Ezzel gratulálok Bayer Zsoltnak és az őt kitüntető rezsimnek

2008 áprilisában a NOL-on jelent meg az alábbi teljes szöveg, egy rövidített változat a nyomtatott lap 4. oldalán is megjelenhetett, "Bayer Zsolt valamit eltrafált" címmel.
Mai szemmel olvasva naivnak minősíthető a meggyőződés, hogy egyszer ráfaragnak minderre fideszék.
Mégis, ma, 2016-ban, az azóta eltelt szörnyű évek ismeretében is megismétlem a lényeget:
a fideszes legények és jobbikos szövetségeseik kitartóan lebecsülhetik a normális Magyarország immunrendszerének erejét. Tudatosan, folyamatosan egyre durvább és aljasabb provokációkkal vihetik egyre mélyebb a szellemi közállapotokat.
Az azonnali reakciók elmaradását látva elbízhatják magukat. Hihetik, hogy "ezekkel bármit megcsinálhatunk":
Valóban, ez történik velünk, ezt csinálják velünk, és egyre magabiztosabbnak tűnnek. Egyre pofátlanabbul röhögnek a képünkbe, jobb sorsra érdemes ünnepeken plecsniket aggatva a legsötétebb aljadékokra.
A nagy pofára esések azonban váratlanul szoktak bekövetkezni. Pont az Orbán-féle alakok sorsa, hogy nem veszik észre, mikor lett elég belőlük, mikor telt be a pohár.
Az undor, a harag csak gyűlik és gyűlik.
Budapest, 2016. augusztus 20.

Aláírás-cunami Bayer cikke ellen - intő jel?

http://nol.hu/archivum/archiv-487949-287954

NOL, 2008. április 15.

Húsvétkor indult el az az aláírásgyűjtés, amely Bayer Zsolt március 19-én, a Magyar Hírlapban megjelent antiszemita cikke elleni nyilvános csatlakozásra szólított fel. Ahhoz persze, hogy tiltakozzunk, el is kellett olvasni - márpedig ki olvas folyamatosan Bayer Zsoltot?

Időbe telt tehát, amíg elterjedt, hogy ezúttal a neves szerző saját színvonalát is messze alulmúlta. Az a tény eddig is ismert volt, hogy Bayer Zsolt átigazolt a Magyar Nemzettől a Magyar Hírlaphoz, és rendszeres gyűlölet-féloldalaival most már az utóbbi, majdnem észrevétlen lapot szerencsélteti. "A medence és környéke" című opusz azonban olyan aljas, olyan otromba antiszemita szöveg, hogy szinte "önmagát terjesztette". Elképedt, felháborodott emberek tömegei küldték tovább levélben. Nem akartak hinni a szemüknek. S a jelek szerint, aki olvasta, igen nagy valószínűséggel érzett késztetést, hogy kifejezze felháborodását.

Így eshetett, hogy ez az aláírásgyűjtés szinte órák alatt túlnőtt a "szokásosnak" mondható kereteken. Az email korában, a megosztott hazai közéletben már régóta közismertté vált néhány tucat notórius baloldali, fáradhatatlan jobboldali és megrögzött liberális aláíró neve. Egy-egy körlevéllel 2-3 naponta össze lehet hozni a szokásos csapat neveit bármely kiáltvány, petíció, tiltakozás alá. A tapasztalt "aláírás-olvasó" csak átfutja a névsort, és máris tisztában van a szöveg eszmei tartalmával. Izgalmat legfeljebb a kisebb-nagyobb meglepetések kelthetnek: valaki kimaradt, akinek ott a helye, valaki másik szekértáborban vendégszerepel, esetleg valaki bejelenti, hogy ő bizony ezt nem is írta alá.

A Bayer-cikk ellen Széles Gábor laptulajdonost megszólítva tiltakozó nyílt levél alatt azonban a "megszokottnál" hosszabb ideig gyűltek a nevek - és ezúttal olyan "civilek" is tömegével csatlakoztak, akik soha nem érezték ilyesminek szükségét.
            
Valami olyasmi történt, amit 1992-ben, az Antall-kormány mögött álló koalíció vezető pártjának alelnöke, Csurka antiszemita "dolgozata" elleni tiltakozás során tapasztaltunk. A közélettel hivatásszerűen nem foglalkozók is nagy tömegben, személyes támadásként élték meg az ócska eszmék újrafogalmazását és nyilvánosságra kerülését. Csurka - ahogy most Bayer - mindenki számára váratlan mozgósító erővel bírt.
              
Hasonló volt a Kövér László 2002-es "köteles" beszédére adott elemi erejű válasz is. Egyes jobboldali közírók mostanában azt sulykolják, (legutóbb Elek István a Népszabadságban), hogy Kövér "nem is azt mondta", vagy legalábbis nem úgy értette -  és az egész botrányt a Gyurcsány Ferenc vezetésével működő cinikus kampánycsapat "csinálta". Na persze. Az Orbán-kormányról senki el sem tudta képzelni, hogy kizárólagosságra törhet, hogy ellenzékét, a "másik Magyarországot" nemlétezőnek tekinti, lehazaárulózza, hogy annak ellenében a szélsőségesekkel is hajlandó együttműködni (néhány héttel azelőtt, 2002 elején ünnepelte együtt a fideszes és miépes tömeg antikommunista propaganda-múzeumuk megnyitását). Bizonyára arra sem emlékezett senki, ahogy Kövér "lestrigázta" a baloldaliakat, bejelentette a"hideg polgárháborút" - hogy a titkosszolgálati főnöksége alatt történteket ne is említsük. Az akasztás és kötél említése valóban teljesen idegen volt az 1998 óta egészpályán támadó Orbán-kormány szellemétől?
              
2006 óta a jobboldali gyűlések szónokai, majd az íróasztalaikhoz visszatérő közírók tönkreidézték Debreczeni József "Az új miniszterelnök" című könyvének azon részletét, amelyben Gyurcsány Ferenc elmondja, hogyan látta meg a lehetőséget Kövér nyilvánosságra került beszédében. Nem arról szól ez a történet, hogy szegény ártatlan Fideszt gonosz ármánykodók rossz színben tüntették fel. Arról szól, hogy ha a baloldal legtehetségesebb vezetője nem mozdul időben, a kampánycsapat bizonyára kihagyta volna ezt a lehetőséget. Így viszont Kövér ostobasága - talán még ma sem érti, mit csinált - a kampányban tökéletes, mindenki számára érthető kifejezőjévé vált a tömegeket nyomasztó Orbán-kormányzás szellemének. Azt, hogy ez valóságos érzület volt, a biztos győzelmet váró Fidesz 2002. április 7-i fiaskója igazolta. Ilyen tömeges véleménynyilvánítást nem lehet "manipulációval csinálni."
              
Az antiszemita Bayer-cikk országos "polgári" sajtóban közlése elleni, elemi sikerű aláírásgyűjtés máris meghaladja az ezzel kapcsolatban kitartóan emlegetett "száz értelmiségi" körét. A csatlakozók száma máris sokkal több száznál, és körük messze túllépett a tekintélyes, közismert vezető értelmiségi körökön. Mindez persze nem vethető össze a hajdani Demokratikus Charta mozgalom elemi erejével, vagy az Orbánékat elküldő 2002-es választás 70 százalékos részvételi arány mellett kimondott népítéletével. A Bayer-botrány, és a hozzá kapcsolódó tiltakozás mértéke elgondolkodtathatná azonban azokat az elemzőket, akik a sikeresen "középre húzó" Fidesz-vezér új arcát dicsérik. Ezek az elemzők láthatóan jelentéktelen apróságnak vélik az Orbán-csapat belső köreihez tartozó Bayer Zsolt (március 30-- videó: Orbán, Kósa, Stumpf nevetgél Bayerrel) otromba provokációját és annak hatását. ("A kormány tehetetlensége közepette a mai Orbán Viktorral szemben már csak az értelmiségi közegben hatnak a Fidesz radikális jobboldaliságát felrovó állítások" - írta például Tölgyessy Péter, a Népszabadság Hétvége mellékletének vezető cikkében. )
              
A Bayer-cikk elleni, váratlanul nagy erejű tiltakozás persze csak apró jel. Azt is jelezheti azonban, hogy a Fidesz-vezérkar érzéketlensége, a szélsőjobb iránti morális tompasága (ismét) visszaüthet. Nem először érné meglepetés azokat az elemzőket, akik lebecsülik ezt a komoly félelmeket kiváltó tényezőt...
------

A hvg.hu portálon olvasható cikkében ("Zsidózás kontra intellektuális lincskampány") Papp László Tamás kétségét fejezte ki, hogy van-e bármi értelme az efféle aláírásgyűjtéseknek. Nos, ENNEK a Bayer elleninek biztosan van értelme. Az aláírók száma és kibővült köre magáért beszél.
PLT részletesen bírálja a sokunk által aláírt nyílt levél szövegét is. Nos, én is úgy írtam alá, hogy átfutott rajtam, én másképp fogalmaztam volna. Talán a petíció szövegezői is másképp írnák meg, ha nem lépnek azonnal. Ilyenkor azonban a csatlakozók fordítva gondolkodnak: azt nézik, hogy van-e a szövegben bármi, ami akadálya lehet a csatlakozásnak.
PLT kipécéz néhány személyt az első aláírók köréből, akiket ő elfogadhatatlannak tart. Szíve joga - ő nem is írta alá a levelet. Több száz ember azonban annak ismeretében mérlegelte döntését, hogy szerepel-e olyan személy az addig összegyűlt listán, akivel egy antifasiszta kezdeményezésben nem kíván együtt részt venni. Ettől még egészen biztos, hogy bármilyen más kérdésben rengeteg vita lenne az aláírók között. Az az egyetlen kérdés, ami ezúttal összekötötte az aláírókat (minket), a határozott NEM volt mindarra, amit a Bayert főmunkatársként alkalmazó Magyar Hírlap szellemisége jelent.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX
KIEGÉSZÍTÉS:

2006 őszén írtam a Magyar Nemzet rohadt uszító kampányáról, kiemelten Bayer gyalázatos szenny-publicisztikájáról. Elküldtem a Magyar Nemzetnek, hiszen róluk szólt, köszönték, nem kérték, ezután megjelent a NOL-on. Tíz évvel később pedig van olyan rezsim, amely ugyanennek a Bayernek plecsnit adományoz.

http://nol.hu/archivum/archiv-451557-258535

Az olaszliszkai tragédia és a Magyar Nemzet 
NOL, 2006. november

A Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra olyan súlyos ügy kezelésében, mint az olaszliszkai lincselés. Tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.

„A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést” – írta október 26-án a ”polgári napilap” véleményrovatában Löffler Tibor politológus. Arra válaszolt így, hogy az olaszliszkai lincseléssel kapcsolatban a jobboldal zászlóshajójának számító napilap egyes megnyilvánulásairól október 18-án Czene Gábor ezt írta a Népszabadságban: „Tény, hogy a Magyar Nemzetben ’csont nélkül’ jelennek meg rasszista kijelentések az ügy kapcsán, az egyik szerző pedig valósággal felszólít az önbíráskodásra.”
Nézzük meg közelebbről, mi mindentől tekint el Löffler úr, amikor azt állítja, hogy a Magyar Nemzet tevékenységéről a Népszabadság „nem mond igazat”. Cikkemben a sokkoló hír utáni néhány napot vizsgálom, mert a napisajtóban nyilván ezek a reakciók a legfontosabbak.
„Cigányliszka”
Bayer Zsolt, a „polgári napilap” befolyásos megmondóembere október 17-én megjelent dolgozatának az adott helyzetben rendkívül visszafogottnak számító Cigányliszka címet adta. „Az elkövetők cigányok voltak. Több tucat. Több tucat lincselő” – állapította meg a szerző, majd azonnal áttért a jogvédők tevékenységének értékelésére. „…tudjuk pontosan, mi fog most következni. Most a párás szemű, elviselhetetlenül aljas ’jogvédők’ fognak következni. Ugyanazok, akik a zámolyi gyilkosokból szenvedő hősöket faragtak, és kimenekítették őket Franciaországba.” A „forgatókönyvet” részletezve Bayer pár lépésben eljut addig, hogy majd feltűnik „az SZDSZ, Gusztos Péter meg a Furmann Imre. Odaállnak majd Olaszliszka főutcájára, és szenvedélyesen elítélik a rasszizmust. Kicsit elítélik majd a tanárember agyonverését, de hozzáteszik, hogy ha nem is elfogadható, mégis érthető, ami történt. S hogy az igazi probléma megint a többség intoleranciájában keresendő.”
Bayer ezek után visszatér az olaszliszkai lincselés résztvevőinek jellemzésére, kifejtve: nem csupán formállogikai fejtegetés, hogy „ahol több tucat állat ver agyon éppen egy 44 éves tanárembert a saját gyerekei szeme láttára, ott nem csak azok a gyilkosok, akik a husángot fogják. Az összes, többtucatnyi állat: GYILKOS.”
Bayer Zsolt pontokba foglalt néhány „következtetést” is: „Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigány gyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van.” Bayer itt egy kicsit lehiggad, és hozzáteszi, hogy ha egy gyereket elüt az ember, persze ezután is megáll majd. A „megoldás” Bayer szerint: „Jó, ha indulás előtt beszerzünk egy lőfegyvert. Ha elütünk egy gyereket, álljunk meg. S ha gyülekezni kezdenek körülöttünk az állatok, használjuk bátran fegyverünket…” (A szöveget tanulmányozva feltűnhet, hogy az autónkat egy esetleges későbbi konfliktusban körbeálló „cigányok” és az „állatok” Bayernél szinonimák.)
Pár ponttal később Bayer továbbfűzi az önbíráskodással kapcsolatos gondolatait: „Amerika megérkezett. Ott már évtizedek óta magától értetődő, elfogadott tény, hogy vannak helyek, ahol az állam nem vállal felelősséget az állampolgárok biztonságáért. Lemondott az állam Amerikában bizonyos helyekről. Bizonyos népcsoportok, rasszok lakta helyekről. S ezeken a helyeken mindenki úgy gondoskodik a biztonságáról, ahogy jónak látja.” Cikke végén pedig meghirdeti a „zéró tolerancia” jelszavát, miután még egyszer kitér az „állatokra”, akik a két gyerekre sem voltak tekintettel, és ez – közelebbről nem részletezett - „bosszúért kiált.”
Bayer Zsolt, mint látjuk, az „állatok” elleni védekezés esélyeit mérlegelve a „bizonyos rasszok” lakta településeken Amerikában már régóta ismert önbíráskodást, valamint a közelebbről meg nem határozott „zéró toleranciát” látja a „megoldásnak”. Rasszista kijelentések és nyílt felszólítás az önbíráskodásra. Nyolc nappal később ugyanazon a helyen pedig egy politológus „cáfolja” mindkettőt.
A Magyar Nemzet október 20-án egy olvasói levelet is közölt, amelyben Koltai Zsófia megköszöni, „hogy megjelentették Cigányliszka című cikküket, azt hiszem, Bayer Zsolt sokunk szívéből szólt.”
„Nyugodt kedélyek”
Ugyancsak október 20-án Seszták Ágnes is kiáll Bayer mellett. „Hüledezve adok igazat Bayer Zsoltnak: máris próbálják bagatellizálni az ügyet. Ahogy véget ér az elemi felháborodás, jön Ligeti úr a Mokkában, és uszítónak nevezi a Magyar Nemzetet, undorítónak Bayer írását.” A Ligeti György polgárjogi aktivista által az elkövetők etnikai származásának megjelöléséről kifejtett vélemény joggal vitatható, de Seszták Ágnesnek természetesen nem ezzel van baja, hanem azzal, hogy Ligeti Bayer Zsolt szörnyű megszólalását bírálta.
Az „igazi” célpontok azonban a Sesztáknál is a liberális jogvédők, és itt is megjelenik az önbíráskodó különítmények „várható” megalakulása iránti megértés. „Az a gigantikus hazugsághalmaz, amit a cigánysággal kapcsolatban hordott össze a liberális politika tizenhat éven keresztül, most lavinaként temeti maga alá kiötlőit, a magát megjátszó értelmiséget. Mivel kezdődött? Zámollyal.” „. Roma jogvédőnek lenni nálunk annyi, mint feszt hergelni a cigányokat a magyarok ellen. Nagyon sokan élnek nagyon jól abból, hogy állítólag a romák érdekeit képviselik. Tanulmányok tömegére, cigányszervezetekre, azok vezetőire, felzárkóztató programok dömpingjére szórják ki az adófizetők pénzét.
Feleslegesen. Amikor a tanárt halálra lehet verni, orvost késsel fenyegetni, amikor a bírókra nem a Kossuth tériek, hanem a népes rokonság támad rá, amikor bárkivel lehet büntetlenül trágárkodni, mert a tömeg retteg a romáktól, amikor a parasztok terméseinek lepusztítása, templomi kegytárgyak ellopása Kuncze megélhetési bűnözésének világába tartoznak, akkor a liberálisoknak ideje lelkiismereti vizsgálatot tartaniuk és bűnbocsánatért esedezniük. Ha nem lesz rend, ha a rendőri fellépés rasszista megnyilvánulás, ha a magyarok panasza kirekesztés, akkor mihamarabb megszerveződnek az önbíráskodó különítmények.”
Amint látjuk, közös pont az „elviselhetetlenül aljas” jogvédők iránti olthatatlan gyűlölet (és előjönnek a kulcsszavak is: Zámoly, Moszkva tér)... Egy szó sem hangzik el viszont a magyar hétköznapokban bizony rendszeresen előforduló jogtiprások áldozatainak sérelmeiről, és arról, ha nem az „aljas” jogvédők, akkor ki segítsen azoknak, akik a sérelmeket elszenvedik. Végtelenül egyszerű világképre vall annak sejtetése, hogy az olaszliszkai tragédia bármit is visszamenőleg „bizonyíthatna” a korábbi konfliktusokkal kapcsolatban.
Célkeresztben a liberális jogvédők
A Magyar Nemzetben ez ügyben viszonylag mérsékelt hangon megszólaló szerzők is minden esetben feltűnően nagy súllyal bírálják a liberális politikát és a jogvédők tevékenységét, amely szerintük „idáig vezetett”.
„A gyilkosok cigányok voltak, egyikük éppen a helyi kisebbségi önkormányzat tagja. Jogvédők most a szívükhöz kapnak, mert hát mi köze az elkövetők etnikai hovatartozásának a bűnügyhöz. Ne kapjanak a szívükhöz, itt és most már többről van szó, mint valami jópofának és persze politikailag (és anyagilag) hasznosnak látott tüntetésről „Józsika” megszúrása miatt” – írta Bayer Zsolt cikkével egy napon megjelent „Irtóztató rend” című cikkében Néző László, majd megállapítva, hogy valami nagyon elromlott, sorolni kezdi, hogy kiket tart felelősnek. „Elrontották például éppen a jogvédők is..” „Elrontották a rendőrök…” „Elrontották a bíróságok…” „Elrontotta az egész politika…” „Elrontották a cigányság választott és önjelölt vezetői is…”
Mindebben akár egyet is lehetne érteni, Néző László cikke akár a párbeszéd kezdete is lehetne, ha nem Bayer csekély önkontrollról árulkodó írása mellett közölték volna – és ha a felsorolás nem lenne féloldalas. A rendőrök, bíróságok, politikusok kétségtelenül nagyot hibáznak, ha büntetést, korlátozást érdemlő cigányoknak etnikai származásuk miatt érdemtelenül kedvező, velük szemben „engedékeny” eljárást biztosítanak. Ha ilyen történik, ha etnikai alapon védelmet kap, aki nem érdemli meg, és nem kap segítséget a bűnös áldozata, az valóban nagyon súlyos hiba. De Nézőnek is tudnia kell, hogy a rendőrség és a bíróságok gyakran (minden jel szerint az előbbinél jóval gyakrabban) éppen az ellenkező, ugyanilyen súlyos hibát követik el. Valószínűsíthetően etnikai előítéletek alapján méltánytalanul bánnak sokszor bűntelen cigányokkal is, csak még mélyebbre nyomva őket ahelyett, hogy kiemelkedésüket segítenék. Néző László cikkének aránytalansága nehezen magyarázható – akkor sem, ha egy szörnyű lincselés árnyékában bélyegzi meg az állítólag „cigánypárti” gyakorlatot.
Mindezek miatt sajnos erőtlen Néző Lászlónak az a felsorolás végén olvasható „vallomása” is, amely szerint „elrontottuk mi is, ’többségi magyarok’, akik – valljuk be – gyakran követünk el hibákat és bűnöket is cigány honfitársainkkal szemben, eltaszítva olykor azokat is, akiknek egyéb bűnük nincsen, mint hogy barnább a bőrük.” Miért ézem ezt erőtlennek? Mi, gyakran hibákat elkövető „többségi magyarok” ugyanis egy rendszer részei vagyunk, részei vagyunk a mindennapos hatósági, politikai, bírói, rendőri gyakorlatnak,. Különösen része ennek a gyakorlatnak az a sajtó és az a közvélemény, amely most is, mint más konfliktusok idején is, túlzásaival „eltaszította” azokat, akik barna bőrükön kívül „egyéb bűnnel” nem rendelkeznek. Ez ellen folyt és folyik a jogvédők fellépése, és ez ellen szerveztek olykor tüntetést is, amit máig nem tudnak megbocsátani éppen azok, akik kiváltották ezt az ellenállást.
Etnikai különbségekről emberségesen
Etnikumok („rasszok”) közötti jellemző különbségekről ír a Magyar Nemzet október 18-i vezércikkében Lukács Csaba is, (Őszintén az ökoljogról), de ő úgy teszi, hogy azzal szó szerint egyet lehet érteni. „Az ököljog, a szemet szemért elv alkalmazása kulturális-szociológiai kérdés. Ideje arról beszélni, hogy Magyarországon egyre több az olyan ember, aki alig vagy egyáltalán nem jutott túl az ösztönlény szintjén. És azt is ki kell mondani, hogy ezek döntő többsége roma.” Igaza van abban, hogy „a nyomor nem mentség semmire”. Igaza van abban is, hogy sok nyomorban élő ember a szükség ellenére is „megtanulta zabolázni indulatait”, megtartja méltóságát és nem válik túlélésért küzdő állattá a legnagyobb bajban sem. Egyetértek Lukács Csabával abban, hogy minél gyorsabban a megoldást kell keresni, és minden józan ember számára elfogadható az is, ahogyan Lukács Csaba a helyzetet vázolja: „A magyarországi roma népességen belül hat eltartott jut egy foglalkoztatottra, sok családban az egyetlen biztos jövedelemforrás a gyerekek után járó szociális támogatás. Mindössze három százalékuk végzett középiskolát (miközben a teljes népességen belül ez az arány negyven százalék), nyolcvanöt százalékuknak legfeljebb nyolc osztálya van. Fiatal társadalom az övék: a becslések szerinti hétszázezres közösségüknek több mint egyharmada 15 év alatti. Miközben anyagi értelemben a többségi társadalomra szorulnak, keveset tesznek hozzá (tegyük hozzá gyorsan, hogy sok esetben önhibájukon kívül) annak fejlődéséhez. Vágyaik ugyanolyanok, mint a többségé, hiszen ugyanazokat a reklámokat látják, és ugyanoda járnak bevásárolni, ugyanakkor nem esnek át azokon a neveltetési-szocializációs folyamatokon, amelyek során megtanulhatnák, miként lehet a szabályok és a társadalmi normák betartásával elérni-megvalósítani ezeket a vágyakat.”
Lukács Csaba is keményen bírálja ugyanakkor a liberális politikát: „ezek a politikusok – nyilvánvaló szavazatvásárlási céllal – csak a jogaira tanították meg ezt a közösséget, a kötelességeire nem. Az elfogadhatatlan ezen politikusok számára, ha például a gyereknevelési támogatást iskolalátogatáshoz, a munkanélküli-segély folyósítását közmunkához kötik, de az természetes, hogy lángoló és együtt érző nyilatkozatokat adnak ki, ha egy köztörvényes romát etnikainak kikiáltott sérelem ér.”
Ha egy egészében elfogadható módon megnyilvánuló lapban jelent volna meg, Lukács Csabának ez a liberalizmus-bírálata önmagában nem váltana ki belőlem komoly ellenkezést – része lehetne a politikai oldalak közötti vitának.
Cikke más részeit olvasva valószínűnek tartom, hogy ő maga sem gondolja „varázsszernek” a cigányság mély – és az egész társadalmat fenyegető – problémáinak megoldására a konzervatív politika kedvenc „fegyelmező” eszközeinek bevetését. Konzervatívként a fegyelmezésben hisz. Tudnia kell azonban, hogy az igazi megoldáshoz hatékony fejlesztő programok kellenek.
A tragédia hírei: így szerkesztenek ők
Október 17-én a Magyar Nemzet címlapján ez volt a főcím: Cigányok lincseltek Olaszliszkán. A belül folytatódó cikk alcímei így hangzottak: A megyei főrendőrök még nem találkoztak ilyen brutális gyilkossággal – Vadállati leszámolás a semmiért. Ehhez a részletes helyszíni beszámolóhoz egy nagy keretes összefoglalót mellékeltek, amelyek sorra vették a fontosabb közéleti reakciókat: Kolompár Orbán, Horváth Aladár, Farkas Flórián roma vezetők, Pettkó András MDF-es és Nyakó István MSZP-s politikus első kommentárjai után a Jobbik közleményét ismertetik, amely „a cigány etnikumot indokolatlanul kivételezett helyzetbe hozó törvények és rendeletek azonnali megváltoztatását” követeli. Egy ilyen összefoglaló címe a címet adó szerkesztő értékválasztásáról üzen. A Magyar Nemzetben ezt tartották a legfontosabbnak: „Törvénymódosítást követel a Jobbik”. (Ugyanezen az oldalon a nem mérsékeltségéről ismert Ludwig Emil pár sorban ismét belerúg a „fővárosi jogvédőkbe”.)
A Magyar Nemzet még másnap, 18-án sem adott esélyt az indulatok csillapodásának. A lap ilyen főcímmel jelent meg: „Félszáz ütés okozta a halált – Nem csak Olaszliszkán volt áldozata cigányok gyilkos brutalitásának”. Ennek a cikknek a végén pedig egy figyelemre méltó, hosszú beszámoló olvasható egy „nem-szkinhedmozgalmi törekvésről”…
„Lapunk, illetve egy másik országos médium munkatársa megtudta, nincs szkinhedmozgalmi törekvés, csupán arról van szó, hogy néhány száz fiatal Borsodból, Szabolcsból, valamint Békésből annyit szeretne elérni – jelentették ki határozottan –, hogy a roma társadalom csőcselék részét megneveljék, s amennyiben valahol „rendetlenséget” tapasztalnának, ott rendet tegyenek. Szerintük nem követnek el törvénysértést, ha néhány száz motoros járja a nagyarányú cigánysággal megáldott településeket, s jelenlétükkel felhívnák a figyelmet, elfogyott a megértés, zéró toleranciára zéró tolerancia a válasz. Természetesen nincs szándékukban tettleg bántalmazni a romákat, viszont rámutattak: nincs jog kötelesség nélkül. A névtelen csapat tagjai kijelentették, a csőcselék tönkreteszi a törekvő cigányok renoméját is, tehát ők elkezdik, az államnak pedig folytatnia kell a reformot, ami a romák előjogainak megszüntetésére vonatkozik.
Egy, magát ugyancsak megnevezni nem kívánó, rendőrtiszt reagált a felvetésre; a Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársa azt állította, mindenkinek szíve joga motorozni az országúton létszámtól függetlenül, ugyanakkor emlékeztetett: a KRESZ előírásait minden körülmények között kötelező betartani. Amíg békésen motorozik a tömeg, addig nincs baj, viszont ha törvénysértést követnek el, azonnal a rendőrhatóságokkal találják szembe magukat.”
Nehéz lenne erről a hírszerkesztésről azt állítani, hogy csillapítani próbálta volna az amúgy is felborzolt kedélyeket.
Egy szörnyű, akár országos etnikai konfliktus esélyét is magában hordó tragédia utáni néhány nap „termését” tekintettem át a Magyar Nemzetből. Mit is írt október 26-án mindennek ismeretében Löffler Tibor politológus? „A Népszabadság nem mond igazat, és arra céloz, hogy a Magyar Nemzet lincselésre (önbíráskodásra) ösztönöz. A tény az, hogy a cigányság sorskérdéseivel egyébként rendszeresen foglalkozó Magyar Nemzetben nem jelentek meg ’rasszista kijelentések’ az ügy kapcsán, ellenben a Népszabadság rasszista módon akarja a jobboldal nyakába varrni a lincselést.”
Felelőtlen emberek kezében a „polgári napilap”
Bárki meggyőződhetett a fenti összeállításból arról, hogy az a több tízezer példányos napilap, amely több százezer emberhez eljut, és a magyar jobboldali közvélemény hangulatának, szemléletének meghatározó alakítója, hogyan kezelte a közvéleményt sokkoló hírt. Azok a döntések, amelyeket a hír hátterének feltárása, az azzal kapcsolatos vélemények közreadása során meghoztak, éppen a közvélemény befolyásolása szempontjából legkényesebb, első napokban közelebb álltak az elemi indulatokon alapuló kocsmai „közvéleményhez”, mint a felelős, polgári újságírói hagyományokhoz.
Október 15-én borzalmas bűntény történt Olaszliszkán, amely sokkolta a közvéleményt. Mindenki magyarázatot keresett, újabb híreket, részleteket várt az ügyről. Szögi Lajos tanár úr szörnyű halála és a lincselésnél jelenlévő két gyermekének lelki megkínzatása egyrészről indulatokat, az ösztönös reakció szintjén bosszúvágyat is kiváltott, másrészről félelmet és kétségbeesett felelőskeresést. Ilyen helyzetben sokszoros az újságírók és a szerkesztőségeket irányító vezető munkatársak felelőssége. Tudniuk kell, hogy a felfokozott érzelmek lecsillapodásáig eltelő napokban akár közvetlen kapcsolat is kialakulhat a hírszerkesztés vagy a véleménycikkek által sugallt „üzenetek” és az indulatok esetleges elszabadulása között.
Tény, hogy a Magyar Nemzet 2006-ban képtelen tisztességes hozzáállásra egy ilyen súlyos és beláthatatlan következményekkel fenyegető ügy kezelésében. Ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy milyen tragikus „félreértés” történt az Orbán-kormány idején, amikor gyakorlatilag kivégezték a Magyar Nemzetet mint polgári napilapot, és olyan emberek kezébe juttatták, akik egy felelősségének tudatában lévő sajtóban legfeljebb egy kocsmai törzsasztalnál szövegeznék pár száz emberhez eljutó röplapjaikat.
.

Az internet ördöge elérhetetlenné tette az alábbi, 2013-as írásomat - ma, a Pride-menet óráiban újra közzéteszem itt:

Azt hazudják, a házasságot, a családot "védik" - Na de ki támadja?

2013. július 06. |
(eredetileg a STOP.hu oldalon publikáltam)

A magyar jobboldal napirenden tart, sőt, az alaptörvénybe is beillesztett egy - burkoltan a melegek ellen irányuló - állítást: a melegek kizárásával a házasság intézményéből ők "a családokat védelmezik". Szerintük Nyugat-Európa ennek az ellenkezőjét teszi, tehát az Orbán-kormányra hárul a feladat, hogy Magyarországot a "kereszténység védőbástyájává" tegyék. Leleplezzük a csúsztatást.

Egy hete tartanak a 18. Budapest Pride fesztivál rendezvényei. Szombaton megrendezik a hagyományos budapesti Pride-felvonulást. Ilyenkor felélénkülnek az LMBTQ-közösség jogegyenlősítő törekvéseivel kapcsolatos viták. Sok kisebb-nagyobb probléma kerül szóba. A 2010 óta kormányzó magyar jobboldal ugyanakkor folyamatosan napirenden tart, sőt, az alaptörvénybe is beillesztett egy - burkoltan a melegek ellen irányuló - érvet: a melegek kizárásával a házasság intézményéből ők "a családokat védelmezik". Na de ki fenyeget a családokat?
Az Élet és Irodalom LII. évfolyamának 50. számában, 2008. december 12-én jelent meg Uitz Renáta és Salát Orsolya "Alkotmányos érték-e a melegek autonómiája?" című tanulmánya, amelyben részletesen bemutatják a nyugati demokráciákban a második világháború után lépésről lépésre elért jogfejlődést, amelyben az alkotmánybírák és a bíróságok kisebb és nagyobb ügyekben kimondott ítéletek sorozatában az egyenlő jogokból kizárni próbált melegek igaza mellé álltak. Az ítéletek nem kérdőjelezték meg a családokat megillető védelmet, de kimondták, hogy a családokat állítólag fenyegető veszélyek nem léteznek.

Az alábbi összeállításban az "Alkotmányos érték-e a melegek autonómiája?" című cikkből a legjellemzőbb részleteket lehet megtalálni.


"Az alkotmányos joggyakorlatban az egyéni autonómia még akkor is alapvető értékként tűnik fel, ha ezek a kifejezések kimaradtak az alkotmány szövegéből. Dolgozatunkban autonómián azt az emberi képességet vagy adottságot értjük, amely lehetővé teszi, hogy az egyén a saját maga által választott elvek mentén élje életét, olyan elképzeléseknek és döntéseknek megfelelően, amelyeket a magáénak vall, és amelyekkel külső kényszertől mentesen azonosul. Ebben a megközelítésben az autonómiaigény értékelésekor nem az számít, hogy az a legjobb erkölcsi vagy gyakorlati választást tükrözze, hanem hogy az egyén saját választásán alapuló életvezetési döntést jelenítsen meg."

"A házasság és a család vallási töltetű meghatározásával azonosuló állammal nem csupán az a probléma, hogy nem semleges, hanem legfőképpen az, hogy nem szekuláris - a demokratikus alkotmányosság köntöse egy felvilágosodás előtti szuverén testét takarja."

"Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) tárgyalta Karner-ügy jó példa erre. Az EJEB azonban váratlanul pontosan és élesen fogalmazott a 8. és 14. cikk együttes értelmezésével eldöntött ügyben: "A hagyományos értelemben vett család védelme nagyon elvont és nagyon sokféle konkrét megoldás használható a megvalósításához. Olyan esetekben, ahol az állam mérlegelési szabadsága szűkre szabott, mint azokban az ügyekben, ahol a megkülönböztetés alapja a nem vagy a nemi irányultság, az arányosság elve nem csak azt követeli meg, hogy a választott megoldás elvileg alkalmas legyen a cél elérésére. Igazolni kell, hogy a (bérleti jogról szóló) törvény céljának eléréséhez a törvény alkalmazási köréből ki kellett zárni a homoszexuális kapcsolatban élő személyeket"."

A bíróságok elé kerülő "szürke és unalmas ("normális") tényállások tartásról, biztosításról, lakáshasználatról, öröklésről olyan élethelyzeteket fednek fel, amelyek kapcsán egyre kevesebb értelme van a hagyományos család védelmében történő harcos fellépésnek."

Nagyon fontos dokumemntum a dél-afrikai Alkotmánybíróságnak a melegházasságról a Fourie-ügyben hozott határozata. "A bírósághoz forduló felek (egy hosszú ideje de facto élettársi kapcsolatban élő leszbikus pár) azt sérelmezték, hogy kapcsolatukat az állam nem ismeri el a házassághoz hasonló jogi formában. Sachs bíró szerint "Pusztán azért büntetni az embereket, akik és amik - ez alapjaiban becsüli le az emberi személyiséget, és sérti az egyenlőséget. ... Az aktív ... állampolgárság érzésének kialakulása azon múlik, hogy elismerjük és elfogadjuk-e az embereket annak, akik. ... Vagyis a tét nem pusztán a közösség egy csoportját ért igazságtalanság megszüntetése. A valódi kérdés annak megerősítése, hogy társadalmunk a tolerancián és a kölcsönös tiszteleten nyugszik." Ezt a logikát követve jutott el odáig Sachs bíró a gondolatmenetében, hogy kimondja: "A meleg párok kizárása a házasság előnyeiből és kötelezettségeiből ... azt a durva, bár homályos jogi állásfoglalást jeleníti meg, hogy a meleg párok kívülállók, és hogy az intim emberi kapcsolataik jogi elismerésére és védelmére való igényük valahogy alacsonyabb, mint a heteroszexuális pároké. ... Azt jelzi, hogy a szeretetre, elköteleződésre és felelősségvállalásra való képességük definíciószerűen kevésbé méltó az elismerésre, mint a heteroszexuális pároké."
Ez az érvelés az iskolapéldája annak a bírói hozzáállásnak, amely az egyéni autonómia védelme érdekében képes módosítani az alapjogvédelem retorikai arzenálját. Sachs bíró szerint a meleg párok családjogi viszonyainak állami elismerése egyben a melegek emberi mivoltának teljes körű és fenntartásoktól mentes állami elfogadását is jelenti és jelképezi."

"2002-ben a német Alkotmánybírróságot még a kanadai Legfelsőbb Bíróságnál is kényesebb pillanatban érte az azonos nemű élettársak kapcsolatának elismeréséről szóló törvény. Az indítványozók ugyanis úgy időzítették beadványukat, hogy az Alkotmánybíróság a már elfogadott, de még hatályba nem lépett törvény hatálybalépését akadályozhatta volna meg. Első látásra komoly tartalmi érveik voltak, a német alaptörvény ugyanis egyértelműen kimondja a házasság és a család védelmét 6. cikkében." (...) ...nem áll fenn igazolásra szoruló beavatkozás. A házassághoz való alanyi jog nem sérül, mert a házasságkötés lehetősége minden házasodásra képes személy részére továbbra is fennáll."

"Ami a házasság védelmét mint alapvető alkotmányos értéknyilvánítást illeti, a német Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően azt követeli meg, hogy a törvényhozó ne hozza a házasságot más életformáknál kedvezőtlenebb helyzetbe. A német Alkotmánybíróság nagyon világosan fogalmaz abban a tekintetben is, hogy a házasság mint életforma kiemelt alkotmányos védelme lehetővé teszi az ahhoz kapcsolódó kedvezmények nyújtását, de semmiképpen sem követeli meg a törvényhozótól más életformák hátrányos megkülönböztetését. Arra, hogy a házasságot a jogosultságok terjedelmét illetően folyamatosan jobban kellene védeni, mint más életközösséget, sem a normaszöveg, sem a történeti értelmezés nem ad alapot."

Szerző: Tamás Tibor   |   |   Forrás: STOP/Élet és Irodalom

---------------------------------

EZ IS SZÖVEGMENTÉS A MEGSZŰNT STOP-ról

Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása

2013. júliusi írásom a STOP.hu oldalon


Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.

2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.

Csataterek

A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.

Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.

A kevés győzelmek egyike

Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.

A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-lázadás emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.

Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?

Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok

Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!

Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!

A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.

Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on

Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.

A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".

Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.

Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.

Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.

Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.

Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)

Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.

Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.

Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.

Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)

Szerző: Tamás Tibor

Csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film...

Sokáig halogattam, hogy amíg a pesti mozikban még játsszák, megnézzem a CAROL című filmet Cate Blanchettel.

Annyit tudtam a filmről, amit Bálint Orsolya, a VH kitűnő tévé- és filmkritikusa cikkében olvastam, és tanúja voltam a február 28-i Oscar-gála közvetítését nézve  Brie Larson, Cate Blanchett és a töbi jelölt versenyének a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért .

A szoba c. film még hátravan, a Carol megnézése után viszont megbizonyosodtam arról, hogy idén sem lehetett könnyű dolguk a díjat odaítélőknek. Cate Blanchett óriási szerepben óriásit alakít.  (Érdemes megjegyezni a szerelmes Therese-t alakító Rooney Mara és a Carol barátját, társát, támaszát alakító Sarah Paulson nevét is.)

A Carol a "más" nemi orientációjú emberek elsöprő szenvedélyéről és a külvilág - jelen esetben az ötvenes évek New York-i polgári világa - által rájuk kényszerített szenvedésről szól. Semmi harsányság. Finom játék, csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film.
Azon gondolkodtam el, ahogy a gyengébb, esendőbb, fiatalabb szerelmes lány elgyávulását, boldogtalanságba menekülését figyeltem, hogy ez a film a Brokeback Mountain - Túl a barátságon c. film "testvére". "Csak" két ponton változtattak az alkotók: férfiak, a két cowboy helyett nők szerelméről van szó, és a kőkemény macsó amerikai középnyugat helyett a nyitottabb, szabadabb New York a helyszín.

A kőkemény morális erőszak és a szenvedés azonban ugyanaz.

Cate Blanchett - Carol - a fotó forrása: Vertigomedia.hu

Az alábbi írás 2013. július 22-én hajnalban került a STOP.hu Vélemény rovatába. A keresők a linket még őrzik, a portálon azonban nem találom a szöveget. Blogomban újra közzéteszem.
Ma, 2015. július 12-én, az idei Pride másnapján elolvasva úgy érzem, érvényes szöveg. (Fontos fejlemény persze, hogy idén még nagyobb volt a tömeg, ez már a nyugat-európai és amerikai fesztiválok hangulata, továbbá az sem lényegtelen, hogy - az eddigi hírek szerint - bár igény bizonyára lett volna rá, hiszen a sötétek ott ólálkodtak a menet körül, elmaradt az embervadászat.)

Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása

  stop.hu 2013. júl. 22. | 05:33

Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.

2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.

Csataterek
A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.

Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.

A kevés győzelmek egyike
Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.

A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és (kis fáziskéséssel, a hetvenes években) Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-felkelés emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.

Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?

Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok
Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!

Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!

A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.

Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on
Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.

A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".

Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.

Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.

Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.

Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.

Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)

Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.

Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.

Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.

Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)