"Az orosz titok" - Ez bizony irodalom, a legjavából!

Szerencsés vagyok, hogy szerkeszthettem Illés György "Az orosz titok - Feljegyzéseim a felbolydult Moszkvából" című művét. Többször, több helyen, itt is, írtam már erről. Most folytatom ajánlóimat.
A novemberi könyvbemutatón Illés György egyik méltatója emlékeztetett: a szerző gyakran megkapta, hogy ő "újságírónak túlságosan irodalmár, írónak túlságosan újságíró..." A hozzászólók részleteket választottak ki a friss kötetből, alább újabb két idézetet mutatok be.
A szöveg önmagáért beszél: Illés György nagyszerűen ír, ez bizony a magyar irodalom legjavához tartozik!

Emlékezetes utazás 

"Togliattiba készültem, hogy megismerkedjek az AvtoVAZ-zal, a Szovjetunió legnagyobb autógyárával. Úgy döntöttem, vonattal utazom Moszkvából. Az út huszonnégy órán keresztül tartott, de én szerettem vonatozni az országban – hisz a harmincas éveket idéző vagonokban bebarangolni Szovjetuniót, a legjobb módja volt az emberekkel való találkozásnak.
Velem egy kupéban utazott egy anya a beteg kisfiával. Nagyon meleg volt. A gyerek alsóneműben üldögélt, sovány kis testét hólyagos sebek borították. Úgy tűnt, az anyja hozza haza valamilyen sikertelen kezelésről. A fiúcska állandóan vakarózni akart. Sírt. Anyja leragasztotta a legcsúnyább sebeit. – Mama… mama… nagyon fáj – nyafogta.
A gyerek egész éjszaka szenvedett; sírása betöltötte a sötét fülkét. Másnap minden utas kicsit csöndesebb lett. Érezhető volt az emberek feszült próbálkozása, ahogy igyekeztek megkeményíteni magukat. A gyerek szenvedése mindenkit felkavart. A kisfiú valamikor délelőtt aludt el. Néztem az anyját, amint egyedül ül a folyosón, és üres tekintettel bámulja a tovasuhanó orosz pusztaságot."

Kádárról - ahogyan Andor bácsi emlékezett

"Akkoriban Moszkva leghíresebb magyarja Lilienthal Andor volt. Gyakran felkerestem belvárosi lakásában. Két hazája volt, hol itt, hol Budapesten élt. A magyar és az orosz sakkozás nagy egyénisége, világhírű, nemzetközi nagymester. Sakkolimpiákon egyéniben kétszer nyert aranyérmet. 1937-ben az ezüstérmes magyar csapat tagja volt. A Szovjetunió sokszoros sakkbajnoka, világbajnokjelölt. Húsz évig Tigran Petroszjan edzője, kiváló szakíró. Számára a rivalizálás csak a sakktáblán létezett, boldogan segített másoknak.
Magyar szülők gyereke. Édesanyja énekesnő, apja pedig elektroműszerész, ismert autóversenyző volt. 1910-ben Moszkvában született, mert édesanyja éppen ott lépett fel. Kétéves korában hozták Budapestre. Szülei elváltak, nehéz gyerekkora volt, amit tovább súlyosbított paralízise. Emiatt jobb lábára egész életében bicegett.
Édesanyja halála után a sakkvilág vándora lett, majd 1935-től, nősülése utána a Szovjetunióban költözött.
Pályafutása során fantasztikus sakkozókkal játszhatott. Öt világbajnokkal: Aljechinnel, Laskerrel, Capablancával, Botvinikkal és tanítványával, Petroszjannal.
– Sok jó, érdekes partim volt, szerettem áldozni, élveztem a taktikus küzdelmet.
Köztudott, ha Kádár János Moszkvában járt, Andor bácsiért küldetett és bekérette a magyar nagykövetségre.
– Emlékszem intarziált, gyöngyház díszítésű sakk-készletére, amit az NDK vezetőitől kapott. Bábui elefántcsontból és ébenfából készültek.
Második felesége, Olga készített nekünk teát, amikor egyik este Kádár-emlékeiről faggattam.
– 1980 nyarán egy alkalommal a nagykövetség árnyékos kertjében sakkoztunk, ebéd után. Akkor már nagyban zajlottak a lengyelországi események, a Szolidaritás milliószámra mozgósította tagságát. A parti után mérlegelni kezdtük az eseményeket. Egyszer csak kibuggyant belőle:
– Tudja, ebbe az a legnagyobb baj, hogy munkások csinálják, s ráadásul még a vezérük is munkás. – Itt Wałęsára gondolt.
Andor bácsi ezt a történetet évekkel később elmesélte Wojtaszek Radoslaw és Bartel Mateusz lengyel nagymestereknek. Nagyon derültek a histórián. Azt is jól értették, miről szól. 1980 nyarán, ott a követségi parkban Kádáron határozottan éreztem, hogy fél.
Valamikor a 80-as évek közepén Kádár ismét Moszkvában tárgyalt és újra leültek sakkozni. Az ellenzéki tevékenység került akkoriban szóba. Kádár nagyon izgatott lett és határozottan kijelentette:
– Ha valaki a munkásosztályhoz merészel nyúlni, ne számítson semmiféle könyörületre!
Andor bácsi úgy érezte, ebben a kijelentésben benne volt a Kádárral kapcsolatban emlegetett munkásmítosz és benne volt az ellenzéki tevékenységet elítélő véleménye. Magyarán, azt még eltűri, hogy az értelmiség „nyüzsögjön”, de azt nem, hogy szemet vessen a munkások szervezeteire, intézményeire, magukra a munkásokra."

Előző ajánlóm blogomon:   

Grafnya Marica vagy alkoholellenes cirkusz? http://tamastibijegyzet.blogspot.com/2018/11/grafnya-marica-vagy-alkoholellenes.html

Cikkeim az új könyvről a Városi Kurír oldalán:

"A rejtély nyitja? A Wallenberg-titok..."  https://varosikurir.hu/wallenberg_rejtely_illes_gyorgy_konyve/

"Tulajdonképpen mi a csudát csináltál te Moszkvában?"  https://varosikurir.hu/tulajdonkeppen-mi-a-csudat-csinaltal-te-moszkvaban/

A fotó forrása a SzépKönyvek Kiadó Facebook-oldala.
https://www.facebook.com/szepkonyvek/

November 4-e - Bibó István bátorsága

Ismét szöveget mentek - az alábbi cikket a stop.hu-n publikáltam 2011 decemberében. A STOP azóta archívumával együtt elhalálozott. (Ez a cikk valami kideríthetetlen okból egyelőre elérhető még a Pécsi STOPon, de érthető a bizonytalanságom - legyen meg itt, a blogomon is.)
November 4-én teszem itt közzé - mert Bibó István államminiszterként kiadott, széles körben ismert nyilatkozatával is hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot (meg is kapta érte a hosszú börtönbüntetést) - de a részetekből kiderül, hogy napokig maradni a szovjet katonák által megszállt Parlamentben, majd határozottan távozni, és végigvinni elhatározását - hát az sem volt mindennapi...


A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek
2011. december 05. | 05:07

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelemtől nem befolyásolt, a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Bibó Istvánra hivatkozva tönkreidézik azt a híres szövegét, amelyet úgy kezdett: "a demokrata nem fél".

Az idézgetők lelkesen bizonygatják, hogy "a Bibó is megmondta", nem szabad félni. Mindegy nekik, hogy nem ezt mondta.

A "Bibó-breviárium" bemutatóján (beszámolóm itt olvasható) természetesen szóba kerültek ezek a félreidézések is.

Ifjabb Bibó István művészettörténész felidézte egy különös élményét: egy tévéshow-ban figyelt fel a bibói gondolatokra. Táncdalénekesek beszéltek arról, hogy mit csinálnak, ha nyilvánvalóan az egyik politikai szekértáborhoz tartozó rendezvényre hívják őket fellépni. Mindenhova el kell menni, ha jóhiszeműen hívnak - vélte egyikük. Nem tart attól, hogy ezzel ő is besorolódik? Mi lesz, ha kormányváltás jön? Mire a zenész úgy fogalmazott: Márai is megmondta, hogy demokráciában nem kell félni. Ez tulajdonképpen rendben is van - mosolygott ifjabb Bibó - nem túl művelt emberek, de jól használják az idézett gondolatot. (Bibó István valóban arról írt ugyanis, hogy nem szabad a /politikai/ döntéseket ahhoz igazítani, amit félelmeinkben képzelünk a riválisunkról, a hatalomról, a környezetünkről. Ne az legyen meghatározó, amitől - alappal vagy alap nélkül - tartunk.)

A kötetben megjelent szöveg válogatója, Debreczeni József elmondta: munkája során nagyon sok interjút is elolvashatott, amelyeket élete utolsó éveiben Bibó Istvánnal készítettek (nem a közzététel szándékával persze, hiszen a hetvenes években erre semmi esély nem látszott).

Bibó István az interjúkban, a többi között arról is beszélt, milyen - teljesen érthető - félelmek között hányódva élte át azokat a jelképessé vált napokat, amikor az 1956. november 4-i szovjet támadást a Parlamentben, államminiszterként várta be. Mostanában ezzel kapcsolatban kizárólag azt szoktuk emlegetni, hogy egy bátor ember ott maradt, és mivel a szovjet katonák békén hagyták, meg tudta írni a kormány nevében megfogalmazott üzenetét a nemzetközi közvéleményhez.

A dolog azonban egyáltalán nem ment ilyen simán. Amikor úgy döntött, a Parlamentben várja be sorsát, ezerszer átgondolta, mi lesz, ha a megérkező katonák el akarják távolítani? A szék karfájába kapaszkodva ellenáll? Egy kisgazda újságíró is ott maradt vele, együtt készültek az elkerülhetetlenre. Az újságíró elmondta Bibónak: - Voltam orosz hadifogságban, és tapasztaltam, hogy azok az emberek, ha erkölcsi helytállással találkoznak, meghátrálnak.

Ez az élettapasztalat rövidesen hasznosnak bizonyult.

Bibó István november 6-áig maradt a Parlamentben. Ahhoz sem mindennapi bátorság kellett, hogy ezt megússza. Elmesélte az interjúban, hogy egy szovjet katonát rendeltek az őrzésére, aki ráparancsolt, hogy maradjon a szobában. Amikor Bibó mégis kiment, a géppisztolyos üvöltözni kezdett. Bibónak eszébe jutott, amit az újságíró mondott neki, és kifelé megőrizve nyugalmát, határozottan rászólt a katonára: - Én a magyar kormány tagja vagyok. Ha a tábornokának mondanivalója van, jöjjön ide hozzám.

A határozott fellépés hatott.

Ritkán gondolunk bele, de ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy november 6-án a tankok gyűrűjébe fogott Parlamentből egyáltalán kisétáljon. S ha már ez háborítatlanul sikerült, vajon hányan menekültünk volna a lehető leggyorsabban a biztonságosnak vélt otthonba a helyében? Bibó István azonban végigcsinálta, amit elkezdett. Első útja az amerikai követségre vezetett, ahol átadta Nyilatkozatát, majd további nagyhatalmak követségeit is felkereste. Nem lehetett kétsége, hogy ez nem maradhat észrevétlen. Abban sem lehetett biztos, hogy nem állítják meg azonnal a szovjetek vagy a velük visszatérő magyarok, amint megközelíti a követségeket.

Bibó István éppen azért vált rendkívüli erkölcsi etalonná, mert esendő kisemberként képes volt cselekedeteiben olyan szilárdságra és bátorságra, amely messze az átlag fölé emelte - mondta minderről Debreczeni József.

Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelem ellenére végrehajtott tetteket.

Debreczeni a Bibó-interjúk egyik részletével mutatta be, miről van szó. Hosszú évekkel az 1956 novemberi napok, majd Bibó István börtönévei után egy hölgyismerőse elmesélte, azokban a hetekben az állandó félelem miatt reggelenként rettenetes hasmenéssel küzdött. Bibó István megvallotta, ezt ő is pontosan így élte át. Közben csakazértis kitartott, és végigcsinálta, amit elhatározott.


MELLÉKLET

http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/524.html

[NYILATKOZAT, 1956. NOVEMBER 4.]

Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.

Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:

Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.

A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.

Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.

Isten óvja Magyarországot!

Budapest, 1956. november 4.

Bibó István 
államminiszter

Kertész Imre latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket...

Az alábbi szöveg valahogy tartalékban maradt. 2014 októberében írtam, Kertész Imre nevezetes Szent István-díjára, és ennek kapcsán a nagy figyelmet keltett Friderikusz-interjúra ( https://www.youtube.com/watch?v=uMaK2qe_7uc&feature=youtu.be ) reagálva. Volt rá esély, hogy nyomtatásban megjelenhet, de aztán ez elmaradt.
Kertész Imre halálának szomorú napján, 2016. március 16-án előkerestem - ha másért nem is érné meg ezt a blogbejegyzést, néhány idézet a Sorstalanságból igazi élmény lehet.

Kertész Imre kitüntetése és a Sorstalanság

Sokunk számára megfejthetetlennek látszó rejtély az Orbán-rezsim vezető képviselőitől magas kitüntetést átvevő Kertész Imre magatartása. A Sorstalanság szerzője, az egyetlen magyar Nobel-díjas író véleményével, gesztusaival hosszú éveken át segítette tájékozódásunkat. Most azonban nem zavarták Schmidt Mária sunyi méltató szavai, ami nehezen érthető az elkeseredett demokraták számára. Nem értjük, miért nem zavarta az a látványos, félreismerhetetlen cinizmus sem, amivel éppen ezt a Göring, Ribbentropp, Teleki által megpecsételt kitüntetést adományozták - éppen neki...

Pontosan Kertész Imre nagy műve, a Sorstalanság segíthet azonban - ha megfejteni nem is, megközelíteni - Kertész Imre személyes döntésének talányát. Erre akkor gondoltam először, amikor Fiderikusz Sándor műsorvezető az ATV-n látható műsorában beszélgetett minderről Kertész Imrével, és kérdésére („Miért vette át a Szent István Rendet?“), az író lenyűgöző egyszerűséggel felelt: - Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...

Tényleg, milyen egyszerű ez, értelmetlen a sok egyfelől-másfelől és miszerint, az elemzések, latolgatások és morális alapon egymással szembefordító viták. Kertész Imre azt a szót is használta egyszerű, közvetlen magyarázatában, hogy ez amolyan „gentlemanlike“ dolog. Annak az államnak az elnöke, amelynek ő polgára, kitüntetést adományoz, amit a kitüntetett átvesz, és pont.

Kertész Imre nagyon hosszú utat tett meg, amíg visszaérkezett ide, és újra megtalálta ezt a hangját. Miért mondom ezt? Mert a 2014-es nyilatkozatban a Sorstalanság tizenöt éves elbeszélőjének, Köves Gyurinak a hangját hallottam meg ismét. Az egyenesen és egyszerűen gondolkodó, becsületes, hátsó gondolatokat nem keresgélő „jó gyerekét“. Aki emiatt nemhogy nem érti, de sokáig el sem hiszi azt a mérhetetlen gonoszságot, azt a felfoghatatlan ártó szándékot, amely sok százezer honfitársunkkal együtt azt az iskolás fiút is maga alá gyűrte, lépésről lépésre tovább taszigálta a teljes kifosztás útján. Köves Gyuri hangját, aki valami megejtő ártatlansággal írja le a rámpát, a haláltábort majd a lassú halálos ítéletnek számító munkatábort. Ezen a naivitáson lepődtünk meg, ez fakasztott sokszor keserű mosolyt, és bármilyen furcsa, ezt szerettük meg... (Nem mellesleg, a Sorstalanság kiadását először visszautasító, jó szemű kiadói lektorok is Köves Gyurinak ezt a természetes, a világra nyílt tekintettel néző világlátását szúrták ki, éppen ezért utasították el a művet – lásd a verdiktet Kertész Imre A kudarc című kötetének 140.oldalán: „Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk (…) az „iszonyatos és megrázó téma” nem válik megrendítő élménnyé, és ez „elsősorban főhősének furcsa reakcióin múlik”. /Magvető, Harmadik kiadás/.)

Néhány idézet a Sorstalanságból (Magvető, Budapest, Harmadik kiadás):

71. oldal: (a rendőrség által összeterelt sárga csillagos embereket a csendőrlaktanya felé hajtják, egy villamos keresztezi a menet útját, valaki felugrik rá.)
„magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvért, - mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna rá időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”

(később, mikor Köves Gyuri meglátja a gyűjtőhelyen a Csepel-szigeten vele együtt lekapcsolt fiúkat, megjegyzi: „ott voltak körülöttem... ők is mind becsületesek voltak.” - 77. oldal)

80. oldal: az értéktárgyak után kutató csendőrségi motozásnál: „úgy tartottam értelmesebbnek, hogy semmit se kifogásoljak, magától értetődően.”

90-91. oldal: a téglagyárban egy házaspár is önként jelentkezik a „munkára” szervezett első transzportba. Egy kérdezősködőnek, aki azt tudakolja, ők is az utazás mellett döntöttek-e, a férj „csupán azt az egy meglepődött kérdést adta válaszul: - Hát menni kell, nem?... - S amilyen egyszerűnek, végső soron éppoly igaznak is éreztem ezt az észrevételt.”

171-172. oldal: „új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább úgy tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt általában másokon is láttam.”

Talán nem csak én érzem a rokonságot Kertész Imre 2014-es mondatával: „Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...”

Vajon tudatos írói performansz-e Kertész Imre részéről, hogy a kitüntetéssel kapcsolatos jelenkori gesztusával hajdani főhőséhez, Köves Gyuri világhoz való viszonyához tér vissza? Nehéz megmondani. Teljes komolysággal mond véleményt, nem kacsint ki ránk, hogy megkönnyítse az értelmezést.

Latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket. Ugyanúgy hagy egyedül, ahogyan a Sorstalanság utolsó oldalain a Budapestre visszatért túlélő, Köves Gyuri egyedül hagyta az őt „megérteni” próbáló, a láger-beszámolókat saját elképzeléseik rendszerébe belefoglalni igyekvő, szánakozó vagy éppen dühösen ítélkezni próbáló pesti ismerősöket...

(MTI-fotó: Nándorfi Máté)

Nem fél? Nem ideges? - Miért, az használna?

Aki látta a magyar mozikba is eljutott Spielberg-filmet, A kémek hídját ( http://www.filmkatalogus.hu/Kemek-hidja--f39190 ), a címből ráismer az ötvenes évek nagy kémbotrányának főszereplőjére, a zseniális, halvérű szovjet spionra, aki sem akkor nem volt hajlandó megijedni, amikor az amerikai halálbüntetés árnyékában éldegélt, sem akkor, amikor a híd túloldalán szigorú, ám nem feltétlenül igazságos elvtársai ölelő karjai várták.
Abel ezredes a szovjetek szuperkémje volt, aki végül is lebukott.
Spielberg filmje ekkor kezdődik, a történet főszereplője nem a kém – akiről legendás hidegvérén és művészi hajlamain kívül nem sokat tudunk meg – hanem a Tom Hanks által alakított Donovan ügyvéd. Nagy figura, nagy alakítás, és nagy sztori. Meg kell nézni a filmet. Sokat elmond a hidegháborús hisztéria korszakáról, az általános rettegésről, az atomtámadás árnyékában élő amerikaiak körében általános – és érthető – gyűlöletről, amit az ellenség és a nekik dolgozók iránt éreztek. És arról is elgondolkodhatunk a sztori kapcsán, amit az európai társadalomfejlődés értelméről című nagy esszéjében, a szabadságjogok európai rendszeréről Bibó István leírt:

"Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen."
 (...)
"Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye..."
(...)
"A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg."
(Bibó István: "Az európai társadalomfejlődés értelme" http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html )

Közép-Kelet-Európából nézve, ahol éppen a szemünk láttára olvadnak szét demokratikus köztársaságaink, vagyis abból a régióból nézve, ahol a néhai Magyar Köztársaság után a lengyel is „illiberálok” karmai között döglődik, látványos tanulság, hogy nem tanultuk meg ezt a leckét.
Spielberg filmjét, vagyis A kémek hídja középpontjában álló Donovan ügyvéd kemény csatáját végigkísérve valamit megérthetünk a demokráciák és illiberáliák közötti különbségekből. Egyáltalán nem az a különbség, hogy egy liberális demokráciában kockázatmentes lenne szabad embernek és tisztességes demokratának lenni. Az ügyvéd, aki hisztérikus időkben, háborús légkörben is tisztességes védelmet ad a rendkívül veszélyes és kártékony ellenségnek, aki komolyan veszi az Alkotmányt, saját személyes biztonsága és családja békéje árán is kénytelen megvívni a csatát. A gyűlölet és rágalom, ami ráfröccsen a negatív ismertséggel együtt, az ablakán ütött golyónyomok, vagy az Omaha Beachre hivatkozó rendőrtiszt vádja is könnyen elgyengíthetne egy nála gyengébb jellemet.
A szabadságot a demokráciában is újra meg újra ki kell vívni, újra meg újra meg kell védeni. És ez nem megy bátor emberek személyes kockázatvállalása nélkül. Spielberg megint nagyon fontos filmet készített, korunk alapvető kérdéséről.

Abel ezredes sajátos szereplő ebben a nagy játszmában. A kémek hídja nézője számára a címben idézett, ismétlődő kiszólása - „Miért? Az használna?” - marad emlékezetes - és még valami. A szemünk előtt kibontakozó folyamat, ahogy az éles eszű, a Nyugatot jól ismerő szovjet kém megérti, hogy Donovanben, és csak benne, megbízhat. Ha nem is barátság alakul ki köztük, de kölcsönös tisztelet. Donovan az ellenség bátor és szilárd jellemű katonáját kezdi tisztelni Abelben, a szovjet szuperkém pedig az elveiért és a tisztességért személyes kockázatot is vállaló figurát látja meg az amerikai ügyvédben. Ha a fogolycsere-alku részleteit nem is ismeri, kitalálja, milyen harc folyik a háttérben. Az amerikai kémelhárítást és az övéit is jól ismerve, mindenki másnál jobban tudja, hogy mekkora teljesítmény állhat a Glienicke hídon végre létrejött találkozó mögött...
A filmnek emlékezetes részlete, amikor Abel – valamit megsejtve a Donovanre nehezedő nyomásból – elmondja a „sztojkij muzsik” példabeszédet. (Tekintsünk el attól, ahogy egy amerikai filmből magyar szinkronban eljut hozzánk az orosz nyelv, vannak kétségeim, hogy ez így hangzik oroszul, de ez mellékszál.)  A lényeg, hogy meglátja ügyvédjében azt az embert, aki újra meg újra feláll, nem marad fekve az ütések alatt...



A film hatása alatt nagy örömmel vettem kézbe egy friss könyvet., a „”Kémek krémjét”. A „konteó-szakértő /tiboru/ a történelem nagy hírszerzőiről összeállított arcképcsarnokát adta ki a Göncöl Kiadó / https://www.facebook.com/goncolkiado/?fref=ts /, és abban nagy örömmel találtam rá Abel ezredes történetére. Természetesen a film után nagyon kíváncsi lettem Abel ezredesre, és nem csalódtam, nagyon hasznos kiegészítést kaptam ettől a könyvtől. (http://librarius.hu/2015/10/18/tiboru-kemek-goncol/)



Itt néhány részletet idézek, amelyek jól kiegészítik a filmben felrajzolt Abel képet. Az egész élettörténetet pedig, amely egészen elképesztő, olvasd el a könyvben!

„Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetét olvashatják, azét a kémét, akinél mérlegképes könyvelőbb külsejű és pedánsabb hírszerzőt talán nem hordott hátán a föld.”

„Mivel eredetileg eredetileg műszaki érdeklődésű és végzettségű volt, imádott bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani mindent, amit bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani csak lehet. Olyan eská tárgyi postaládákat készített, hogy öröm nézni (a washingtoni Kémmúzeumban jó pár ki is van állítva, a szerzőnek volt alkalma ezeket közelről is szemügyre venni): speciálisan átalkított üreges gombok, kitűzők, jelvények, brossok és karórák, továbbá nyakkendőtűk, madzsettagombok, pénzérmék, szögek és gyűrűk tucatjait állította elő, amelyekbe ragyogóan el lehetett rejteni a mikrofényképeket.  
A jelentős pszichés nyomás alatti munkavégzés hibákat is előidéz, márpedig az ötvenes években illegális szovjet hírszerzőként dolgozni az USA-ban nem volt az a tipikusan relaxációs foglalkozás. Abel sem félisten, ő is elkövet egy baklövést: 1953 nyarán tévedésből preparált ötcentessel fizet egy újságárusnak a napi betevő The New York Times-ért. Mivel a mccarthyzus kellős közepén járunk, amikor az átlag amerikai minden bokorban kommunista kémet vizionál, az újságárus beviszi a furcsa pénzérmét az FBI-hoz, ahol azonnal rájönnek, hogy ez bizony egy kémbiszbasz, de a benne elhelyezett üzenetet nem tudják megfejteni.”

Végül, aki A kémek hídja című filmet megnézi, ott búcsúzik el Abeltől, hogy a fogolycsere során átmegy a hídon és beszáll szovjet főnökei autójába. Nincsenek valami jó kilátásai, hogy mi várhat rá ezután – nem tudhatja például, hogy a szovjet kémfőnökök elhiszik-e neki, hogy nem tudták megtörni az amerikaiak. A Göncöl Kiadónál kijött, „Kémek krémje” kötetben minderre választ találunk.
Anélkül, hogy lelőném a poént, itt annyit idézek, hogy a sztorinak van magyar vonatkozása is. Dagadhat honfiúi keblünk, mert Abelt Berlinből egyenesen a Balatonra vitték (vagy inkább hozták), egy magyar állambiztonsági üdülőbe...

( /tiboru/ : Kémek krémje. Szórakoztató hírszerzéstörténet kezdőknek és haladóknak. Göncöl Kiadó, 2015. - az idézetek helye: 195., 209. és 215. oldal)



Nézd meg a filmet, amelyben Abel a legfontosabb mellékszereplő, és egészítsd ki a történetet ezzel a könyv-fejezettel!