Faragó László Nádudvari naplója: sokkoló, egyben felemelő olvasmány

Február 25-e, Kovács Béla kisgazda politikus 1947-es elhurcolásának évfordulója, emléknap.

Faragó Lászlóról, a kiváló szociáldemokrata politikusról, Kéthly Anna fontos politikai szövetségeséről emlékezem meg ezen a napon, akinek szelleméhez, munkásságához mentorom, barátom, Rudas Klára segítségével a kilencvenes években sikerült közel kerülnöm.

Faragó László "Nádudvari naplóját" lapozgatom, ami a körülmények ismeretében sokkoló, egyben felemelő olvasmány. Egy ízig-vérig városi, polgári kultúrájú, beteg, idős férfi szenvedésének és nagyszerű szellemének dokumentuma a Rákosi-korszakból. Veszélyes ellenfélnek minősült a Rákosi-rendszer számára a kiváló marxista gazdaságpolitikus, ezért aljas kínzásnemet választottak neki:
Nádudvarra telepítették ki, ahol a helyiek idegenkedése, helyenként ellenséges viszonyulása és az ávó állandó zaklatása megtette a hatását.

Egyre betegebb lett, a rendszer újabb és újabb korlátozó rendeletekkel egyre szorosabbra húzta a hurkot a nyaka körül - 1953-ban a Nagy Imre-féle enyhülés az utolsó pillanatban mentette meg a haláltól.

Az idegi és fizikai szenvedések ellensúlyozására vezette olvasónaplóját. Egy titokzatos és bátor segítő - Rudas Klára - ugyanis a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kölcsönözve folyamatosan ellátta Faragó listái alapján a világirodalom legnagyobb műveivel - eredeti nyelven természetesen...

Faragó László pedig olvasott, és irodalmi naplót vezetett. Egészen bizonyos, hogy ez életmentő volt számára.

Ha ez a mai magyar jobboldal nem lenne olyan lezüllött, mint amilyen, a polgári közép politikusai közül válogatna példaképeket, az ő ellenállásukról emlékezne meg. A jobboldali demokraták, tisztességes konzervatívok mellett a kommunisták nyomásának ellenálló kiváló szociáldemokraták is a méltó hagyományok közé kívánkoznak.

Az eddigiek illusztrációja-képpen, ízelítőül egyetlen rövid bejegyzést idézek a Naplóból:

"1952. szeptember 13.
Születésem napjának éjjelén - hajnal felé - megjelent a szokásos ellenőrzés. Ez volt  a helybeli szerencsekívánat. Öt percig tartott és - utána utána nem aludtam reggelig."

Pontosan a terrorgyilkosság évfordulóján...

Véletlen egybeesés persze, nyilván senki sem így tervezte. Csakhogy ebben a nyomorult magyarországi korszakban az ilyen véletlenek is nagyon jellemzőek tudnak lenni.

2016. február 23-a, kedd a 2009-es tatárszentgyörgyi orgyilkos támadás hetedik évfordulója volt.

Akkor, 2009-ben, egy sor orvtámadás után még mindig nem hitte el a közvélemény, hogy rasszista gyilkosságsorozat zajlik a szemünk láttára. Addig a hajnalig az efféle hírekre azonnal jött a legyintés: uzsorások ügyletei lehetnek a háttérben.
A hatóságok is ebben a szellemben kezelték - nem kezelték - a szaporodó eseteket.

Az ötéves Csorba Robi legyilkolása aztán mindent egy csapásra megváltoztatott. Tisztességes ember attól kezdve nem gondolhatott mást, mint hogy történelmi botrány van itt kialakulóban, és mindannyiunk elemi érdeke minél előbb leállítani a terrorcsoportot.
Az a február 23-a arra is alkalmas volt, hogy elváljon a szar a májtól. Aki a tatárszentgyörgyi támadásért is a cigányokat próbálta okolni, vagy a kisfiú halálára képes volt nyilvánosan olyanokat írni-mondani, hogy legalább eggyel kevesebb... - és sokan voltak-vannak ilyenek -, azok a bűntársak, az országot lerombolók táborához csatlakoztak.

Erre az évfordulóra is emlékeztünk tegnap néhányan, akik fontosnak tartjuk, hogy a növekvő sötétség korszakában, a gyűlölet és gonoszság erősödése idején ébren tartsuk ezeket a közös emlékeket.

2016. február 23-án azonban a hazai közélet váratlan módon gondoskodott arról, hogy ne feledkezzünk meg a sötétség egyre erőszakosabb jelenlétéről. A kopasz szélsőjobberek éppen az évforduló napján léptek akcióba. Ezúttal nem fegyverrel, és nem rasszista célzattal a cigány kisebbségre támadtak, hanem fenyegető fellépéssel, és valamennyiünk szabadsága ellen intéztek látványos támadást.

Nem vonok le messzemenő következtetést a sötét egybeesésből. Ezúttal csak dokumentálom: ilyen korban élünk...

A fotó illusztráció: 2016. január 12-én, a cigánygyűlölő rasszista sorozatgyilkosok jogerős elítélése alkalmával a 444.hu és a vs.hu fotósa is megmutatta a közönség soraiban figyelő különös"érdeklődőket". Itt vannak köztünk.

Nem fél? Nem ideges? - Miért, az használna?

Aki látta a magyar mozikba is eljutott Spielberg-filmet, A kémek hídját ( http://www.filmkatalogus.hu/Kemek-hidja--f39190 ), a címből ráismer az ötvenes évek nagy kémbotrányának főszereplőjére, a zseniális, halvérű szovjet spionra, aki sem akkor nem volt hajlandó megijedni, amikor az amerikai halálbüntetés árnyékában éldegélt, sem akkor, amikor a híd túloldalán szigorú, ám nem feltétlenül igazságos elvtársai ölelő karjai várták.
Abel ezredes a szovjetek szuperkémje volt, aki végül is lebukott.
Spielberg filmje ekkor kezdődik, a történet főszereplője nem a kém – akiről legendás hidegvérén és művészi hajlamain kívül nem sokat tudunk meg – hanem a Tom Hanks által alakított Donovan ügyvéd. Nagy figura, nagy alakítás, és nagy sztori. Meg kell nézni a filmet. Sokat elmond a hidegháborús hisztéria korszakáról, az általános rettegésről, az atomtámadás árnyékában élő amerikaiak körében általános – és érthető – gyűlöletről, amit az ellenség és a nekik dolgozók iránt éreztek. És arról is elgondolkodhatunk a sztori kapcsán, amit az európai társadalomfejlődés értelméről című nagy esszéjében, a szabadságjogok európai rendszeréről Bibó István leírt:

"Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen."
 (...)
"Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye..."
(...)
"A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg."
(Bibó István: "Az európai társadalomfejlődés értelme" http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html )

Közép-Kelet-Európából nézve, ahol éppen a szemünk láttára olvadnak szét demokratikus köztársaságaink, vagyis abból a régióból nézve, ahol a néhai Magyar Köztársaság után a lengyel is „illiberálok” karmai között döglődik, látványos tanulság, hogy nem tanultuk meg ezt a leckét.
Spielberg filmjét, vagyis A kémek hídja középpontjában álló Donovan ügyvéd kemény csatáját végigkísérve valamit megérthetünk a demokráciák és illiberáliák közötti különbségekből. Egyáltalán nem az a különbség, hogy egy liberális demokráciában kockázatmentes lenne szabad embernek és tisztességes demokratának lenni. Az ügyvéd, aki hisztérikus időkben, háborús légkörben is tisztességes védelmet ad a rendkívül veszélyes és kártékony ellenségnek, aki komolyan veszi az Alkotmányt, saját személyes biztonsága és családja békéje árán is kénytelen megvívni a csatát. A gyűlölet és rágalom, ami ráfröccsen a negatív ismertséggel együtt, az ablakán ütött golyónyomok, vagy az Omaha Beachre hivatkozó rendőrtiszt vádja is könnyen elgyengíthetne egy nála gyengébb jellemet.
A szabadságot a demokráciában is újra meg újra ki kell vívni, újra meg újra meg kell védeni. És ez nem megy bátor emberek személyes kockázatvállalása nélkül. Spielberg megint nagyon fontos filmet készített, korunk alapvető kérdéséről.

Abel ezredes sajátos szereplő ebben a nagy játszmában. A kémek hídja nézője számára a címben idézett, ismétlődő kiszólása - „Miért? Az használna?” - marad emlékezetes - és még valami. A szemünk előtt kibontakozó folyamat, ahogy az éles eszű, a Nyugatot jól ismerő szovjet kém megérti, hogy Donovanben, és csak benne, megbízhat. Ha nem is barátság alakul ki köztük, de kölcsönös tisztelet. Donovan az ellenség bátor és szilárd jellemű katonáját kezdi tisztelni Abelben, a szovjet szuperkém pedig az elveiért és a tisztességért személyes kockázatot is vállaló figurát látja meg az amerikai ügyvédben. Ha a fogolycsere-alku részleteit nem is ismeri, kitalálja, milyen harc folyik a háttérben. Az amerikai kémelhárítást és az övéit is jól ismerve, mindenki másnál jobban tudja, hogy mekkora teljesítmény állhat a Glienicke hídon végre létrejött találkozó mögött...
A filmnek emlékezetes részlete, amikor Abel – valamit megsejtve a Donovanre nehezedő nyomásból – elmondja a „sztojkij muzsik” példabeszédet. (Tekintsünk el attól, ahogy egy amerikai filmből magyar szinkronban eljut hozzánk az orosz nyelv, vannak kétségeim, hogy ez így hangzik oroszul, de ez mellékszál.)  A lényeg, hogy meglátja ügyvédjében azt az embert, aki újra meg újra feláll, nem marad fekve az ütések alatt...



A film hatása alatt nagy örömmel vettem kézbe egy friss könyvet., a „”Kémek krémjét”. A „konteó-szakértő /tiboru/ a történelem nagy hírszerzőiről összeállított arcképcsarnokát adta ki a Göncöl Kiadó / https://www.facebook.com/goncolkiado/?fref=ts /, és abban nagy örömmel találtam rá Abel ezredes történetére. Természetesen a film után nagyon kíváncsi lettem Abel ezredesre, és nem csalódtam, nagyon hasznos kiegészítést kaptam ettől a könyvtől. (http://librarius.hu/2015/10/18/tiboru-kemek-goncol/)



Itt néhány részletet idézek, amelyek jól kiegészítik a filmben felrajzolt Abel képet. Az egész élettörténetet pedig, amely egészen elképesztő, olvasd el a könyvben!

„Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetét olvashatják, azét a kémét, akinél mérlegképes könyvelőbb külsejű és pedánsabb hírszerzőt talán nem hordott hátán a föld.”

„Mivel eredetileg eredetileg műszaki érdeklődésű és végzettségű volt, imádott bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani mindent, amit bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani csak lehet. Olyan eská tárgyi postaládákat készített, hogy öröm nézni (a washingtoni Kémmúzeumban jó pár ki is van állítva, a szerzőnek volt alkalma ezeket közelről is szemügyre venni): speciálisan átalkított üreges gombok, kitűzők, jelvények, brossok és karórák, továbbá nyakkendőtűk, madzsettagombok, pénzérmék, szögek és gyűrűk tucatjait állította elő, amelyekbe ragyogóan el lehetett rejteni a mikrofényképeket.  
A jelentős pszichés nyomás alatti munkavégzés hibákat is előidéz, márpedig az ötvenes években illegális szovjet hírszerzőként dolgozni az USA-ban nem volt az a tipikusan relaxációs foglalkozás. Abel sem félisten, ő is elkövet egy baklövést: 1953 nyarán tévedésből preparált ötcentessel fizet egy újságárusnak a napi betevő The New York Times-ért. Mivel a mccarthyzus kellős közepén járunk, amikor az átlag amerikai minden bokorban kommunista kémet vizionál, az újságárus beviszi a furcsa pénzérmét az FBI-hoz, ahol azonnal rájönnek, hogy ez bizony egy kémbiszbasz, de a benne elhelyezett üzenetet nem tudják megfejteni.”

Végül, aki A kémek hídja című filmet megnézi, ott búcsúzik el Abeltől, hogy a fogolycsere során átmegy a hídon és beszáll szovjet főnökei autójába. Nincsenek valami jó kilátásai, hogy mi várhat rá ezután – nem tudhatja például, hogy a szovjet kémfőnökök elhiszik-e neki, hogy nem tudták megtörni az amerikaiak. A Göncöl Kiadónál kijött, „Kémek krémje” kötetben minderre választ találunk.
Anélkül, hogy lelőném a poént, itt annyit idézek, hogy a sztorinak van magyar vonatkozása is. Dagadhat honfiúi keblünk, mert Abelt Berlinből egyenesen a Balatonra vitték (vagy inkább hozták), egy magyar állambiztonsági üdülőbe...

( /tiboru/ : Kémek krémje. Szórakoztató hírszerzéstörténet kezdőknek és haladóknak. Göncöl Kiadó, 2015. - az idézetek helye: 195., 209. és 215. oldal)



Nézd meg a filmet, amelyben Abel a legfontosabb mellékszereplő, és egészítsd ki a történetet ezzel a könyv-fejezettel!

Saul fia mégsem válik nyomtalanul füstté

Mindenki csak Saulról beszél - pedig ennek a nagy filmnek a címszereplője a Fiú...

Többször megnéztem már a Saul fiát, Nemes Jeles László filmjét 2015 nyara óta. Legutóbb az év legelején - és biztos, hogy ezúttal sem utoljára. Ha akad barátom, ismerősöm, aki partnert keres egy kis mozilátogatásra, és éppen a Saul fiát akarná megnézni, szóljon bátran, megyek...

Azt hiszem, eleve nem volt bennem olyan távolságtartás, a téma miatti berzenkedés, a nyomasztó élménytől való félelem, mint sok ismerősömben, akik hónapokig halogatták, sőt sokan máig sem bírták rászánni magukat, hogy megnézzék a Saul fiát.
Attól pedig végképp nem kell tartani, hogy a néző megunná, ha már ismeri a "poénokat". Valahányszor megnéztem, mindig új felfedezéseket tettem. Gyorsan azt is hozzáteszem: nem vadásztam az újdonságokra. Ez egy igazi Nagy Történet, nagyszerűen megformálva. Akárhányszor megismételhető.

Ha csak ennyi lenne a mondanivalóm, nem írtam volna meg ezt a bejegyzést. Úgy érzem azonban, hogy - bár sokat olvastam erről a filmről, és sok beszélgetést hallgathattam meg az alkotókkal - van olyan gondolatom a Saul fiáról, amivel eddig nem találkoztam. Nem valami nagy gondolat ez, de mindannyiszor egyre erősebben figyelek erre, ahányszor csak látom ezt az alkotást.

Igen, a legfontosabb "mellékszereplőre" gondolok. Saul fiára. A szép fiúgyermekre, aki - pár percre - a Sonderesek közé hozza a csodát. Majdnem azt mondanám, a karácsonyi csodát.... Mintha Nagy László "Játék karácsonykor" című nagy versének sorai visszhangoznának:
"Megmenekül, úgy remélem, a fiú, a fiú/ Kívánjuk, hogy sose féljen, ne legyen szomorú..."

A film elején, az első transzport meggyilkolása után, a gázkamra-takarítás jeleneteitől nyomasztott néző egyszer csak a hullákat takarító Sonderesek váratlan szavait hallja meg. Szokatlan párbeszéd indul köztük: gyertek, itt egy gyerek felsóhajtott! Túlélte!

Örökkévalóságnak tűnő, oltárképszerűen megmerevedő jelenet alakul ki, ahogy a Sonderkommandósok odagyűlnek a fiú fölé, és szótlanul körülállják azt a gyermeket, akit nem tudott elpusztítani a mindenen uralkodó sötétség hatalma. Kik ezek? Pásztorok? Királyok? Más jó emberek? Persze, egyik sem, csak a halálra ítélt, de előtte jól kifacsart Sonderesek. Micsoda áhítatos csend üli meg a gázkamrát?...

Persze tudjuk, ezen a földön ez az áhítat nem tart sokáig. Gyorsan felfigyel a szokatlan jelenetre egy SS-tiszt, azonnal odalép, és hezitálás nélkül, begyakorolt mozdulattal megöli a túlélőt. Aztán folytatódik a Sonderesek hajszolása. Nincs idejük átgondolni, mi történt velük, és most mi a teendő. Lehet, hogy merész ugrás, de olyan ez, mint bármelyikünk mindennapi valósága: éppen csak arra nincs időnk, ami a legfontosabb lenne. Megállni és észrevenni a csodát, és hagyni, hogy azután már semmi se folytatódjon ugyanúgy.

Ebben a filmben Ausländer Saul, egy jelentéktelen ungvári órás az egyetlen, aki ezután már nem folytatja a rá mért nyomorult sorsát. Fiává "fogadja" a halott gyereket. Többször felmerül - ideges fogolytársak vetik szemére - hogy neki nincs is fia. Nincs idő ezt megbeszélni, ahogyan a kremában semmi egyebet sem. De a néző is érzi, hogy ennek semmi jelentősége. Az SS-ek elől rejtegetett zsákba azt a Fiút bugyolálták, akivel a krematóiumban túlélőt találó, áhítatos Sonderesek találkoztak - és Saul ezután mindvégig halálos veszedelemben óvja azt a testet...

Az eszelős küzdelem, ami egy halott tisztességes eltemetéséért kezdődik, értelmetlennek és a túlélés parancsával ellentétesnek látszik. A nézőket mégis lenyűgözi ez a Sonderesek életének utolsó napját végig meghatározó törekvés.

Nem akarom túlfeszíteni ezt az egészet, van, amit a gázkamrát, ha csak pár perccel is, túlélő fiú témájában nem tudtam - nem mertem? - továbbgondolni. Maradjunk a ténynél: Saul fiát végül is nem dobhatják gyilkosai a kemencébe sorstársaival együtt. Nem válik nyomtalanul füstté, hamuvá. A sötét terv, amely hatalmas embertömeg teljes eltüntetését tűzte célul, rajta kicsorbult.

Ácsnak látszó férfi és terhesnek látszó nő - Karácsonyi ének 2015.

Már megint szövegmentésre kényszerülök: egy évekkel ezelőtti karácsonyi írásom annak idején megjelent, de a szerkesztőség - és a teljes archívum -, ahol publikálhattam, azóta eltűnt.
A gondolat pedig a menekültek elleni gyűlölethisztéria évében mintha aktuálisabb is lenne, mint megírásának idején...
 

Bréking: csavargók zaklassák a békés ünneplőket

A főváros elcsendesült, a meleg otthonokban kigyúltak az ünnepi fények, ám nekünk továbbra is ébernek kell lennünk.

Sajnos, sajnos, ezen az ünnepen is tömegesen érkeznek olvasóink vészjelzései levélben, telefonon. Segítségünket kérik, illetve felszólítanak bennünket, figyelmeztessük a legszélesebb közvéleményt az aggasztó jelenségre, amely – amint az aggasztó jelenségek szokták – felütötte a fejét.

A legfrissebb hírek szerint az est beálltával a városba érkezett egy FELETTÉBB GYANÚS duó. Egy magát ácsnak kiadó középkorú férfi, és egy mindenórás terhesként bemutatkozó asszony. Minden jel szerint ezek az illetők életvitelszerűen próbálnak szállást kérni békés polgároktól.

Több független forrás egybehangzó állítása szerint a kéretlen látogatók az ünnepi vacsorához leülő családokat fülsiketítő csengőhasználattal zargatják. Több tisztes családfőnek is torkán akadt a potyka a hanghatás következtében – csak a véletlennek köszönhető, hogy egészségügyi forrásaink szerint (eddig!) nem történt nyolc napon túl gyógyuló személyi sérülés..

A polgárok többsége természetesen szóba sem áll az említett csavargókkal, de értesülésünk szerint akadt olyan család, ahol résnyire ajtót nyitottak, és megkérdezték, miaf..vanmár. Az ácsnak látszó férfi terhesnek látszó nőjével együtt ilyen esetekben átlátszó mesével áll elő. Nem csekély populista demagógiával indítanak, miszerint nem kell nekik kényes palota, sem pedig kényes nyoszolya, sőt, még lépes mézecskét, vajjal mázolt köcsögét sem kívánnának. Legalábbis állításuk szerint.

Annak a honfitársnak, aki felül az efféle állításoknak, értesüléseink szerint olyan látszatot keltenek, mintha semmi mást nem akarnának, mint ezen az estén jászolban feküdni, barmok közt nyugodni. Na persze, elég nekik, ha melegíti őket a barmok párája. Simán elhiszi ezt, aki éppen most jött le a falvédőről. Azt állítják, nemsokára a városba érkeznek közelebbről meg nem nevezett társaik, akik istálló kemény jászolában keresik majd őket. Arra a kézenfekvő kérdésre persze nem tudnak értelmesen válaszolni, hogy miért éppen olyan istállóra és jászolra formálnak igényt, amely telekkönyvileg nem az ő nevükre van bejegyezve, hanem békés, tisztes, jómódú polgárokéra, akik az egész éves szorgos gyarapodás után családjuk körében ünnepelnének.

Bizony, bizony, így állunk. Már a szeretet, a szociális érzékenység, az egymás felé fordulás nemzeti ünnepén sem lehet nyugta az embernek.

Kedves mindnyájunkat nem lehet elégszer figyelmeztetni: Az éberség nem bizalmatlanság! 

Iványi Gáborék azt kérték, fellebbezzünk - Hosszú idő óta ez az első pont, amiben nem értünk egyet

A fotót egy kiváló borsodi vezetőtől, Tamás Attilától kölcsönöztem a Facebookról. A karácsonyt váró ország egyik legszomorúbb sarkában, Miskolcon szervezett ételosztást advent negyedik vasárnapján a városi roma önkormányzat kiváló csapata.
S amint látjuk, ott volt Iványi Gábor, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) vezetője. Ahogy megszoktuk, mindig ott, ahol a legnagyobb szükség van a megmaradt, egyházi jogaiktól megfosztott, sanyargatott, de bátran kitartó keresztényekre.
Most is másokért harcol, azok mellett áll, akik már-már elvesztenék a reményt.

Karácsonykor persze Miskolcon is tele vannak a katolikus és református templomok - szokás szerint beözönlik a város sok gyűlölködő rasszistája is... Jézus persze tudta előre, hogy évezredeken át így lesz, nem lehet ezt elkerülni sehol, legfeljebb van ahol kicsit jobb időszakok köszöntenek, máshol meg rosszabb - de nehéz megszokni.

Amikor a MET tagjai közé kellett állni, hogy az Orbán-rezsim egyik nevetséges feltétele teljesüljön fennmaradásukhoz, én sem haboztam. Büszke vagyok arra, hogy közéjük tartozom.
Bárhogy is geciznek Orbán pribékjei (VBA és Simicska pontos megfogalmazása), minden évben a MET egyház és az Oltalom Karitatív Egyesület javára rendelkezem adóm egy százalékáról, Ahogy évek óta, idén is megkaptam  - társaimmal együtt - a nehezen kibogozható NAV-magyarul írt levelet, amely szerint nem adták oda a címzettnek a megjelölt összeget.

A MET felkérte híveit, hogy aki a NAV-tól elutasító határozatot kapott, használja ki a záradékban megjelölt lehetőséget, hogy 5000 forintos illetékkel fellebbezzünk. Hosszú idő óta ez az első pont, amiben nem értünk egyet. Ugyan ki hiszi, hogy egy fellebbezés nyomán egy piculányival is tisztességesebb eljárás jönne?... Erre pazarolni további ezreseket?

Sokkal hasznosabb, ha a fellebbezés költségét egyházunk fenntartására fordítjuk. Be is fizettem a MET honlapján közzétett számlaszámra. Még egyszer ugyanennyit pedig az Oltalomnak, a számlaszámukat szintén a honlapjukon találtam. (Vigyázat: Oltalom Karitatív Egyesület a pontos neve!) Jobban is jártak így, mint az egy százalékkal, nincs annyi jövedelmem, hogy adóm egy százalékával messzire mennének - de azért továbbra is, visszamenőleg elvárom, hogy ami a MET egyháznak jár, azt szépen csengessék ki nekik (vagy inkább mondjuk úgy: nekünk), még ha esetleg a kiadások miatt pár fokkal csökken is a fűtött felcsúti gyep hőmérséklete...

Közben ebben az évben is folyamatosan, büszkén figyelhettem, mi mindent tett egyházam az elnyomottakért, a szegényekért, majd ősztől az Orbán-rezsimmel kényszerűen megismerkedő menekültekért is. Amikor Röszkénél lezárták az útjukat, Iványi Gábor rendszeres konvojokat szervezett és Horvátország, Szlovénia területén is felkereste a cserbenhagyott embereket.

2015 karácsonyán is minden jót kívánok a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségnek, minden igaz kereszténynek, aki ébren tartja a reményt! Akinek módjában áll, támogassa ezeket a kiváló embereket és szervezeteiket!

Botrány: Kossuth-díj Ákosnak, „A bosszú népe” szerzőjének

Volt egy publicisztikám a STOP.hu portál vélemény rovatában a 2013-as Kossuth-díj osztás után Ákos díjáról és sarkos véleményemről ennek kapcsán.

Náci portálok bőszen kommentálták, természetesen elsősorban személyemmel foglalkoztak, a keresők ezeket ki is adják, de magát a cikket a stop.hu-n nem találom már egy ideje.

(a kommentek megvannak, de a vissza a cikkhez link a főoldalra visz:
http://www.stop.hu/kommentek/index.php?forum_topics_id=391754&database_id=1013194&forum_forbidden=0&no_results_total=30&lstresults=1  )
Alább pótolom, hogy aki keresgélné, megtalálhassa az eredeti cikket is.


Az idei (2013. márciusi ügyről van szó) Kossuth-.díjasok névsorával az Orbán-rezsim ismét világos üzenetet küldött, kit és miért tekint példaképének. Botrány, botrány és botrány.

Napok óta ájult ömlengések méltatják Ákost. A Kossuth-díjas művész gyorsinterjúkban, reggeli tévéműsorban vall érzéseiről. Az újságírók véletlenül sem okoznának neki kellemetlenséget. Sehol egy disszonáns hang. Kész idill.

Van itt azonban egy kis bibi. Normális országban Kovács Ákos egyáltalán nem kaphatná meg az egyik legrangosabb díjat az államtól. De ha mégis olyan rezsim kerül hatalomra, amely ezt az embert díjazza, azt nem lehetne országos botrány nélkül megcsinálni. Itt azonban napok óta nagy a csend. Mindenki levonhatja a következtetést.

Mégis, mi a bajom szegény Ákossal? Csak annyi, hogy van egy műve, amellyel kívül helyezte magát az emberi társadalom szóra érdemes részén. Elég azt az egyet megismerni, hogy mindent megtudjunk erről a szerzőről. Mióta megalkotta „A bosszú népe” című művét, kiderült, hogy Ákos szerint van itt egy nép – ha nem is fogalmaz teljesen nyíltan annyi kiderül, hogy a magyar néppel együttélő csoportra gondol -, amelyről minden rossz elmondható. Egy bosszúálló, gyűlölködő népre gondol, „a bosszú népére”, „egy bosszúálló Isten torzult tükörképére”, amely „hazádat folyton fúrja-tépi”, és amelyről így énekel: „E szorgos nép, ha perbe fog, Téged elevenen tűzre dob, A harag réme, a béke vége, Tombol a bosszú népe”. Hát szabad-e ezt hagynod, kérdezte a dalszövegben az immár Kossuth-díjas mester. Ákos ezzel a „problémafelvetéssel” az elmúlt századok egész sor hírhedt politikusának nyomdokaiba lépett. Magyarországon sincs persze egyedül a szerző. Túl sokan vannak, akik semmit nem hajlandók tanulni az 1938-45-ben sok százezer magyarral  szemben elkövetett jogfosztásból, kirablásból és tömeggyilkosságból.

Aki ismeri „A bosszú népe” című dalt, pontosan tudja, miről van szó – aki nem találkozott még vele, itt találhat verziókat, olykor több százezres letöltés-számmal, és tanulságos kommentekkel: http://www.youtube.com/results?search_query=%C3%A1kos+a+bossz%C3%BA+n%C3%A9pe&oq=bossz%C3%BA+n%C3%A9pe&aq=1m&aqi=g1g-m1&aql=&gs_sm=1&gs_upl=68192l70805l0l73622l11l10l0l0l0l0l1100l5915l2-1.0.4.2.2.1l10l0 .

Kovács Ákosnak hosszú éveken át elegendő alkalma nyílt arra, hogy magyarázatot adjon és bocsánatot kérjen ezért. Ehelyett minden alkalommal azt állította, hogy ő nem is érti, miért kérdezi mindenki, vajon „a zsidókról” szól-e a nótája. Kovács Ákos a mellébeszélést választotta: azzal oldotta meg a dolgot, hogy ez a dal a – közelebbről meg nem határozott - „bosszúálló gyűlölködőkről” szól, és slussz. Ákos ezzel a  hazugságnak azt az antiszemita körökben szellemesnek vélt formáját műveli, hogy ha nem mondja ki a „zsidó” szót, de úgy fogalmaz, hogy a hasonszőrűekkel „értsék egymást”, akkor minden rendben.

Nem Kovács Ákos a felelős a 2012-es Kossuth-díj osztás botrányáért. A szabadság fogalmába beletartozik, hogy bárki szabadon erkölcsi nullát csinálhat magából.
Az állam vezetői, a rendszer képviselői azonban, akik a legrangosabb kitüntetések egyikét odaítélik ennek az embernek, teljes mértékben felelősek a botrányért.

Tamás Tibor