Ismét szöveget mentek - az alábbi cikket a stop.hu-n publikáltam 2011 decemberében. A STOP azóta archívumával együtt elhalálozott. (Ez a cikk valami kideríthetetlen okból egyelőre elérhető még a Pécsi STOPon, de érthető a bizonytalanságom - legyen meg itt, a blogomon is.)
November 4-én teszem itt közzé - mert Bibó István államminiszterként kiadott, széles körben ismert nyilatkozatával is hihetetlen bátorságról tett tanúbizonyságot (meg is kapta érte a hosszú börtönbüntetést) - de a részetekből kiderül, hogy napokig maradni a szovjet katonák által megszállt Parlamentben, majd határozottan távozni, és végigvinni elhatározását - hát az sem volt mindennapi...
A demokrata nem fél, de gyomorpanaszai lehetnek
2011. december 05. | 05:07
Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelemtől nem befolyásolt, a félelem ellenére végrehajtott tetteket.
Bibó Istvánra hivatkozva tönkreidézik azt a híres szövegét, amelyet úgy kezdett: "a demokrata nem fél".
Az idézgetők lelkesen bizonygatják, hogy "a Bibó is megmondta", nem szabad félni. Mindegy nekik, hogy nem ezt mondta.
A "Bibó-breviárium" bemutatóján (beszámolóm itt olvasható) természetesen szóba kerültek ezek a félreidézések is.
Ifjabb Bibó István művészettörténész felidézte egy különös élményét: egy tévéshow-ban figyelt fel a bibói gondolatokra. Táncdalénekesek beszéltek arról, hogy mit csinálnak, ha nyilvánvalóan az egyik politikai szekértáborhoz tartozó rendezvényre hívják őket fellépni. Mindenhova el kell menni, ha jóhiszeműen hívnak - vélte egyikük. Nem tart attól, hogy ezzel ő is besorolódik? Mi lesz, ha kormányváltás jön? Mire a zenész úgy fogalmazott: Márai is megmondta, hogy demokráciában nem kell félni. Ez tulajdonképpen rendben is van - mosolygott ifjabb Bibó - nem túl művelt emberek, de jól használják az idézett gondolatot. (Bibó István valóban arról írt ugyanis, hogy nem szabad a /politikai/ döntéseket ahhoz igazítani, amit félelmeinkben képzelünk a riválisunkról, a hatalomról, a környezetünkről. Ne az legyen meghatározó, amitől - alappal vagy alap nélkül - tartunk.)
A kötetben megjelent szöveg válogatója, Debreczeni József elmondta: munkája során nagyon sok interjút is elolvashatott, amelyeket élete utolsó éveiben Bibó Istvánnal készítettek (nem a közzététel szándékával persze, hiszen a hetvenes években erre semmi esély nem látszott).
Bibó István az interjúkban, a többi között arról is beszélt, milyen - teljesen érthető - félelmek között hányódva élte át azokat a jelképessé vált napokat, amikor az 1956. november 4-i szovjet támadást a Parlamentben, államminiszterként várta be. Mostanában ezzel kapcsolatban kizárólag azt szoktuk emlegetni, hogy egy bátor ember ott maradt, és mivel a szovjet katonák békén hagyták, meg tudta írni a kormány nevében megfogalmazott üzenetét a nemzetközi közvéleményhez.
A dolog azonban egyáltalán nem ment ilyen simán. Amikor úgy döntött, a Parlamentben várja be sorsát, ezerszer átgondolta, mi lesz, ha a megérkező katonák el akarják távolítani? A szék karfájába kapaszkodva ellenáll? Egy kisgazda újságíró is ott maradt vele, együtt készültek az elkerülhetetlenre. Az újságíró elmondta Bibónak: - Voltam orosz hadifogságban, és tapasztaltam, hogy azok az emberek, ha erkölcsi helytállással találkoznak, meghátrálnak.
Ez az élettapasztalat rövidesen hasznosnak bizonyult.
Bibó István november 6-áig maradt a Parlamentben. Ahhoz sem mindennapi bátorság kellett, hogy ezt megússza. Elmesélte az interjúban, hogy egy szovjet katonát rendeltek az őrzésére, aki ráparancsolt, hogy maradjon a szobában. Amikor Bibó mégis kiment, a géppisztolyos üvöltözni kezdett. Bibónak eszébe jutott, amit az újságíró mondott neki, és kifelé megőrizve nyugalmát, határozottan rászólt a katonára: - Én a magyar kormány tagja vagyok. Ha a tábornokának mondanivalója van, jöjjön ide hozzám.
A határozott fellépés hatott.
Ritkán gondolunk bele, de ahhoz is nagy bátorság kellett, hogy november 6-án a tankok gyűrűjébe fogott Parlamentből egyáltalán kisétáljon. S ha már ez háborítatlanul sikerült, vajon hányan menekültünk volna a lehető leggyorsabban a biztonságosnak vélt otthonba a helyében? Bibó István azonban végigcsinálta, amit elkezdett. Első útja az amerikai követségre vezetett, ahol átadta Nyilatkozatát, majd további nagyhatalmak követségeit is felkereste. Nem lehetett kétsége, hogy ez nem maradhat észrevétlen. Abban sem lehetett biztos, hogy nem állítják meg azonnal a szovjetek vagy a velük visszatérő magyarok, amint megközelíti a követségeket.
Bibó István éppen azért vált rendkívüli erkölcsi etalonná, mert esendő kisemberként képes volt cselekedeteiben olyan szilárdságra és bátorságra, amely messze az átlag fölé emelte - mondta minderről Debreczeni József.
Éles helyzetekben mindannyian félünk. A bátorság nem vakságot jelent, hanem a félelem ellenére végrehajtott tetteket.
Debreczeni a Bibó-interjúk egyik részletével mutatta be, miről van szó. Hosszú évekkel az 1956 novemberi napok, majd Bibó István börtönévei után egy hölgyismerőse elmesélte, azokban a hetekben az állandó félelem miatt reggelenként rettenetes hasmenéssel küzdött. Bibó István megvallotta, ezt ő is pontosan így élte át. Közben csakazértis kitartott, és végigcsinálta, amit elhatározott.
MELLÉKLET
http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/524.html
[NYILATKOZAT, 1956. NOVEMBER 4.]
Magyarok!
Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője.
Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom:
Magyarországnak nincs szándékában szovjetellenes politikát folytatni, sőt teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolásmentes társadalom jegyében akarják berendezni. A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.
A néhány napig napirenden volt utcai igazságtételeket, valamint ókonzervatív politikai erőknek minden fegyveres erőszak nélkül való jelentkezését az éppen megalakult kormány rövid úton megszüntethette volna; az az állítás, hogy evégből óriási idegen hadsereget kell az országba behívni, komolytalan és cinikus. Éppen ellenkezőleg, e hadsereg jelenléte a nyugtalanság és a zavargások legfőbb forrása.
A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni. Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét.
Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.
Megállapítom egyúttal, hogy Magyarország egyetlen törvényes külföldi képviselője és külképviseleteinek törvényes feje Kéthly Anna államminiszter.
Isten óvja Magyarországot!
Budapest, 1956. november 4.
Bibó István
államminiszter
