Eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, rabbi

(Radnóti Miklós 1935 körül - Wikipédia)

"Próféták s költők dühe oly rokon, étek a népnek, 
s innivaló! Élhetne belőle, ki élni akar, míg 
eljön az ország, amit igért amaz ifju tanítvány, 
rabbi, ki bétöltötte a törvényt és szavainkat. 
Jöjj hirdetni velem, hogy már közelít az az óra, 
már születőben az ország. Hogy mi a célja az Úrnak, - 
kérdém? lásd az az ország. Útrakelünk, gyere, gyüjtsük 
össze a népet, hozd feleséged s mess botokat már. 
Vándornak jó társa a bot, nézd, add ide azt ott, 
az legyen ott az enyém, mert jobb szeretem, ha göcsörtös."

(1944. aug 23. Bor)

Radnóti Miklós Nyolcadik eclogájának utolsó sorai  

https://www.magyarirok.hu/radnoti-miklos/n/nyolcadik-ecloga

Szövegmentés -- Tóth Tibor / Tiboru emlékére

2025. december 13-án érkezett a szörnyű hír, hogy 63 évesen elhunyt Tóth Tibor biztonság- és védelempolitikai szakértő, író, blogger, akit az összeesküvés-elméleteket színvonalasan, igényesen elemző közösség Tiboru néven ismert és szeretett. 
https://www.facebook.com/andras.racz.526/posts/pfbid0sfmATJyzmjjJfYKYf6yw1FJFrhev1AKTB8BJ557gXbzTFh2ZN7TAtFEU5WicuShCl  //  https://www.facebook.com/laszlo.harsanyi.9/posts/pfbid0241mBamVoEdnzNjpZgNiKuppfRX7oAF5DCZkt3j9tNTdrGRVvLJMzCBYQA7iKe17cl 
Én a Göncöl Kiadónak, Szikói Gábor barátomnak köszönhetem, hogy megismerkedhettem Tiboru munkásságával.
Alább egybegyűjtöttem néhány írásomat, amelyekben Tiboru műveit méltattam – és amelyek az elmúlt másfél évtizedben elenyészett szerkesztőségek eltemetett szervereivel együtt eltűntek volna, ha nem végeznénk olykor szövegmentést…

 

2013. december:

A homályos rejtély diszkrét titka

Mély járatú konteósok gyűltek össze kedden, sötétedés után egy budai találkozóhelyen. Neszét vettem a szupertitkos összeesküvésnek, a jelszót is kipuhatoltam, és elvegyültem köztük. A legfőbb tanulság két rövid mondat:„Keresd a nőt! Úgyse találod!”

Alaposan felkészültem a konteósok találkozójára, jó előre áttanulmányoztam a karácsonyi könyvújdonságot, a KONTEÓ 1. című összeesküvés-gyűjteményt (hajdani cikkem rég nem működő linkje: http://www.morning.hu/cikkek/kor-bezarul-osszeeskuvok-mindenutt). Persze, nagyon kíváncsi voltam a könyv szerzőjére, a titokzatos bloggerre, „tiboru”-ra is, aki megígérte, hogy most teljes valójában a közönség elé lép.

A minden hájjal megkent „tiboru” nem is okozott csalódást. Jó svádájú féfri, gördülékenyen, színesen beszél, de nem akármit: helyén az esze. A ravaszdi összeesküvés-elmélet rajongók százféleképpen próbálták csapdába csalni, de nem jártak sikerrel. Persze, a ”megoldást” akarták kiszedni belőle, meg arról faggatták, hogy a titokzatos, gyanús ügyek mögött mi az „igazság”. (Seuso-kincsektől a Gyatlov-hágóig...) Amikor az „igazságot” emlegette valaki, „tiboru” filozófikus hangulatba került:  ugyan ki tudhatja azt ezen a világon? Verziók vannak, lehetséges magyarázatok, egyik valószínűbbnek látszhat, a másik képtelenségnek. Csakhogy amikor idáig jutunk, kezdjünk gyanakodni: miért is látunk egy megoldást valószínűbbnek? Csak nem azon dolgoznak a háttérben befolyásos erők, hogy éppen a téves változatot higgyük valóságosnak?

A konteó-szakértő blogger megtanulta, hogyan érdemes beszélni ezekről az ügyekről . Legszebb mondata az volt, amelyben elmondta: van olyan titokzatos ügy a kötetben, amelyről ő maga „TALÁN tudja, hogy melyik verzió a BIZTOS megoldás”.

A keddi találkozón még valami kiderült számomra: ez az egész egy nagyszerű játék. Kezdő konteósként nagy élvezettel figyeltem „tiboru” és a nagyszámú rajongótábor játékos párbeszédét. Igen, ez lehet a lényeg: összeesküvés-elméleteket gyártani és még inkább megfejteni remek játék. Akik ezt véresen komolyan, magas szellemi színvonalon művelik, nagyon szeretnek és tudnak játszani.

Hadd járuljak hozzá máris egy saját konteóval a közös munkához. Felfedeztem egy óriási titkot. Az már a KONTEÓ 1. olvasgatása közben feltűnt nekem, hogy az összeesküvés-elméletetek világa meghökkentően macsó jellegű.

Nézd végig a KONTEÓ 1. kötetet! Mindenütt férfiak, férfiak, férfiak. A titokzatos ügyek mögött is ők állnak, és a rejtélyek lehetséges megoldása is mindig férfiak üzelmeiről szól. (Ezúttal egy huszárvágással a mindig előkerülő ötletet, Moszadot és az UFO-kat is hímneműnek tekintem.)

Tedd a szívedre a kezed: nem gyanús ez egy kicsit nagyon? Évszázadokkal ezelőtt valaki óvatlanul kikotyogta minden konteó legnyilvánvalóbb megoldását: „keresd a nőt”. A másik irányból megfogalmazva: a legnagyobb embereket is a tökük vezeti (már, amennyiben férfiak). Mindannyian tudjuk, hogy ez mélyen igaz. Nem furcsa, hogy amikor komoly férfiak összegyűlnek és konteóznak, mégis  elfelejtik ezt a nagy igazságot, és óvakodnak a ravasz és okos nők praktikáinak feltárásától.

Mit gondolsz, „tiboru” könyve és a blogger egész tevékenysége mögött miért nem fedezhetjük fel a minden szálat mozgató „Nagy Összeesküvő Femina” befolyását? Ugye, ugye. Máris jár az agyad....

 

------------------------------------------------------------------------

2013. december:

Örök rejtélyek? Legalább egyet megoldhatnánk

Nem veszik elég komolyan az elmúlt hetek egyik fontos könyvújdonságát. Sok méltatást lehet olvasni a harminc válogatott összeesküvés-elméletet bemutató Konteó1 című kötetről, de főleg incselkedő, tréfás hangvételű ismertetőket. Következtetésük általában ennyi: a kultúrtörténet titokzatos ügyei, és a titkok körül mindmáig gyűlő halálbiztos „magyarázatok” az emberi elme határtalan játékosságának bizonyítékai. A templomos lovagok feltűnéséről,  bukásáról és továbbéléséről, vagy az UFO-élményekről szólva lehet jó ez a megközelítés, csakhogy van ennek az ügynek sötét oldala is. Nagyon sötét.

Tiboru, a sikeres blogger az utolsó fejezetben néhány magyar konteót sorakoztat fel. Ahogy időben közeledünk napjaink piszkos ügyeihez, úgy sötétül el az összeesküvések taglalása. A Kádár-kor „népszerű” rejtélyei, az Elbert-család sorsának vagy a Malév–240-es járatának titka még abba a kategóriába sorolható, amelyre szomorkásan legyinthetünk: volt egy hidegháborús világ, a hozzá tartozó, betegesen titkolózó „tájékoztatási rendszerrel”. Ha ezeknek az ügyeknek a hátterében, amint sejthető, ilyesmi állt, valószínűtlen, hogy valaha megoldhatók a rejtélyek. 

A közelmúlt piszkos ügyein azonban nem lendülhetünk túl ilyen könnyedén. Tiboru mesterien fejti ki a Fenyő-ügy, a körmendi gyerekgyilkosság és a móri mészárlás történetét. Egyik esetben sem megy bele túl mélyen a részletekbe, hiszen a nyomozás „hibajegyzéke”, a gyanús körülmények taglalása minden alkalommal önálló monográfiát érne meg. A rejtélyekkel kapcsolatban burjánzó összeesküvés-elméleteket sem részletezi túl. Nagyvonalúan vázolja a kombinációkat, meghagyja az olvasónak a saját vélemény alkotásának lehetőségét. Talán csak egy ponton esik ki a szerepéből – nagyon helyesen. Amikor a körmendi gyilkosságot a babonás középkori „vérvád” felmelegítésével „magyarázó” szélsőjobboldali agymenést említi, határozottan jelzi, hogy azt is kötelessége megemlíteni a konteók között, de ennyi, és ne tovább. 

A Fenyő gyilkosság és a körmendi gyilkosság majdnem egy időben, az 1998-as választások előtti időszakban történt. A móri mészárlás pedig nem sokkal a 2002-es választások után. Politizáló polgár számára mindkét időszak számos egyéb, hasonlóan sötét ügyet hív elő. (Csak egy-két példa: az 1998-as gyilkosságok után nem sokkal a politika legfelsőbb köreiben robbantott „megfigyelési ügy” rázta meg az országot, és a titkosszolgálatokig vezettek el a Lakatos-féle álmerénylet szálai. Emlékszik még ezekre valaki? A móri mészárlás után egy évvel szintén egyértelműn politikai botrány következett: a PSZÁF-elnök elleni támadás, és a brókerbotrány. Ezzel vajon hogyan számoltunk el?) Ha hajlamosak vagyunk is mosolyogni a kultúrtörténet sok évszázados összeesküvés-elméletein, kortársként nehezen szabadulunk a gondolattól, hogy az egymásra halmozódó rejtélyek között kell lennie összefüggésnek. Az pedig különösen idegesítő, hogy a sűrű egymás utánban kirobbanó (kirobbantott) botrányokat az utóbbi évtizedekben soha, egyetlen esetben sem követte megnyugtató megoldás. Sem a felelősök egyértelmű megnevezése nem jellemző, sem valamiféle tanulás, sem a következtetések levonása, sem a megismétlődés elleni intézményes garanciák fejlesztése.

A rendszerváltást felnőtt fejjel átélő magyar polgárként hajlamos vagyok azt hinni, hogy létezhetnek „aranykorok”, amikor a történelemben – akár egészen hosszú – nyugodt időszakok stabilizálódnak. Azokban a korszakokban bizonyára viszonylag csekély az összeesküvés-elméletek táptalaja. Talán azért gondolom így, mert itt, Magyarországon a mi felnőtt életünk már hosszú ideje egyáltalán nem ilyen. Háborús korszak ez, még ha vér viszonylag kevés folyik is (a Konteó1 ugyan éppen a véres eseteket vette elő, de ezek a szélsőségek). Amikor a háborús logika érvényesül, a csaták legelső áldozata az igazság. Nincs szükség fantáziálásra, mert van bőven megoldásra váró ügyünk.

A botrányok, konspirációk következetes homályban maradása pedig különösen aggasztó. Nehéz elképzelni virágzó demokráciát ilyen viszonyok között.

 

Tamás Tibor

---------------------------------------

2014. június

Mindennapi rettegés: az összeesküvés itt nem marad elmélet

 

Tóth Tibor, ismert blogger nevén tiboru, válogatott konspirációs teóriáinak (konteó-inak) már a második gyűjteményét adta ki idén késő tavasszal.

Színvonalas szórakozás a távoli múlt nagy rejtélyeiről minden lehetséges információt összegyűjtve, majd mérlegre téve, elmélkedni. Hasonlóan szórakoztató szellemi sport közelmúltunk vagy jelenkorunk zűrös ügyei közül azokkal foglalkozni, amelyek távoli tájakhoz, távoli népekhez, szuperhatalmi játszmákhoz kötődnek.  Ezeket feszegetni felhőtlen szórakozás lehet, hiszen fel sem merülhet, hogy bármiféle befolyásunk volna a feltételezhető összeesküvésekhez,

A Konteó1 és a Konteó2 sem kerüli ki azonban napjaink összeesküvés-hungarikumainkat, amelyeket egészen másképp kell szemlélnünk. Ezek az aktuális megoldatlan ügyeink véresen komolyak. Az elkövetők, a szálak mozgatói, akiknek a kezéhez legtöbbször vér is tapad, itt élnek köztünk. Bármikor újra aktivizálódhatnak, és minél közelebb kerülnek a lelepleződéshez, annál veszélyesebbek lehetnek.

Jó lenne hinni, hogy olyan rendszerben élünk, amelyben a sötét ügyeknek legalább egy része, lehetőleg a legsúlyosabbak megoldódnak. Jó lenne bízni abban, hogy a felelősök lebuknak, az intézmények pedig tanulnak az előzményekből, és aki megteheti, úgy változtatja a szabályokat, hogy a rosszindulatú beavatkozásokra ne legyen többlé mód.

Látjuk azonban, hogy mifelénk a konteók csak burjánoznak, a köd egyre sűrűbbé válik, egészen addig, hogy már nincs ember, aki képes lenne áttekinteni az adott ügyet. Megoldás nincs, gyógyulás és intézményi tanulási folyamat még kevésbé.

A Konteó2 kötetben a legjobb példa erre az úgynevezett „cigánygyilkosságok” (valójában a 2008-2009-ben véletlenszerűen cigány áldozatokra vadászó sorozatgyilkosok) ügye. Tiboru mintaszerűen foglalja össze, mi történt, hogyan vánszorgott előre a nyomozás, hogyan szaporodtak a jogos kétségek. Különösen érdekes, hogy a könyörtelen sorozatgyilkossággal kapcsolatban két összeesküvés-elmélet csomagot tálal nekünk: felidézi a gyanúsítottak lebukása előtti elméleteket, majd a tények – egy részének – feltárulása nyomán a 2014-re kialakult újabb, módosult konteókat is. A legizgalmasabb talán a vége: nyilvánvaló, hogy ez a szörnyű ügy még mindig nyitva van, a szálakat a jogerős ítélet sem varrhatja el.

Itt járnak köztünk szabadon azok, akiknek bizonyosan nagyon sok közük van a cigányok százezreit rettegésbe taszító, hat békés polgárt lelövő, köztük kisgyereket gyilkoló, iskolás lányt szétlövő barbárok felhergeléséhez, előkészületeihez, a tett végrehajtásához. A dolgok jelenlegi állása szerint a négy lebukotton kívül mások biztonságban is érezhetik magukat...

A Konteó1 kötetben tiboru ugyanilyen mesterien fejtette ki a Fenyő-ügy, a körmendi gyerekgyilkosság és a móri mészárlás történetét is. Egyik esetben sem ment bele túl mélyen a részletekbe, hiszen a nyomozás „hibajegyzéke”, a gyanús körülmények taglalása minden alkalommal önálló monográfiát érne meg. A rejtélyekkel kapcsolatban burjánzó összeesküvés-elméleteket sem részletezte túl.

A gondolkodó olvasó azonban felidézheti az 1998-as, majd a 2002-es választások körüli egyéb gyanús ügyek sorát (például az 1999-es „megfigyelési ügyet”a titkosszolgálatokat is elérő Lakatos-féle álmerénylettel, vagy a PSZÁF-elnök 2003-as megtámadását és nyomában a „brókerbotrányt”). Egyik sincs megnyugtatóan tisztázva – a szőnyeg alá söpörték.

A rejtélyek nálunk egymásra halmozódnak. Az összefüggéseket is sokszor sejtjük, megnyugtató megoldás pedig nncs. Elmarad a felelősök egyértelmű megnevezése, és semmilyen garanciánk nincs a sötét akciósorozatok megismétlődése ellen.

Akik a polgárháborús viszonyokat stabilizálták, a politikai gyűlölet-táborokat elvakítva meghülyítették az országot, éppen ilyesmire vágytak: többé ne legyen mód a nyilvánvaló tényeket se meglátni. 

------------------------------------------------------------------

2014. június 

Muszáj piszkálni a titkokat

 

A Konteó könyvek szerzője rosszul tűri, ha bárminemű elit hülyének nézi a többieket, ezért megpróbálja az értelmesen gondolkodók szemét kicsivel tágabbra nyitni.

 

Az emberi elme már csak olyan, hogy a számára megmagyarázhatatlan történésekre csak azért is megpróbál valamilyen ok-okozati összefüggést ráhúzni. Nem változik ez a helyzet akkor sem, ha az érthetetlenség okai az elhallgatott információk vagy az egymásnak ellentmondó állítások, ilyenkor az alkotó fantázia beindul, kipótolja a hiányzó részleteket és felcsapják fejüket az összeesküvés-elméletek (konspirációs teóriák, röviden konteók). Napjaink bonyolódó világában a hatalom gyakorlói egyre erőszakosabban őrzik a megszerzett és megszervezett információ-monopóliumot, de pechük van, mert a nagynehezen mégis kiszabaduló hírek az új technikáknak köszönhetően azonnal eljutnak mindenkihez, így az átlagos halandó is igen gyakran szembesül a ténnyel, hogy őt bizony megpróbálták átverni.

Mondhatják erre sokan (mondják is), hogy bizonyos mennyiségű titokra a saját biztonságunk érdekében szükség van. Én ezzel az állítással nem vitatkozom, és szakértelem hiányában arról sem nyilatkoznék, hogy a megfelelő mértékű titkolózás mekkora, de arra nagy összegben merek fogadni, hogy a hatalom birtokosai kényelemszeretetből vagy esetleg saját baklövéseik leplezése érdekében ezt a küszöböt az optimálisnál sokkal-sokkal magasabban szeretnék tartani.

A fejét kapkodó polgár természetes védekezőrendszere erre úgy reagál, hogy a felkínált hivatalos magyarázatot először reflexből hiteltelennek nyilvánítja, majd módosítja és kiegészíti – a tények helyett megjelennek az összeesküvés-elméletek, és úgy elkezdenek szaporodni, mint a nyulak.

A számtalan esemény számtalan interpretációja pedig előbb-utóbb megfojtja, őrületbe kergeti vagy apátiába süllyeszti a békés szemlélődőt, hacsak...

... hacsak nem érkezik valaki, aki segít tájékozódni az össznépi (és világméretű) handabanda dzsungelében. Először egy aprócska blog, konspirációs teóriákról, néhány érdeklődő részére, majd egyre több látogató és kommentelő (konteo.blogrepublik.eu). A blog gazdája – [tiboru] – vállalja a kihívást, és irigylendő munkabírással szolgálja ki a növekvő igényeket: kéthetente jelennek meg az olvasmányos stílusban megírt, fanyar humorral átszőtt és példás alapossággal összeállított posztok. Amikor pedig felmerül, hogy az eligazodni vágyók közül még sokan papír közvetítésével jutnak információhoz, könyv is készül (majd gyors félév elteltével még egy), amely aktualizálva és kibővítve a blogon megjelenteket, bemutat harminc érdekes, izgalmas összeesküvés-elméletet.

Nem! Szó sincs róla, hogy a Konteó lapjairól megtudhatjuk ki ölte meg Kennedyt vagy Fenyő Jánost. Ez nem a Nagy Megmondások Könyve, itt kritikusan kell fogadni minden információt, muszáj kételkedni, mérlegelni és vitatkozni. Leggyakrabban az úgynevezett „hivatalos állásponttal”, amely a sorakozó megoldási lehetőségek közül általában a leggyengébb lábakon áll.

A szerző rosszul tűri, ha bárminemű elit hülyének nézi a többieket, ezért megpróbálja az értelmesen gondolkodók szemét kicsivel tágabbra nyitni. Aprólékos munkával, a legátfogóbb ismertetésre törekedve összegyűjti és közre adja az idők során keletkezett teóriákat, érveket és ellenérveket, fenntartva annak lehetőségét, hogy az igazi megoldás nincs a leírtak között. A teljesség igényével dolgozik, így ahol némi idiotizmus keveredik a magyarázatok közé, nincs más választása, bemutatja azt is. Tekinti annyira felnőttnek az olvasóit, hogy a minőségi szelektálást rájuk bízza, és ezzel a legtöbbet teszi az ügyért, amit csak tenni lehet. Az így elénk táruló kép ugyanis sokkal teljesebb, tárgyilagosabb és jobban segíti a valóság megismerését (az áltudományok leleplezését), mint akárhány szkeptikus konferencia.

Azért, mielőtt elkezdenénk túlságosan komolyan venni az egészet, érdemes felidézni [tiboru] sok nyilatkozatban elmondott alapelvét: a konteó elsősorban egy intellektuális játék, amely szórakoztat, fejleszti a fantáziát, segíti egy egészséges kritikai érzék kialakulását és nem utolsó sorban bővíti az ismereteket. Így érdemes viszonyulni a Konteó könyvekhez.

Végezetül, ha már játékról és fantáziáról esett szó, képzeljünk el egy olyan világot, ahol nincsenek összeesküvés-elméletek! Az emberek életét irányító választott testületek rég belátták, hogy hosszútávú érdekeiket az őszinteség szolgálja leginkább. Amúgy sincs sok takargatni valójuk, hiszen mindenki azon a területen tevékenykedik, amihez legjobban ért, és döntéseibe más szakértők véleményét is beépíti, így sokkal kevesebb a melléfogás, a jó eredmények pedig kitermelték a társadalom bizalmát, az elkövetett hibák a midennapi tevékenység elfogadott velejáróivá váltak. A többség elnéző mosollyal tekint arra a néhány habókosra, akik szerint a központi hírügynökség információi bizonyos csoportérdekek miatt manipulálásra kerültek...

Reggel van! Tessék felébredni! (A változat)

 

B változat: És ebben a világban [tiboru] kereshetne új elfoglaltságot magának. Szerintem nem bánná.

---------------------------------------------------------------

2016. január 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2016/01/nem-fel-nem-ideges-miert-az-hasznalna.html 
Nem fél? Nem ideges? - Miért, az használna?

Aki látta a magyar mozikba is eljutott Spielberg-filmet, A kémek hídját ( http://www.filmkatalogus.hu/Kemek-hidja--f39190 ), a címből ráismer az ötvenes évek nagy kémbotrányának főszereplőjére, a zseniális, halvérű szovjet spionra, aki sem akkor nem volt hajlandó megijedni, amikor az amerikai halálbüntetés árnyékában éldegélt, sem akkor, amikor a híd túloldalán szigorú, ám nem feltétlenül igazságos elvtársai ölelő karjai várták. 

Abel ezredes a szovjetek szuperkémje volt, aki végül is lebukott. 

Spielberg filmje ekkor kezdődik, a történet főszereplője nem a kém – akiről legendás hidegvérén és művészi hajlamain kívül nem sokat tudunk meg – hanem a Tom Hanks által alakított Donovan ügyvéd. Nagy figura, nagy alakítás, és nagy sztori. Meg kell nézni a filmet. Sokat elmond a hidegháborús hisztéria korszakáról, az általános rettegésről, az atomtámadás árnyékában élő amerikaiak körében általános – és érthető – gyűlöletről, amit az ellenség és a nekik dolgozók iránt éreztek. És arról is elgondolkodhatunk a sztori kapcsán, amit az európai társadalomfejlődés értelméről című nagy esszéjében, a szabadságjogok európai rendszeréről Bibó István leírt:

"Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen."
 (...)
"Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye..."
(...)
"A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg."
(Bibó István: "Az európai társadalomfejlődés értelme" http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html )

Közép-Kelet-Európából nézve, ahol éppen a szemünk láttára olvadnak szét demokratikus köztársaságaink, vagyis abból a régióból nézve, ahol a néhai Magyar Köztársaság után a lengyel is „illiberálok” karmai között döglődik, látványos tanulság, hogy nem tanultuk meg ezt a leckét.
Spielberg filmjét, vagyis A kémek hídja középpontjában álló Donovan ügyvéd kemény csatáját végigkísérve valamit megérthetünk a demokráciák és illiberáliák közötti különbségekből. Egyáltalán nem az a különbség, hogy egy liberális demokráciában kockázatmentes lenne szabad embernek és tisztességes demokratának lenni. Az ügyvéd, aki hisztérikus időkben, háborús légkörben is tisztességes védelmet ad a rendkívül veszélyes és kártékony ellenségnek, aki komolyan veszi az Alkotmányt, saját személyes biztonsága és családja békéje árán is kénytelen megvívni a csatát. A gyűlölet és rágalom, ami ráfröccsen a negatív ismertséggel együtt, az ablakán ütött golyónyomok, vagy az Omaha Beachre hivatkozó rendőrtiszt vádja is könnyen elgyengíthetne egy nála gyengébb jellemet.
A szabadságot a demokráciában is újra meg újra ki kell vívni, újra meg újra meg kell védeni. És ez nem megy bátor emberek személyes kockázatvállalása nélkül. Spielberg megint nagyon fontos filmet készített, korunk alapvető kérdéséről.

Abel ezredes sajátos szereplő ebben a nagy játszmában. A kémek hídja nézője számára a címben idézett, ismétlődő kiszólása - „Miért? Az használna?” - marad emlékezetes - és még valami. A szemünk előtt kibontakozó folyamat, ahogy az éles eszű, a Nyugatot jól ismerő szovjet kém megérti, hogy Donovanben, és csak benne, megbízhat. Ha nem is barátság alakul ki köztük, de kölcsönös tisztelet. Donovan az ellenség bátor és szilárd jellemű katonáját kezdi tisztelni Abelben, a szovjet szuperkém pedig az elveiért és a tisztességért személyes kockázatot is vállaló figurát látja meg az amerikai ügyvédben. Ha a fogolycsere-alku részleteit nem is ismeri, kitalálja, milyen harc folyik a háttérben. Az amerikai kémelhárítást és az övéit is jól ismerve, mindenki másnál jobban tudja, hogy mekkora teljesítmény állhat a Glienicke hídon végre létrejött találkozó mögött...
A filmnek emlékezetes részlete, amikor Abel – valamit megsejtve a Donovanre nehezedő nyomásból – elmondja a „sztojkij muzsik” példabeszédet. (Tekintsünk el attól, ahogy egy amerikai filmből magyar szinkronban eljut hozzánk az orosz nyelv, vannak kétségeim, hogy ez így hangzik oroszul, de ez mellékszál.)  A lényeg, hogy meglátja ügyvédjében azt az embert, aki újra meg újra feláll, nem marad fekve az ütések alatt...

A film hatása alatt nagy örömmel vettem kézbe egy friss könyvet., a „”Kémek krémjét”. A „konteó-szakértő /tiboru/ a történelem nagy hírszerzőiről összeállított arcképcsarnokát adta ki a Göncöl Kiadó / https://www.facebook.com/goncolkiado/?fref=ts /, és abban nagy örömmel találtam rá Abel ezredes történetére. Természetesen a film után nagyon kíváncsi lettem Abel ezredesre, és nem csalódtam, nagyon hasznos kiegészítést kaptam ettől a könyvtől. (http://librarius.hu/2015/10/18/tiboru-kemek-goncol/)



Itt néhány részletet idézek, amelyek jól kiegészítik a filmben felrajzolt Abel képet. Az egész élettörténetet pedig, amely egészen elképesztő, olvasd el a könyvben!

„Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetét olvashatják, azét a kémét, akinél mérlegképes könyvelőbb külsejű és pedánsabb hírszerzőt talán nem hordott hátán a föld.”

„Mivel eredetileg eredetileg műszaki érdeklődésű és végzettségű volt, imádott bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani mindent, amit bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani csak lehet. Olyan eská tárgyi postaládákat készített, hogy öröm nézni (a washingtoni Kémmúzeumban jó pár ki is van állítva, a szerzőnek volt alkalma ezeket közelről is szemügyre venni): speciálisan átalkított üreges gombok, kitűzők, jelvények, brossok és karórák, továbbá nyakkendőtűk, madzsettagombok, pénzérmék, szögek és gyűrűk tucatjait állította elő, amelyekbe ragyogóan el lehetett rejteni a mikrofényképeket.  
A jelentős pszichés nyomás alatti munkavégzés hibákat is előidéz, márpedig az ötvenes években illegális szovjet hírszerzőként dolgozni az USA-ban nem volt az a tipikusan relaxációs foglalkozás. Abel sem félisten, ő is elkövet egy baklövést: 1953 nyarán tévedésből preparált ötcentessel fizet egy újságárusnak a napi betevő The New York Times-ért. Mivel a mccarthyzus kellős közepén járunk, amikor az átlag amerikai minden bokorban kommunista kémet vizionál, az újságárus beviszi a furcsa pénzérmét az FBI-hoz, ahol azonnal rájönnek, hogy ez bizony egy kémbiszbasz, de a benne elhelyezett üzenetet nem tudják megfejteni.”

Végül, aki A kémek hídja című filmet megnézi, ott búcsúzik el Abeltől, hogy a fogolycsere során átmegy a hídon és beszáll szovjet főnökei autójába. Nincsenek valami jó kilátásai, hogy mi várhat rá ezután – nem tudhatja például, hogy a szovjet kémfőnökök elhiszik-e neki, hogy nem tudták megtörni az amerikaiak. A Göncöl Kiadónál kijött, „Kémek krémje” kötetben minderre választ találunk.
Anélkül, hogy lelőném a poént, itt annyit idézek, hogy a sztorinak van magyar vonatkozása is. Dagadhat honfiúi keblünk, mert Abelt Berlinből egyenesen a Balatonra vitték (vagy inkább hozták), egy magyar állambiztonsági üdülőbe...

( /tiboru/ : Kémek krémje. Szórakoztató hírszerzéstörténet kezdőknek és haladóknak. Göncöl Kiadó, 2015. - az idézetek helye: 195., 209. és 215. oldal)

Nézd meg a filmet, amelyben Abel a legfontosabb mellékszereplő, és egészítsd ki a történetet ezzel a könyv-fejezettel!

Kardosgé100 -- Félreértésből született a csodás útleírás, a „Római pillanatok”

(Kardos G. György portréja Kardos Dániel Facebook-oldaláról)

A száz évvel ezelőtt született Kardos G. György így írt a szerencsés félreértésről az „Ez is én vagyok” kötet előszavában:

„Előfordul persze az is, hogy valaki szabályos hírlapi fogalmazványt szándékozik az asztalra tenni, s nem veszi észre, hogy az írás valahol gellert kapott, s ezzel alkalom kínálkozik a rosszindulatú gyanakvásra, miszerint valami köze lehet az irodalomhoz. Magam is jártam már így, tudom, milyen kellemetlen, egy-két példát be is mutatok ebben az összeállításban. A Szeretni kell Théophile Gautier-t című írás úgy született, hogy az Élet és Irodalom egyik pénteki értekezletén nekem jutott a kitüntetés, hogy Bulgária felszabadulásának 25-ik évfordulóját megénekeljem. Természetesen semmi nem jutott az eszembe, csupán kósza élménytöredékek, ezeket raktam össze az utolsó pillanatban, s vittem a szerkesztőségbe lapzárta előtt öt perccel. Nem örültek neki, de hát más írás nem volt, ezt kellett szeretni. Azóta megjelent egy tucat nyelven, és hosszú ideig minden bolgár nemzeti ünnepen elszavalták Hriszto Botev költeményei után. Az első sorok szabályos curriculum vitae-nek készült egy folyóirat számára, s ha több időm van rá, az is kerekedett volna belőle. A Római pillanatokra egy kiadó kért fel, előszó gyanánt, a tárgyra utaló fotóalbumhoz. Csakhogy én valamit félreértettem. A másfél ív, amire felkértek, zömében a képaláírásokra vonatkozott, az előszó terjedelmét mindössze egy-két oldalban kívánták megszabni, mutatván, hogy ez egy komoly könyv, ennek előszava is van. A szerkesztők bizalmatlanul forgatták a kéziratot, látszott, hogy csalódottak. Nem is fizették meg rendesen, valami csekélyke ismeretterjesztési díjat utalványoztak, azt is három év múlva.

De hát ki az ördög tudja pontosan, hol végződik az újságírás, és hol kezdődik az irodalom. Tény, hogy a kritikusokkal és történészekkel savanyított irodalommal szemben az újságírásnak üdébb az illata. Fűszeres légköre van, amitől ma sem tudok elszakadni. Izgatnak a kapott feladatok – amelyekről első hallásra semmiféle tájékozódási alapom sincs –, idegeimet bizsergeti a határidők feszültsége, mámorba ejt a nyomdából frissen érkezett lapok hamvas érintetlensége.

Arra, hogy szerkesztő úrnak szólítsanak, már egyre kevésbé vágyom. Úgy vagyok vele, mint egy régi történetben a bécsi kávéházi törzsvendég, akit a főpincér minden reggel így köszönt: „Guten Tag, Herr Generaldirektor!” Jó reggelt, vezérigazgató úr! Egy reggel azután a vendég mosolyogva leinti: „Már nem kell mondani. Van már állásom.” ”

 

Részletek a „Római pillanatok”-ból – a teljes szöveg megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia archívumában https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Ez_is_en_vagyok-977 

„Rómát nem lehet leírni, Rómából csak pillanatokat lehet megragadni és magunkkal vinni. Rómáról ezer könyvet írtak, és ezer könyvből sem lehet igazi képet alkotni róla, de olykor egyetlen semmiségből is megtudunk valami fontosat. Mindenkinek megvannak a maga római pillanatai, s csak ezeket a pillanatokat mesélheti el, másra nem lehet vállalkozni. Sokszor voltam Rómában, és még most sem tudom, melyik nevén nevezzem. Mirabilia urbis Romae – szólították a középkorban. Létezik-e az az egyetlen jelző, amely ráillik, s amelyről ráismerek. Byron azt mondta: „Róma a lélek városa.” S talán ez áll hozzá a legközelebb.”

(…) 
Egyedül kellett megbirkóznom a várossal, ami csupán lelkileg jelentett megterhelést, de gyakorlatilag nem látszott súlyos feladatnak. Rómával kapcsolatosan – humán neveltetésemnek és a képzőművészetek iránti érdeklődésemnek köszönhetően – némi tájékozottsággal rendelkeztem. Nem voltak ismeretlenek előttem a Capitolium oroszlánjai, Róma barokk palotái, az Angyalvár termei s a virággal szegélyezett lépcsők, amelyek a Piazza di Spagnáról vezetnek a Trinità dei Monti felé. Elég jól megértettem magam olaszul, s tudtam kívülről két Carducci-verset. A levelezőlapok képeiből azt is tudtam, hogy a Colosseum felett kék az ég, és a kék égen bárányfelhők úszkálnak. Az ég valóban kék volt, amikor megérkeztem Rómába, bárányfelhők is úszkáltak, ezt azonban abból a szűk utcácskából, ahol megszálltam, a Campo dei Fiori környékén, nem lehetett látni. Az egyedüli, ami ebben az ételszagú utcában a napfényre emlékeztetett, a szálloda neve volt. Solénak hívták, ami olaszul napot jelent. A kapuval szemben egy kárpitos dolgozott az utcán, az afrikot varrta be egy szúette szék támlájába. Ezt a kárpitost később sokszor láttam, sőt hallgattam is, mert mindenkinek, aki megállt előtte, elmagyarázta, hogy miért kell az afrikot varrással rögzíteni: „Az anyag mindig lefelé megy, Signore – mondta a kárpitos –, sohasem megy fölfelé. Ez a törvénye az anyagnak, Signore, mindig lefelé megy és sohasem felfelé.”

Az utca egész hosszában használt ruhákat árultak, az olaj- és halszagba naftalin keveredett, és a motorosok minduntalan a kapualjakba szorítottak. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez a környék ihlette Boccacciót az elragadtatott sorokra: „Ó minden városok virága, világ úrnője…” De ez olaszul sokkal szebben hangzik:

 

O fior d’ ogni citta, donna del mondo,   O degna imperiosa monarchia!

 

A szállodát magyarok ajánlották, és éppen olyan volt, mint azok a szállodák, amelyeket magyarok ajánlanak. Már éppen azon tanakodtam, hogy keresek magamnak egy másik szállodát, amit a magyarok nem szoktak ajánlani, amikor a salétromos falon megpillantottam egy emléktáblát. A felirat arról tanúskodott, hogy római tartózkodása során itt szállt meg a nagy spanyol író, Miguel de Cervantes Saavedra. Ez az emléktábla eldöntötte a sorsomat, ha jó volt Cervantesnek, én a magam szerény œuvrejével mit akadékoskodok?! S az sem volt utolsó szempont, hogy odahaza majd elmondhatom: „Rómában abban a szobában laktam, ahol Cervantes a Példás elbeszéléseket írta, a vécém ablaka Giordano Bruno szobrára nézett.” Az igazság az, hogy a vécének nem is volt ablaka, és a lehúzó sem működött, a szobában pedig reménytelenül csöpögött a vízcsap. Valószínűleg már Cervantes idejében is csöpögött. De azért felemelő érzés volt, ha az ember arra gondolt, hogy csupán néhány lépésnyire ettől a csöpögő vízcsaptól égették meg 1600-ban Giordano Brunót, aki az anyag törvényeit kutatta, akárcsak a Via del Biscione-i kárpitos. Giordano Bruno eretnek tanaiban az anyagi elv elsőbbségét hangsúlyozta a formaival szemben, hirdetvén, hogy az anyag a formák sokaságát hozza létre önmagából. A szobor előtt arra gondoltam, hogy Cervantes – aki 1616-ban halt meg – még láthatta a lángok lobogását, s talán éppen az Albergo del Soléból indult el, hogy egy hosteria teraszán ülve tanúja legyen a látványnak. Ez a gondolat igen meghatott. Goethe érezhetett hasonló áhítatot, amikor Rómába érkezésének első napjaiban ezt jegyezte fel a naplójába: „Mindaz, ami eddig csak üres szó volt a számomra, írott hagyomány, egyszerre élő valóságként fogant meg bennem.”

(…) 

Amíg a piacot bontották, az egyik ház ablakából egy férfi, hajhálóval a fején, leszólt egy másik férfinak – aki zsebre dugott kézzel ácsorgott a tér túlsó oldalán –, s elpanaszolta, hogy már három napja nem tette ki a lábát a házból. Mi történt? – kérdezte a férfi a tér túlsó oldalán. Erősen megfázott… Ebben az évben ő is sokat betegeskedett – legyintett a férfi a tér túlsó oldalán. Legalább a felesége kiszolgálja rendesen? Nem jó asszony. Olyan kövér, hogy már alig szuszog. Mindenért veszekszik. Nála ilyen nincs – mondta a férfi a tér túlsó oldalán. – Nála az történik, amit ő akar. A hajhálós férfi az ablakban azután arra kérte a másikat a tér túlsó oldalán, hogy hozzon fel egy üveg bort. De ne a szemben lévő trattoriából hozza, ott köpni való bort mérnek.

Mindent értettem, amit közöltek egymással, még az árnyalatokat is. Pedig egy hangot sem ejtettek. Nem is lehetett volna hallani a piaci lármától. Az arcukkal és a kezükkel beszéltek egymáshoz, hunyorgó szemmel, kifordított tenyérrel, az orruk fintorgatásával, levegőbe böködő ujjakkal. A Campo dei Fiori közönsége bizonyára még a tájszólást is fel tudta volna ismerni, lehet, hogy a hajhálós férfi az ablakban trasteverei tájszólásban panaszkodott a feleségére, aki kövér, és nem törődik vele. A férfi a tér túlsó oldalán pedig azzal a római dallammal válaszolt, amelybe még ősi szabin ízek keverednek.

(…)

Mire véget ért az ünnepség, a torkom egészen kiszáradt, de nem a meghatottságtól, hanem a sűrű magánytól, amely körülvett, attól, hogy nincs senki, akihez egy szót is szólhatnék. Vettem a Via S. Pantaleo sarkán egy üveg vörösbort, és elindultam hazafelé. A Campo dei Fiorin a kommunista párt tartott gyűlést, már elhangzottak a beszédek, az emelvény felett kifeszített vászonra ősrégi szovjet filmet vetítettek. Sztálin megértő mosollyal tömködte a pipáját. Giordano Bruno szobra mellett lelkes fiatalemberek gratuláltak a párt szónokának, ő is köpcös volt, de nem viselt a fején bersagliere-kalapot.

Az Albergo del Sole este még sivárabbnak látszott, mint délben, amikor elhagytam. A szobámban áporodott pinceszag terjengett. Találtam a szemétkosárban egy füzetes, rajzos regényt, valami erotikus horror volt, éppen illett a magányomhoz. Lefeküdtem, és elkezdtem olvasni. A párducbőrös nő kétségbeesetten kiáltozott a szájából kilógó szalagon: „Aiuto!… Aiuto!…” –, amikor elaludtam. Hajnalban kopogásra ébredtem. Félálomban az ajtóhoz botorkáltam, egy carabiniere állt az ajtó előtt. Ha igazi római lettem volna, nem ijedek meg, hanem másnap a lotterián megteszem a 18-as számot; rendőrrel találkozni hajnalban. De nem voltam igazi római, és nagyon megijedtem. Pedig a carabiniere nem látszott ijesztőnek. Kövérkés volt, vidám szemű és Ugo Tognazzira hasonlított. Kezében tartotta az útlevelemet. Azt mondta, a Questurán valamit nem látnak tisztán az útlevelemben, és meg is mutatta, hogy mi az. Könnyedén megmagyaráztam neki a dolgot, erre azt mondta: Va bene, és letette az útlevelet az asztalra. Ennyi volt az egész. Iszik egy pohár bort, Sergente? – kérdeztem, mert jólesett végre társalognom valakivel. Bólintott, és leült az egyetlen székre a szobában. Kihúztam a dugót az üvegből, és a bort egy fogmosópohárba töltöttem. Én az üvegből ittam, és az ágy szélére ültem. A bor könnyű volt és savanyú. Ezen a vidéken – mondta a carabiniere – a teramói borok a legjobbak, Campliból és Giulianovából. De nem rosszak a chieti borok sem. Jó bor terem például Casalbordinóban. Sokáig beszélgettünk még a borokról, a világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy egy szállodában hajnalban borokról beszélgetek egy carabinierével. A carabiniere elmondta, hogy van egy kis szőlője Velletriben, és megkérdezte, hogy nekem is van-e szőlőm valahol. Mondtam, hogy nekem nincs szőlőm, mert én író vagyok. Körülnézett a szegényes szobában, sugárzott az arcáról, hogy ebben erősen kételkedik, egy író legalábbis a Lord Byronban lakik vagy az Imperialéban, a Via Vittorio Venetón. Fogalma sem volt Cervantes Saavedráról. Előszedtem a bőröndömből egy könyvet, és megmutattam a képemet a címlapon, ez én vagyok. Nézte a képet, azután engem, a szeme szinte könnyes volt az áhítattól. Elmondta, hogy hol találom meg, ha bármire szükségem volna Rómában, fel is írta a címét egy papírszeletre, még a Questura címét is felírta. Azután azt kérdezte, hogy megtarthatja-e a könyvemet emlékül. Mondtam, tartsa meg, Sergente. De írjak is bele valamit. Még soha nem ajánlottam senkinek a könyvemet olaszul, zavartan tépelődtem, hogy mit írjak bele. De nem kellett sokáig tépelődnöm, a carabiniere szépen, érthetően diktálta, hogy mit írjak a könyvembe: „Al mio amico, Egidio.” Egidio barátomnak.

A szobába behallatszott a Campo dei Fiorira tartó kézikocsik zörgése, és valaki izgatottan kiáltozott: „Via… via… via…” az ablak szürkés függönye lassan megvilágosodott, el lehetett oltani a villanyt.

Mire megvirradt, már volt egy barátom.  

(…)

Amikor az első zarándokok porlepte saruikkal végigvánszorogtak a Via Flaminián, a levegőben még érezni lehetett a keleti gótok tűzcsóváinak füstjét. A középkorban szokássá vált, hogy Rómát időnként elpusztítsák, nem is igen számított uralkodónak, aki legalább egyszer nem gyújtotta fel, ez csupán a hun Attilának nem sikerült. Sikerült azonban Alarik vizigótjainak, Genserik vandáljainak, Vitigernek, a keleti gótok királyának, a Szicíliából Ostiáig hajózó szaracénoknak és Robert Guiscard normannjainak. S mindezek együttesen sem végeztek olyan módszeres pusztítást, mint V. Károly zsoldosai 1527-ben. A martalócok az áruló Charles de Bourbon parancsára felgyújtották a várost, s a tűzvésznek áldozatul esett a Santa Maria Maggiore, a Szent Péter-székesegyház és a Laterán. Képek és szobrok ezrei kerültek a szemétre, egy kupacban a szétszakított falikárpitokkal, a fajansz remekekkel és az ötvösművészet felbecsülhetetlen értékeivel. Tönkrementek a Borgia-lakosztályok freskói, feltörve hevertek a szentek szarkofágjai, s még II. Gyula pápa holtteste mellől is elrabolták a pápai jelvényeket.

Luther a művészeteknél jobban szerette a német knédlit, és ezzel bölcs mérsékletének adta tanújelét, akárcsak Wittenbergi pontjaival, melyekben síkraszállt a szertartások pompái és a szentek látványos kultusza ellen. Még a házastársi kötelességekkel kapcsolatosan is mérsékelt álláspontot hangoztatott: „Zweimal in der Woch’…”. Követői, a protestáns Landsknechtek már kevésbé voltak mérsékletesek. Mezítlábas szerzeteseket törtek kerékbe, s meggyalázott apácákat vetettek a Tiberisbe. A Vatikán könyvtárát a lovak almozására használták, Veronika kendőjével a kocsma hányadékát törölték fel, és darabokra törték Konstantin keresztjét.

VII. Kelemen pápa bezárkózott az Angyalvárba, és sírt. Éjjel-nappal sírt. „Uram, istenem! Hát azért teremtettél, hogy ezt lássam?” – sírt a pápa, s még nem is tudta igazán, hogy mit sirat. Amikor a lángok elhamvadtak, véget ért egy káprázatos korszak, az európai művészet legtermékenyebb korszaka – melynek annyi szála kötődött Rómához –, a reneszánsz.

Ám a legnagyobb veszély Rómát négyszáz évvel később fenyegette, amikor egy fekete inges diktátor szűknek találta a város utcáit és kevésnek a vitamint, amit a rómaiak fogyasztanak. Ő maga is szerette a főzeléket, aminek következményeképp a város rövid idő alatt veteményeskertté változott. A Pinción sárgarépa és karalábé pompázott, a Capitolium uborkától zöldellt, Julius Caesar szobra körül karfiol virított, Augustus káposztafejekre nézett. Anglia éhen fog pusztulni – dörgölte a kezét a Duce, a biztos győzelmet a cékla és a zeller jelentette a Via dei Fori Imperiali két oldalán. De ettől még Róma Róma maradt. Az igazi baj csak akkor kezdődött, amikor a Vezér a város képét is meg akarta változtatni, és tervbe vette a hangulatos, ódon kis utcák lebontását. Gyűlölöm a festői Itáliát – mondta Mussolini, és nem sokkal rá csákányokkal estek neki a Borgónak, Róma egyik legfestőibb negyedének a Vatikán és az Angyalvár között, ahol Raffaello háza állt. Itáliának napfény és levegő kell – szólalt meg ismét a Vezér, és romba dőltek a középkori házak a Colosseum környékén. Azután a Piazza Navonát vette célba, de ez már saját párthíveinél is ellenkezésre talált. Róma múltja… a művészet… az emberiség értékei… – rebegtek félhangon, de a Duce megadta nekik is a választ. Az erősen lúdtalpas, egykori vidéki újságíró, ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről: „Voglio far tabula rasa con tutto quello che si chiama civiltà umana.” (Kiirtok mindent, amit úgy neveznek, emberi civilizáció.) De a Piazza Navona lebontására már nem került sor. 1943 őszén ötszáz Liberator jelent meg Róma egén, és a város átélte az első légitámadást. Mussolininek elakadt a hangja. S a megdermedt Rómában, a házak falain és a hidak pillérein megjelentek az első bátortalan tiltakozások: ha a Vezér hallgat is, Róma békét akar. Róma már nagyon régóta békét akart, és egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek az a városszerte elterjedt mendemonda, miszerint Szicíliában egy egész zászlóalj megadta magát három eltévedt angol haditudósítónak. Hogy a szövetségesek ismét elfogadják Róma nyílt város státusát, azt a terhet kellett kidobni a süllyedő hajóról, amelyért a legkevésbé volt kár, magát a Ducét. Mussolini a királyhoz fordult segítségért, de a gyáva kis király, aki minduntalan alávetette magát a fasiszta nagytanács akaratának, most az egyszer a sarkára állt. Victor Emmanuel kihúzta magát – már amennyire tudta –, és vaskos piemonti tájszólásban elküldte tiszteletbeli unokatestvérét melegebb tájakra. Mussolinit letartóztatták, Róma megmenekült.

A legszebb történeteket Róma rangon aluli rövid házasságáról Lénard könyvében olvastam, Lénard forrásai hitelesek és megbízhatóak. Mussolini és a király találkozását például egy borbély mesélte el neki a Via dei Condotti elején.

(…) 

Éjszaka nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, hogy nemsokára ugyanazt fogom érezni, amit Ovidius, amikor hajnalban egy gálya fedélzetéről nézte a távolodó kikötőt, miután egész éjjel palatábláit, szeretőinek gyöngyházba vésett arcképeit és kedvenc görög auctorait csomagolta össze.

 

…illius tristissima noctis imago   quae mihi supremum tempus in Urbe fuit…   (…most is eszembe szökik ama rémteli éjfél,   s virradata, amidőn elhagytam a várost…)

 

Így írt később arról a szomorú utolsó éjszakáról, s lehet, hogy ezekből a sorokból is éppen olyan sláger lett az ókori Rómában, mint az, hogy: Voglio ritornare, Via Margutta…

 

Ez a dal főképp azért hat meg, mert én is a Via Margutta egy parányi szállodájában lakom, kóbor művészek a lakótársaim, és absztrakt képeket mázolnak az ajtókra és a falakra. Aureliónak hívják a portást, aki – miután tudja, hogy író vagyok – nagyon tisztel, és tiltakozásom ellenére Professorénak szólít. Sono le sette, Professore – így ébreszt fel minden reggel. Aurelio született borúlátó, minden napra esőt jósol, és a legragyogóbb időben is esernyőt nyom a kezembe. Nemsokára már egy vekker ébreszt és nem Aurelio, és a Krisztina téri közértbe megyek vásárolni, nem a Via del Babuino – a Pávián utca – fűszereséhez, a patinás bor-régiségkereskedés mellett, ahol százezer lírát is elkérnek egy palack Gran Carusóért a nevezetesebb évjáratokból. S már nem találkozom a kis abesszin lánnyal sem, akit Claudiának hívnak, s aki minden reggel ugyanabban az órában jár vásárolni, mint én. Kedves arcú, vidám lány, „faccetta nera”, fekete arcocska, ahogy az egykori dal álmodott a szép abesszin lányról, akit majd felszabadítanak és elhoznak Rómába.

 

Faccetta nera,   Bell’ abissina,   Ti porterem’ a Roma liberata…

 

Claudia népes családnál szolgál, tizenkét paninót vásárol – zsömléket, melyeknek alig van belük –, három liter tejet, és mindig vesz mozzarellát is – sós lében úszkáló, hamvasan fehér bivalysajtot. Claudiát sem látom többé, a fűszerest, a trafikost sem. Amikor a szállodában a számlámat rendezem, Aurelio nem tagadja meg önmagát. „Pocsék időre számíthat, Professore. Lehet, hogy nem is száll fel a repülőgép.” Aurelio is hiányozni fog. „Visszajön még Rómába, Professore – ezt inkább állítja, mint kérdezi. – Van még dolga Rómában, igaz, Professore?”

Nem mondhatom, hogy nincs, sőt igen komoly elintéznivalóim vannak. A Pantheon mellett az ódon kis trattoriában nagyon megszerettem az öreg pincért, fontos, hogy megtudjam, fájnak-e még az ízületei. A San Francesco a Ripán van egy pizzeria, ahová mindig el akartam menni, de valahogy soha nem sikerült. A rendező, akivel együtt dolgoztam – nagy szakértő ezekben a dolgokban –, azt mondta, nincs még egy ilyen hely Rómában. Fokhagymás pirítóssal fogadják az embert és salátával, amelybe sonkát, sajtot és szardellát kevernek… Hogy el ne felejtsem! Néhány évvel ezelőtt, amikor az útikönyv napi beosztásai szerint töltöttem még az első hetemet Rómában, egy délutánt könnyelműen kihagytam, azt a délutánt, amelyre az útikönyv a következő látnivalókat javasolta: S. Maria in Cosmedin, S. Prisca, S. Alesio. Ezt a mulasztást is végre pótolnom kell. Nem is lehet felsorolni, hogy mennyi halaszthatatlan elintéznivalóm van még Rómában.

Aurelio bánatos halszemét a falra függeszti, XXIII. János pápa képére.

 

Ritorna, Professore?

Si, caro. Ritornero.

Olvassunk Kardosgét! – Kardos G. György 100

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok.
Alább összegyűjtöttem az elmúlt hónapokban közzétett szövegek linkjeit.
Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!  

 

„Hefciba nagyon szép. Az arabok is így hívják: selebije. Gyönyörű.” – Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

"Nem kedvelem az izraelitákat. De a lengyeleket sem, drága bajtársam." - Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

Egyiptom nem jó – mondta a drúz hadnagy – Izrael jó. A drúzok is jók. Abdallah nem jó. Ben Gurion jó – Kardosgé 100   
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

Félelmetes ősanya, de a neve, az csodálatos - Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html 

Giora Farkas, aki töri még a magyart és beszél tevéül - Kardosgé 100
http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html   

A beduinok mutogatták egymásnak a papírt, komolyak voltak és ünnepélyesek - Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html

„A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat” – Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html

Januárban már egyetlen fellah sem dolgozott Gedérában. Februárban már vásárolni sem járhattak át – Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html  

Abu Ali, hogy hívják most ezt az országot? – Nem tudom, uram. – Izrael – mondta a tiszt. – Jiszrail – ismételte a fellah – Kardosgé 100  
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/abu-ali-hogy-hivjak-most-ezt-az.html 

Razzia a jaffai gettóban, a biztonságiak mellőzték hozzá a közönséget – Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/razziat-tartanak-jaffai-gettoban-s.html

Megveritek az arabokat? – Abban biztos lehetsz – Ha visszajöttetek, keress meg. Az óvodában megtalálsz – Kardosgé 100 
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/megveritek-az-arabokat-abban-biztos.html

Tel-Aviv az igézetek igézete. Spazieren – Kardosgé 100  https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/tel-aviv-az-igezetek-igezete-spazieren.html 

Megérte a történet végét is, amikor fegyveresen felsorakoztunk az ösvényen – Kardosgé 100
https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/10/megerte-tortenet-veget-is-amikor.html

Megérte a történet végét is, amikor fegyveresen felsorakoztunk az ösvényen – Kardosgé 100

 

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!

A TÖRTÉNET VÉGE 
https://reader.dia.hu/document/Kardos_G_Gyorgy-Avraham_Bogatir_het_napja_Hova_tuntek_a_katonak_A_tortenet_vege-761

Más oka is van annak, hogy a gedéraiak elkerülik ezt az ösvény. Nem nagy örömmel mennek el a béna Jeróbeám előtt, aki délutánonként a háza előtt bóbiskol, és tolószéke valósággal eltorlaszolja az utat. Nehéz elviselni a rémséges tudatot, hogy a magatehetetlen testben még sebzetlen lélek kószál, s nyáladzó, lila ajkakon kimondhatatlan gondolatok lebegnek. Amikor még egészséges volt, hórihorgas alakja úgy dőlt a falura, mint egy veszélyesen kiálló szikla, a gazdák legszívesebben félreugrottak volna előle. A gazdák éppen úgy nem szerették, mint ahogy a mindenre emlékező Mózest sem szerették egykor a zsidók, s az Örökkévaló akkor nagy micvét tett, hogy nem engedte be az ígéret földjére. De aki valaha Jeróbeámnál dolgozott, szívesen gondolt vissza rá. Alig volt munkás Gedérában, aki ne dolgozott volna a hatalmas gazdaságban, én magam másfél esztendeig szántottam a lovaival. A munkások úgy hívták Jeróbeámot: a kínai, s nem minden alap nélkül. Bronzszínű, cserzett bőre mintha egy ázsiai pásztor széles arccsontjain feszült volna, ki tudja, miféle keveredés alakította ki ezt a kemény, szögletes, merev ábrázatot. Jeróbeám Senkin egyike volt a gedérai szibirjákoknak, ahogy a habarovszki, vlagyivosztoki zsidókat nevezték. Egész ifjúságát Szibériában töltötte, Novoszibirszkben végezte el a gimnáziumot, s csupán a behajózása előtt szegődött el mezőgazdasági munkára egy orosz kisbirtokoshoz, Odessza környékén. Az elsők között volt, akik birtokba vették a gedérai földeket. A terméketlen, legelőnek is haszontalan pusztaságot a katrai Jahja Izmail efenditől vásárolták meg a Rothschild alapítvány ügynökei, s Jeróbeám még egy ideig Jahja Izmail efendinél dolgozott napszámban. Két hasznos dolgot tanult tőle. Megtanult arabul, s megtanulta azt a szokást, hogy együtt üldögéljen a munkásaival esténként az udvarán. Engem különösen kitüntetett, még a húsvét esti vacsorára is meghívott, együtt ünnepeltem rosszkedvű fiaival, akik Tel Avivból és Haifából jöttek haza az ünnepre, családostul. A felesége akkor már régóta nem élt, Jeróbeám egyedül maradt a terméskőből épült, rideg házban, ahol a ház körüli teendőket egy Latifa nevű arab öregasszony végezte.

Már az ünnep délutánján átmentem Jeróbeámhoz, segítettem Latifának, aki akkora szenvedéllyel súrolta fel az ebédlő hajópadlóját, hogy a szobában estére nedves, hideg szag terjengett, mint egy fenyőerdőben eső után. A keskeny ablakokon át nappal is alig szűrődött némi fény a dísztelen, nehéz bútorokra, a zömök tölgyfa asztal lábai ácsszekercékre emlékeztek. A csupasz meszelt falakon három régi kép lógott: Jeróbeám feleségének képe még odesszai diáklány korából, tányérsapkával a fején, azután egy olajnyomat, amely az első angol főbiztost, Sir Herbert Samuelt ábrázolta díszruhában, végül egy csoportkép, amelyről azt hittem először, hogy egy beduin törzsről készítették. Fiatalemberek ácsorogtak a képen, sűrű redőzetű kefiát viseltek s bő fekete köpenyt. Azután felfedeztem a fekete beduin köpenyek mögött az ukrán ingeket, s az egyik fiatalember arcán felfedeztem Jeróbeám vonásait. Széder este, a vacsora alatt, az asztal végében ültem, szemben Jeróbeámmal, jobbra és balra tőlem a két unoka, Jehiélnek, Jeróbeám nagyobbik fiának a gyerekei. Jehiél tisztviselő volt a Tel Aviv-i Anglo-Palestine Bankban. Jeróbeám a két menye között foglalt helyet.

Latifa letette az asztal közepére a kendőbe burkolt pászkát, meghajolt Jeróbeám felé, és azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.” Azután ahányszor behozott valamit, mindig meghajolt Jeróbeám felé, és mindig azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.” Jeróbeám pedig mindannyiszor ránézett Latifa hurkákra tagolt, foltos, barna arcára, melyen itt-ott hegyes kis szőrszálak ütköztek ki, s a szemével intett neki valamit, amit csak ők ketten értettek meg, s amire Latifa mindig elmosolyodott. Jeróbeám még a vacsora előtt elkortyolgatott egy kis üveg diópálinkát, ettől jókedve kerekedett, és önfeledten dúdolta maga elé: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Akkor Jehiél türelmetlenül rámutatott az asztalon heverő díszes könyvre, az Agadára, hogy kezdődjék végre el az ünnep. Jeróbeám felnyitotta az Agadát, belelapozott, s mint aki mindezt roppant unalmasnak találja, nagy lendülettel összecsapta a könyvet. S ahelyett, hogy elmondta volna, miként szabadultak meg a zsidók a rabszolgaság házából, elmesélt egy ősrégi történetet a katrai török rendőrfőnökről, a müfettisről, aki egyszer elvesztette a cvikkerét, és úgy olvasott fel egy fontos okiratot, hogy abból a zsidóknak származott előnyük. Akkor Jehiél bátortalanul – már csak az unokák miatt is – megpróbálta a hangulatot ünnepi mederbe terelni, és azt mondta: „Együtt ülünk, mint Jakov és fiai.” Erre Jeróbeám öklével az asztalra csapott, és azt mondta: „A gázai kajmakám volt az ejalet legravaszabb embere, de én neki is túljártam az eszén. Fejzullah bejnek hívták a megyefőnököt.” Eliézer, a kisebbik fiú, aki a kereskedelmi flottánál szolgált, felállt, és a földhöz koppantotta a székét: „Apa. Mégiscsak húsvét este van.” Úgy látszott, mintha Jeróbeám megszeppent volna. „Igaz, igaz – bólintott. – Ki mondja el a miben különbözik-et?” A hatéves Gideon apja nógatására Jeróbeám elé állt, és megindultan elnyöszörögte, hogy „miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától?” Jeróbeám mindvégig maga elé dünnyögött: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Amikor a kisfiú a mondókája végére ért, Jeróbeám megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Szép, szép. Mi is a neved?” Jehiél a kezébe temette az arcát, Eliézer állkapcsa pedig úgy mozgott, mint egy dugattyú. Jeróbeámot azonban ez a legkevésbé sem zavarta, a család újabb megrökönyödésére kinyújtotta a kezét, megragadta az asztal közepére helyezett ezüsttalpas kristályserleget, és megfontolt kortyokkal kiitta a Messiás fogadására szánt Karmel-bort. Elképzelni is borzasztó, mi történt volna, ha a Messiás éppen azon az estén érkezik Isten népéhez, és éppen Jeróbeám házába kér bebocsátást. Jeróbeám nem érezte a tette súlyát, alighanem bizonyos volt benne, hogy ha a Messiás meg is érkezik, Gedérát messze elkerüli. Ezért hát nyugodtan megtörölte a száját, és ártatlan mosollyal azt mondta: „Ti mind azt hiszitek, hogy én már felejtek. Hogy kihagy az agyam. Pedig én még arra is emlékszem, amikor a jaffai kuplerájba boszniai és román lányok érkeztek.” A hatáson alig enyhített valamit, hogy a kuplerájt török nevén kera hanénak mondta, s így a gyerekek nem értették. Jehiél összeszorította az öklét, és csak azt lihegte: „Apa… apa…” Akkor Latifa behozta a párolgó levest, és megint azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.”

Jeróbeám, mintha módszeresen kínozni akarta volna a családját, a leves kanalazgatása közben is folyton beszélt. Elmondta, hogy a gázai kajmakám pöfögő Ford kocsija nem bírt megbirkózni az enyhe emelkedővel, amely az országútról Gedéra központjába vezetett, ezért mindig hozott magával négy katonát. A kajmakám mindig díszkísérettel érkezett Gedérába, négy „nefer” tolta hátul a kocsiját… Batja, Jeróbeám fiatalabbik menye – aki először vett részt családi összejövetelen –, rémülten pislogott a férjére. Eliézer megsimogatta a felesége kezét, és jelentős ajkbiggyesztés kíséretében kifordította a tenyerét: Mit lehet csinálni egy bolonddal?

Jeróbeám pedig újra és újra töltött a Messiás poharába, és mámoros rendetlenséggel dobált szét mindent, ami éppen az agyába ötlött a katrai müfettisről, a gázai kajmakámról, egy Brown nevű angol felügyelőről, akit a legelsőként sikerült megvesztegetni, és a novoszibirszki iskolamesterről, aki erre az ütemre csapkodta nádpálcájával a padokat: Un, deux, trois, quattre… mademoiselle Jarouvatre…

Meggyötörten és kétségbeesetten lesték a család tagjai, hogy mikor lesz vége ennek az örömünnepnek. Jeróbeám aznap este fáradhatatlan volt. A feje már a mellére csuklott, de akadozó nyelvvel is csak szórta, keverte, rakosgatta agyagból égetett emlékeinek érdes és repedt cserepeit, és mit sem törődött vele, hogy a cserepek a legritkább esetben illeszkednek egymáshoz…

Mindig is így tett Jeróbeám. Úgy rakta ki maga elé a különös neveket, mint egy gyűjtő a gyűjteményét, kedve szerint emelte ki egyikét-másikát, hogy jobban szemügyre vegye, s a nevek mögött távolból eredő, kísérteties hangok sugdolóztak. Esős téli napokon behúzódtunk a nyirkos verandára, melynek közepén egy édeskés szagú petróleumtűzhely égett. Az eső lecsurgott a veranda üvegfalán, elmosódottan hajladoztak az udvaron a gerániumbokrok, és zsákfoszlányok repültek a szélben – mintha egy búvárharangból néztük volna a tenger világát. Egy öreg sublót állt még a verandán, a sebzett márványlapon zöld cigányalmák száradtak, a fal mentén arab dzsárák sorakoztak. Latifa is ott guggolt a tűzhely mellett, a tűzhelyen jókora teáskannában forrt a víz. Jeróbeám rendületlenül töltött a tányérjába, s a vízhez egy üvegből sötétbarna, hideg teakivonatot öntött. Jó ideig szürcsölte a teát, csendben bólogatott hozzá, vastag, ráncos szemhéja meg-megrebbent, s egyszer csak rekedt, öreges hangon megszólalt:

– Fjodor Szaveljevics nagy seggű orosz ember volt…

Azután megfogta Latifa töredezett körmű, sárszínű kezét, s amíg mesélt, a kezében felejtette.

Fjodor Szaveljevics Griscsuknak azt a kisbirtokost hívták, akinek a földjén dolgoztak, Odessza mellett, s akinek a felesége, Jelizaveta Petrovna repesett az örömtől, hogy az udvarházuk körül művelt diákok sürgölődnek: „Nos petits juifs – mutatta meg őket mindenkinek, aki csak arra járt. – Nos pauvres petits juifs, avec leurs rêves…”^*

Fjodor Szaveljevics nem tudott franciául, de azért ő is jó szándékkal viseltetett irántuk, bár gyakorta figyelmeztette a zsidókat eredendő bűnükre: „Beleköptetek, testvérkék, a Jóisten tányérkájába.”

Fjodor Szaveljevicset rendszerint egy török hajós neve követte, Ahmed Jildirimé, akinek bárkáján Odesszából Jaffába hajóztak. A tizenkét fiúból és hat lányból álló csoporton kívül taskenti és szamarkandi zarándokok voltak a hajó utasai. Áttetsző fülű hodzsák színes kaftánjai mellett fehér ukrán ingek villogtak a fedélzeten, a Korán szurátjai haszid történetekkel keveredtek, és Csernisevszkij utópiái szelíden átkarolták Aharon David Gordon^* szentföldi látomásait. A Mefküre hajó kapitánya öreg volt és szomorú, betegesen sárga arcbőrén akkor virult csak némi szín, amikor a Dardanellák kapujában makulátlanul fehér, kecses testű amerikai gőzösök haladtak el, közel a bárkához. Ahmed Jildirim esténként kávét főzetett a zsidóknak, mert érdekelték a különös tervezgetések, bár nemigen értette, hogy miért éppen Törökországban akarnak letelepedni. Neki Palesztina is csak Törökország volt, az aleppói pasa által kormányzott ejalet. „Mais pourquois, jeunes hommes?”^* – sopánkodott. Mért nem Amerikába vándorolnak ki? Amerikában az emberek hallóval köszöntik egymást, virginia szivarokat szívnak, s még azok is, akik a legszegényebbnek számítanak, hüvelykujjukkal feszítik a mellényüket a vastag, ezüst óraláncok alatt. „L’Empire Ottoman est mort”^* – sóhajtotta az öreg kapitány. Törökország csontjai elmeszesedtek, s a német császár alamizsnát hajigál a szultán sapkájába…

Alkonyatkor Jeróbeám, mint minden alkonyatkor, amikor a fellahok kezdtek visszatérni Katrába, az ömlő esőben is odaállt a kerítés mögé, és szemét az ösvényre szegezte. Volt úgy, hogy én is utánamentem, és megálltam a háta mögött. Megszólítani azonban nem mertem, feszült figyelem sugárzott a tekintetéből. Alaposan megnézett minden fellahot, mintha keresett volna valakit közöttük. Akkor vett csak észre, amikor az utolsó arabandzsi is elballagott előtte az ösvényen. Vállamra tette a kezét – csuromvizesek voltunk mind a ketten –, elgondolkodott, és azt mondta: „Szerafeddinnek hívták a müfettist. Hüsznü Szerafeddin. Anatóliai ember volt…”

Jeróbeám soha nem felejtette el, hogy valaha ő is napszámos volt egy arab földbirtokosnál. Jahja Izmail efendit később is meglátogatta, együtt beszélték meg a gyékényen a világ változásait. A földbirtokos a kevesek közé tartozott, akiket a vallás jóságossá és türelmessé formált, egyszerűen és magától értetődően volt vallásos. Sajátos adottsága volt hozzá, hogy egy törött dzsárába is beleképzelje Isten szellemét, s még abban is hitt, hogy a datolyapálmáknak lelkük van, hallják, amit mondanak körülöttük, s nagyon kell vigyázni, mit beszél az ember a datolyapálmák alatt. Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz, hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó, legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel, sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki nem lökte a horgokat magából.

A zsidó napszámosok nem dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között. A katraiaknak együgyű és nevetséges volt minden, ami a szomszédságban végbement, s különösen azokon a parafa sisakos, kecskeszakállas és szemüveges férfiakon mulattak, akik Jeruzsálemből érkeztek, hosszú orrú automobilokon. Ezek az izgága férfiak keresztül-kasul járták a birtokokat, összekapartak itt-ott egy marék földet, amit aztán gondosan papírba csomagoltak, és magukkal vittek a hosszú orrú automobilokon.

Nem kellett hozzá sok idő, és Jahja Izmail efendi megérte ezt a napot, amikor egykori napszámosai homokfutókkal szaladgáltak egy frissen kövezett úton, parafa sisakkal a fejükön, s az ingük fölött amerikai nadrágtartókkal. És épült már a falu is, Gedéra, idomtalan, szürke terméskőépületek szegélyezték a frissen kövezett utat. Az országút szélén pedig megnyílt egy kávézda, az ajtó fölött a felirat törökül is hirdette: „Kafe Hane.” A kafánában a kávé mellé csípős és édeskés italokat halásztak ki egy jeges vízzel teli hordóból. De mindennél bosszantóbb volt Jahja Izmail számára, hogy a müfettis, akivel olyan szívesen beszélgetett az esti órákban, ezentúl nem hozzá jött kávézni, hanem a zsidókhoz, akiket az arabok rendíthetetlenül „moszkóbiknak”, oroszoknak neveztek. A müfettis ezentúl csak nagy ritkán látogatta meg, hogy elmondjanak együtt egy imát. Katrába leginkább a közkatonák, a neferek jártak, mivelhogy ők is anatóliai parasztok voltak, és jobban érezték magukat a fellahok társaságában.

Katra és Gedéra határmezsgyéjén gyakran merültek fel vitás kérdések, ezeket a katrai földbirtokos udvarán beszélte meg a müfettis előtt három férfi: Jahja Izmail efendi, Hadzs Ibrahim Hammad, Katra agg muhtárja, és Jeróbeám Senkin, akit vezetőnek választott meg Gedérában a falusi tanács. A falusi tanácsot a török közigazgatási rendszer „medzsliszi ihtijárnak”, öregek tanácsának nevezte, s ez Gedérára is érvényes volt, holott a faluban a legöregebb férfi sem töltötte be a huszonötödik esztendejét. S bár Jeróbeám Senkin már a saját lován érkezett a tanácskozásra, parafa sisakkal a fején, amerikai nadrágtartóval és ezüst zsebórával, Jahja Izmail efendi ugyanazzal a tartózkodó szánalommal tárgyalt vele, mint amikor nála volt napszámos. Búcsúzkodás közben sohasem mulasztotta el átadni azt a kis összecsomózott kendőt, amelybe fél tucat tojást kötött vagy két lefejezett, kövér galambot.

Jahja Izmail azután megérte azt is, hogy a fellahok eloldalogtak a birtokáról, mert a zsidó gazdaságokban kétszeres napszámot kaptak. „Insallah – mondta keserűen a müfettisnek. – Menjenek csak, maasszalám, ha megéri nekik az a néhány kurus.” Ő minden ünnepen szájon csókolta a fellahokat, a moszkóbik pedig még a nevüket sem jegyzik meg, s ha meg akarnak szólítani egy arabot, úgy szólítják meg: „Eszma!” – Hallod!

Ezek az apró-cseprő bosszúságok azonban eltörpülnek egy riasztóbb esemény mellett. Európában megöltek egy vezírt – lemérhetetlen távolságra Katrától –, s az élet gyötrelmesen megváltozott tőle. Megszokottá vált, hogy a müfettis újabb és újabb közleményeket olvastat fel a faluban, kapkodó rendeleteket, melyek roppant szigorúan hangzottak, de az értelmüket a fellahok nemigen bírták kibogozni. S maga a müfettis sem látszott boldognak, mivelhogy ezek a rendeletek bizonyos számon tartással és rendszerezéssel jártak, ami zavaróan idegen volt az eddigi családiasan lágy török közigazgatástól. Még Jahja Izmail efendinek is – ja, Allah, pedig hány nargilét szívott el együtt a müfettissel – „tazkarát”, igazolványt kellett csináltatnia, amely bizonyította, hogy ő Jahja Izmail katrai földbirtokos, és nem egy beduin Bir Szabbából. A legnagyobb kavarodást a jeruzsálemi Dzsemál pasa rendelete váltotta ki, amely szerint egész Palesztínában francia és angol kémek bujkálnak, s a fellahok kötelesek leleplezni őket, és átadni a fehér kamáslis katonai rendőröknek. A fellahokban megvolt a jó szándék, hogy leleplezzenek egy francia vagy angol kémet, és ezt csak az nehezítette meg, hogy el sem tudták képzelni, milyen lehet egy francia vagy angol kém. Eleinte a gedérai zsidókra gyanakodtak, de hamarosan belátták a tévedésüket, mivel a kafánában esténként egyik-másik moszkóbi már török tiszti egyenruhában feszített. Másféle katonák is érkeztek a vidékre, borotvált, vörhenyes képű, vidám fickók. Szélcsendes éjszakákon azután a kafánából egészen Katráig hallatszottak a részeg kurjantásokkal kísért, idegen illatú dalok: „In der Heimat, in der Heimat, da gibt’s ein Wiedersehen…”

De a ravasz francia és angol kémek még mindig nem voltak láthatók, azután egyik napról a másikra eltűntek a török katonák is. Ezt az időt sajátos módon élték át a katraiak. A vidék napokra el volt zárva a világtól, a müfettis kijárási tilalmat rendelt el, és a kijárási tilalmat nem oldotta fel senki. A fellahok akkor merészkedtek csak ki az országútra, amikor a szűnni nem akaró dübörgés már második napja remegtette meg a vályogfalakat. Hernyótalpas harckocsik vonultak dél irányába, rövidnadrágos katonákkal, ezek is vidám és jóindulatú fickóknak látszottak, és ezek is énekeltek a hernyótalpas harckocsikon: „…it’s a long, long way to Tipperary…”

A moszkóbik addigra már egy hatalmas táblát ácsoltak Gedéra határában, az országút felé fordítva, s a táblára egy képet ragasztottak. Az ismeretlen forrásból származó kép Kitchener Lordot ábrázolta, amint az előtérben félelmesen megnövekvő ujjaival szigorúan előremutat. A fellahok ijedten pislogtak a kép előtt, úgy érezték, mintha a csontos ujj és a harcias bajusz mind őket fenyegetné. A kép alá a zsidók ezt írták: „We love the British.”^*

Egy reggelen azután a „karakolról”, a török rendőrség lapos tetejű, aprócska épületéről lekerült a félholdas zászló, és a kapu előtt, ahol valaha a neferek játszották egy padon a dámkajátékot, s ahol esténként a müfettis szívta csendesen a pipáját, most egy vörös hajú őr állott, lapos sisakkal a fején, s a vállán szuronyos puskával. A kapu fölé pedig fehér bádoglapot szegeztek: „Palestine Police Forces”. Akkora mozgolódás kezdődött egyszeriben, amilyet még ember nem látott soha ezen a vidéken. Az új müfettis, akit ezentúl inspectornak neveztek, újabb tazkarákat állíttatott ki, ezeket úgy hívták: Identity cards, s a vilajetből district lett. Jahja Izmail efendi sokáig bámulta a tazkaráját, amelyben neve és lakóhelye így szerepelt: „Mr. Yahyah Ismail, Gaza district, Katra settlement.” A muhtár házára angol és arab nyelvű hirdetményeket függesztettek a török pénz átváltásának módjáról és különféle közrendészeti szabályokról. A hirdetményeket egy nagy hatalmú úr írta alá, a fellahokban már a neve is félelmet keltett: Gen. Sir Edmund Henry Hynman Allenby. Azután tisztviselők, földmérők és egyenruhás férfiak lepték el a környéket, és a fellahok nem győztek csodálkozni, hogy ennyi angol van a világon. A török rendőrség épülete mellett idegenből jött munkások egy hatalmas erődítmény alapját kezdték ásni, néhány mérfölddel délebbre, Maszmijje mellett katonai tábort építettek, s a fellahokat már nemcsak a moszkóbik csábították el Katrából, hanem az építkezési vállalkozók is. A munkabérek a magasba szökkentek, s a fellahok is amerikai nadrágtartókat vásároltak és ezüst óraláncokat, sőt olyan is akadt, aki nem restellt beülni a kafánába, ahol addigra már egy arab pincért is alkalmaztak.

A régi kafánára nem lehetett ráismerni. A kerthelyiségben lampionos lugasok vették körül az asztalokat, s egy fikusz lombja alá két pingpongasztalt állítottak fel. A vadonatúj gramofonból esténként a charleston hangjai szűrődtek ki: „Yes, Sir, that’s my baby…” – és az angol rendőrök gedérai lányokkal táncoltak.

Jahja Izmail efendi szíve megtelt kétségekkel, és ezeket a kétségeket meg kellett osztania valakivel. Elküldött hát egy fellahot Jeróbeám Senkinért, hogy beszélni akar vele. Jeróbeám Senkin azonnal elment Jahja Izmail efendihez, s mint ahogy annyiszor régebben, letelepedett vele az udvaron, a gyékényre.

Jahja Izmail efendi pedig egyenesen Jeróbeámnak szegezte a kérdést:

– Mi lesz ebből, havadzsa?

Jeróbeám gondolkodott, azután megfontoltan így szólt:

– Lehet, hogy jó lesz, seih. De az is lehet, hogy rossz lesz.

Jahja Izmail efendi erre egy nagyon mélyet bólintott, mivel a választ nagyon bölcsnek találta. Ezt akár egy moszlim is mondhatta volna…

Jahja Izmail efendinek már nem sokáig kellett töprengenie a világ értelmetlenségein, a húszas évek elején meghalt. Jeróbeám Senkin még nagyon sok változást ért meg. Fáradtan és öregen megérte a történet végét is, amikor egy párás hajnalon felsorakoztunk fegyveresen az ösvényen, néhány lépésnyire a házától, hogy a Gedérába igyekvő fellahokat visszaküldjük a falujukba. Este határozott így a védelmi szervezet, éjszaka riasztottak bennünket, s hajnalban már ott álltunk a zsibongó és méltatlankodó arabandzsik és cselédek között, s csak azt tudtuk hajtogatni: „Menjetek vissza, nem lehet bemenni Gedérába.” Latifa úgy viselkedett, mint aki eszét vesztette, átkozódott, mellbe vágott egy őrt, és engem sakálnak nevezett. Hárman fogtuk le, s közben torkaszakadtából kiáltozott Jeróbeám háza felé: „Jöjjön ki, havadzsa… Nem engednek át, havadzsa… Segítsen, havadzsa…”

De a ház élettelennek látszott, a gazda ez egyszer nem állt ki a kerítése elé. Jeróbeám jól tudta, hogy nem segíthet, az ő szava már semmit nem számít, s voltaképpen őt is kirekesztették egy út végéről. Ami az úton túl volt, már nem érdekelte többé, ahogy a hangoskodó, utasítgató fegyvereseket sem érdekelte, miként tolták valaha a neferek a kajmakám Ford kocsiját, s hogy a müfettist Hüsznü Szerafeddinnek hívták, és anatóliai ember volt… Latifa szitkozódva és gyűlölettel a szívében ment vissza Katrába, s nem mozdult ki a faluból. De a fellahok közül sokan másnap is eljöttek, sőt harmadnap is, azt remélték, hogy nem tart sokáig ez az állapot. Azután már csak azért jöttek, hogy megkérjék az őröket, beszéljenek ezzel vagy azzal a gazdával, fizessék ki a napszámot, amivel még tartoznak, vagy küldjék vissza a szerszámokat, amelyek ott maradtak az udvarokon. Azután többé senki sem vágott át az ösvényen, és olyan lett az ösvény, mint egy elektromos vezető, minden kis rögén végigáramlott az ítéletére váró falucska lüktető izgalma…

 

 

A tolószék ott áll a ház előtt, s Jeróbeám még bénán is az ösvényre mered. Féloldalasan ül a tolószéken, amely a hórihorgas testhez mérten szánalmasan kicsinek látszik. Egy ápolónő támaszkodik mögötte a kerítésnek, és valami olcsó füzetes regényt olvas. Amikor utoljára jártam erre, még egy másik ápolónő volt Jeróbeám mellett, vékony csontú és szigorú, ez az új ápolónő nagy testű és közönséges arcú. Mezítláb álldogál, fél lábon, a másik talpát a kerítés terméskő alapzatához nyomja. Amikor meghallja a lépéseimet, abbahagyja az olvasást, és végigmér. Széles arcán megjelenik egy kínálkozó mosoly, azzal a halványan tartózkodó árnyalattal, amivel mindig vissza lehet vonulni. Hamarosan be is vonja a mosolyát, kisujját eltartva legyezni kezdi magát a füzettel, s bemutatja ápolónői elhivatottságát. A tolószék fölé hajol, s két ujjal tréfásan megsodor egy vékony, fehér hajtincset az aggastyán koponyáján. Jeróbeám feje az út felé fordulva dől rá egy párnára, a huzatot a kicsurranó nyál sárgás foltjai tarkítják.

– Megint elhánytad a sapkád, papa – gügyögi az ápolónő, azután nyögdécselve előhalássza a tolószék alól az elrongyolódott sildes sapkát. Két kézzel rányomja az öregember fejére, a sapka ellenzője pajkosan Jeróbeám fülére hajlik. Jeróbeám szemgolyója lassan a szeme sarkába csúszik, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy engem néz. Karja a szék karfájan pihen, ölébe csüngő kézfeje görcsösen vonaglik a vézna combok fölött, s amikor megállok előtte, a rángatózás gyorsabb és szaggatottabb lesz.

Az ápolónő kíváncsian emeli rám a tekintetét, és azt kérdezi:

– Ismered?

– Ismertem – mondom.

– Ezt észre lehet venni – buzgólkodik az ápolónő. – Amikor megismer valakit, izgalomba jön. Ilyenkor mindjárt vizelnie kell. Ha nem vigyázok, rögtön bemegy a pisi a nadrágba. – Tenyerét végighúzza Jeróbeám fején. – Igaz, papa? Ugye, be szokott menni a pisi?

– Vigye el – mondom. – Vigye el gyorsan. Nem szabad, hogy bemenjen a pisi.

Az ápolónő megütközik a hangomon, rám néz, láthatólag észreveszi a jelet a homlokomon, mert elvörösödik, és szó nélkül megfordítja a tolószéket. A ház ajtaja előtt két lépcsőfokon kell feltolni a kerekeket, Jeróbeám teste veszedelmesen megbillen.

Végre becsukódik mögöttük az ajtó. Azután én is megyek tovább.

1925. május 10-én, éppen száz évvel ezelőtt született Kardos G. György. Sokan, sokféleképpen emlékeztek meg az évforduló kapcsán a kiváló emberről, nagyszerű íróról, csodálatos újságíróról.
Ex-népszabis kollégáimmal, barátaimmal közösen szerkesztett „Bächer Ivánnak szeretettel” emlékoldalunkon mi is publikáltunk egy bejegyzést, nagyon sok linkkel felszerelve. Ezzel próbáltuk felidézni Kardosgé legendás alakját. https://www.facebook.com/bacherivannakszeretettel/posts/pfbid0XJYXjDzZojr5AfkPFwZyK62fuYxnkzXdMgjd6NQRchK19ZwD1h8dxqK4GHssQ9e7l 
Kardos G. György emléke régóta, centenáriumi alkalom nélkül is fontos számomra. Szívesen olvasom hosszabb és rövidebb írásait is. 2025 májusában újra elolvastam a világhírű „Avraham Bogatír” mellett egy kötetben megjelent, kevésbé nagy figyelmet kapott palesztinai témájú regényeit: a „Hová tűntek a katonák?” és „A történet vége” címűt.  
Kiválasztottam néhány lenyűgöző részletet, amelyeket mindenki figyelmébe ajánlok. Olvassunk Kardosgét, őrizzük közösen emlékét!  

 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/hefciba-nagyon-szep-az-arabok-is-igy.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/nem-kedvelem-az-izraelitakat-de.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/egyiptom-nem-jo-mondta-druz-hadnagy.html 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/felelmetes-osanya-de-neve-az-csodalatos.html 

http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/giora-farkas-aki-tori-meg-magyart-es.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/06/a-beduinok-mutogattak-egymasnak-papirt.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/a-beduinok-nem-olvasnak-izraeli.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/januarban-mar-egyetlen-fellah-sem.html  

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/abu-ali-hogy-hivjak-most-ezt-az.html 

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/razziat-tartanak-jaffai-gettoban-s.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/megveritek-az-arabokat-abban-biztos.html

https://tamastibijegyzet.blogspot.com/2025/08/tel-aviv-az-igezetek-igezete-spazieren.html