Újabb súlyos vérveszteség

Gyászmunka és aggodalmas reménykedés - Búcsú a Vasárnapi Hírektől 

Egy lap ismét eltűnik, megint szegényebb a szabad sajtó. 

Illusztráció: az utolsó VH impresszuma

A Szabad Földet megkaparintotta Orbán hazugsággyára, cserébe a Népszava kormányzati hirdetésekkel lélegeztetőgépen maradhat. A Vasárnapi Hírek viszont úgy maradhatott életben, hogy valójában meg kellett szűnnie. Újabb súlyos vérveszteség a szabad Magyarország maradékai számára.

Hogy is van ez?

Elismerem, elég bonyolult a bevezetőben összefoglalt képlet. A maradék szabad sajtót tudatosan próbálom figyelni, a Vasárnapi Hírek (VH) internetes szerkesztésében pedig éveken át részt vehettem, ezért talán érdekes lehet, hogyan látom azt, ami történik.
A Vasárnapi Hírek és a Népszava kiadója a XXI. Század Média Kft. Ugyanaz a Puch László a meghatározó tulajdonosa, aki néhány héttel ezelőtt átengedte Orbán embereinek a Szabad Föld és egy sor más magazin kiadását. Ezzel egy időben jelentette be, hogy nem lesz többé önálló Vasárnapi Hírek. Mindjárt hozzátették ugyan, hogy a Népszava pénteki és szombati számában egy-egy mellékletben (Nyitott Mondat, illetve Visszhang) helyük lesz a VH újságíróinak, szerkesztőinek, de mindenki számára nyilvánvaló, hogy ez már nem ugyanaz. Egy melléklet ugyanolyan könnyen eltűnhet, ahogyan elindítható. Csendben alakíthatgató,  legfeljebb csak néhány figelmesebb olvasónak tűnik fel, hogy milyen terjedelemben és milyen szerzőgárdával működik. Az újságárusoknál az állványon senki sem találja meg többé a Vasárnapi Híreket. Nagy lépés ez az eltűnés felé.

Egy kis VH-történet

A Vasárnapi Hírek viszonylag fiatal lap volt. Nem sokkal a rendszerváltás előtt indították el, hogy a vasárnapi lappiacon az újságosoknál legyen egy komoly, jól szerkesztett közéleti-politikai lapja is a magyar újságolvasónak. Megszűnéséig nem is lett versenytársa ebben. A magyar lakosság inkább leszokóban van az újságolvasásról és lapvásárlásról. Nemhogy több versenytárs nem képes megélni ezen a vasárnapi szeriőz lappiacon, de még az egyetlen VH sikere is kétséges volt, szemben a vasárnapi bulvár- és sportlapokkal. Körülbelül 20 ezres eladott példányszámával a VH a mai magyar versenypiacon a végére is a jelentős szereplők között maradt, de az Orbán-rezsim sajtópolitikája, amely a kritikus, tőlük független lapok kiadóitól "eltéríti" a reklámbevételeket, kegyetlen nyomást jelentett.

Avar János, Gál J. Zoltán, Kertész Anna, Nagy B. György, Markotay Csaba

A Vasárnapi Hírek a rendszerváltás után sok más szerkesztőséghez hasonlóan sokáig nagy nehézségeket átvészelve kereste a megbízható kiadói hátteret. Az olvasók számára egy hosszú korszakon át ezt a lapot a konzervatív formátum és Avar János főszerkesztő szellemisége határozta meg. Sokan, e sorok írója is szívesen, rendszeresen vettük meg és vettük kézbe a lapot, szükséges szereplője volt az akkori tájékozódásnak. Abból a korszakból a lap kulturális rovatának stabil szerzője, Bálint Orsolya mozilátogatási, tévénézési iránytűnkké és sokunk kedvencévé lett. Ő mindvégig benne is maradt a csapatban, az átalakulásokkal együtt újra meg újra megújulva, színvonalát mindvégig tartva.
Új korszakot jelentett, amikor a Geomédia kiadó stabil hátteret biztosított a lapnak. Látványos jeleit láthattuk, hogy Horváth László tulajdonosnak komoly tervei voltak a hetilappal. Gál J. Zoltán személyében új, dinamikus főszerkesztő vette kézbe a lapot. A konzervatív formátumot átalakítva képes, színes magazin lett a VH-ból. A szerkesztőség csapata is jelentősen átalakult. Nagyon sok riportot, tényt és véleményt, politikai, közéleti, kulturális olvasnivalót tudtak kínálni vasárnaptól egészen a következő megjelenésig. Mindvégig fontos részei maradtak a VH-nak a színvonalas véleménycikkek, amelyek a klasszikus vezércikktől a munkatársak és remek vendégszerzők publicisztikáin át a "Heti abszurd" rovatnak a nevéhez méltó vitriolos glosszáiig terjedtek. Avar János főmunkatársa maradt a lapnak, hétről hétre szállítva a komoly külpolitikai elemzést, Hegyi Iván sport-publicisztikái is állandó rovatot kaptak, A lap vezércikkeit pedig Gál J. Zoltán, az őt követő Kertész Anna, majd Nagy B. György, és a VH utolsó korszakában a hajdani Népszabadság egyik kiválóságának, Nagy N. Péternek az írásai fémjelezték. Nagyon különböző irányból érkező újságírók, nagyon eltérő közelítések, de a VH vezércikk rovata az 5. oldalon mindvégig alapvető tájékozódási pont maradt.
A Vasárnapi Hírek egyik legnagyobb erénye pedig az volt a szememben, hogy legjobb korszakaiban igazi műhelyként tudott működni. Kiváló állandó külsős szerzők egész sora kapcsolódott a hetilaphoz, ami egy szerkesztőség erejének meghatározó tényezője.
2016 után a sajtóban is sűrűn megjelentek hírek a VH, a Népszava és a Szabad Föld kiadói hátterének instabillá válásáról. A Geomédiát új cégek váltották fel. Horváth László halála előtt fél évvel már Puch László vette át a lapok kiadóit. Kertész Anna főszerkesztő, aki Gál J. Zoltán szellemiségét és lapcsinálási elveizót folytatta, már sorosozó kormányzati propaganda befogadása miatt távozott, ezután Nagy B. György vitte tovább a lapot, majd a Simicska-birodalomból a baloldali sajtóba visszatérő Markotay Csaba lett az utolsó VH-főszerkesztő.

Nyitott Mondat - Visszhang

December 8-án jelent meg a Vasárnapi Hírek utolsó, búcsúzó száma, a legutóbbi pénteken pedig a Népszava négyoldalas Nyitott mondat irodalmi melléklettel, szombaton a Népszava hagyományos Szép Szó melléklete mellett a nyolcoldalas Visszhang melléklettel jelent meg. Mindkettőnél ott a jelzés: ezek a mellékletek a Vasárnapi Hírek csapatának alkotásai.
Első benyomásaim kedvezőek: mindkettő nagyon színvonalas, élvezetes. Kiváló antré. Különös érzés, hogy az önálló Vasárnapi Hírektől búcsúzva gyászmunkát kell végeznem, és tele vagyok aggodalommal a kiváló szerkesztőségi műhely sorsa iránt, de egyelőre még örülhetek annak, hogy nem tűntek el kedvenc, ismerős szerzőim. Az utolsó VH-impresszum persze már csak sajtótörténet: a Népszava impresszumába hárman kerülhettek át. Markotay Csaba a Népszava szerkesztőinek sorában tűnt fel, Rácz I. Péter a Nyitott Mondat melléklet szerkesztője, Kövesdi Péter pedig a Visszhang szerkesztője. (Még egy fontos VH-munkatárs, Nagy B. György már korábban megjelent a Népszava vezető munkatársainak névsorában.)
A többiek neveit az új mellékletek cikkei alatt a szerző nevénél fedezhetjük fel. S ami máris nyilvánvaló: a véleménycikkek szerepe a rendkívül szűk terjedelemben radikálisan csökken. A VH folymatos olvasói számára nagy veszteség, hogy a jelek szerint alapvető állandó szerzők tűnnek el.
Sok sikert kívánok, tele aggodalmakkal - sajnos nincs mit ünnepelni.   

(CIKKEM A VÁROSI KURÍRON:  https://varosikurir.hu/gyaszmunka-es-aggodalmas-remenykedes-bucsu-a-vasarnapi-hirektol/ ) 

A szabad embereknél senkit nem gyűlölnek jobban! Szabad Föld: over

"Veszélyes ellenféllel végzett az Orbán-rezsim"

- ezzel  a címmel tehettem közzé személyes kommentáromat a Városi Kurírban. (Itt is közzéteszem, valamelyest szerkesztve.)

Illusztrációm a Népszava december elsejei (!!!) számának, a Szép Szó mellékletnek két oldala. A címlapon pontos elemzés az Orbán-féle gyújtogatókról - és belül egy teljes oldalas Szabad Föld előfizetői akció - hirdetés... Mészáros Lőrincéknek, Liszky Gáboréknak, Orbánnak gyűjtik a pénzt?... Fantomfájdalom...

Városi Kurír, november 30.

"Veszélyes ellenféllel végzett az Orbán-rezsim

A szabad embereknél senkit nem gyűlölnek jobban!

Városi Kurír

Négy éven át dolgoztam a most kivégzett Szabad Föld hetilap internet-szerkesztőjeként. Személyes gyászom, amit az Orbán-rezsim ezzel a kiváló lappal most művel.

Sorsuk megpecsételődött

A Városi Kurírban olvasható beszámoló szerint  Mészáros Lőrinc cége “megvásárolta a Mezőgazda Lap- és Könyvkiadó Kft.-t. Ez utóbbi gondozásában jelenik meg a Szabad Föld, valamint a Vidék Íze, és a Diéta & Fitnesz magazin.” Ezzel a felsorolt lapok sorsa megpecsételődött. Mindannyiukat a NER propaganda-szeméttelepére sorolják be, annak minden tragikus következményével.
Nehezen tudjuk ma még elképzelni, hogyan tudnak majd a ma még hangulatos, színvonalas családi magazinok újságíróiból sorosozást, migránsozást, gyűlölködést kifacsarni a rövidesen várható Orbán-helytartók, de biztosak lehetünk abban, hogy megoldják ezt a feladatot.

Most lecsaptak 

Nem közismert, hogy a Szabad Föld az utolsó, nagy tömegeket elérő komoly magyar hetilap. Sok tízezer előfizetőjével rengeteg magyar családot ér el.

Szerkesztőként hétről-hétre örömmel láttam, hogy milyen remek lap a Szabad Föld. Kiegyensúlyozott, higgadt, elemző közéleti rovataiban, kül- és belpolitikai összefoglalóiban, képes riportjaiban a szabadság szellemét őrizte. A Szabad Föld nagy tömeget ért el, és szellemisége teljesen idegen volt a 2010 óta működő uszító, viszályra bujtogató, megosztó rezsim megosztó propagandájától.
Bevallom, annak idején csodálkoztam is, hogy egy ilyen befolyásos, a vidéki Fidesz-bázist tömegesen elérő hetilapot hogyan hagyhattak meg a NER-huszárok az eddig ott dolgozó tisztességes, színvonalas újságírók kezében. Nos, ha kissé “késlekedve” is, Orbán emberei most lecsaptak…

Lesz keserves alku?

Illiberálisék oldaláról nézve a Szabad Föld nem látszott igazán “veszélyesnek”. Pedig nagyon is az volt. Közvetlen fenyegetést persze nem jelentett hatalmukra - és számukra csak ez számít. Nem volt élesen, radikálisan politizáló a hangneme, a stílusa. Csakhogy! Egy normális hang elképesztő erejű tiltakozásnak számít. Egyszerűen “csak” független, kiegyensúlyozott, sokszínű, szabad szellemű szerkesztőség maradt a Szabad Föld csapata. A zsarnokok számára persze éppen ez a legveszélyesebb…
Név szerint sorolhatnám, ki mindenkiről gondolom azt, hogy a Szabad Föld csapatából nem remélhetnek kegyelmet. Túlságosan színvonalasak, tisztességes munkájukkal túl sok borsot törtek a mai kiskirályok orra alá. Egészen biztosan szerepelnek a rezsim listáin. Rajtuk a célkereszt. Nehéz sors vár rájuk. Ha mégis “kegyelmet” kapnának, és ők meg is kötnék a maguk alkuját, tehetségük menthetetlenül elsorvadna, végül tönkremennének. Sok hasonló pályát ismer a magyar sajtótörténet.

Egy kis Szabad Föld-történelem

Van a Szabad Földnek egy kiváló rovata, “Ezt írtuk” (10, 20, 30, 40, 50, 60 és 70 évvel ezelőtti lapszámainkban) címmel érdekes válogatást tartalmaz a múltból.  A rovatot a közelmúlt hazai sajtótörténetének egyik kiemelkedő alakja, az egykori Kurír napilap atyja Szücs Gábor  szerkesztette. Azokból a hírekből, amelyek a negyvenes, ötvenes, hatvanas évekbe repítenek vissza, eleven képet kaphatunk arról, hogy mi mindenre használta a vidéki propaganda céljára alapított Szabad Földet a kommunista párt.
A rendszerváltás után újabb zűrzavaros időszak kezdődött. Sokáig nem talált a Szabad Föld igazán jó hátteret biztosító kiadót. Állandó bizonytalansággal, sok szenvedéssel, kiváló újságírók nyomorgatásával járt ez a korszak. Az is kész regény, milyen kanyarok után jutottak el jó pár évvel ezelőtt odáig, hogy a Geomédia, Horváth László – a 2017 nyarán elhunyt kiváló tulajdonos-főszerkesztő – vezetésével néhány stabil, nyugalmas évet biztosított a lapnak. A munkatársak tudásuk legjavát nyújthatták, és ez a hetilap tényleg kiváló lett. Szlogenjével ellentétben egyáltalán nem csak “a vidék” családi hetilapja. Minden magyar családnak szívből ajánlhattuk.
Aztán ott voltam azon a 2016. augusztusi rendkívüli gyűlésen, amelyen Horváth László kénytelen volt bejelenteni, hogy a második kétharmad után még keményebbé váló kormányzati fojtogatást a kiadó és lapjai nem élhetik túl, ezért vevőt keresnek a lapokra és kiadójára. Mindannyian tudtuk, hogy jó végső megoldás ebből nem jöhet ki – de örültünk minden kis haladéknak.

A fiúk a bányában dolgoznak

Az újságírók lehetőségei ilyen időkben korlátozottak. Nem szólhatnak bele a fejük fölött megkötött alkukba. Azt sem dönthetik el, cikkeik milyen kormányzati propaganda-hirdetések mellett jelennek meg – ha a kiadó egyáltalán kap ilyeneket. Annyit tehetnek, hogy a lehető legjobbat alkotják, amíg tehetik. Reménykednek, hogy főnökeik nem váltanak kézi vezérlésre.
A Szabad Föld munkatársai, és a hajdani Geomédia más lapjai – a Vidék Íze, a Diéta és Fitnesz, a Vasárnapi Hírek, majd a később csatlakozott Népszava – munkatársai is nagyon jó lapokat csinálnak, a színvonal ráadásul a Népszabadság-menekültek hullámának megérkezése után látványosan emelkedett is.
Nem érdemelnek bántást azért, ami velük most és a jövőben történik. Szolidaritásunkra van szükségük."

Hisztéria, boszorkányüldözés, ártatlanok kegyetlen meggyötrése - bostoni történet hazai tanulságokkal

Május 22-én éjjel, ki tudja hányadszor, végigsöpört a célpontot kereső felháborodás a világon: a manchesteri tömeges gyerekgyilkosság borzasztó hírei és sokkoló képei váltottak ki nagyon sok emberből azonnali szélsőséges reakciókat.
Június 3-án éjszaka ismét könyörtelen terrortámadás történt, ezúttal Londonban. A magyar kormány első közleménye máris a terrorral semmiféle kapcsolatban nem álló ártatlanok tömegeit megbélyegezve "migránsozott", és ne higgyük, hogy egyedül lesznek ebben. Az internet máris tele van hisztérikus bejegyzésekkel.
Az ilyen kommentárok általános jellemzője, hogy aki szétküldi, még nem ismeri ugyan a terrortámadás hátterét, elkövetőiről sem tud semmit, ezért aztán nem is szorítkozik a konkrét bűnözővel kapcsolatos konkrét véleményre - hanem szinte mindig egy általa ellenségnek feltételezett embercsoportot, vallást, népet bélyegez meg, minősít nemkívánatosnak, és mindjárt "megoldásokat" is követel. Ezek a javaslatok pedig legtöbbször feltűnően hasonlóak abból a szempontból, hogy Adolf vagy Joszif Visszarionovics kényes ízlésének is megfelelnének...

Egy amerikai dokumentumfilmet ajánlok azok figyelmébe, akik hajlandók mindezen elgondolkodni: a címe "Help Us Find Sunil Tripathi". http://www.imdb.com/title/tt4087340/ A filmesek egy Magyarországon kevéssé ismert történetet tárnak fel, amely a 2013. április 15-én, a bostoni maraton résztvevői és közönsége ellen elkövetett terrortámadáshoz kapcsolódik. Az aljas célpontválasztás és az áldozatok szenvedése akkor is azonnali, szenvedélyes reakciót váltott ki - de újdonságnak számított, hogy a sokkot elszenvedő amerikai társadalom már a közösségi médiát is használta közös "feldolgozáshoz"... Így sokkal látványosabb lett, mi is történik, ha senki nem gátolja meg a tömeghisztériát.

Egy bostoni hindu család éppen a terrortámadás előtti hetekben kezdte keresni eltűnt családtagját egy nálunk kevésbé ismert fotó-és videómegosztó oldalon. Sunil Tripathi depressziótól szenvedett, és öngyilkos lett, holttestét hónapok múlva találták meg a folyóban. A család minderről semmit sem tudott, rosszat sejtettek, és a közösségi médiában külön csoportot alakítottak, ahol Sunilt, az egyetemista fiút fotói és a család információi alapján próbálták megtalálni - miközben a rendőrség is hivatalosan nyomozott. Az internetes keresés mérsékelt érdeklődés mellett zajlott, a legtöbb internetező számára ismeretlen ember eltűnése nem volt különösebben érdekes.

A fordulat akkor következett be, amikor a bostoni terroristák térfigyelő-kamerás felvételei alapján valaki bedobta, hogy ő az egyik terroristában "felismerte" Sunilt. A kommentelők egymást erősítették, tüzelték, és megindult a hajsza. Önbíráskodók tömege zúdult a Sunilt kereső család közösségi oldalára, válogatott halált és szenvedést kívánva Sunilra és családjára. Különösen súlyos lett a helyzet, amikor tévés és internetes szerkesztőségek is felfigyeltek erre a megalapozatlan találgatásra, és újságíróikat, kameráikat ráküldték a családra. Zúdultak a telefonhívások, fényszórókkal világították meg hajnalban a házában elbújó család otthonát. Senki nem akadályozta meg a hisztériát...

A "megoldást" az FBI közleménye hozta, amikor rövidesen közzétették, hogy azonosították a két csecsen fiatalembert, akik valójában elkövették a robbantást. Ebben a pillanatban megszűnt az érdeklődés Sunil iránt.

A tömeghisztéria résztvevői többnyire nem izgatták magukat azon, hog mit tettek a feszült órákban a tök ismeretlen hindu családdal. Reményt keltő azonban, hogy voltak azért olyanok is, akik bocsánatot kértek a hajszáért - és ha nem is sokan, akadtak olyanok is, akik ezután bekapcsolódtak Sunil keresésébe. Sunil holttestének előkerülése után a gyászba menthetetlenül belekeveredett az is, hogy a család soha többé nem tud megszabadulni a bostoni terrorgyanú árnyékától. Aki az interneten Sunil Tripathiról akarna valamit előkeresni, a bostoni robbantással fogja őt összekapcsolni - ez pedig meggyalázza a szerencsétlen sorsú fiatal emlékét.

A Sunilt gyászoló jóravaló, békés család szenvedéseiről Sunil szerető öccse ezt mondta a filmeseknek: - Legyen ez az eset tanulság, hogy a szörnyű eseteket senki ne használja fel gyalázkodásra, vádaskodásra, gyűlölködésre!

Az ismétlődő terrortámadások után a hisztériákba lelkesen bekapcsolódó honfitársainknak is üzent...


(A fotó forrása: Wikipédia)

A „kommunista mártírt” sértegetik? Dehogy! A nácizmus romjain épült európai rendet köpik le

 

  Július 27-én emlékeztünk a Ságvári Endre számára végzetes tűzharcra a budai Remízben. 

Ennek kapcsán elővettem egy pár hetes levelezésemet – úgy látom, blogomban kell közzétenenm, hogy valamelyes nyilvánosságot kapjon.

A Magyar Nemzetben találtam egy részletes összefoglalót Kristóf László csendőrnyomozó szerepéről a halálos összecsapásban, az 56 utáni koncepciós perről és halálos ítéletéről, majd a 2006-os rehabilitálásáról. A cikk durva torzítást tartalmazott, ezért az alábbi levelet küldtem a Magyar Nemzet szerkesztőségének:


„Tisztelt Szerkesztőség,

június 11-én hétvégi Magazinjukban közzétették Szathmáry István „Jogi szégyenfolt: Kristóf csendőrnyomozó ügye” című cikkét (lásd itt: http://mno.hu/hetvegimagazin/jogi-szegyenfolt-kristof-csendornyomozo-ugye-1346493). Kristóf Lászlóról és Ságvári Endréről – gyakran ugyanazon tények alapján – sokféle értékelést lehet olvasni, de ha csak ez lenne a mondanivalóm, nem szólnék hozzá.
Levelemet azért írom, mert közéleti vitáinkban legalább annyit célul tűzhetnénk, hogy a szemben álló véleményt igyekezzünk pontosan interpretálni. Méltatlan dolog olyan nem létező álláspont felett „győzedelmeskedni” amit előzőleg eltorzítottunk, hogy könnyebb legyen a dolgunk.

A hivatkozott cikkben tökéletesen téves a 2006 tavaszán, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklása miatt kirobbant heves tiltakozás interpretálása. „A felmentő ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból, akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének tekintették” - írja Szathmáry István. Valójában nem a felmentő ítélet, hanem annak indoklása váltotta ki a tiltakozást, és nem a „kommunista mozgalmi mártírok emlékével”, hanem az 1944 nyarán fennálló magyar rezsim és annak kiszolgálói emlékével kapcsolatban fogalmazták meg ellenvéleményüket.

Az akkori publicisztikák özöne alapján magyar-angol nyelvű kötet jelent meg,”A Ságvári-dosszié – A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam” címmel. A kötet egyik szerkesztője voltam. Mindenkinek javaslom, akit a közéleti vitákban nem elégít ki az ökölrázás és ordítozás, hogy lapozza fel. Meggyőződhet róla, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete ellen egyáltalán nem volt tiltakozás. Van tehát, amiben teljes a konszenzus: az 1959-es koncepciós per ítéletét meg kellett semmisíteni.

„A Ságvári-dosszié” kötetből kiderül: a felháborodást az indoklás váltotta ki, mert abban a Legfelsőbb Bíróság odáig merészkedett, hogy 1944-es szellemben átírta a magyar történelmet. A 2006-ban még létező Magyar Köztársaság jogrendszerének egyik tekintélyes testülete, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma kijelentette, hogy 1944. júliusában az, a csendőrnyomozó aki a Sztójay-kormány erőszakszervezetében az ellenállás elfojtásában vett részt, az jogszerűen járt el, aki pedig szembe mert szállni velük, az „törvénytelenséget” követett el.

Ma már talán meg sem lepődnénk ezen. Akkor még élénk tiltakozást váltott ki azok körében, akik úgy vélték, hogy az 1989 után kiépített magyar demokratikus rendszer a második világháború utáni európai rend, a nácik és szövetségeseik fölött kivívott győzelem rendje alapján áll, és ezt visszamenőleg senki nem írhatja át.

Akit valóban ez a vita érdekel, utána olvashat, például az említett kötetben, amelynek minden tétele megjelent 2006-2007-ben a sajtóban.

Megismétlem: a magyar közéletben alig van olyan fontos kérdés, amiben konszenzusra támaszkodhatunk. Meg kellene becsülni ezt a keveset. A Kristóf Lászlót halálra ítélő 1959-es ítéletet teljes konszenzussal utasítjuk el, az LB 2006-os ítéletét legfeljebb marginális kisebbség utasítja el egészében. Vitázzunk úgy, hogy amiben mégis egyet tudunk érteni, azt legalább ismerjük el!”

Levelemre választ nem kaptam, nem látom jelét, hogy üzenetem egészben vagy részben megjelent volna a lapban.

Legyen hát belőle blogbejegyzés!

---
SÁGVÁRI ENDRE A HORTHY-MAGYARORSZÁG RABLÓHÁBORÚJA IDEJÉN
NÉHÁNY TÉNY
A Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-i, több ezres tüntetése után a nyomozók sikertelenül próbálták elfogni Ságvári Endrét.
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Áprilistól júliusig a magyar államgépezet gettóba kényszerítette, megalázta, kirabolta, majd a halálba küldte a teljes vidéki zsidóságot, több százezer honfitársat. Ságvári Endre a tömeggyilkos magyar állam és a németek elleni ellenállást szervezte azon a nyáron. 1944. július 27-én egy titkos találkozóra ment egy budai cukrászdába, ahol a rendőr- és csendőrnyomozók rajta ütöttek. Megpróbálták letartóztatni, hogy aztán, ahogy többi foglyukkal tették, megkínozzák, kiverjék belőle a hálózat tagjainak nevét.
Ságvári ellenállt, a tűzharcban halálosan megsebesítette az egyik támadót, de ő is halálos sebet kapott.