Meleg Büszkeség: ez a bátrak 1969-es lázadásának ünnepe

(A 2022-es Budapest Pride-on felvonuló férfi pólóján Larry Fink fotója.
"Protesters took to the streets in the aftermath of the Stonewall riots in lower Manhattan in the summer of 1969. Stonewall marked a turning point in the gay rights movement." 
Leonard Fink/The LGBT Community Center National History Archive )  

Június végén, a világ sok nagyvárosához hasonlóan Budapesten is rendszeresen nagy felvonulással tetőzik a Pride fesztivál: a helyszínen a fővárosiak, a sajtó segítségével pedig az egész világ értesülhet a Meleg Büszkeség Napját ünneplő magyar demonstrációról.
Gyakran tapasztalhatunk értetlenkedést a "büszkeség" kifejezés miatt: "mire olyan büszkék"? - kérdezgetik. A rosszindulat mellett tájékozatlanságból és félreértésből indult ki az az "ellenmozgalom" is, amely "Hetero Büszkeséget" hirdetett, mondván, "ha ők büszkék a nemi orientációjukra, mi is lehetünk ám büszkék arra, hogy heterónak születtünk".
Csakhogy a melegek ezen a felvonuláson nem arra büszkék, hogy ők nem heterók. A valóságos magyarázat egyszerű, de nem közismert.
Az alábbi rövid emlékeztetőt azoknak küldöm, akik, ha új információk más megvilágításba helyezik a dolgokat, képesek átgondolni és felülvizsgálni álláspontjukat.

A Stonewall lázadás története

A hatvanas évekig az azonos neműek iránti szexuális vonzalmat titkolni kellett, a törvények és a hatóságok üldözték azokat, akik nem voltak hajlandók rettegni és bujkálni. Így volt ez az amerikai kontinens és Nyugat-Európa demokráciáiban is. A tiltás és üldözés, ahogy az lenni szokott, az Egyesült Államokban is a korrupció és a bűnözés terepévé tette a melegek szórakozóhelyeinek féllegális szektorát. A melegek találkozóhelyei nem kapták meg a megfelelő engedélyeket, viszont folyamatos hatósági zaklatásoknak kitéve működtek ideig-óráig. A rendőrök szemérmetlenül fosztogatták a meleg szórakozóhelyek tulajdonosait, "védelmi pénzt" szedtek, bár védelemről nem igazán lehetett szó.
A melegek ismerték, "megszokták" ezt a rendszert, és megpróbáltak valahogy együttélni vele, úgy, hogy közben azért a meleg közösség is működhessen valahogy.
New York Greenich Village negyedében a Stonewall Inn szórakozóhely is egyike volt ezeknek a sanyargatott találkozóhelyeknek, Nem rendelkezett legális alkoholmérési engedéllyel, így aztán az ott kapható alkoholra hivatkozva bármikor zsarolhatták. A Stonewall nagy vonzerejének számított viszont, hogy ott engedélyezték az azonos neműek közötti táncot - a viszonyokról sokat elmond, hogy ehhez külön engedély kellett.
A Stonewall közönsége is sok razziát és tömeges letartóztatást átélt, az ilyenkor szokásos rendőri beszólásokkal és megalázásokal együtt. 1969, június 28-án azonban minden másképp alakult, mint ami addig megszokottnak számított. Az erkölcsrendészet tisztjei és civil ruhás detektívek nem sokkal éjfél után kezdték el a razziát, de valószínűleg rosszul választották meg a helyet és az időpontot. Sokféle verzió kering, mitől lett a hangulat sokkal feszültebb, mint máskor, de a lényeg, hogy akkor a bárban összegyűlt közönség nem tűrt némán. Ellenálltak, visszaszóltak, küzdöttek a rabomobilba hurcolásuk ellen. Mindezt rendőri hibák tetézték - a visszaemlékezések szerint például nem érkeztek meg időben a rabomobilok -, és a döntő tényező az volt, hogy a Christopher Streeten, a hatalmas, zegzugos háztömbben, ahol a Stonewall működött, futótűzként terjedt a zaklatás híre. A környéken nagyon sok meleg bérelt lakást, és az ott élő heterók nagy része is a helyi közösséggel érzett. Azon az 1969. júniusi éjszakán a Stonewall környékén is pattanásig feszültek az idegek, és ahogy a rendőrök a bárban bénáztak, komoly tömeg gyűlt össze odakint. Már csak egy szikra hiányzott, ami egybehangzó emlékezések szerint valamelyik bárvendég különösen elhibázott, erőszakos végighurcolása volt az utcán. A tömeg akcióba lépett, kitört a lázadás. A rendőrök visszamenekültek a Stonewallba, ahonnan csak órák múlva tudta őket kiszabadítani az erősítés. Közben az utcán szabályos összecsapások alakultak ki a tömeg ellen mozgósított különleges rendőri egységgel. (Az az időszak a vietnami háború elleni hatalmas béketüntetésektől volt hangos, a rendőrség emiatt állított fel hatékony egységeket, arra nem számítottak, hogy egyszer meleg és leszbikus tüntetők, transzvesztita táncosok ellen kell bevetni....)

Siker és büszkeség

Ami különösen megdöbbentő volt, az, hogy milyen nehezen tudták leverni a lázadást. Az első összecsapások csak reggelre értek véget, de a Christopher Streeten könnyen szét lehetett széledni, kerülni egyet az átjárókon és újra támadni. Napokig(!) tartott a Stonewall lázadás, és ez az elemi erejű mozgalom már a teljes sajtónyilvánosság előtt zajlott. Az egész szabad világ láthatta, ahogyan megkezdődött az emberiség történelmének új fejezete: a harcban megszületett a meleg felszabadítási mozgalom. A Stonewall környékén aratott sok kis győzelem, a sok váratlan, addig szokatlan egyéni kiállás, a közösség tagjainak egymásért vállalt szolidaritása kohónak bizonyult: megszületett a meleg büszkeség fogalma.

Nemzetközi mozgalom

Az amerikai kontinensen és Nyugat-Európában azonnal szolidaritási demonstrációk indultak, civil szervezetek alakultak, a jogegyenlőségért és méltóságért vívott harc új szintre lépett. Az első évfordulóra már óriási tüntetést szerveztek, ahol senki sem kérdezgette, hogy "mire büszkék ezek?", és "mit kerestek itt a lengén öltözött travi táncosok?" Egyértelmű volt, hogy ők a mozgalom hősei.
Nálunk még a Stonewall-lázadás híreit sem nagyon lehetett hallani, nemhogy hasonlót szervezni. A szokásos negyedszázados késéssel érkezett meg ez a vonat, de megérkezett.
Amerikában a Stonewall Inn Bill Clinton elnöki ciklusa idején lett Nemzeti Emlékhely. A nemzetközi egyenjogúsítási mozgalom egyik legfontosabb szimbólumává vált.
Magyarországon is, a Pride-hónapban évről évre várnak a hagyományosan vidám, színes, békés menetre  minden szabadságszerető embert, akinek fontos az egyenlő emberi méltóság ügye, és aki nem elégszik meg ostoba gyalázkodó médiumok torz "tudósításaival". Aki csak egyszer is felvonult a Budapest Pride-on, azt nem lehet többé manipulálni.

(Ez a bejegyzés szövegmentés: az eredeti a ma már nem létező zarojel.hu oldalon jelent meg 2017-ben.)

Csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film...

Sokáig halogattam, hogy amíg a pesti mozikban még játsszák, megnézzem a CAROL című filmet Cate Blanchettel.

Annyit tudtam a filmről, amit Bálint Orsolya, a VH kitűnő tévé- és filmkritikusa cikkében olvastam, és tanúja voltam a február 28-i Oscar-gála közvetítését nézve  Brie Larson, Cate Blanchett és a töbi jelölt versenyének a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért .

A szoba c. film még hátravan, a Carol megnézése után viszont megbizonyosodtam arról, hogy idén sem lehetett könnyű dolguk a díjat odaítélőknek. Cate Blanchett óriási szerepben óriásit alakít.  (Érdemes megjegyezni a szerelmes Therese-t alakító Rooney Mara és a Carol barátját, társát, támaszát alakító Sarah Paulson nevét is.)

A Carol a "más" nemi orientációjú emberek elsöprő szenvedélyéről és a külvilág - jelen esetben az ötvenes évek New York-i polgári világa - által rájuk kényszerített szenvedésről szól. Semmi harsányság. Finom játék, csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film.
Azon gondolkodtam el, ahogy a gyengébb, esendőbb, fiatalabb szerelmes lány elgyávulását, boldogtalanságba menekülését figyeltem, hogy ez a film a Brokeback Mountain - Túl a barátságon c. film "testvére". "Csak" két ponton változtattak az alkotók: férfiak, a két cowboy helyett nők szerelméről van szó, és a kőkemény macsó amerikai középnyugat helyett a nyitottabb, szabadabb New York a helyszín.

A kőkemény morális erőszak és a szenvedés azonban ugyanaz.

Cate Blanchett - Carol - a fotó forrása: Vertigomedia.hu

Az alábbi írás 2013. július 22-én hajnalban került a STOP.hu Vélemény rovatába. A keresők a linket még őrzik, a portálon azonban nem találom a szöveget. Blogomban újra közzéteszem.
Ma, 2015. július 12-én, az idei Pride másnapján elolvasva úgy érzem, érvényes szöveg. (Fontos fejlemény persze, hogy idén még nagyobb volt a tömeg, ez már a nyugat-európai és amerikai fesztiválok hangulata, továbbá az sem lényegtelen, hogy - az eddigi hírek szerint - bár igény bizonyára lett volna rá, hiszen a sötétek ott ólálkodtak a menet körül, elmaradt az embervadászat.)

Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása

  stop.hu 2013. júl. 22. | 05:33

Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.

2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.

Csataterek
A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.

Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.

A kevés győzelmek egyike
Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.

A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és (kis fáziskéséssel, a hetvenes években) Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-felkelés emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.

Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?

Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok
Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!

Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!

A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.

Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on
Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.

A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".

Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.

Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.

Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.

Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.

Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.

Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)

Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.

Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.

Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.

Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)