, mert nem volt tagja az NSDAP-nak, de a gondolkodásának struktúrája -- magyar couleur locale-lal és némi elitista beütéssel -- az volt, ezért olyan közel jutott a nácizmushoz szellemiségben (a romanticizált radikális xenofóbiáig), ahol már nem számít, miben nem volt az;

A gyilkos állami antiszemitizmus, a radikális, gleichschaltoló xenofóbia és a tolvajlással megspékelt etnicizmus nem konzervatív jegyek, nagyon nem.

Wass még a legjobb olvasatban is az a tipikus "nemzeti" magyar, Szabolcskába ojtott Szabó Dezső-light, aki nem lát tovább az orra hegyénél és nem lát jobb megoldásokat a kora gyenge átlagánál, azokat viszont szívhez szólóan népszerűsíti az értelem és a nemzet kárára." 
https://hafr.blog.hu/2019/10/20/mi_is_a_baj_wass_alberttel? 

Ságvári emléke - Kire számíthat, aki szembeszáll az ultrajobb terrorral?

Július 27-én évről-évre megemlékezést és díjátadást rendeznek a budai Remíz étteremben. A helyszín és az időpont alapján könnyű megfejteni, kire és milyen eseményre emlékeznek évről-évre.

2017. július 27-én ismét összegyűltek a budai Remíz étteremben azok, akik ébren akarják tartani Ságvári Endre emlékét. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Ságvári természetesen nem „terrorista” volt, hanem a nácibarát rezsimek ellen 1944 nyarára létrejött nemzetközi szövetség magyar harcosa. 1944. július 27-én a mai Remíz helyén működő cukrászda kertjében a tömeggyilkos Horthy-rendszer elleni antifasiszta ellenállás egyik vezetője vívott tűzharcot a nácikat kiszolgáló kínzó-vallató-deportáló gépezet rendőreivel és csendőreivel.

Az idei évfordulóra ismét a Nagy Imre Társaság Budapesti Szevezete (NITBSz) hirdetett megemlékezést. Facebook-felhívásuk szerint megemlékeztek „a 73 évvel ezelőtt meggyilkolt, fegyveres ellenálló Ságvári Endréről, akinek emléktábláját háromszor is széttörték.
Ebből az alkalomból a NITBSz Libik György díjjal tünteti ki Konok Péter történészt, publicistát.”



Libik, Andrassew, Csillag, Szele, Láng, Konok

A díj névadója, Libik György sajnos nem közismert személyiség. Donáth Ferenc, a NITBSz elnöke a 2012-es alapításkor így foglalta össze, ki volt Libik György és milyen elvek szerint adományozzák a díjat: Libik György, „Raul Wallenberg munkatársa, a bátorságáról nevezetes sportoló emlékére alapította a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete.
A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak,  szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus,  a diktatúra képviselőivel. Rájuk büszkék vagyunk, mert bátrabbak és szabadabbak, mint kortársaik, mert bíznak önnön és mások emberségében. 
A díjat elsőként 2012. augusztus 23-án Andrassew Ivánnak  adományozta a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete. ”

A Libik György díj eddigi díjazottjait így méltatja Donáth Ferenc:
„Andrassew Iván emléke kötelez: egy tapodtat sem engedni az embertelenségnek! Amikor több más újságíróval együtt Ivánt is megfenyegették a "goj motorosok", rajta kívül mindenki tárgyalásba bocsátkozott velük, csak Iván nem. Ő állt a galeri elébe lent az utcán. Ő kapta az első Libik György díjat. Magasra került a léc.
Csillag Ádám, TGM, Szele Tamás, Láng Judit méltó követője volt Ivánnak.
Ádámot "se vasbilincs, se kőböl vert falak" nem akadályozhatják meg, hogy dokumentálja a civilek megmozdulásait. Se fájdalom, se fáradtság nem tántorítja el céljától, hogy humanizálja a kortársakat, és árnyalja az emlékezetet.
TGM változtathatta filozófiai nézeteit, de az emberi jogokért, sorsokért, és esélyekért éppen úgy elkötelezett most, mint korábban bármikor. A független és távlatos gondolkodás művésze maradt.
Szele Tamás sem válhat "törökké", nincs az a hatóság; sem román, sem orbanisztáni, amely maga alá gyűrhetné. Ő olyan , mint a Török Bálint idézet: " ha mindenki törökké lesz én akkor se".
Láng Judit ,- e kitűnő sorban egyedüli nő,- az esélyegyenlőség elkötelezettje, aki tehetségét, íráskészségét az esélytelenek ügyének szolgálatába állítja. Konok Péter már réges-régen megérdemli őszinte elismerésünket. Tudásával is. Tehetségével is. De legfőképpen valójával, minden megnyilvánulásával.”

A július 27-i átadó ünnepségen az idei díjazott, Konok Péter méltatását Szele Tamás újságíró vállalta. A szellemes, színvonalas szöveg megjelent a huppa.hu portálon. http://huppa.hu/konok-peter-libik-dijas/



A Ságvári-hagyomány
A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete sok éve őrzi a július 27-i megemlékezés hagyományát. Emléktábla nem jelöli a helyet – azt az 1944-es tömeggyilkos bábrezsim mai szellemi örökösei rendszeresen összetörték. A Remízben minden július 27-én egybegyűlő tömeg azonban a jelenlétével emlékeztet arra, hogy a magyar történelemnek vannak humanista hagyományai, amelyekről nem szabad megfeledkezni.

A horthyzmus gyalázata - nem a magyar zsidók magánügye!

Orbán a megszokott fideszes módszer szerint, jól kiszámított időzítéssel, ismét gyalázható ellenséget dobott rajongóinak. Bármi áron, a gyűlölet kötőanyagával egyben akarja tartani táborát.


Horthyt "kivételes államférfinak" titulálva Orbán pontosan tudta, hogy ezzel óriási hazai és nemzetközi felháborodást kavar. Azt is tudnia kell, hogy már nincs elég nagy csipesz ahhoz, hogy a magyarokat a szabad világból undorodva figyelő külföldiek be tudják fogni az orrukat, megkímélve magukat a Kárpát-medencéből gomolygó rezsimbűztől.

Azt is előre kiszámíthatta, hogy ezzel az újabb botránnyal újabb tápanyagot ad a rajongótáborában igen hangos és igen nagy arányban összetoborzott antiszemitáknak. Újrakezdődhet a "kormányzó úr őfőmélcságát" kivételes hérosznak gondoló "keresztény nemzeti" társaság és a "libsik" közötti vita az 1920 utáni büdöslábú antiszemita rezsimről, az örökös gyalázkodásról, fenyegetésről, a népbutító aljas rendszer szellemiségéről, amely gyalázatos törvények sorához, jogkorlátozásokhoz, a társadalom minden rétegét bűnrészessé tevő kifosztáshoz, kirabláshoz, megalázáshoz - majd a magyar történelemben példátlan tömeggyilkossághoz vezetett...

Ha a Horthy-vita ebben a mederben marad, Orbánék aljas számítása beválhat. A manipulálható rajongók megerősödhetnek meggyőződésükben, hogy Horthy nagy jótevő, "kivételes" államférfi, a nemzet talpraállítója volt, és ellene "csak" a zsidók háborognak - persze, "igazságtalanul", hiszen ababn a táborban még azt is képesek ismételgetni, hogy Horthy volt a történelem legnagyobb "zsidómentője"... (Természetesen a holokauszt-bűnt "zsidó ügyként" lesöprő vélemény elképzelhetetlenül aljas gazemberség, de ne lepődjön meg, aki ezzel tömegesen találkozna a 2017-re nagyon mélyre jutott magyar közvéleményben...)

Régi fideszes trükk ez: akinek nem rövid az emlékezete, felidézheti, hogy az 1998-2002-es első Orbán-kormány idején a sötét antiszemita MIÉP-pel is kitűnő kapcsolatokat ápolt a "polgárinak" nevezett bűnöző csoport, és ha a zsidógyűlölő csurkista frakció botrányaira kellett volna reagálni, a tisztességes kiállás helyett a (folyamatosan lezsidózott) SZDSZ-re mutogattak. Vagyis azt üzenték: "nekik, magyaroknak semmi közük ehhez az egészhez, ahogy a magyarságnak a zsidósághoz sincs köze - intézzék el egymás között  vitáikat a miépesek és a zsidók"...

Nos, ugyanezzel próbálkoznak a felújított Horthy-botrányban is. Mintha a bukott kormányzót és a vele együtt 1944-45-re történelmi katasztrófába jutott országot, az egész "keresztény-nemzeti kurzust" másképp kellene értékelni "zsidóknak és magyaroknak". Mintha létezne a "magyar társadalmon kívüli" zsidó világ, mintha nem lennénk egységes nemzet, amelynek a szabadság és a tisztességes történelmi tudat közös érdekünk. Sajnos hozzásegíti ehhez Orbánékat a sajtóban és az internetes megnyilvánulásokban látható reakció: szinte kizárólag Horthynak a magyar holokausztban játszott - borzasztó - szerepét taglalják pro és kontra.

Amikor a Zárójel szerkesztősége első kommentárjai között - javaslatomat továbbfejlesztve - egy fotógalériát tett közzé (https://zarojel.hu/orban-horthy-mosdatasahoz/) a "kiemelkedő államférfi" 1945 tavaszán látható friss nyomairól, a Dunából kiemelkedő, frissen perzselt romokról, megmutattuk: a Horthy-mosdatás nem"zsidó belügy". Horthy kormányzó a magyar történelem egyik kivételes rombolója, pusztítója. Az a katasztrófa, amibe belekormányozta Magyarországot, méltatlanná teszi érdemei bármiféle emlegetésére, szoborállításokra és a miniszterelnöki hazudozásokra.
- - -

(A szerkesztett változat megjelent a Zárójel portálon:
https://zarojel.hu/orban-tovabb-epiti-gyulolet-kastelyat/Horthy-Orbán-botrány )

Saul, neked nincs fiad! Elárulod az élőket a holtakért! - Mind halottak vagyunk...

Saul fia - töredékek
Újra megnéztem a Saul fiát. Nem tudom megunni. Vannak ismerős részek, hang- és látványelemek, párbeszédek, amelyek újra meg újra erős élményt jelentenek, és minden mozilátogatás alkalmával rádöbbenek valami újdonságra is, észreveszek meglepő részleteket, amelyekre eddig valahogy nem figyeltem fel.

A mozi sötétjében, a filmmel együtt lélegezve nem jegyzetelek, de utólag megpróbálok összerakosgatni néhány cserepet.

- Kották a gázkamra vetkőzőjében:  
a Sonderesek a meggyilkoltak hátrahagyott holmijait szelektálják. Sault elkezdi érdekelni a legutóbbi transzport származása, miután a szeme láttára élte túl a gázt, majd halt meg egy fehérköpenyes SS-tiszt markában a fiú, akit attól kezdve Saul a fiának nevez. Ungarisch? Ungarisch? - kérdezgeti, és elkezdi lapozgatni a személyes iratokat, már amennyire teheti a munka látszatát fenntartva. Az egyik helyiségben földre szórt papírokat kell ládákba gyűjteniük a kommandósoknak. Pár másodpercre közelebbről is látjuk a papírféléket. Köztük sok kotta hever a földön. Amikor ezt látom, elszorul a torkom. Úgy mentek a félrevezetett, az utolsó pillanatig reménykedő kisemberek Auschwitzba, hogy vitték a kottát is. Munka után, az esti elnyugovás előtt jól esik majd egy kis házi zene... Istenem.



- Stücke: 
Ezt valószínűleg Vági Zoltán történész-szakértő, vagy a Sonderes túlélőket felkutató Gideon Greif ásta elő a dokumentumokból, visszaemlékezésekből. A KZ-ban kialakult egy sajátos nyelv, amelynek ez a "Stücke"-kifejezés a mélypontja. A gépies és hatékony munka érdekében nincs értelme megnevezni, mit is kell a kremában csinálni, mi történik a szemük láttára és a közreműködésükkel. Bele is őrülnének a folyamatos éber, racionális szembesülésbe. Szó sem esik halottakról, meggyilkoltakról, hullákról, tetemekről, miegyébről.  A harsogó, nógató parancsokban úgy nevezik az eltakarítandó corpusokat, hogy "a darabok", "die Stücke"... Az egész filmben - úgy figyeltem - egyetlen egyszer nevezik hullának a hullát: a legkutyább kápó kommandója "takarítanak" (amit Saul és Katz lefotóznak), és ekkor kiabálja a parancsnok - Mietek, lengyel fogoly - , hogy gyorsabban hordják a hullákat.

- A csendek: 
A Saul fia "zajos" film. Az idegeket ez a végsőkig feszíti. Ha máshonnan nem, a másik helyiségből, a háttérből állandóan hallani lehet emberi vagy emberek által keltett zajokat, sípszavakat, kiáltásokat, parancsokat. Ha jól figyeltem meg, a csúcspontig három jelenetsorban fokozódik a zaj: mindhárom a pokollal való közvetlen találkozás jelenete. 1. A krematóriumban a kemencéknél, amikor Saul a fiúnak a boncteremből eltűnt holttestét keresi. A csúcsra járatott kemencék szinte ordítanak. 2. Az éjszakai transzport lemészárlásának jelenetei a gödörnél. Apokalipszis, középkori Bosch-freskók elevenednek meg, és az elviselhetetlen zaj is a csúcsra gerjed. 3. A Sonderesek lázadása, a kitörés jelenete.  A sűrű robbanások hangjai, a fegyverzaj egészen elképesztő, letaglózó effektusok.  Az ember agyát a fájdalomig szaggató hangorkánhoz hasonlót talán csak Spielberg Ryan közlegény megmentése c. filmjének pokoli partraszállási jeleneteiben éltem át.
Ebben a filmben egészen sokkoló, fülszaggató a néhányszor mégis beálló teljes csend. Először akkor éljük át ezt, amikor a "fürdeni" vitt meztelen emberekre rácsattan a gázkamra ajtaja. Teljes sötétség és ordító csend néhány pillanatig. Hihetetlen pillanatai ezek a Saul fia filmnek. Próbáltam figyelni, nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, talán még kétszer fordul elő, hogy ott állunk a Sonderesek csoportjával, és hirtelen mindenki egyszerre elhallgat, háttérzaj sincs. Ránk zuhan ez a csend. A végén pedig, az utolsó lövések elhallgatása után a kamera elvándorol: az erdősáv gyönyörű, harsogó zöldjét látjuk, és a természet helyreállt, végtelen csendjében találjuk magunkat. Mintha valamiféle filozófiai tétel képi és hangos(illetve csendes illusztrációja lenne: reménytelenek vagyunk, a világ jobb lenne emberiség nélkül.



- Saul, nincs is fiad! 
A Sonderesek nem úgy élnek és mozognak, hogy módjuk lenne jóízű, komótos érvelgetésekre. Amikor Saul kitartóan szervezni kezdi a szerinte megtalált fia zsidó temetését, óhatatlanul, rendszeresen beleütközik társai egészen másra koncentráló akaratának falába. Fel-felvillan egy-egy rövid összecsapás: többször is elhangzik, hogy neked nincs is fiad. Saul erre vagy nem válaszol, vagy kitérő választ ad. Mindenki megy tovább, a néző pedig gondoljon amit akar. Mindebből annyi kiderül, hogy Saul számára a tények nem túl érdekesek. Nem is próbálja hevesen bizonygatni a rokonságot. Az a fiú az ő fia és kész. Ettől kezdve valóban értelmetlen ezen rugózni, ha a többi Sonderes ezt nem is tudja elfogadni. 



- Elárultad az élőket a halottakért! 
Ez kétszer hangzik el a filmben, ha jól számoltam.  
Először a riadó idején összezsúfolt Sonderesek között, amikor Saul előkeresi a megmentett "rabbiját", és valaki rámordul, hogy az élők helyett a holtakkal foglalkozik. Saul - nagyon bölcsen - azt feleli erre: Mind halottak vagyunk...
Másodszor az utolsó Appellnél, amikor Saulon Nyiszli doktor számon kéri, hogy tartozik egy ugyanolyan fiú holttestével, ráadásul a többi Sonderes dühös, mert miatta nincs robbanószerük a készülő felkeléshez, és mindezért Saul szemrehányást kap a fülébe sziszegő szomszédjától. Ekkor nem válaszol.
 Ezek a gyors, szenvedélyes, elvarratlan összecsapások exponálják Saul és társai kétféle küldetését. Azok vádolják őt, akik nem hajlandók tisztelni azt, amit Saul egyszemélyes magánakcióban kezd szervezni: megvalósítani egy lehetetlen vállalkozást, minden lágertörvénnyel szembehelyezkedve visszaszerezni a méltóságot. (Egyedül a boncoló-orvos hajlandó együttműködni Saullal, bár a csere-holttest követelésével jelzi, hogy ő sem hajlandó értelmetlen kockázatot vállalni. Mi, kívülállók szerencsére kimaradunk ebből az elkeseredett szembenállásból. Tisztelhetjük Saul szent őrületét - de azt is láthatjuk, hogy a láger dokumentálását, a tények leírását, fotózását szervező, a felkelést előkészítő hálózat nekünk, az utókornak dolgozik, és az egyetlen értelmes dolgot cselekszik, amit ott egy szervezkedés megtehet.

- Saul és Fried Ella: 
A lázadók Sault küldik a női kommandóhoz a robbanóanyagért. Pár másodpercre egyedül maradnak Ellával, a robbanóanyag már Saulnál van - és ekkor az elgyötört lány keresni kezdi Saul kezét - egy férfi érintését ebben a pokolban. Saul azonnal elrántja a kezét. Ez gyilkos gesztus. Nem nyer ezzel semmit, nem szolgálja fia temetésének ügyét, nincs köze a robbanóanyag csempészéséhez. Értelmetlen gonoszság. A gyengédség megtagadása egy sorstárstól. Mélypont.

- Rohanás az erdőben:
a kitörés után lélekszakadva rohannak  a túlélők az erdőben. Saul, a vállán a fiú testével, és az általa felfedezett állítólagos rabbi, együtt loholnak az ösvényen. Hosszú másodpercekig szemből látjuk őket - sebesen futnak felénk az erdei terepen. Az operatőr pedig velük fut(?)... A mozgásból úgy tűnik, mintha ezt is a kézi kamerával vette volna. A film többszöri megnézése közben már sokszor volt alkalmam rácsodálkozni Erdély Mátyás kameramozgatására. Emlékezetes, hogy az RTL Klub Portré című műsorában (http://rtl.hu/most/portre/portre-2016-02-28) arról mesélt, hogy amint bekapcsolt a kamera és ő követni kezdte Röhrig Gézát, folyamatosan egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz viszonyulva, szinte táncolni kezdtek. - Többször eszembe jutott már ez a film közben - ennél az erdei jelenetnél viszont annyira megdöbbentő, amit az operatőr képes megcsinálni, hogy nem is értem, hogyan volt rá képes.

- Saul és a lengyel fiú: 
A kitörés után, a film történetének legvégén egy romos erdei házban rogynak le pihenni a szökevények - pár perccel lemészárlásuk előtt. Fojtott hangon taglalják, hogy hogyan juthatnak el a partizánokhoz. Saul ül egyedül a nyitott bejárattal szemben - egyedül ő látja a megszeppent, ijedt lengyel parasztfiút, aki odaóvakodik, és a szökevények csoportját bámulja. Saul számára ezek élete utolsó másodpercei. Teljes letargiában roskad magába, mert az egyetlen dolgot, aminek értelmét látta volna, fia eltemetését a zsidó vallás szabályai szerint, nem tudta elérni. És akkor meglátja azt a pufók szőke fejet - és lassan megnyugszik, sőt, kivirágzik. A teljesen váratlan, képtelen ajándék, hogy pont itt, az erdő közepén jön egy Fiú - mosolyt varázsol az arcára. A mosoly egyre szélesebb, Saul már ismét él - és most már mindegy is, hogy a fiú megrémül és elfut, a német kivégzőosztag pedig már itt csörtet a közelben...

- Saul fia elúszik a Visztulában: 
Ezt már egy korábbi blogbejegyzésemben megemlítettem: jelentősége van annak, hogy egy óriási halálgyárból, ahol a náci technológia zsidók százezreit-millióit semmisíti meg nyomtalanul, sírhely nélkül, kegyelettel eltemetett holttest nélkül, sírkő nélkül, - Saulnak sikerül kimenteni a fiává fogadott gyermek testét. Azzal pedig, hogy nem tud vele átúszni a folyón, és a zsákba burkolt meztelen test elúszik, paradox módon az egyetlen lehetőség valósul meg arra, hogy a nácik ne találják meg, és ne vigyék vissza a lekaszabolt Sonderesek testeivel együtt elégetni (erről már írtam részletesebben, itt). - A Saul fiáról magyarul is megjelent filozófiai levélben Georges Didi-Huberman egy másik szempontot is felvet ezzel a kulcsjelenettel kapcsolatban: mintha egy fordított Mózes-történet lenne ez: Mózest a kosárban a folyó hozza - Saul fiát a foló viszi el... - Annak is jelentősége van, biztosan nem véletlen a történet írói részéről, hogy a fia elvesztése után fuldokló Sault éppen a Sonderesekkel együtt menekülő valódi rabbijuk menti ki a túlpartra.  Az a rabbi, aki a Sonderkommandóban egy kaddison túl semmiben nem volt hajlandó segíteni Saulnak a fia eltemetésében, az élő társért visszaúszik, és megmenti a fuldokló életét.


Alig várom a Saul fia DVD-kiadását. Az az érzésem, vannak még bőven részletek, amelyeken a mozi sötétjében elgondolkodom, de nem tudtam visszaidézni... túl sok ez az én korlátozott memóriámnak.

Drága Klára, persze Rád gondoltam, sírva és nevetve...

Megnéztem a Hölgy aranyban című filmet (http://www.imdb.com/title/tt2404425/), Maria Altmann és az ifjú Schönberg-unoka, Randy Schoenberg ügyvéd kegyetlen küzdelméről egy családi kincs visszaszerzéséért. Maria Altmann nagynénjének portréja Európa aranykorában készült, a 20. század első évtizedében, a bécsi polgárság békés és biztonságos gyarapodásának idején. Gustav Klimt a család kérésére készítette el Adele Bloch-Bauer portréját (Adele Bloch-Bauer I (New York, Neue Galerie), 1907, Öl auf Leinwand, 138 × 138 cm), „és ennek a portrénak a sorsa többszörösen is jelképpé vált.

A nácik embergyötrő, az osztrák zsidóságot legyilkolásuk előtt meggyalázó, dehumanizáló kampányának szerves része volt, hogy behatoltak a családi otthonokba, és perverz gyönyörrel tették rá mancsukat a legszemélyesebb tárgyakra. Habár Klimt művészetét az ő „fejlett ízlésükkel” „degeneráltnak” vélték, természetesen a gyönyörű nagynénit is elrabolták (a portré modellje addigra már fiatalon elhunyt, a filmben el is hangzik, hogy milyen szerencse, hogy nem kellett látnia, mi lett a hazájából.

A filmet – és különösen Helen Mirren (az idős Maria Altmann szerepében) alakítását – már méltatták. (Én például egy kiváló kolléga, Biczó Henriett ajánlatára figyeltem fel; http:/www.szabadfold.hu/aktualis/holgyek_tortenete ; a Népszabadságban Papp Sándor Zsigmond írt recenziót http://nol.hu/kultura/mese-cselloval-1535067 , ők, és mások is egybehangzóan Helen Mirren teljesítményét emeleik ki ) - e méltatásokhoz nem is teszek hozzá semmit.

Személyes okból írom ezt a bejegyzést. Azt próbálom dokumentálni, mitől rendültem meg annyira, hogy a zsöllye sötétjében egészen elérzékenyültem.

Nap mint nap újrateremtik a szorongató korszak erkölcsi állapotait...

Az egyik az a sokkoló élmény, hogy a náciknak a lábukat szétrakó osztrák hazaárulók örök szégyenében, mint egy kegyetlen tükörben többszörösen is magunkra, hajdani és mai magyarokra ismertem. Az Adolfékat virágesővel fogadó Bécs, a zsidókat lépten-nyomon feljelentgető buzgó lakosaival, a gyalázatos utcai jeleneteket farkasörömmel élvező, amúgy „jól öltözött” csőcselékével (a csőcselék egyáltalán nem egyenlő a „lumpennel”...), ez bizony nem különbözik a Horthy-világ magyar szellemi leépülésétől és tömeges hétköznapi bűncselekményeitől. A legyőzésük után szembenézésre képtelen, magát áldozatnak hazudó osztrák közvélemény is rokonra talál a Szabadság téri „megszállási emlékművet” és hasonlókat állítgató, magyar fideszes-jobbikos csőcselékben. Az az osztrák „hazafi”, aki – mint a filmben felemlítik - a Waldheim náci múltját leleplező osztrák újságírót köpi le és bélyegzi „árulónak”, tömegével találna társra hasonló színvonalú magyar „hazafiakban”. A helyzet annyiban még rosszabb is az osztrák állapotoknál, hogy itt manapság népszerű, széles körben támogatott, fenyegetően előrenyomuló erők a magyar történelem legalját, legsötétebb korszakait képviselő aljadékok. A Jobbik és a Fidesz népe semmit sem tanult, semmit sem bánt meg, és nap mint nap újrateremti a Hölgy aranyban című filmben megjelenített, szorongató korszak erkölcsi állapotait. - Már meg sem lepődtem, amikor a kitűnő filmet az interneten kommentáló sötét alakok fanyalgását megláttam – na, miről is? Hogy „már megint a holokauszt”, stb., stb... Van tehát ok az elkeseredésre Budapesten élő, a józan eszét megőrizni próbáló magyarként.

Vagányság, makacs kitartás, hihetetlen harci kedv...

A másik ok, ami megrendülésemet okozta, ha gyásszal kapcsolatos is, kellemesebb, személyes ok. Helen Mirren egészen zseniális alakítását élvezve egy percen belül eszembe jutott immár több mint másfél évtizede eltávozott csodálatos mentorom, Rudas Klára. Ugyanaz a vagányság, a felvállalt ügyben szinte a beszűkültségig menő makacs kitartás, a törékeny testben megbúvó hihetetlen harci kedv. A fesztelen szabadság, ahogyan nem ijed be egy tekintélyes ügyvédi iroda recepcióján sem a pénz hatalmi jelvényeitől, az a bátorság és elevenség, hogy mindenkiről és mindenről azonnal megvan a véleménye, amit jó hangosan ki is mond. Maria Altmann, ahogyan Klára is, ahol egyszer megjelent, ott nagyon is jelen volt, teljes valójával, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Önkéntelenül elmosolyodtam a jeleneten, amikor késő éjjel rátelefonál a fiatal felesége mellett pihenő ügyvédre – bizony, ez is ismerős. Meg az örökös feszültség, a beszólások, annak érzékeltetése, hogy kényelmetlen jelenség tud lenni, és közben szerethető, tiszteletre, megbecsülésre méltó.

Egyszóval, Klára emlékének élénk felidézését is köszönöm a Woman in Gold alkotóinak és különösen Helen Mirrennek. Sokszor gondolok Rudas Klárára, a legkülönbözőbb kontextusokban jönnek elő gesztusai, mondásai, személyisége, a tőle kapott könyveket, dedikációkat, grafikáit kincsként őrzöm – és most már lesz egy remek film is, amit a polcomra tehetek, és segítségével újra meg újra felidézhetem ennek a kiváló embernek az alakját.

Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!

Olvasol valamit a Saul fia című film Cannes-i sikeréről, annyi eljut csöppnyi agyadba, hogy a történet Auschwitzban játszódik, főszereplője a gázkamrákhoz beosztott Sonderkommandós, és anélkül, hogy belegondolnál, üstöllést közzéteszed reakciódat, így: "Van olyan nap, amikor nem kötelező a holokamura emlékezni?".

Tudod, patkánykám, nem tudlak sajnálni, amiért túl sokszor "kényszerítenek" téged a kiirtott több százezer honfitársunk meggyászolására. Te ugyanis, te gyászos adolf-utánzat - azokkal a tettestársaiddal együtt, akikkel közösen teleszarjátok a kocsmákat, stadionok lelátóit, békés települések közterületeit és persze az internetet is "holokamu"-hörgésetekkel - az életben egyszer, egyetlenegyszer sem voltál hajlandó egy kicsit is elgondolkodni azon, mit beszélsz, hogyan ítélkezel számodra tök ismeretlen családok szidalmazásáról, gyűlölködő megbélyegzéséről, törvény általi meghurcolásáról, védtelenné tett kisemberek tömeges kirablásáról és végül elképzelhetetlen cinizmussal kiépített gyilkológyárba hurcolásáról és kínhalállal való lemészárlásáról. Semmi jogod azon hőzöngeni, hogy "már megint" - mikor te soha semmikor nem voltál képes szembenézni bűnöddel...

Tudod, te barna gennygombóc, a tisztességes emberek soha az életben nem lennének képesek úgy nyilatkozni a náci ősbűnről és annak rengeteg áldozatáról, ahogy te lépten-nyomon megengeded magadnak.

Te anyád szégyene, kedvenc ostobaságod azért méltatlankodni, mert olyan bűnökért tesznek felelőssé, amit az előző generációk tagjai követtek el. Nos, az a baj az agyad helyén tátongó fekete lyukkal, hogy nem érted: éppen te és a hozzád hasonlók követik el újra ugyanazt a bűnt, amit azokból a generációkból a legalja elkövetett. Ha te most "csak" szóban veszed elő az összes ócska szellemi kukahordalékotokat, hogy beleokádd a világba, attól még nem leszel bűntelen. Éppen te nagyon is felelős vagy minden korábbi tömeggyilkosságért, mert nem vagy hajlandó szembenézni a sötét bűneitekkel, és - bár ismerned kell a szörnyű következményeket - újra rálépsz az oda vezető útra.

Azt persze nem éred fel csekély eszeddel, hogy a létezésed és gátlástalan szövegelésed maga a bizonyíték arra, amit letagadni próbálsz. Amit a zsidókról és az összes holokauszt-áldozatról hazudozol, te mocsok turhadék, az több ezer éves mintát követ. A zsidókat vádolod még az ellenük elkövetett bűnökért is. Fröcsög belőled a gyűlölet, hogy megóvd magad a gondolkodástól. Ez is rég bevált módszer. Éppen ebből a több ezer éves emberellenes hisztériából fakad időről-időre mindaz, amit elődeid a gyakorlatban folyamatosan meg is tettek a hatalmukba került védtelenekkel – és amit, ha lehetőséged lenne rá, te sem haboznál elkövetni.

Épp úgy gyűlölöd a sok-sok, számodra tök ismeretlen áldozatot, ahogyan én gyűlöllek téged az aljas szemét náciságodért. Ebben az egyben hasonlítunk - minden másban különbözünk. A legfőbb különbség, hogy neked biztosan „vannak zsidó barátaid”, és „dehogyis vagy te antiszemita”. Nekem viszont kizárt, hogy náci barátom legyen, pont azért, amilyen te vagy – és akárhogy becsmérlik ezt a szót – le nem tagadnám, hogy antifasiszta vagyok.

Tyúkagyadba nyilván nem fér bele, de az emberiség történetében léteznek nagy közös alaptörténetek. Még veled, nácikám, veled is közösek ezek a történetek. Ugyanis akármennyire utállak, emberi mivoltodat nem tagadom meg, emberi reakciókra számítok a szélsőséges helyzetekben még tőled is... Hogy te is pedzegesd, miről szól az általad gyalázott Saul fia, segítek egy kis áthangolással: ha egyszer a hozzád hasonló náci gazfickókat valamilyen hatóság táborokba gyűjtené és úgy ítélné meg, hülyeségetek menthetetlen, viszont annyira veszélyesek vagytok, hogy meg kell szabadítani tőletek a bolygót, ezért ki akarnának benneteket irtani, akkor tömeges szenvedésetek benneteket is elképzelhetetlen erkölcsi dilemmákba kergetne. Ha az a táborparancsnokság olyan cinikus és ötletes lenne, hogy közületek jelölné ki a hulláitok eltakarítóit, akkor az így besorozott különítmény tagjai a többiek szenvedésének sokszorosát lennének kénytelenek elviselni. Az ember tűrőképessége határtalan. Az elképzelhetetlennek tűnő szenvedést is képes túlélni, ami, lássuk be, nem is biztos, hogy annyira üdvözlendő képesség... És az ember a pokol legmélyebb bugyraiban is ember marad: megmozdul benne valami, ha a hullák között rokonát, barátját véli felfedezni. És bármi áron meg akarja adni neki a végtisztességet. Az ember addig ember, amíg képes ilyen extrém válaszokra az extrém helyzetekben. És ezt még akár rólad is feltételeznünk kell.

Eszembe nem jut veled barátkozni, feléd gesztusokat tenni, de annyit elárulok, hogy még tőled sem tagadom meg a változás, az észhez térés lehetőségét. Erre mindenkinek a legeslegutolsó pillanatig lehetősége van. Éppen ezért én – veletek ellentétben – soha nem támogatnám az általam gyűlölt csoport tömeges kínzását, gyűjtőtáborokba zárását. Még akkor sem, ha a ti csoportotok messze nem ártatlan, nincsenek köztetek védtelen csecsemők és aggastyánok, nincsenek köztetek a közélettel egyáltalán nem foglalkozó falusi és városi szegény emberek, hanem ellenkezőleg, ti nagyon is felelősek vagytok lélekmérgező tevékenységetekért - a békét romboló, gyújtogató szövegeitekkel és tevékenységetekkel egyenként és együtt is, nagyon is rászolgáltok a gyűlöletemre. A náci bandából tehát, amíg rajtam múlik, soha nem alakítanak majd a Saul fiából mélyen megismerhető Sonderkommandót. Ettől még nem ártana belegondolnotok, ha még képesek vagytok rá, hogy milyen feneketlen mélységekbe taszítottátok – és taszítanátok - emberek tömegeit. Sokat nem köszönhetünk nektek, de az biztos, hogy a borzasztó élményeket feldolgozó irodalmi és filmművészeti remekműveket a ti görénységetek nélkül nem szenvedte volna ki magából az emberi kultúra.

Addig is, amíg kigyullad a 10 wattos égő odabent a koponyádban, véralgebrázz csak tovább, te aljadék. Találkozunk, ha már felébredt benned a lelkiismeret.