Eltakarítsuk Orbánék nyomait, vagy tegyük közszemlére, örökre?

A köztereinken dúló szimbólum-háborúval kapcsolatban szerintem létezne olyan megoldás, amely korrekt és békés állapotokat stabilizálna. Tömören fogalmazva: mindenki állíthassa fel saját szimbólumait, de vállalja értük a teljes felelősséget.  Az oda látogatók és az utókor számára helyezzen el tisztességes tájékoztatást arról, hogy ki és miért állított emléket egy-egy személynek, eseménynek. A korábbi rezsimek vagy ellentétes erők emlékjeleit pedig mindenki hagyja békén. Rakódjanak le így egymáson a szimbolikus rétegek, mint a lávarétegek – vagy mint a guanó...

Hóman Bálint szobra tökéletesen kifejezi a demokratikus Magyarországot legyűrő kurzus lényegét. Hóman Bálint az Orbán-rezsimnek tökéletesen megfelelő példakép. Állítsák fel, örök időkre emléket hagyva arról, kik irányítják ma az országot. Mi pedig ne a szoborállítás ellen tiltakozzunk, hanem a rezsim ellen küzdjünk. A demonstrációnak sokféle formája elképzelhető: például Budapest megmaradt tisztességes közössége válaszképpen árassza el minden nap (!) virággal a Duna-parton a Vascipők emlékhelyét...

Az Orbán-rezsim újabb szimbolikus botrányba keverte magát. A Károlyi-szobor fellógatása és Tiszapista helyére rittyentése, az ország teleszemetelése Wassalbi- és Horthy-kupacokkal, a Nyírő-provokáció, Tormay Cécile arcunkba tolása, Prohászka püspök gyűlölet-emlékművei, a Szabadság téri állami holokausztgyalázás, a rákoskeresztúri köztemető 298-as és 301-es parcellájának sorozatos, botrányos történelemtorzításai után jött Hóman Bálint szobrának ötlete.

Bátor és tisztességes civilek és demokratikus értékeket őrizni próbáló szervezetek természetesen ismét tiltakoztak, demonstráltak. (Az Orbán-kormány végül – valószínűleg a botrány villámgyors nemzetközi méretűvé dagadását látva – szokásos hazug módján, de -egyelőre – visszakozott. A Hóman-szobor hetekig kitartó erőltetése azonban mindent elmondott a rezsim természetéről. Ha nem Hóman, lesz más. Ahogy volt és maradt is már elég szégyenletes botrány...)

A tiltakozás, az ellenérzés kifejezése helyénvaló, a gyalázat ellen fel kell lépni. Ugyanakkor ismét felmerül a kérdés: hogyan viszonyuljunk a hivatalos Magyarország szimbolikus nyomaihoz? Elfogadható-e, hogy az Orbán-rezsim az utókornak egyértelmű, jól látható nyomokat hagyjon szellemiségéről, tetteiről, az országot átalakító korszakáról?

Ha a szobor ellen tiltakozunk, és nem a mögötte felsorakozott rezsim ellen, abból a feltételezésből indulunk ki, hogy létezik egy antifasiszta, köztársasági demokratikus konszenzus Magyarországon, amelyet valami különös okból most megsértenének a szoborállítók – tehát figyelmeztetni kell őket és megakadályozni a téves szimbolikus gesztust. A valóság azonban más, ennél jóval egyszerűbb:
ennek a fideszes-jobbikos korszaknak világos ideológiai arculata van, ami különösen egyértelmű a magyar történelem kulcsfontosságú, a jelenkor számára is életbevágó vitapontjai kapcsán. Horthy-mosdatás, a huszadik századi magyar nemzeti-keresztény kurzus katasztrófájának elhazudása, a felelősség elkenése, minden demokratikus, a magyar nép többségének szabadulását hozó huszadik századi vívmány visszavonása, letagadása.

TGM a vita tetőpontján Legyen csak Hóman-szobor! címmel fejtette ki azt a véleményét, hogy „Ne adjunk lehetőséget a rezsimnek ahhoz, hogy hamis képet mutasson saját magáról. Tegye csak világossá, hol áll és miben hisz. ” (A TGM cikk itt: http://hvg.hu/velemeny/20151211_TGM_Legyen_csak_Homanszobor).

Én annyt teszek hozzá: általánosabban, az egymást követő korok szimbolikus jelei,  történelmi emlékeink sorsával kapcsolatban is azt látnám, ha hagynánk egymásra rakódni, mint a lávarétegeket. Vagy ahogy Esterházy Péter írta a Termelési regényben: „Baittrok elvtárs felállt – lassan, mint a guanó.” Igen, hagyjuk, hogy szép lassan, mint a guanó...

Ahogy egy korábbi publikációmban leírtam véleményemet: „...a szimbólumháborúk leállíthatók, befejezhetők – abban az esetben, ha a mai percemberek után következő kor nem eltakarítja majd a nyomaikat, hanem örökre közszemlére teszi a mai történelemhamisító kísérleteiket. Így kellene mindig eljárni történelmünk ránk maradt nyomaival, hogy egymásra épülő korszakainkat az állandó eltakarítás helyett pontos és tisztességes közbeszéddel dolgozhassuk fel.”
(Mit kezdjünk a hazug feliratokkal? http://nol.hu/velemeny/mit-kezdjunk-a-hazug-feliratokkal-1518761 )

Utóirat:
A bejegyzésemhez mellékelt fotókon magán-válaszomat dokumentáltam – fiam segítségével - a Hóman-provokációra. Egy szál sárga rózsát és egy szűkebb lakhelyemről származó szép követ helyeztem el a Duna-parton a Vascipőknél. Örömmel láttam ott a virágokat, koszorúkat, köveket – élő emlékhely, amelynek sorsát szívükön viselik Budapest tisztességes lakói. Ezt a vonalat kellene erősíteni. Az itt élő emberek demokratikus közössége napi aktivitásával fejezze ki közös értékeink közös védelmét.

Makovecz-szobor: Jól kifundálták, hová állítsák

FARAGÓ LÁSZLÓ - és kiváló barátja, RUDAS KLÁRA - emlékére

Az Orbán-rezsimnek kezdettől fogva volt érzéke a szimbólumokhoz. Ha megfigyeljük a korszak történetét, a szimbólumok felmutatásával következetesen messze elől járt. Ezen a nyelven mindig többet mondott el szándékairól és terveiről, mint amit az önmagát mindig nyugtatgatni próbáló nyilvánosság elképzelhetőnek tartott róluk. Aztán utólag rendre kiderült, hogy sokkal többet is tartogattak a tarsolyukban.

Így van ez az újabb döbbenettel is: Orbánék ismét elhatározták, hogy erős nyomot hagynak a jobb sorsra érdemes fővárosban. Rájöttek, hogy már csak egy jókora Makovecz-szobor hiányzik ennek a városnak. S honnan máshonnan - a Lánchíd budai hídfőjétől üzenne az alkotás a mindenkori pestieknek. Azt pedig, hogy ha megvalósul, mi lesz ez az üzenet, vérmérséklettől függően erősebben vagy békülékenyebben is meg lehet majd fogalmazni.

Miért lenne tökéletes ez a helyszínválasztás? A közéleti publicisztika legnagyobbjai, az irodalom és a filmművészet alaposan dokumentálta, hogy huszadik századi történelmünkben a fővárosnak az a része, a Krisztinaváros, Víziváros, a Vár, a Tabán jellegzetes szellemiség jelképévé vált.

A Makovecz-szoborról és a megjelölt helyszínről szóló híreket figyelve azonnal eszembe jutott egy elfeledett kiváló szociáldemokrata gazdaságpolitikus, publicista, Faragó László „Krisztina” című írása. 1946-ban jelent meg (rövid időre, mert a könyvet megjelenése után eltüntették) Faragó László „Írástudók árulása – írástudók helytállása” című kötetének előszavaként. A szerző 1945 előtt sem rejtette véka alá nézeteit a Horthy-korszak elitjének erkölcsi-szellemi színvonaláról, 1945 után, a friss élmények hatására pedig úgy ítélte meg, eljött az idő, hogy „mérlegre kerüljenek az írástudók”, és addig, amíg senki nem tagadhatja le, hová vezetett mindez, ne merüljenek feledésbe a megalkuvások, gyávaságok. Keményen kiosztott mindenkit, akit megilletett, nem remegett meg a tolla tekintélytiszteletből.

Mielőtt azonban sorra vette a személyeket, a jelképpé vált szellemiséget – ahogy Faragó megfogalmazza, a „te” és a „maga” közötti ég-föld különbség világnézetét – a „Krisztinát” jellemezte, nem sajnálva a vitriolt.

„A felrobbantott Gömbös-szobor lábán hiányzott az őszinte felírás: 'legnagyobb fiánk emelte a Krisztina'. És a moziban vetített széttört magyar térkép aljára is odakívánkozott a mezítelen valóság: 'a Krisztina országa'... Az egész Krisztina egyetlen titkos társaság volt. Országzászlós, irredenta illetményszámfejtőség” - írta Faragó László. Külpolitikánk? Zsidókérdés? Antibolsevizmus? irodalom és műveletlenség? Szellemi prostitúció? „Minden kérdés, minden tárgy, minden gondolat valódi értelmét és értékét” a Krisztina adta meg – sorolta.

„Huszonöt és fél évig élt és uralkodott Magyarország fölött a Krisztina. Élhetett és uralkodhatott azért, mert az ország egyetlen közhivatal volt, és ebbe csak a Krisztinán át volt bejárás, és csak errefelé volt – a kijárás is. Ennek a Magyarországnak minden szellemi megnyilvánulása aszerint került a tompa füleken át a tompa agyakba, aszerint fogadták be (Zsolt Bélát plagizálom) az ecet- és egérszagú előszobákon és uborkásüveges spájzon át a szalonok, sőt a hálószobák, ahogyan őket szolgálta.(...)

A Krisztina egyetlen öntözési hivatalról álmodik, ahol ezer kis térképes rajzolt csatorna viszi mindenhova: a Tiszahátra, a Dunántúlra és a kozmopolitizmussal, szocializmussal, bolsevizmussal fertőzött utódállamokba az új, szociális, régi, keresztény, nemzeti, irredenta, németbarát, sovén-magyar, jobboldali, békés, háborús, legitimista, kormányzóhű, de mindenképpen öntözőhivatali világnézetet” - jellemzi ezt a szellemet Faragó László.

„A Krisztinában nagy a szociális fogékonyság. A tót telekspekulánsok és sváb boltosok tisztviselővé kracholt családjai, a levitézlett szolgabírák és esküdtek kijárnak a kísérleti telepekre, szemtől-szembe nézik a „tisztelt proletárt”. Tanultak 1919-ből. Magukhoz ölelik a népet, amely mosni jár hozzájuk. A Krisztinában most már minden második vasárnap kimenőjük van a cselédeknek, és a bérüket is rendszerint megkapják.(...)

Az urak túlnyomólag csak újságot olvasnak. Új Magyarországot. Milotay és Rajniss dialektikája megejti és fölkavarja őket. És miután a Vár és a Belváros, e két olimposzi negyed nem mutat más utat, a Krisztina fölesküszik a lelkéből lelkedzett két krisztinaira, aki nyilván nemcsak igazat ír, de jól is írja, mert a krisztinai érzi, hogy ő ugyanezt ugyanígy látja, de megírni nem tudná.(...)

.

A tudományból – a Krisztinában is van tudomány – korszakonként más és más a favorit. Lelkesülnek Hóman-Szekfű részletre is kapható, félbőr történelemszemléletéért, geopolitizálnak a leendő diplomaták, falukutatnak azok, akik hírét sem hallották a módszeres szociográfiának, egyszóval bármilyen tudományról van szó, a maguk dilettantizmusával, közhivatalaival, gondolkodási restségével közelítik meg belőle a silányt és a selejtet.”

Így értette 1946-ban az írástudók 1919 és 1945 között elkövetett árulását Faragó László:....”eladta az országot a Krisztináért, a népet a kataszterért, a kultúrát a demagógiáért, a kritikát a szervilizmusért, a szabadságot a biztonságért, a kiállást a hivatalért. Eladta és eljátszotta Magyarországot, és most folytatná, ha ostobák vagyunk és tűrjük, hogy a Krisztina feltámadjon.”

Faragó László bizonyára egyetértene, hogy ha valóban lesz Makovecz-szobor egy jó magas toronnyal, tényleg oda való, ahová – mint hírlik - elhelyezni tervezik.