Nyers Rezső súlyos szavai: vállalta az erkölcsi felelősséget, megkövette a meghurcoltakat

1998-ban szerkesztettük a kitűnő Rudas Klárával, K. Havas Géza özvegyével a "Faragó László 1896-1967 - A demokrácia kilátásai - Egy írástudó gondolataiból" című gyűjteményes kötetet.


A szerkesztés - és különösen a szocialista párt háttérintézményeként szolgáló kiadóval kialakult elkeserítő viaskodás - eredménye sajnos finoman szólva ellentmondásos. Épp olyan, mint maga az MSZP. A kötet megjelenése előtt, látva, hogy mi készül, Rudas Klárával egybehangzóan határozottan kértük, hogy nevünk sehol ne szerepeljen. A szerkesztés, a magyarázó jegyzetek, a Faragó-írások válogatása a mi munkánk volt ugyan, de a kinyomtatott kötetben más nevek szerepelnek. Azt pedig, hogy a Faragó-írásokat titokzatos szerkesztők milyen megfontolásból  dobálták értelmetlen alfejezetekbe össze-vissza, nem is érdemes fürkészni.

A Faragó-kötet, és különösen a munka, amit belefektettem, mégis szép emlék marad.

Egyrészt ennek köszönhetem barátságomat Rudas Klárával, ezzel a kitűnő emberrel, aki sajnos nem sokkal később elhunyt, de a munka során rendszeres találkozásaink örök emlékeim maradnak.
Másrészt csodálatos és tanulságos munka volt a könyvtárakban felkutatni Faragó László írásos örökségét. Rengeteget tanultam belőle, és azt remélem, hogy bár messze nem vagyok szakértője a szociáldemokrácia magyar kiválóságainak, mégis, sikerült megfelelő válogatást összehozni.

A megjelent kötet még az eltorzítások és szétszerkesztések ellenére is,még így is hasznos lehet mindenkinek, aki szeretne megismerkedni egy igazi szociáldemokrata gondolkodó írásművészetével.

Végül, de nem utolsó sorban, a Faragó-írások elé beerőszakolt, sok fölösleges és kétes értékű előszó és "tanulmány" közé egy-két igazi kincs is bekerült: ilyen például Fejtő Ferenc írása, és a Faragótól és sorstársaitól 1998-ban bocsánatot kérő Nyers Rezső írása is nagyon fontos. 


2018 júniusában, Nyers Rezső halálhíre kapcsán felidéztem ezt az 1998-as emléket. Cikkem meg is jelent a Városi Kurír oldalon. https://varosikurir.hu/nyers-rezso-halalara-nekrolog-helyett/


Nyers Rezső halálára

95 éves korában elhunyt Nyers Rezső. A Kádár-korszakot felnőtt fejjel átélők nagy része tisztában van azzal, hogy élete fő műve az államszocialista rendszer élhetővé, működőképessé tételére irányuló reformok kidolgozása, életben tartása, majd a békés rendszerváltás tárgyalásos folyamatának biztosítása volt. A jelenlegi rezsimben azonban már-már a Rákosi- és Kádár-kor bűneinek fő felelősei közé emelnék. Tegyük tisztába a dolgokat.

Nyers Rezső a második világháború utáni években tehetséges szociáldemokrata politikus volt, aki  nagyon fiatalon került élete első nagy választása elé: döntenie kellett, hogy a kommunista párttal egyesülés kérdésében kettéváló szociáldemokrata elitből Kéthly Annáékat, vagy Szakasits Árpádékat támogatja. Vagyis az önálló szocdem utat, vagy a "munkásegységet" támogatja.
Nyers Rezső akkor a baloldali szocdemekhez csatlakozott - ahogyan egy évtizeddel később pedig a szovjet csapatok támogatásával ,megalakult Kádár-kormányt is támogatta, az MSZMP alapítói közé állt. A kiváló, színvonalas politikus igazi tevékenysége azonban a hatvanas évektől a reformszocialista irányzat vezetése, védelmezése, ami nem kizárólag eszmei harcot jelentett, hanem rengeteg emberi gesztust. Minden visszaemlékezés szerint nagyon sokat tett élete során a politikai nyomás alá került emberek megsegtéséért, a lehetőségek szerint menedéket, állást, túlélési lehetőségeket teremtett.
Nyers Rezső pályképét a Városi Kurírból már megismerhették itt olvasóink. https://varosikurir.hu/elhunyt-nyers-rezso/ Ezúttal egy olyan részletet idézünk fel, ami a most elhunyt személyiség emberi minőségéről árul el kevéssé ismert részleteket.
A rendszerváltás után ritkán szólalt meg nyilvánosan, publikációi sem záporoztak. Talán utolsó nyilvános megszólalása volt egy 1998-as Faragó László-kötethez írt tanulmánya. Faragó László kiváló szociáldemokrata vezető volt, Kéthly Anna legbelsőbb szövetségesi köréhez tartozott, ezért 1947-48-ban Nyers Rezső politikai ellenfelévé vált. Fél évszázaddal később Nyers Rezső erről a konfliktusról az alábbi sorokat írta le, felvállalva annak terhét, hogy a koalíciós időkben a rossz oldalra állt, és ezzel azokhoz csatlakozott, akik nem sokkal később meghurcolták politikai ellenfeleit:

"Az 1947-1948-as baloldali szociáldemokrata irányzatot nem igazolta a történelem. Győzelme pirrhuszi volt, hisz a pártvezetésben felülkerekedett ugyan, az egyesülést elősegítette, de szinte semmit nem ért el abból az eredeti törekvéséből, hogy a szociáldemokrata szellemi-mozgalmi örökségből érdemileg hasznosítson valamit az egységes munkáspártban. Ilyesmire csak később, az MSZMP reformszakaszában lesz (részleges) lehetőség, de addigra már nem az 1945-1948-as emlékek, hanem sokkal inkább 1956 emléke; a kommunista Nagy Imre-csoport kezdeményezései inspirálták a reformtörekvéseket, s ebben eredetileg szociáldemokratafelfogású személyiségek is fontos szerepet játszottak. A baloldali szociáldemokraták a "proletárdiktatúra" csapdájába estek, és hamarosan felmorzsolódtak.   
Ami a történelmi távlatot illeti, utólag már bebizonyosodott az, hogy a szociáldemokráciának igenis van történel mi útja Magyarországon és a világban. Faragó Lászlónak lényegében igaza volt és persze a kiszorított vezetőknek, Kéthlynek, Böhmnek, Bánnak és a többieknek is. E sorok írója 1947 végén az akkori baloldali szociáldemokratákhoz csatlakozott, ezért erkölcsi felelősséget visel azért, hogy kitűnő elvtársainak egy részét a jobboldaliság hamis vádjával kiszorították a magyar politikai életből. Megköveti ezért mindazokat, akik méltatlanul jutottak erre a sorsra, Faragó László és valamennyi sorstársa emlékét."
(Az idézet forrása: Nyers Rezső: Faragó László, a harcos publicista és reálpolitikus. In: FARAGÓ LÁSZLÓ 1896-1967 - A demokrácia kilátásai - Egy írástudó gondolataiból. Kiadta a Magyar Lajos Alapítvány, 1998. 25-31. old.)

Fontos szavak, amelyek akkoriban nem keltettek nagy figyelmet. Pedig a magyar közélet minősége múlna azon, ha ilyen mondatokra, ilyen elemzésekre nagy számban képesek lennének azok, akik belátják hibáikat.
Nyers Rezső nem tartozott a fő vezetők közé, nem kerülhetett döntési helyzetbe - így volt ez egy évtizeddel későb, az 56 után berendezkedő Kádár-féle pártban is. A döntésekért annyiban viselt felelősséget, hogy támogatta a később tragikusnak bizonyuló döntéseket. Későbbi tevékenysége, mindaz, amit a legfőbb vezetésben elért, kiharcolt, messze ellensúlyozta fiatalkori súlyos tévedéseit.
Erkölcsi felelősségvállalása azonban nagyon fontos részlet, amellyel arcképéhez hozzájárulhatunk.
Nyugodjon békében, Nyers Rezső!

https://varosikurir.hu/elhunyt-nyers-rezso/ 

Újratöltve: Április 7. - ünnepnap

Egy cikk a Népszabadság Online megsemmisült archívumából. Amit a 2002-es választások jelentőségéről írtam, azóta is így gondolom. Akkori reményeim és derűlátásom persze sokat kopott, hiszen 2018. áprilisára odáig süllyedtünk, hogy még nehezebb feladat előtt áll a magyar választópolgár.

Úgy vélem: 2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás történetében. S ezzel, úgy tűnik, nem vagyok egyedül. Az alábbi interjúrészlet Bojtár Endre szavaival idézi fel, hogy miért érzik úgy sokan: az (első) Orbán-kormány leváltásának napját jóval a pezsgőspoharak kiürülése után is érdemes nagy becsben tartani.

A 2002-es tavaszi választásokon "egy diktatúra felé tartó rendszert sikerült leváltani... négyévi agymosás után az ország nagyobbik fele képes volt azt mondani, hogy igenis demokrácia és szabadság legyen - amit én a magyar történelem egyik legfényesebb fejezetének tartok" - szögezte le Bojtár Endre egy rádióbeszélgetésben 2002 őszén, majd így folytatta:

"A kiindulópont az, hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP egyetlen célt tűzött maga elé a választások előtt: le kell váltani a Fidesz-kormányt. A célt elérték, amibe a Fidesz, azaz Orbán Viktor, aki maga az egyszemélyes Fidesz, képtelen volt belenyugodni. Kitört a hangzavar, a szavazatok újraszámlálását követelő ordítozás, majd egyszer csak egy fasisztoid írásokat is közlő, a kormány által a mi pénzünkből támogatott napilap nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amire a liberális értelmiség egy része azonnal ugrott.

(Részletkérdés, de nem közvetlenül a mi pénzünkből, azaz a költségvetésből támogatta az előző kormány a Magyar Nemzetet, hanem az állami vállalatok túlméretezett és kötelező hirdetéseivel meg egyéb közvetett módokon.)
-Igen, ezt is botránynak tartom, meg egyáltalán azt, hogy a kormány saját újságokat tart fenn, de nem ez a lényeg. Térjünk vissza még oda, hogy milyen volt az a rendszer, amelyet a két párt és a két párt szavazói le akartak váltani."

(Kérdés: Szándékosan mond rendszert kormány helyett?)
- Igen, ugyanis emlékszünk az Orbán-féle szlogenre, amely szerint az ő uralmuk kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb. 1998-as választási győzelmük után ezt még lehetett az előző négy évre, a múltra vonatkozó kijelentésként értelmezni. Ahogy azonban telt az idő, egyre inkább kiderült, hogy ez a kijelentés bizony sokkal inkább a jövőről, méghozzá a félelmetes jövőről szól: egyelőre csak kormányt váltottunk, de elkezdtünk dolgozni a rendszerváltáson is.

(Kérdés: Miből olvasta ki ezt a fenyegetést?)
- Az elmúlt négy évből. És ezt a célként kitűzött rendszert csak egyetlen szóval lehet jellemezni: diktatúra. Mégpedig a klasszikus, egyszemélyes diktatúra.

(Kérdés: Azért ahhoz nagyon sok kellett volna, hogy ebből a demokratikus intézményekkel alábástyázott rendszerből diktatúra legyen.)
- Természetesen nem lett volna könnyű, de hogy erre törekedtek, annak nagyon sok jele volt. Felsorolok néhányat. A vezérkultusz. Az erő kultusza. 1998 nyarán Orbán Viktor adott egy nagy interjút - ez volt alighanem az egyetlen alkalom, amikor őszinte volt, nyilván még a győzelem eufóriájában. Később minden kérdés elől kitért, elmenekült, lesöpörte őket, ami érthető, hiszen nehéz lett volna válaszolnia, mondjuk arra a kérdésre, hogy a dühödt ateistából miként lett - református létére - bigott katolikus, vagy hogy ifjú liberálisból hogyan lett konzervatív jobboldali, majd szélsőjobboldali, vagy hogy miként merészel egyáltalán megjelenni a magyar vidéken, amelyet úgy, ahogy van, odadobott koncként Torgyán Józsefnek. Ebben az interjúban tehát őszintén kimondta, hogy az ő vezérlő elve az erő. Még azt is hozzátette - emlékszem rá, mert megdöbbentett -, hogy magát a fizikai erőt is mennyire tiszteli, amelynek az ő családjában kultusza volt. Az erő szabadságát akarta megvalósítani, szemben a liberális felfogású emberek programjával, amely a szabadság erején alapul. Az erő kultusza a diktátor jellemvonása. És a Fidesz kormányzásának vége felé valóban nagyon sok ember úgy érezte, hogy óráról órára fogy a levegő körülötte, fogy a szabadság az országban. Ezt a helyzetet kellett megszüntetni a mostani választásokkal, hogy az erő köztársasága helyett vissza lehessen állítani jogaiba a szabad köztársaságot.

(Kérdés: Vagyis azt mondja, arra látott jeleket, hogy a Fideszben van hajlam a demokratikus köztársaság megszüntetésére.)
- Minden tettük ebbe az irányba mutatott. Például az, ahogy visszahozták, elültették a társadalomba a gyűlölet és a félelem érzését, amelynek első mozzanata mindig a mások iránti részvét kiölése az emberekből. Erre egyetlen hátborzongató emlékemet idézem fel, azt az esetet, amikor Kunos Péternek, az Agrobank börtönbüntetésre ítélt vezetőjének Göncz Árpád aláírta a kegyelmi kérvényét, a kormány igazságügy-minisztere, Dávid Ibolya viszont nem, és Kunosnak le kellett ülnie az egész büntetését. Amikor a hírt bejelentették a parlamentben, Csurka István tett valami minősíthetetlen gúnyos megjegyzést, a Fidesz-frakció pedig tele szájjal röhögött ezen a részvét nélküli ocsmányságon. Másik fő törekvésük a törvények, a jogrend kijátszása, megkerülése, felrúgása volt. Vagy gondoljunk arra, amit a "polgár" szóval műveltek. Minden totalitárius diktatúra jellemzője, hogy elfoglalja és kiüresíti a nyelvet. A Kádár-kormány munkás-paraszt kormányként definiálta magát, noha mindenki pontosan tudta, hogy munkáshoz, paraszthoz az égvilágon semmi köze. Evvel analóg az a ma már szerencsére nevetséges Fidesz-önmeghatározás, hogy ők lennének a polgári kormány. A polgár, honpolgár fogalmát, amely minden magyar állampolgárt magában foglal, kisajátították maguknak, hogy mindenkiről, aki nem az ő hívük, kijelenthessék, nem polgára ennek a hazának, törvényen kívül áll. Ugyanez történt a "nemzet" fogalmával. Aki nem ők, az nem tartozik a nemzethez, az idegenszívű, sőt hazaáruló... Tehát ezt az alattomban, és különösen a vége felé már nem is olyan alattomban formálódó rendszert kellett leváltani, és megvallom, ennek érdekében én az ördöggel is cimboráltam volna. Engedjen meg nekem itt egy idézetet friss Nobel-díjasunktól, Kertész Imrétől, aki különösen érzékeny a totalitárius rendszerek és mindenfajta diktatórikus gondolkozás iránt. Egy 2001 áprilisából származó naplójegyzetében azt írja, hogy az ország helyzetére "egyedül az emigráció lenne a releváns és egyértelmű válasz". Nagyon sokan éreztük így, a politikai depresszió határán, hogy ha nem is kivándorolni, de valahogy el kéne tűnni ebből a világból. Orbánék újabb győzelme évtizedekre tönkretette volna az országot. Ettől sikerült megmenekednünk az idén tavasszal."


Érdemes felidézni Bojtár Endre gondolatait a 2002-es tavaszi választások sorsdöntő első fordulója utáni április hetedikéken - és különösen hasznos lehet az újabb sorsdöntő, április 8-ai választásunk küszöbén.

2002. április 7. nagyszerű nap volt, amit mindazok számára, akik átélhették, a választópolgárok óriási aktivitása tett felejthetetlenné.

A 70 százalék feletti, minden korábbinál magasabb részvételi aránnyal fejezte ki a magyar választópolgár 2002. április 7-én, hogy nagyon is fontosnak tartja a véleménynyilvánítás jogát. Azon a napon birtokba vette a demokratikus köztársaságot.

Bibó Istvántól tudjuk, hogy a szerencsés népek életében, ha ritkán is, de vannak forradalmi pillanatok, amikor kinyilvánítja szabadságvágyát. Bibó odáig megy, hogy kijelenti: az a nép, amelynek történetében nincsenek ilyen pillanatok, talán nem is képes a teljes szabadság kiküzdésére.

2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás utáni magyar történelemben. A leginkább talán annak vált ez kézzelfoghatóvá, aki Budapesten vagy néhány nagyvárosunk valamelyikében élhette át a választást. A főváros majdnem 80 százalékos (!) választási részvétel mellett mért megsemmisítő csapást az Orbán-rendszerre. A szavazókörökbe még közvetlenül az urnazárás előtt is áramlottak az emberek, a szavazati arányok pedig önmagáért beszéltek. S a magyar választónak arra is volt gondja, hogy az Orbánnal így vagy úgy kormányra készülődő MIÉP-et is kiküldje a parlamentből.

Nem véletlen, hogy a második fordulóig hátralévő két hétben a főváros szenvedte el a Fidesz-kezdeményezte pszichikai terror legdühödtebb hullámait - majd az Orbán-rendszer veresége után fő tollnokaitól a "félhomályos buzibárokra" és a "panelprolikra" vonatkozó szövegeket.

Joggal voltak dühösek Budapestre. 2002-ben a főváros egyértelmű döntése vette ki kezükből a hatalmat, s ezzel elúszott a lehetőségük arra, hogy tartósan berendezkedjenek. A jelenlegi kormány felelőssége, hogy ha a következő választásokon "visszajönnének", már egy egészen más Magyarországot találjanak itt. S addig talán a Fidesz is szembenéz azzal, hogy hová jutott 2002 tavaszára.

Április 7-e ünnepnap tehát. A népfelségen alapuló köztársaság második születésnapja.

Nem lenne jó, ha a demokrácia hétköznapjai, a harcok, botrányok, leleplezések és csatározások között feledésbe merülne ez. Az egészséges történelemtudathoz hozzátartozik, hogy megbecsüljük az átélt nagy pillanatokat. Megállunk egy pillanatra, s ki-ki vérmérséklete szerint gyertyát gyújt, magában elmereng vagy koccint mindazokkal, akikkel együtt 2002. április 7-én sikerült megállítanunk egy nagyon vészterhes folyamatot.

Jó, ha tudjuk persze: nem csak mi ünneplünk ezekben a napokban. 2003. április 13-án a Mátyás-templomban (ismét a "bűnös Budapest" szívében) szentmisét tartottak az egy évvel korábbi Kossuth-téri nagygyűlés tiszteletére. (Emlékszünk, melyik volt az: a "kétmilliós" gyűlés.) Lelkük rajta.


Az archívumból mentett cikk Április 7. – ünnepnap, a népfelségen alapuló köztársaság születésnapja

Cigánygyűlölők érzelmeire természetesen nem vagyok tekintettel

A Városi Kurírban publikáltam véleményemet egy forró ügyről és szenvedélyes vitáról (részletesen lásd bejegyzésemben, alább). Igyekeztem körültekintően elemezni az ügyet, de a szélsőséges cigánygyűlölők érzelmeire természetesen nem vagyok tekintettel.

 EGY DÜHÖS KOMMENT ÉRKEZETT A CIKKHEZ:
Attila Kiss •

"Utóbbi helyen a hírhedt „érpataki modell” bevezetésével megmutatják, milyen sorsot szánnak a magyar cigányságnak." EZ MI??? MIERT BAJ AZ, HA BEMUTATJAK A CIGANYOKNAK, HOGY NEM BUNOZESBOL KELL MEGELNI MEG GYEREKSEGELYBOL, HANEM MUNKABOEL???? ES AKI BUNCSELEKMENYT KOVETETT EL, AZ NEM KAP SEGELYT, SOT MEG A FALUBAN SEM TURIK MEG!!! EZ MI A BUDOS FRANCERT BAJ? AZERT MERT NORMALISAN KENE VISELKEDNI A CIGANYOKNAK. EN EDELENYBEN LAKOM ES NAPONTA LATOM A VALOSAGOT BARMERRE MEGYEK! NEKEM NEM KELL BEMUTATNI, HOGY A CIGANYOK HOGYAN VISLKEDNEK A BOLTOKBAN MEG AZ ORVOSNAL MEG AZ UTCAN MEG MINDENHOL MERT A SAJAT SZEMEMMEL LATOM! NA NEM MIND, CSAK A NAGYRESZUK.

VÁLASZOM:
Tudatos csúsztatás, egyáltalán nem igaz, hogy az "érpataki modell" a keleti-északkeleti országrészekben tönkrement településeken az emberek képzettségének javítását, méltó megélhetéshez juttatását szolgálná. A bajokra a félelem a válaszuk. Igazi szélsőjobboldali "megoldás". Csak a bajt növelik ezzel.
Kiss Attila valamit nagyon félreértett. A cikk nem neki és a hozzá hasonlóknak szól. Akinek Érpatak polgármestere és emberei megfelelnek, akinek az "érpataki modellt" Tiszavasváriban jobbikos vezetéssel alkalmazó Zagyva György Gyula és emberei megfelelnek, akinek Ásotthalmon Toroczkai és emberei megfelelnek, vagy akik számára az edelényi cigánygyalázó polgármester népszerű politikus lehetett, azok számára fel sem merülnek a cikkben megvizsgált kérdések. Amint a fenti hozzászólásból látható, nem is értik, hogy "mi a büdös francért baj" egy-egy település vezetésének az etnikai gyűlölet alapjára helyezése.
Setét Jenő a Heller-Setét vitában nagyon helyesen sorakoztatta fel ezeket a kézzel fogható tényeket: a Jobbik már több helyen bemutatta, mit lehet várni tőlük a gyakorlatban.
-------------------------

ÉS ITT IS ELÉRHETŐ A VÁROSI KURÍR SZERKESZTŐI ÁLTAL BEFOGADOTT CIKKEM (itt is megköszönöm döntésüket):
---------------------------------------

http://varosikurir.hu/vagy-fidesz-vagy-jobbik-magyarorszag-megint-csapdaban-vergodik

Vagy a Fidesz, vagy a Jobbik? Magyarország megint csapdában vergődik

Tamás Tibor
január 18, 2018 10:55  

Az RTL Klub Magyarul Balóval című műsorában január elején létrejött egy izgalmas vita Heller Ágnes, a nemzetközi tekintélyt kivívott filozófus, és Setét Jenő, a hazai demokratikus cigány egyenjogúsítási mozgalom egyik legkiválóbb vezetője között. A téma: mit kezdjenek a megmaradt demokraták a 2018-as választások közeledtével a Jobbikkal?

Mottó:
“Ha az a válasz, hogy Orbán vagy Vona, akkor a kérdésben van a hiba.” (Pápai Gábor idézi Konok Pétertől)

Heller Ágnes álláspontja röviden:

a Jobbik, borzasztó közelmúltja ellenére, nagy változásokon megy keresztül, észre kell venni, hogy látványosan visszavett a rasszista uszító szövegekből, a korábbiaknál sokkal inkább elfogadható politikai erővé próbál változni. A Jobbik nyilvánvaló érdeke azonban a legfontosabb: mivel a Fidesz ugyanúgy vesztére tör szélsőjobboldali riválisának, mint ahogy demokratikus ellenfeleit is eltiporja, közös érdek lett a Fidesz legyőzése.

Setét Jenő egy Magyar Narancs-interjúban azt üzente Heller Ágnesnek, hogy „szégyellje magát”. A tévéstúdióban pedig a szemtől-szemben felizzó vitában újabb erős érveket sorakoztatott fel: rámutatott például, hogy a Jobbik honlapján a választások küszöbén még mindig a 2014-es pártprogram olvasható, amelynek lényege a cigánygyűlölő uszítás. Setét Jenő ide sorolta azt is, hogy a Jobbik korábban rasszista propagandát vezénylő politikusai a helyükön vannak, csak most másképp beszélnek, vagy inkább nem emlegetik ezt a témát. Az is tény, hogy miközben az országos politikában a jobbikosok „néppártosodást” és „cukisodást” mutatnak, a kezükbe kaparintott településeken, mint Ásotthalmon vagy Tiszavasváriban, a gyakorlatban bemutatják, mit jelent a Jobbik kormányzása. Utóbbi helyen a hírhedt „érpataki modell” bevezetésével megmutatják, milyen sorsot szánnak a magyar cigányságnak.

Minderre Heller Ágnesnek nem volt válasza.

Látható módon sokkal kevésbé készült fel erre a tévés összecsapásra, mint Setét Jenő. Csak azt ismételgette, amit a fideszes választási törvény logikája és a jelenleg kimutatott erőviszonyok alapján a ésszerűség parancsának tekint: a jelenlegi rezsimet minél gyorsabban meg kell törni, és ehhez olyan eszközökre, olyan szövetségesekre is szükség lehet, amelyek, illetve akik normális esetben fel sem merülnének.

Véleményem minderről:

a Heller-Setét vita tökéletes tükre annak, hogy milyen mély csapdában vergődünk. Vészesen közeledik egy újabb borzasztó gyásznap, amelyen minden valószínűség szerint itthonról és a Kárpát-medencéből jelentős tömeg fogja megerősíteni, hogy Orbán rezsimjét milyen nagy jótéteménynek tartja. Ennek az új csapásnak az árnyékában egyre nagyobb a kétségbeesés és fogy a józanság. Megválaszolhatatlan dilemma, amit Baló György állított fel: ha csak a Fidesz vagy a Jobbik maradna alternatíva, melyiket választanák? Heller Ágnes a Jobbikot jelölte meg, hogy menjen végre Orbán – Setét Jenő pedig a Jobbikot, hogy ne juthassanak uralomra rasszisták.

Setét hosszan, többször fejtegette, hogy ő a Jobbikot tekinti felelősnek a magyarországi cigánygyűlölet felerősítéséért, a gárdavonulásokért, és végső soron a 2008-209-es rasszista sorozatgyilkosságért is. Az azonban, hogy szerinte a Jobbik az egyetlen felelős, elképesztő csúsztatás. Aki ebben az országban az elmúlt évtizedekben a fideszes értelmiség, a fideszes tévé- rádiószerkesztők, a fideszes sajtó tevékenységét józanul figyelte, pontosan láthatta, hogy a jelenlegi kormányerő 2010-201-ig egészen biztosan sokkal nagyobb felelősséget viselt a gyűlölködésért és uszításért, mint a hivatalos szélsőjobboldal, amely a „polgári” erők árulása és folyamatos segítsége nélkül valójában semeddig nem juthatott volna el. A 2010 óta kormányzó erők családpolitikája, gazdaságpolitikája, szociálpolitikája pedig olyan rendszert szilárdított meg, amely – a cigányok nyílt emlegetése nélkül – a tudatos lépésekkel a legsúlyosabb helyzetbe juttatott cigány családok tömegeit löki még mélyebbre. Nehéz tehát józanul érvelni itt a Fidesz mellett. Cigány közéleti szereplőként még kevésbé van erre alap, mint más platformról. Valóban elfogadható lenne, hogy ez folytatódjon?…
Sem Heller, sem Setét nem említette azonban

azt, ami a legkétségbeejtőbb: meg kellene érteni, hogy akármit beszélnek, a Jobbik a Fidesznek valójában szövetségese. Ha Orbánnak szüksége lenne a szélsőjobboldalra, semmi elvi akadálya nincs az összeborulásuknak. Mindkettő a „nemzetinek” nevezett őrület alapján áll. Ennek megfelelően sok nagyon lényeges ügyben a Jobbik folyamatosan támogatja szavazataival a NER-t… Nem is jött tehát létre az a helyzet, amelyről itt a vita folyik. A Fidesz demokratikus ellenzéke, talán, ha összekapná magát, megakadályozhatná Orbánék újabb kétharmadát, de ha odáig menne a dolog, hogy április 8-án ne lenne meg Orbán abszolút többsége sem, a Jobbik segítségében reménykedő ellenzékiek az Orbán-Vona kormány felállását látva gyorsan megtapasztalnák, valójában hol állnak Vonáék. (Persze, ha így alakulna a történelmünk, nem sokkal később a jobbikosok is megéreznék, milyen volt mdf-esnek vagy kisgazdának lenni Orbán ölelésében, de ez bennünket legfeljebb egy kis kárörömmel tölthetne el, tönkretett hazánk romjain nem nyújtana vigaszt…)

Létezik ugyanakkor a második világháborús Hitler-ellenes szövetségre hivatkozó logika. Ennek lényege, hogy – amint 1941-re Adolf mindenkit ellenséggé változtató támadásai tették az angolszász hatalmakat és a szovjeteket szövetségessé -, úgy 2014 óta Orbán ütései alatt sodródnak egymás mellé demokraták és antidemokraták, – de mint minden történelmi analógia, ez is sántít. A helyzet annyiban hasonló a nyolc évtizeddel ezelőttihez, hogy éppen a közös ellenség könyörtelensége ébreszthetné rá az egymástól nagyon távol álló ellenségeit, hogy érdekük közös – de a lényeges különbség, hogy az évtizedes tapasztalatok ellenére Orbánról még mindig nem hiszik el megmaradt ellenfelei, hogy kicsoda ő valójában, és nem hiszik el róla, hogy mik a céljai, és miért nem lehet, nem szabad vele tárgyalni.

(A teljes vita itt tekinthető meg:
http://rtl.hu/most/magyarulbaloval/magyarul-baloval-2018-01-10.)

Churchillt kellene alaposabban tanulmányozni.