Szövegmentés. A Népszava honlapján az archívumban nem találtam, begépeltem.
"Barbárok és egy jó lábjegyzet"
Fölidézem neki, hogy egyszer Rómában betértem egy hatalmas könyvesboltba, ahová éppen akkor hozták meg a Harmonia Caelestis frissen nyomott, olasz nyelvű példányait. Alig lehetett bejutni az ajtóba lepakolt, több raklapot betöltő, néhány köbméter Esterházytól.
Jóérzéssel nevet, és megjegyzi: ennek köszönhetően kapott később több olasz kitüntetést ("akár ha egy Darvasi-paródiában").
Eszembe jut, hogy valahol azt írja, Budapest Római-fürdő részén él, ami az ókorban éppen túlesett ("egy hévmegállóval") a limes határán, vagis tulajdonképpen ő már a barbárok földjén lakik.
Kikerülhetetlen a kérdés:
— Most is barbárok között élünk?
Meglep a válasszal:
— Mi vagyunk a barbárok. Ami napjainkban az utcán megjelenik, például a kirakatbetörés, gárdázás, cikkek, nagyon is európai jelenségek. Ne áltassuk magunkat, nemcsak Schröder egykori kancellár, hanem akikkel szemben föláll a pódiumra, azok is európaiak.
A reflexeinkre figyelmeztet. Hajlamosak vagyunk az európai kifejezést csupa pozitív tartalommal fölruházni: kulturáltság, műveltség, művészet, humanizmus, tiszta erkölcs...
Nem. Az európaiság nem a jónak, hanem a "van"-nak a szinonimája. Ami itt van, mind európai. A finomságunk, a durvaságunk, a barbárságunk, minden. Az ember nem azonos a jobbik énjével. Jobbik én, rossszabbik én, semmilyen én. És akkor a te-ről nem is szóltunk.
Vajon képesek vagyunk-e szembeszállni azzal, ami rossz? — töprengünk el, és tétova a válasz is. Napjainkban kevesebb a sikerélményünk — látja be csöppet sem elkeseredetten, legkevésbé sem reménytelenül.
Nem hiszem, hogy olyasmi közeledne, ami elháríthatatlan, amivel szemben ne lenne erő vagy erőnk.
Az elmúlt napok, hetek eseményei bizonyítják, hogy van a normalitásnak is ereje. Civil erő. Fontos volt, hogy az államelnök is elment a megtámadott utazási irodába. És fontos volt a fideszes képviselő. Aztán ő kicsit elbonyolította magát. Minden országban találunk újfasisztákat. A fasiszta nem is jó szó rájuk. A radikális meg kevés. Igen, hat-nyolc százalékot szinte mindenhol kitesznek. Itt se több. Csak az volna a fontos, hogy a megítélésükben konszenzus legyen. Ha pártállástól függetlenül megvetjük ezeket. Vagy nevetségesnek találjuk, ahogy épp adódik. Hogy ez világos és egyértelmű legyen, mint a 2X2 4. Akkor nem kell nyugtalankodni, akkor lehet ezeket a helyükön kezelni, akkor világosak a barbárság határai. Akkor működik bennünk, jobboldaliban, baloldaliban, oldal nélküliben Európa mint az a bizonyos norma.
Megemlítem Bayer Zsolt nevét, közbevág.
— Ne akarj velem erről beszélgetni. Minek? Nincs ebben ennyi. Volt valami, fintorgott az ember, ennyi, kész. Beszéljünk inkább erről az Irsai Olivérről. Ő komoly "ember"... Ha már, akkor Orbánnal beszélgess Bayerről, annak van tétje...
Fölidézem egyik közös barátunkat, aki szerint nem meglepő, hogy megjelentek a szélsőségek, sőt a fiatal értelmiségiek körében különösen megerősödött az ezekkel az eszmékkel, eseményekkel szimpatizálók aránya. Vajon ő miként vélekedik?
— Minden másképp zajlik a szabadságban, mint ahogy azt gondolta az ember a nem-szabadságban — ad egy kicsit megengedő választ. — Nem a ráció szerint. Vagy hol így, hol úgy. Például váratlan fordulatként a múlt sokkal erősebben itt van velünk. A közösségi reflexeink is lényegesen erősebbek, tehát erősen és másképp működik egy nem személyes meghatározottság. A tradíció is így dolgozik. Egyszerre csak látjuk a saját kliséinket, mondjuk a Pató Pálokat, vagy kiderül, hogy az, amiről azt hittük, elmúlt, nagyon is élő vagy valóságos, például 1956. És akkor üstöllést azt is látjuk, miként lett rögtön saját manipulációink kiszolgáltatott tárgya a múltunk. A múlt lesz, látva látjuk.
Eszébe jut, hogy még a rendszerváltás előtt Pozsonyban kicsit hangosabban beszélgetett szlovákiai magyarokkal, hogyan is másként, magyarul. Közben találkozott az egyik szlovák fiatal gyűlölködő pillantásával. Honnan ez a gyűlölet? Hát onnét, hogy abban a pillanatban a fiú nem volt semmi más, csupán szlovák, ő pedig a fiú szemében csupán magyar.
— Miközben "északfok, titok, idegenség" kellene hogy legyünk folyamatosan — lép vissza a kávéházi asztalunkhoz az emlékből. — Ez az egyetlen lehetőség. Amikor csak magyarok, csak cigányok, vagy a magyarok, a szlovákok maradunk... az nemcsak kevés, hanem rémes is.
Van másféle karantén is. Tudom, hogy előző napon Dunaszerdahelyen járt, ahol a hatvanesztendős Grendelt Lajost köszöntötték. Idézem a Kossuth-díjas szlovákiai írót, aki szomorúan tette szóvá, hogy a politikai, világnézeti szekértáborokra bomlás az írók között is kialakult, megmerevedett. Hol van az a kegyelmi állapot, amikor az egykori népiesek és urbánusok egyaránt publikáltak a Válaszban és a Szép Szóban, a két háború közötti lapokban. Esterházy Péter is írt valamikor a Hitelben, aztán nem. Azóta már az ÉS-ből is lassan teljesen eltávolodnak a konzervatív világnézetű szerzők, megszűnik az értelmiségi párbeszéd, kontaktus.
— Grendel Lajos és társainak szemszöge azért érdekes számunkra, mert ők egy kicsit kívülről tudnak ránk nézni. Nekik, a proviniciából idetekintve, világosabb a provincializmus veszélye. Mivel sokáig úgy érezték, Magyarország valami magasságban lebeg, most tapasztalják, hogy sok dologban mi primitívebben viselkedünk. A dunaszerdahelyi ünnepségen magától értetődően volt jelen Duba Gyula, Dobos László, akik az itthoni fogalmak szerint nép-nemzetinek tekinthetők. Marhaság, mindegy. Ettől nem lett jobb az ország, de egy jót beszélgettünk. Meg ittunk.
Egy másik, hasonló találkozás is szóba kerül. Konrád György közelmúltban ünnepelt 75. születésnapján Szőcs Géza is nagy szeretettel köszöntötte az írót.
— Ez is természetes. Szőcs Géza erdélyi meg Szőcs Géza. Erdély a túlélés, olykor a bujkálás, a létezés lehetőségeinek a története és tere. Ez fontos közösségi tudás. De egyszerre mindig több történet zajlik. Például a jugoszláviai magyar irodalom — éppen a titói nyitás következtében — a 70-80-as években sokkal nagyvonalúbb, ha akarom, európaibb volt, mint az itthoni. Ott 1968 lényegesen komolyabb, valóságos dolog volt, hiszen közvetlenebb kapcsolatban állt mondjuk Párizzsal. Akkor, szerintem, az Új Sympozion volt a magyar próza közepe. Végelék. Már ha van neki közepe. Inkább közepei volnának. Néha úgy működik a magyar kultúra, mintha tényleg egységes volna, fütyülne a határokra. Olykor az anyaország veszíti el a provincialitását, aztán Tőzsér Árpádra kell figyelni, vagy Cselényi Lászlóra, vagy régebben Fábry Zoltánra, akit már-már elfeledtünk, aztán egyszer majd ismét eszünkbe jut.
Aztán arról beszél, hogy a Kádár-kor sem egyetlen történet. Sok történet létezik párhuzamosan, és ezek nem mindegyike egyeztethető össze egymással. Nem a saját történeteinket mondjuk, hanem a legendásítottakat. Ezek az önsajnálat és öncsalás történetei. A kérdés, meddig áll ez érdekünkben.
Két nappal az ötvennyolcadik születésnapja előtt beszélgetünk. Az ünnepre jelenik meg az új könyve. A címe: Semmi művészet. Hanem akkor mi? — szegezem neki a kérdést, amit nevetve hárít, mondván: Mi mi? De a címet nem értelmezi. Többfélét is jelenthet, ő nem akarja valamilyen irányba tolni az értelmezést. Még egy-két interjú, és tudni is fogja, mit gondoljon a könyvről. Máshol áll most a kamera, így lehetne mondani, ezért más dolgokat lát, vagy ugyanazokat másként. Olyan történetek, szavak ("és más nyelvtani egységek") kerülnek elő, amelyek eddig nem voltak láthatók. És hogyan jön össze az édesanya a focival? — arra a címlapon látható, két selyemharisnya adja az első választ. A könyv szerint ugyanis édesanyja még látta egyszer focizni a gyerek Puskás Öcsit és Bozsik Cucut. Hogy jobb legyen a rongylabda, mert túl puha volt, nekik adta a selyemharisnyáját, húzzák rá a szétrugdosott focira... és így gurul a könyv, ami valójában egy nő szabadságáról szól. Eredendően egy négygyermekes, keresztény anya a diktatúrában, szolgálat, robot egy kelet-európai életen át. Az ő nehéz életéhez vagy élete helyett keresett neki egy jobbat. Kicsit fényesebbet, nem sokkal, de kicsit.
— Az én családregénynek nevezhető regényeim olyanok, mintha a Buddenbrook-történetre azt írnák, írta: Buddenbrook Tamás — teszi hozzá félig komolyan. — Vagyis, akár a Münchhausen, nincsen semmi, csak az emelés: magadat a hajadnál fogva. Mit kerteljek, engem foglalkoztat, hogy alany és tárgy mennyire különböztethető meg egymástól.
Azt már lassan tudjuk, miként tekint a szüleire, de vajon a születésnapján miként tekint a gyermekeire, és ők hogyan látják az apjukat? — kérdezem búcsúzáskor.
— Drámai fordulatot vett az életem — neveti el magát. — Gáspár nevű unokám nem átallott április 14-én születni. Tekinthetem részéről ezt udvariasságnak is, hogy a nagyapja ne felejtse el az ő születésnapját. Jó, nem felejtem. De a helyzet brutálisabb, az én születésnapom megszűnt vagy legalábbis lábjegyzetté vált. De ze megfelel nekem. Egy jó lábjegyzetnek van jövője.
Szendrei Lőrinc interjúja,
Népszava, Szép Szó melléklet,
2008. április 19.
