A figyelmes – és némi történelmi műveltséggel rendelkező – kortársakat erősen emlékezteti valamire mindaz, amit az Orbán-rezsim művel szélsőjobboldali ámokfutása során.
Milyen jelenségekről van itt szó? Masszív agymosás után hirtelen eltüntetett antiszemita plakáttömeg (rögvest kiszivárogtatva a szándékot, hogy ne örüljetek, nem örökre tűntek el, lesz folytatás)... A köztársaságunkat eltörlő fő felelős, megismételve azt a megszokott hazug formulát, hogy itt „zéró tolerancia” lenne mindenfajta antiszemitizmussal – így bizonyára a saját antiszemitizmusukkal – szemben is, és ugyanazzal a szusszal lelkesen méltatja a „nálunk virágzó zsidó életet”. A magyar szélsőjobboldali kormány megfogalmazásában a „zsidó-magyar együttélés” - szerintük - mentes a problémáktól (nem kell túlmagyarázni, hogy az, akit itt lezsidóznak, ebből a kifejezésből láthatja, hogy vagy zsidó valaki, vagy magyar, de magát magyar hazafinak érző zsidónak nem igazán van helye).
Nagyon jól ismert, a középkorig visszanyúló hagyománya van az efféle beszédnek, efféle politikának, efféle viszonyulásnak a „keresztény Európában” élni és gyarapodni merészelő zsidókhoz. Az egyház által szentesített, szított és életben tartott antiszemitizmus körülményei között a középkori Európában mindvégig éltek, léteztek, olykor virágoztak zsidó közösségek. Ezeket az embereket hol itt, hol ott biztosította egy-egy uralkodó, vagy egy-egy nagy hatalmú városi vezetés, hogy legyenek nyugodtak, nem lesz bántódásuk, „zéró tolerancia” van az üldözésük ellen, és itt aztán tényleg örülnek, ha virágzik a zsidó élet. Közben pedig folyamatosan táplálták a babonás zsidógyűlöletet, amely nagyon gyorsan kiélesíthető fegyver volt, ha már megfelelően meggazdagodott a zsidók közössége ahhoz, hogy érdemes legyen kirabolni.
Több évezredes tapasztalatuk gyűlt fel a zsidóknak arról, hogy mire tartsák az ilyen ígéreteket és bizonykodásokat. Amíg hagyták és amíg lehetett, éltek, dolgoztak, gyarapodtak, de igyekeztek mindig a könnyen menekíthető vagyont előnyben részesíteni. Mindenekelőtt gyermekeik kiváló és sokoldalú képzését, a tudást, amivel a várható gyors menekülés után majd máshol egy időre megpihenhetnek, és hasznossá válhatnak.
A holokauszt után, Izrael Állam megalakulása után, a modern európai demokráciák unióra lépése után persze a középkor nem folytatódhat minden változás nélkül. A fenyegetőzéseket nem követhetik ugyanazok a lépések, amelyekről a középkori leírások beszámolnak. A hosszú történelmi hagyományok azonban nagyon erősen jelen vannak – az antiszemitákban is és áldozataikban is. A bizalom nagyon törékeny. Nem lehet húzd meg-ereszd meg játszmákat játszani. Nem lehet legyinteni a cinikus kettős beszéd hallatán. Ha eközben nem szűnik meg a sötét történelmi hagyományok élesztgetése, senkinek nincs joga azon röhögni, ha a másik oldalon nem felejtik el az „állandóan becsomagolva”, bőröndjeikkel folyamatosan útra készen álló éberség hagyományát.
Véglegesen, hosszú távra el kell dönteni, hogy a magyar zsidó közösség számára Magyarország olyan családi otthonná váljon-e, amilyen a saját bűneivel őszintén szembenéző Németország lett. A „virágzó zsidó élet” legfőbb záloga, ha egy ország a szavazataival soha nem juttatja hatalomra a fenyegető sötét erőket. A folyamatos kétértelműség, őszintétlenség jogos gyanakvást szül. A bizalmat lerombolni elég egy perc. Újra felépíteni egy történelmi korszak kell.
