Kálmán C. György emlékére

 

Egy héttel Kálmán László nyelvész lesújtó halálhíre után újabb gyászhír érkezett: elhunyt testvére, Kálmán C. György egyetemi tanár, irodalomtörténész, kritikus, publicista. 
https://www.klubradio.hu/hirek/meghalt-kalman-c-gyorgy-121651 


 Magyar Narancs, 1991.

A kiváló tudós és publicista halálhíre felidézte bennem két írását, amelyeknek emlékét évtizedek óta őrzöm.
Az egyik az Antall-kormány működésének elején jelent meg az akkor még kéthetilapként működő, alternatív Magyar Narancsban.
Kálmán C. György egy kinevezési vagy kitüntetési ceremóniáról írt, amelyen Antall József miniszterelnök mondott beszédet. Félreismertük eddig a művészt, akit kormányfőnek hittünk, de valójában zseniális performansz-művész – írta Kálmán C. György. Antall ugyanis az egybegyűlteket azzal lepte meg, hogy hosszú, az eseményhez egyáltalán nem tartozó beszédet mondott Eötvös József reformjairól. A beszédet, illetve a helyzet értelmezhetetlenségét Kálmán C. György egy Tandori-vershez hasonlította: „A gyalog lépésének jelölhetetlensége osztatlan mezőn”… https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/TANDORI/tandori00064/tandori00103/tandori00103.html   

A publicisztika finom humorral érzékeltette az esemény végtelen komikumát, ahogyan a megjelentek nem értenek ugyan semmit, ám rezzenéstelen arccal asszisztálnak a miniszterelnöki performanszhoz…

Magyar Narancs, 1998. 

Évtizedek távlatából is emlékszem Kálmán C. György tollából még egy döbbenetes publicisztikára. Tárgyszerű írás volt, talán éppen ezért sokkolóbb, mint ha szenvedélyes szavakkal ecsetelte volna azt a botrányt, ami a szemünk előtt játszódott le. 1998-ban a miépesek éppen hogy bejutottak a parlamentbe, és Orbánék az első pillanattól kezdve 2002-es bukásukig gátlástalanul összejátszottak a nyílt antiszemitizmuson kívül egyebet nem produkáló „nemzeti radikálisokkal”.
Kálmán C. György egy parlamenti jelenetet ismertetett magyarnarancsos publicisztikájában, amely pontosan érzékeltette, mi folyt a szélsőjobboldallal egyre barátságosabb Fidesz-táborban. Erkel Tibor miépes képviselő szólította fel a kormányt, hogy távolítsa el az ELTE-ről György Péter egyetemi tanárt, amiért a liberális értelmiségi bírálni merészelte a szélsőjobboldali pártot. A kormány nevében Pálinkás József oktatási államtitkár válaszolt, és ahelyett, hogy visszautasította volna a miépes hőzöngést, szinte bocsánatkérően azt magyarázta, hogy a kormánynak nincs hatásköre ilyen ügyekben… 

Talán nem véletlen, hogy két-három évtized után is emlékszem Kálmán C. György pontos látleleteire. Nagyon pontosan érzékelte az apróságnak tűnő jelenségekben is a fontos, lényeges belemeket, és nagyszerűen tudta mindezt megírni.

Kálmán C. György, nyugodjon békében! 

Újratöltve: Április 7. - ünnepnap

Egy cikk a Népszabadság Online megsemmisült archívumából. Amit a 2002-es választások jelentőségéről írtam, azóta is így gondolom. Akkori reményeim és derűlátásom persze sokat kopott, hiszen 2018. áprilisára odáig süllyedtünk, hogy még nehezebb feladat előtt áll a magyar választópolgár.

Úgy vélem: 2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás történetében. S ezzel, úgy tűnik, nem vagyok egyedül. Az alábbi interjúrészlet Bojtár Endre szavaival idézi fel, hogy miért érzik úgy sokan: az (első) Orbán-kormány leváltásának napját jóval a pezsgőspoharak kiürülése után is érdemes nagy becsben tartani.

A 2002-es tavaszi választásokon "egy diktatúra felé tartó rendszert sikerült leváltani... négyévi agymosás után az ország nagyobbik fele képes volt azt mondani, hogy igenis demokrácia és szabadság legyen - amit én a magyar történelem egyik legfényesebb fejezetének tartok" - szögezte le Bojtár Endre egy rádióbeszélgetésben 2002 őszén, majd így folytatta:

"A kiindulópont az, hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP egyetlen célt tűzött maga elé a választások előtt: le kell váltani a Fidesz-kormányt. A célt elérték, amibe a Fidesz, azaz Orbán Viktor, aki maga az egyszemélyes Fidesz, képtelen volt belenyugodni. Kitört a hangzavar, a szavazatok újraszámlálását követelő ordítozás, majd egyszer csak egy fasisztoid írásokat is közlő, a kormány által a mi pénzünkből támogatott napilap nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amire a liberális értelmiség egy része azonnal ugrott.

(Részletkérdés, de nem közvetlenül a mi pénzünkből, azaz a költségvetésből támogatta az előző kormány a Magyar Nemzetet, hanem az állami vállalatok túlméretezett és kötelező hirdetéseivel meg egyéb közvetett módokon.)
-Igen, ezt is botránynak tartom, meg egyáltalán azt, hogy a kormány saját újságokat tart fenn, de nem ez a lényeg. Térjünk vissza még oda, hogy milyen volt az a rendszer, amelyet a két párt és a két párt szavazói le akartak váltani."

(Kérdés: Szándékosan mond rendszert kormány helyett?)
- Igen, ugyanis emlékszünk az Orbán-féle szlogenre, amely szerint az ő uralmuk kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb. 1998-as választási győzelmük után ezt még lehetett az előző négy évre, a múltra vonatkozó kijelentésként értelmezni. Ahogy azonban telt az idő, egyre inkább kiderült, hogy ez a kijelentés bizony sokkal inkább a jövőről, méghozzá a félelmetes jövőről szól: egyelőre csak kormányt váltottunk, de elkezdtünk dolgozni a rendszerváltáson is.

(Kérdés: Miből olvasta ki ezt a fenyegetést?)
- Az elmúlt négy évből. És ezt a célként kitűzött rendszert csak egyetlen szóval lehet jellemezni: diktatúra. Mégpedig a klasszikus, egyszemélyes diktatúra.

(Kérdés: Azért ahhoz nagyon sok kellett volna, hogy ebből a demokratikus intézményekkel alábástyázott rendszerből diktatúra legyen.)
- Természetesen nem lett volna könnyű, de hogy erre törekedtek, annak nagyon sok jele volt. Felsorolok néhányat. A vezérkultusz. Az erő kultusza. 1998 nyarán Orbán Viktor adott egy nagy interjút - ez volt alighanem az egyetlen alkalom, amikor őszinte volt, nyilván még a győzelem eufóriájában. Később minden kérdés elől kitért, elmenekült, lesöpörte őket, ami érthető, hiszen nehéz lett volna válaszolnia, mondjuk arra a kérdésre, hogy a dühödt ateistából miként lett - református létére - bigott katolikus, vagy hogy ifjú liberálisból hogyan lett konzervatív jobboldali, majd szélsőjobboldali, vagy hogy miként merészel egyáltalán megjelenni a magyar vidéken, amelyet úgy, ahogy van, odadobott koncként Torgyán Józsefnek. Ebben az interjúban tehát őszintén kimondta, hogy az ő vezérlő elve az erő. Még azt is hozzátette - emlékszem rá, mert megdöbbentett -, hogy magát a fizikai erőt is mennyire tiszteli, amelynek az ő családjában kultusza volt. Az erő szabadságát akarta megvalósítani, szemben a liberális felfogású emberek programjával, amely a szabadság erején alapul. Az erő kultusza a diktátor jellemvonása. És a Fidesz kormányzásának vége felé valóban nagyon sok ember úgy érezte, hogy óráról órára fogy a levegő körülötte, fogy a szabadság az országban. Ezt a helyzetet kellett megszüntetni a mostani választásokkal, hogy az erő köztársasága helyett vissza lehessen állítani jogaiba a szabad köztársaságot.

(Kérdés: Vagyis azt mondja, arra látott jeleket, hogy a Fideszben van hajlam a demokratikus köztársaság megszüntetésére.)
- Minden tettük ebbe az irányba mutatott. Például az, ahogy visszahozták, elültették a társadalomba a gyűlölet és a félelem érzését, amelynek első mozzanata mindig a mások iránti részvét kiölése az emberekből. Erre egyetlen hátborzongató emlékemet idézem fel, azt az esetet, amikor Kunos Péternek, az Agrobank börtönbüntetésre ítélt vezetőjének Göncz Árpád aláírta a kegyelmi kérvényét, a kormány igazságügy-minisztere, Dávid Ibolya viszont nem, és Kunosnak le kellett ülnie az egész büntetését. Amikor a hírt bejelentették a parlamentben, Csurka István tett valami minősíthetetlen gúnyos megjegyzést, a Fidesz-frakció pedig tele szájjal röhögött ezen a részvét nélküli ocsmányságon. Másik fő törekvésük a törvények, a jogrend kijátszása, megkerülése, felrúgása volt. Vagy gondoljunk arra, amit a "polgár" szóval műveltek. Minden totalitárius diktatúra jellemzője, hogy elfoglalja és kiüresíti a nyelvet. A Kádár-kormány munkás-paraszt kormányként definiálta magát, noha mindenki pontosan tudta, hogy munkáshoz, paraszthoz az égvilágon semmi köze. Evvel analóg az a ma már szerencsére nevetséges Fidesz-önmeghatározás, hogy ők lennének a polgári kormány. A polgár, honpolgár fogalmát, amely minden magyar állampolgárt magában foglal, kisajátították maguknak, hogy mindenkiről, aki nem az ő hívük, kijelenthessék, nem polgára ennek a hazának, törvényen kívül áll. Ugyanez történt a "nemzet" fogalmával. Aki nem ők, az nem tartozik a nemzethez, az idegenszívű, sőt hazaáruló... Tehát ezt az alattomban, és különösen a vége felé már nem is olyan alattomban formálódó rendszert kellett leváltani, és megvallom, ennek érdekében én az ördöggel is cimboráltam volna. Engedjen meg nekem itt egy idézetet friss Nobel-díjasunktól, Kertész Imrétől, aki különösen érzékeny a totalitárius rendszerek és mindenfajta diktatórikus gondolkozás iránt. Egy 2001 áprilisából származó naplójegyzetében azt írja, hogy az ország helyzetére "egyedül az emigráció lenne a releváns és egyértelmű válasz". Nagyon sokan éreztük így, a politikai depresszió határán, hogy ha nem is kivándorolni, de valahogy el kéne tűnni ebből a világból. Orbánék újabb győzelme évtizedekre tönkretette volna az országot. Ettől sikerült megmenekednünk az idén tavasszal."


Érdemes felidézni Bojtár Endre gondolatait a 2002-es tavaszi választások sorsdöntő első fordulója utáni április hetedikéken - és különösen hasznos lehet az újabb sorsdöntő, április 8-ai választásunk küszöbén.

2002. április 7. nagyszerű nap volt, amit mindazok számára, akik átélhették, a választópolgárok óriási aktivitása tett felejthetetlenné.

A 70 százalék feletti, minden korábbinál magasabb részvételi aránnyal fejezte ki a magyar választópolgár 2002. április 7-én, hogy nagyon is fontosnak tartja a véleménynyilvánítás jogát. Azon a napon birtokba vette a demokratikus köztársaságot.

Bibó Istvántól tudjuk, hogy a szerencsés népek életében, ha ritkán is, de vannak forradalmi pillanatok, amikor kinyilvánítja szabadságvágyát. Bibó odáig megy, hogy kijelenti: az a nép, amelynek történetében nincsenek ilyen pillanatok, talán nem is képes a teljes szabadság kiküzdésére.

2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás utáni magyar történelemben. A leginkább talán annak vált ez kézzelfoghatóvá, aki Budapesten vagy néhány nagyvárosunk valamelyikében élhette át a választást. A főváros majdnem 80 százalékos (!) választási részvétel mellett mért megsemmisítő csapást az Orbán-rendszerre. A szavazókörökbe még közvetlenül az urnazárás előtt is áramlottak az emberek, a szavazati arányok pedig önmagáért beszéltek. S a magyar választónak arra is volt gondja, hogy az Orbánnal így vagy úgy kormányra készülődő MIÉP-et is kiküldje a parlamentből.

Nem véletlen, hogy a második fordulóig hátralévő két hétben a főváros szenvedte el a Fidesz-kezdeményezte pszichikai terror legdühödtebb hullámait - majd az Orbán-rendszer veresége után fő tollnokaitól a "félhomályos buzibárokra" és a "panelprolikra" vonatkozó szövegeket.

Joggal voltak dühösek Budapestre. 2002-ben a főváros egyértelmű döntése vette ki kezükből a hatalmat, s ezzel elúszott a lehetőségük arra, hogy tartósan berendezkedjenek. A jelenlegi kormány felelőssége, hogy ha a következő választásokon "visszajönnének", már egy egészen más Magyarországot találjanak itt. S addig talán a Fidesz is szembenéz azzal, hogy hová jutott 2002 tavaszára.

Április 7-e ünnepnap tehát. A népfelségen alapuló köztársaság második születésnapja.

Nem lenne jó, ha a demokrácia hétköznapjai, a harcok, botrányok, leleplezések és csatározások között feledésbe merülne ez. Az egészséges történelemtudathoz hozzátartozik, hogy megbecsüljük az átélt nagy pillanatokat. Megállunk egy pillanatra, s ki-ki vérmérséklete szerint gyertyát gyújt, magában elmereng vagy koccint mindazokkal, akikkel együtt 2002. április 7-én sikerült megállítanunk egy nagyon vészterhes folyamatot.

Jó, ha tudjuk persze: nem csak mi ünneplünk ezekben a napokban. 2003. április 13-án a Mátyás-templomban (ismét a "bűnös Budapest" szívében) szentmisét tartottak az egy évvel korábbi Kossuth-téri nagygyűlés tiszteletére. (Emlékszünk, melyik volt az: a "kétmilliós" gyűlés.) Lelkük rajta.


Az archívumból mentett cikk Április 7. – ünnepnap, a népfelségen alapuló köztársaság születésnapja

Miért utálják Sorost ennyire a zsarnokok?

Végtelenül unalmas és ostoba módszert alkalmaznak Orbánék. Teljes propagandagépezetüket hetekre-hónapokra ráállították az ágy alatt is Sorost keresgélő, üldözési mániás agyatlanságra. Csak szurkolótáboruk B-közepe nem veszi észre, hogy milyen kínos az újabb és újabb „titkos összefüggések feltárása”. Ha nem lenne véresen komoly a tét, felhőtlen kacagással fogadhatnánk, ahogyan Orbán táborában a „szálak (már megint) Soroshoz vezetnek”.

Erről az ügyről a Magyar Narancs hetilap legutóbbi, csütörtöki számában Radnóti Sándor esztéta tett közzé nagyon érdekes elemzést, „Megjegyzések Sorosról” címmel. (Radnóti Sándor 2010 után az úgynevezett „filozófus-ügyben” saját bőrén tapasztalhatta, milyen az, amikor Orbán kopóit valakire ráuszítják.)

A cikk nem a sorosozó propagandistákkal száll vitába, hanem azokhoz szól, akik a sajtóban Soros György érdemeit felmutatva az uszító kampány ellen érvelnek. Persze, mindazok a tények igazak, amelyeket fel szoktak hozni: például, hogy szánalmas egy nagyon idős embert főgonosznak kikiáltani, szégyenletes, hogy elhallgatják a jó célra fordított hatalmas összegeket, és kicsinyes, hogy éppen saját főnökeik, Orbán és társai pályájának indulása idején a Soros Alapítványtól húzott személyes hasznáról igyekeznek nem beszélni.

Radnóti Sándor azonban azt mondja: mindezek szentimentális érvek, és a legfontosabbat nem veszik észre.

A sorosozás, a Soros elleni gyűlölködés mélyén ugyanaz áll, ami sok évszázada az antiszemitizmus és mindenféle idegengyűlölet mögött mindig felfedezhető. Az Orbán-rezsim eszménye a „zárt társadalom, a nemzeti öncélúság, az egyetlen – manipulációra és „alternatív tényekre” alapított – valóság és igazság létrehozása, és a szabadságok, az mberi jogok ennek érdekében való korlátozása” - mutt rá Radnóti Sándor. Azok, akik így gondolkodnak, mindent megtesznek, hogy ketrecbe zárják és tudatlanságban tartsák a nekik kiszolgáltatott, általuk kizsákmányolt nyomorultakat.

Az efféle zsarnokságok pedig semmit nem gyűlölnek jobban, mint a nyílt társadalom képviselőit. Az emberek, népek, kultúrák közötti bizalom és a világ különböző részeit egymáshoz fűző szoros kapcsolatok értelmetlenné és érvénytelenné teszik a nacionalista, gyűlölködő, háborús gondolkodást. Abban a világban, amiért Soros György küzd a világ minden részében a szabadságszerető emberek, szervezetek támogatásával, nem lehet örökös ellenségkereséssel és gyűlölettel uralkodni.

Bármilyen szánalmas Orbánék uszító kampánya, érthető és logikus a részükről, hogy minden erővel harcolnak a nyitottság, szabadság, a világunk szebb arcát erősítő nemzetközi mozgalmak, és ezek egyik fontos, jelképpé vált képviselője, Soros György ellen.

(A szerkesztett változat megjelent a zarojel.hu oldalon:
https://zarojel.hu/miert-retteg-orban-eppen-sorostol/)