tamastibijegyzet: "Nem kedvelem az izraelitákat. De a lengyeleket sem, drága bajtársam."

Két hosszú részlet Zmigrodzki főhadnagy figyelemre méltó figurájáról. (Kardos G. György: Hová tűntek a katonák?)

HOVÁ TŰNTEK A KATONÁK?

https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

Nowak az ágyán ül, keserű, csalódott tekintetét belefúrja Litwin és Zmigrodzki hátába. A tisztek a szomszéd szoba ajtajához támaszkodnak, és elzárják egészen az utat. Abed lábujjhegyre ágaskodva a vállaik között leskelődik.

Vogel a hátán fekve alszik, hüppögve nyeli a levegőt, kis szakaszokban, mint a halak, s csuklik hozzá. Az ágyon mellette Ráhel nővér.

– Kísérteties volt – mondja Steiner, s feljebb tornázza magát. – Ez valami kísérteties volt, főhadnagy úr, tessék elhinni. Felébredt, és olyan gyorsan, mint egy majom, felült az ágyon, törökülésben ült és vigyorgott. Az éjjeliszekrényén állt egy alma, felkapta, és elkezdte majszolni. Az volt a furcsa, főhadnagy úr, hogy csak rágta gyorsan, de nem nyelte le, kijött a száján a megrágott alma, az egész álla tele volt almával, s közben vigyorgott, kérem, főhadnagy úr – megrázza a fejét –, ez nem is igaz, el sem lehet hinni az egészet. Néhány percig tartott csak, mert jött a doktor, adott neki egy injekciót, és visszafektette. Most alszik tovább, tessék csak nézni, főhadnagy úr… Ez a szegény gyerek.

Abed a nagy igyekezetben, hogy valamit lásson, homlokával nekidől véletlenül Litwin hátának. A kapitány megfordul, és elkapja Abed köpenyét.

– Megint leskelődsz, te ördög?

– Csendesebben – szól Ráhel nővér.

– Hallgass, te orosz bestia – évődik Litwin.

– Te lengyel szamár – mondja bágyadtan a nővér. S int, hogy egy szót sem többet.

– Főhadnagy úr, kérem – mondja halkan Steiner –, ha kiolvasta már valamelyik újságot, nagyon szépen kérem…

– Természetesen, Steiner úr – raccsolja óriási készséggel Zmigrodzki –, az összeset beküldöm, édesem. Magának ne adnám oda, Steiner úr? Még azt is beküldöm ezzel a mi kis mohamedánunkkal, amit még nem olvastam ki. Majd maga visszaadja, Steiner úr, én ráérek.

A teraszon Litwin megfontoltan így szól Zmigrodzkihoz:

– Régóta érzem, Bolek, hogy van benned némi vonzódás Mózes népe iránt.

– Tévedsz, kérlek, Piotr – lihegi Zmigrodzki, s megfogódzkodik az asztal lapjában. – Nem kedvelem az izraelitákat. – Közel hajol Litwin füléhez, s mint valami titkot suttogja: – De a lengyeleket sem, drága bajtársam.

--- --- --- --- ---

Drága bajtársam, az elsők között lennél, akiket szeretnék elfelejteni. ... – Very good people. Very good nation. Very good army.

A kórház udvarán máskor ebben az időben már a délutáni cercle-re készülődnek a tisztek, a teraszokon ácsorognak ilyenkor, szédülten az ebéd utáni álomtól, s az inget tétován a pizsamanadrágba gyűrögetik. Most azonban egy lelket sem látni a betegek közül, s még kábultabb a csend, mint a szilencium óráiban. Bartos kapitány ollója csattog a bokornyi sövényszigetek egyikén, Musztafa a földbe rejtett vízcsap kerekével bajlódik, Muhammad Ali kezében tartja az öntözőcsövet, a férfiak pavilonjába ballagó Abedet figyeli, s azt méregeti, vajon eléri-e a vízsugár a fiút, ha a csövet feléje irányítja, ujját már előre ráhelyezi a pici lyukra. A Dzsauaris ajtaja nyitva áll, Amert széles fekete spanyolfal veszi körül; négy asszony borul egymásra, ültükben alszanak, mélyen és mozdulatlanul. Ibrahim a nyugágyat nyitja szét pani Grünwaldowa teraszán, ingerlő lassúsággal, hóna alatt fehér fejpárna. Amikor a nyugágy már áll, földre ejti a párnát, hosszan és gyanakodva nézi, mielőtt lehajol érte, s azután még guggolva is pihen egy kicsit. Muhammad Ali kezében az öntözőcsőből egyszerre kirobban a víz, a fiú hirtelen rándítással magasba fordítja a rézfejet, de már késő, Abed belépett a szobába, a permet végigzáporozik a teraszon, s eláztatja Zmigrodzki asztalon heverő újságjait.

Abed figyelmét a szobában először a főhadnagy ragadja meg. Zmigrodzki pilledten fekszik az ágyon, fejére kendőt borított, mely a bőrére tapadva követi az arc vonalát, behorpad a száj és szem üregei felett, s a nedves rongyból ijesztő maszk formálódik. Nowak az ajtó melletti ágyon ül, háttal Zmigrodzkinak. Éjjeliszekrényét rendezgeti. Kiürítette a fiókot, s tartalmát a párnára fordította: egy köteg levél, üres orvosságosdobozok, fiolareszelők, egy kezdetleges zsilettpengefenő szerszám s egy sixpounder ^*162 kifényesített hüvelye, amiből Nowak fekete játékkockákat szór ki. Nowakkal szemben Tyc hadnagy a papírjait rakosgatja, elölről hátrarak egy lapot, egyet kiszed a csomó közepéből és előreteszi. Zmigrodzki másik oldalán Litwin kapitány a könyökére támaszkodva dohányzik, a füstöt orrán és száján át fújja felváltva, lassan és módszeresen. Agyongyűrt lepedőjének jó része a földre kígyózik, a cigarettavégek és kiköpött olajbogyómagok közé, s csak az ágy végében takar valamit a rozsdafoltos matracból.

– Ez így igaz – szólal meg álmatagon a kapitány, s szavai a nyomott csend mélyén, a semmiből jönnek. Nyelvével lomhán lesöpri az ajkára tapadt dohányszálakat. – Ez így igaz – s egy szemöldökrándítással nyomatékot ad –, így van, ahogy mondom.

A szobákban tilos a dohányzás, Abed kötelességei közé tartozik, hogy figyelmeztesse Litwint. Ma azonban nincs kedve, hogy végighallgassa utána a kapitány izgága sértéseit. Lekuporodik inkább az ágy mellé, és felszedegeti a cigarettavégeket. A kapitány leereszti kezét az ágyról, összemarkolja a pici sapkán keresztül Abed haját.

– Ez így igaz – morogja –, mint a szentírás. – S ránt egyet a fiú fején.

– Nincs kedvem most, hallja! – kiált dühösen Abed, s köröző mozgással kiszabadítja fejét, de sapkája a kapitány ujjai között marad.

Litwin meglengeti a sapkát Zmigrodzki kendőbe burkolt arca mellett.

– Mindennap hozott valamit a táborba – folytat egy csapásra megélénkülve valami történetet, mintha csak az imént hagyta volna abba –, nem azt mondom, hogy nagy dolgokat, egy halat, egy darab kenyeret, ha mást nem, akkor egy kis mahorkát. Szerelmes vagy belém? – mondtam neki. – Mi az ördögöt akarsz tőlem, te sztársina? Mit gondolsz, Bolek, mit felelt rá? Hasonlítasz az apámra, polszki kapitán.

Abed felhasználja a lélegzetnyi szünetet, s kikapja sapkáját a kapitány kezéből. A szoba sarkából felvesz egy pici seprűt, és sepregetni kezd az ágyak körül.

– Nem volt sokkal idősebb, mint ez a kis rabszolga – mondja Litwin –, mint ez a mi kis ütődött muzulmánunk. De mondtam én mást is ennek az őrmesternek. Megmagyaráztam neki a materializmust, elképzelheted, Bolek. Olyan barom volt, azt hitte, hogy csak úgy viccelek vele, mindenen nevetett. Nem vagy te rossz ember, polszki kapitán, azt mondta, egy bűnöd van csak, hogy kezet emelsz Oroszországra. Még nem, te ruszki sztársina, de egyszer még kezet emelek! Egyet-kettőt kiherélek közületek, és dobálom majd a golyóitokat, mint azok az ördöngös bűvészek a cirkuszban. Másnap megint hozta a mahorkát. Nem volt rossz gyerek. Azért köztük is vannak emberek. – Litwin fölhúzódzkodik az ágyon, a keretnek támaszkodik, és Nowak szüntelenül mozgó, domború hátát figyeli. – Te Nowak, te! – kiált fel. Lovat biztatnak így, amikor megtorpan az akadály előtt. Nowak széles háta mozdulatlanná merevedik. – Te Nowak! Nincs valami jó kis képed? Te Nowak!

Nowak összerakja a leveleit, tenyerén egyenletesre ütögeti a lapokat, a kötegre vékony gumit húz, s beteszi a fiókba.

Litwin megrántja Zmigrodzki karját.

– Bolek!

A főhadnagy fél szeméről lehajtja a nedves kendőt.

– Drága bajtársam – mondja jelentősen Litwin, s Zmigrodzki raccsolását utánozza –, dhága bajtáhsam. Tudod azt, hogy az őrmester úr egy nagy stratéga? Egy sthatéga, kéhlek szépen. Egy stratégiai terven gondolkodik most Nowak úr. Derekára köt, kérlek, három csomag TNT-t, és álcázott pizsamában kibújik a fedezékből, kúszni kezd az udvaron, Mandel úr, a gedérai samesz fedezete mellett, bekúszik pani Maria ágya alá. Object: a masina, kérlek. Egy katonás húzással felrobbantja a szívókészüléket.

Nowak a falra szegezi szemét, s hangja mélyen mordul.

– Ne szórakozzék velem, kapitány úr.

– Négy font, Bolek – vág a szemével Zmigrodzki felé Litwin: jó lesz figyelni, most jön csak a java. – Nagy pénz az, Bolek. Nagy pénz a négy font. Már majdnem a kezében volt, az istenit neki.

Nowak félfordulatot tesz. Alsó ajkát feltolja az orra alá, s a nehézkes vadak tunya utálatával megnézi magának előbb, aki ingerli.

– Miért nem nyugszik már? – szólal meg. – Maga is ugyanabban a rakásban van, mint én. Mi kell magának tőlem? Én éppen úgy végigcsináltam ezt a rohadt háborút, mint maga. De azért van különbség köztünk, azt tudja. Azt maga is tudja, hogy mi a különbség köztünk.

Litwin magasra erőlteti a hangját, a levegőbe szimatolva búg, mint egy kacér nő.

– Jaj, ne izgasson, édesem. Mondja csak, ne reszkessen.

Nowak kihúzza magát, s ujjával a mellét ütögeti.

– Én hazamehetek, kapitány úr. Én azt is megtehetem. Ez a különbség. Nekem abból semmi bajom nem lesz otthon. Én akármikor hazamehetek.

Litwin szívére teszi a kezét, s azt játssza, hogy megsemmisült Nowak szavaitól. Zmigrodzki lehúzza arcáról a kendőt, fejét Nowak felé billenti, de a tekintete üres és érdektelen.

Nowak azt hiszi, hogy újabb ellenség tört rá.

– Igenis, így van, főhadnagy úr – dünnyögi csendes daccal. – Én háború előtt is a két kezem munkájából éltem, főhadnagy úr.

– Nahát, kérlek, Bolek – mondja Litwin, s keze még mindig a szíve fölött. – Kígyót melengettünk, dhága bajtáhsam! Leszögezem, kérlek, ma utoljára osztottuk meg férfias játékunkat ezzel a derék, egyszerű, alacsony beosztású lengyel emberrel. Verstanden, Bolek?

Tyc hadnagy lecsapja maga mellé a papírjait.

– Istenkém – sóhajt –, micsoda ócska cafatok vagytok.

Litwin mélységes elismeréssel hümmög.

– Ez igen, Bolek. Ez, kérlek, egy eredmény. Megszólalt a kis buzi. Ez már valami. – S gügyögve integet a hadnagynak.

– Woitek baba! Kutyus. Puszit!

Tyc felordít, megragad egy könyvet az éjjeliszekrényén, és vaktában a falhoz vágja. A könyv Nowak ágyára esik, az őrmester undorral a szoba közepére hajítja. A hadnagy őrjöngő rohamában összegyűri iratait, vak dühvel apró darabokra tépi a lapokat, s közben ordítozik, és szórja szét a papírszeleteket, lábával a matracot veri.

Abed abbahagyja a sepregetést, az izgalomtól nem tudja hamarjában, mit tegyen, felveszi a földről a könyvet, egy lépést megy előre Tyc felé, aztán visszahátrál a mosdóig. S háttal a férfiaknak remegő kézzel mosogatni kezdi a poharakat.

Litwin nyerítve nevet, de nevetésében érződik most némi idegesség.

Zmigrodzkinak megerőltető próbálkozások után sikerül felülni az ágyon, lábával előretornázza ágya alól a mankót, legörnyed érte, s két kézzel kapaszkodva, az erőfeszítéstől vörösen felegyenesedik. Végtelen lassan a hadnagyhoz vergődik, jobbjával megfogózkodik az ágy vaskeretében, baljával felemeli a mankót, s gondos célzás után rávág Tyc hadnagy rángó bokájára. A hadnagy felrántja a lábát, kidülledt szemmel nézi Zmigrodzkit – kuszált vonásai elhülyült csodálkozássá lágyulnak –, mintha kísértet állt volna meg előtte.

– Kérem, Tyc úúúr – Zmigrodzki kissé éneklő hangja halk és semleges. – Ezt abbahagyni, kérem, nagyon gyorsan, gyorsan, Tyc úr.

Tyc némán ereszkedik vissza az ágyra, s közben nem veszi le tekintetét a közömbös, gyűrött arcról. Összekoccanó fogai mögül fel-felhorkanó búgás tör elő.

Zmigrodzki, még mindig az ágy keretébe kapaszkodva, tipegve fordul Nowakhoz, a monoklit szemére illeszti, de nem ereszti el, két ujjal csípi az üveg szélét, s kissé előredűlve, mozdulatlanul szemléli az őrmestert.

Nowak nem sokáig állja a rámeredő élettelen, fátyolos szemeket – nem lehet felfedezni bennük rosszallást, de együttérzést sem –, zavartan elkapja tekintetét, feje a mellére rugózik, kezét a térde között görcsösen összekulcsolja.

– Én egy súlyosan beteg ember vagyok, főhadnagy úr – mondja elnyűtten.

Zmigrodzki hunyorgó fintorral lehullajtja szeméről a monoklit, s hallani a csöndben, az üveg hozzáütődik a pizsama gombjához. S a hangja éppoly színtelen, mint ahogy Tychez szólt.

– Tudom, Nowak úúúr. De mégis, kérem szépen. De azért mégis.

Int Abednek, hogy segítsen elszabadulni az ágykerettől, egyszer megpróbálta elereszteni, s azonnal egyensúlyát vesztette.

Abed odasiet, kissé meghajol, hogy Zmigrodzki könnyedén átkarolhassa. Az ágy előtt elveszi a mankót, megragadja hóna alatt a főhadnagyot, s a tehetetlen testet lassacskán az ágyra ereszti.

Zmigrodzki felemeli tenyerét, hogy elég, így akar maradni, ülve. S miként Nowak, ő is háttal ül most a vigyorgó Litwinnek. A kendőt felveszi a párnáról, megtörli vele az arcát, s nyújtja Abednek, hogy ismét nedvesítse be.

– Ha eljönne egyszer az idő, kérlek, Piotr – szólal meg elgondolkodva, s nagy érdeklődéssel figyeli közben a mosdónál tevékenykedő Abedet, mintha a kendő bevizezése bonyolult és különös figyelmet érdemlő művelet volna –, ama idő, kérlek szépen, ami nekünk természetesen nem jön el, ama idő, drága bajtársam, amikor el kellene mindent felejteni, majdnem biztos vagyok benne, kérlek szépen, Piotr, az elsők között lennél, akiket szeretnék elfelejteni.

Litwin krákog, jelzésül, hogy hallja, amit a főhadnagy mond, de nem szól semmit, karját a tarkója alá kulcsolva fekszik, szája körül megmeredt a gúnyos vigyor.

– A legelsők között, kérlek szépen – tűnődik fáradtan Zmigrodzki, s átveszi Abedtől a nedves rongyot. Szétnyitja, rázogatja, azután felakasztja a fejére, mint aki inhalálni készül. Arca előtt lebeg a kendő, egy-két vízcsöpp a pizsamanadrágra hull.

– Very good people – hallatszik a raccsoló, fakó hang a kendő mögül. – Very good nation. Very good army.

HOVÁ TŰNTEK A KATONÁK?

https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

--- --- --- --- --- --- --- --- --- --- ---

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html