A következő címkéjű bejegyzések mutatása: antifasizmus. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: antifasizmus. Összes bejegyzés megjelenítése

2020. február 19., szerda

Tényleg lett ez még sokkal rosszabb

Egy analógia:
Amikor már nem maradt egyéb lehetőség - Hitler nem hagyott más utat...

"Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor."
A NOL befagyasztott archívumában nem találom 2011-es cikkemet. Itt, a blogomban újraélesztem. Ismét elolvasva, 2020-as vitáink tükrében úgy látom, az idő megerősítette a mondanivalót. Orbán arra ment tovább, amit 2011-ben sejtettünk, és azon dolgozik, hogy összehozza önmaga ellen az egymáshoz másképpen nem tartozó erőket.


(Hitler ellenségei a teheráni csúcson. Forrás: Wikipédia)


   http://www.nol.hu/velemeny/20110809-lesz_ez_meg_rosszabb_is

    Lesz ez még rosszabb is
   
Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.
    Tamás Tibor|    Népszabadság| 2011. augusztus 9.


    A sajtó július utolsó napjaiban számolt be arról, hogy a hét végén Vona Gábor egyértelműen bejelentette: sem az MSZP-vel, sem az LMP-vel nem hajlandó együttműködni a Fidesz leváltása érdekében.

    Nagy vihart kavart az LMP vezetőinek gondolatkísérlete, amelyet Karácsony Gergely képviselő fogalmazott meg egy Népszabadság-interjúban. Pártja részéről egyértelművé tették, hogy amit kifejtett, nem „írói munkásságának” része, hanem átgondolt kezdeményezés. Az LMP felengedett egy kísérleti léggömböt, jól megválasztott időpontban. Távol vagyunk bármilyen választási kampánytól, ráadásul uborkaszezon van, ugyanakkor a 2010 áprilisa óta eltelt időszak megfelelő alapot ad a kiépülő Orbán-rezsim természetének értékelésére. Minden alapunk megvan a borúlátásra. Ha a Fideszen múlik, márpedig alapvetően a kormánypárt stratégáinak jó szándékán, illetve annak hiányán múlik, lesz ez még sokkal rosszabb is.

    Az LMP politikai gondolatkísérletét szétcincálták a véleménynyilvánítók. Jellemzően baloldaliak és liberálisok szólaltak meg. A vélemények fő árama szerint elvileg is kizárt bármilyen együttműködés a cigánygyűlölők, antiszemiták, homofóbok, soviniszták erőszakmámorban élő táborával. Sokan elgondolkodtak ugyanakkor azon, hogy ha mégis tető alá lehetne hozni esetleg valamilyen korlátozott megállapodást a Fidesz-rezsim megdöntése érdekében, annak lehetne-e bármilyen technikai realitása. Gyakorlatilag nem akadt senki, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy a Fidesszel ellentétben álló pártok szavazótáborát oda lehet állítani egy ilyen megállapodás mögé

    Döntően abból az irányból fogalmazták meg a dolgot, hogy nácikra soha, semmikor nem szavazunk, de aki egy lépéssel továbbment, azt is egyértelművé tette, hogy a barnák szimpatizánsaitól sem várhat voksokat demokratikus ellenzéki jelölt. Odáig ezek után már végképp nem is ment el senki, hogy azt latolgassa: a Jobbik-problémától eltekintve Orbán demokrata ellenfeleinek belső ellentétei leküzdhetők-e egyáltalán a közös cél érdekében. Az LMP eddig egyetlen választási helyzetben sem szólította fel szimpatizánsait voksolásra az MSZP-vel közös győzelem érdekében, soha nem léptette vissza jelöltjeit. (A legutóbbi Szonda Ipsos-felmérés alapján egyébként magatartásuk okai is megfontolandók: szavazótáboruk számára az MSZP egyáltalán nem vonzó alternatíva, másodlagos preferenciáik és a pártokkal kapcsolatos elutasító véleményük azt tükrözi, az LMP táborának jelentős része számára az MSZP szövetséges erőként sem jön számításba.)

    Mindez egyértelművé teszi, hogy ha nem lenne más út Orbánék elmozdítására, mint a legszélesebb ellenzéki összefogás, akkor is rendkívül kockázatos lenne az MSZP, az LMP és a Jobbik vezetői számára „meghirdetni” valamiféle együttműködést.

    Ellenben van még egy szempont, melyből meg kellene vizsgálni az LMP által felvetett lehetőséget. Egy olyan szempont, amelyre eddig nem fordítottak kellő figyelmet: az Orbán Viktor által megszemélyesített rezsim megjósolható dinamikája.

    Többen felvetették a vitában, alapvetően Karácsony Gergely gondolatmenetét alátámasztandó, a második világháborúban kialakult náciellenes koalíciót, amelyben az angolszász demokráciák egyesítették erejüket Sztálin Szovjetuniójával. Ha ennyire ellentétes rendszerek összefoghattak a közös veszély ellen, miért ne lenne ez lehetséges itt és most is? – kérdezték. A történelmi analógia azonban, mint mindig, szükségképpen sántít. Kézenfekvő, hogy Orbán nem azonos Hitlerrel – ahogy Magyarország demokratikus rendszerének megroppantása sem közelíti meg Németország nácik általi tönkretételének világtörténelmi jelentőségét. Ráadásul a történelemértelmezés eltérései miatt a történelmi példa félre is viheti a vitát.

    Úgy gondolom azonban, hogy a második világháború történetének analógiája egy fontos, de nagyon ritkán méltányolt szempontból szerencsés és termékeny. Ez pedig az a nehezen vitatható tény, hogy miközben Európa háborútól tartott, és aki tudott, szövetségest keresett, a legaktívabb szereplő, aki a történelem végső alakításában mindvégig kezében tartotta a kezdeményezést, maga Adolf Hitler volt. Ellenfelei egyáltalán nem voltak „természetes szövetségesek”, igazából csak akkor fanyalodtak egymás támogatására, mikor már minden egyéb lehetőség megszűnt. Csak az utolsó utáni pillanatban fogtak össze ellene – szinte csak azért, mert az újabb és újabb frontokon támadó Hitler végképp nem hagyott nekik más utat.

    Mit akarok ezzel mondani? Karácsony Gergely 2011 júliusában elhangzott javaslatát több kétely fogadta, mint megértés. Ebben a pillanatban képtelenségnek tűnik a fideszesek hatalomgyakorlásával szembeni lehető legszélesebb összefogás. Csakhogy az Orbán-rezsim még nem pompázik „teljes szépségében”. Csak egy dologban lehetünk biztosak: Orbánnak nagyszabású tervei vannak a magyar társadalom viszonyainak tökéletes felforgatására. Az iramot ő diktálja, és aki nincs vele, annak a legváltozatosabb eszközökkel fűt be a következő években. Senkinek sem hagy levegőt. Ha valaki elérheti, hogy senkinek ne legyen más választása, mint minden egyéb megfontolást félretéve összefogni a rendszer megbuktatásáért, az éppen Orbán Viktor.

    Orbánnak – és ellenfeleinek – pedig Meggyes Tamás bukott esztergomi fideszes polgármester mutatta meg, miként kell úgy politizálni, hogy valaki megszervezze a koalíciót önmaga megbuktatására.

2017. július 28., péntek

Ságvári emléke - Kire számíthat, aki szembeszáll az ultrajobb terrorral?


Július 27-én évről-évre megemlékezést és díjátadást rendeznek a budai Remíz étteremben. A helyszín és az időpont alapján könnyű megfejteni, kire és milyen eseményre emlékeznek évről-évre.

2017. július 27-én ismét összegyűltek a budai Remíz étteremben azok, akik ébren akarják tartani Ságvári Endre emlékét. Minden ellenkező híreszteléssel szemben Ságvári természetesen nem „terrorista” volt, hanem a nácibarát rezsimek ellen 1944 nyarára létrejött nemzetközi szövetség magyar harcosa. 1944. július 27-én a mai Remíz helyén működő cukrászda kertjében a tömeggyilkos Horthy-rendszer elleni antifasiszta ellenállás egyik vezetője vívott tűzharcot a nácikat kiszolgáló kínzó-vallató-deportáló gépezet rendőreivel és csendőreivel.

Az idei évfordulóra ismét a Nagy Imre Társaság Budapesti Szevezete (NITBSz) hirdetett megemlékezést. Facebook-felhívásuk szerint megemlékeztek „a 73 évvel ezelőtt meggyilkolt, fegyveres ellenálló Ságvári Endréről, akinek emléktábláját háromszor is széttörték.
Ebből az alkalomból a NITBSz Libik György díjjal tünteti ki Konok Péter történészt, publicistát.”



Libik, Andrassew, Csillag, Szele, Láng, Konok

A díj névadója, Libik György sajnos nem közismert személyiség. Donáth Ferenc, a NITBSz elnöke a 2012-es alapításkor így foglalta össze, ki volt Libik György és milyen elvek szerint adományozzák a díjat: Libik György, „Raul Wallenberg munkatársa, a bátorságáról nevezetes sportoló emlékére alapította a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete.
A díjban azok részesülnek, akik a szabadságért, és a demokratikus újrakezdésért kockázatot vállalnak,  szembeszállnak az erőszak, a rasszizmus,  a diktatúra képviselőivel. Rájuk büszkék vagyunk, mert bátrabbak és szabadabbak, mint kortársaik, mert bíznak önnön és mások emberségében. 
A díjat elsőként 2012. augusztus 23-án Andrassew Ivánnak  adományozta a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete. ”

A Libik György díj eddigi díjazottjait így méltatja Donáth Ferenc:
„Andrassew Iván emléke kötelez: egy tapodtat sem engedni az embertelenségnek! Amikor több más újságíróval együtt Ivánt is megfenyegették a "goj motorosok", rajta kívül mindenki tárgyalásba bocsátkozott velük, csak Iván nem. Ő állt a galeri elébe lent az utcán. Ő kapta az első Libik György díjat. Magasra került a léc.
Csillag Ádám, TGM, Szele Tamás, Láng Judit méltó követője volt Ivánnak.
Ádámot "se vasbilincs, se kőböl vert falak" nem akadályozhatják meg, hogy dokumentálja a civilek megmozdulásait. Se fájdalom, se fáradtság nem tántorítja el céljától, hogy humanizálja a kortársakat, és árnyalja az emlékezetet.
TGM változtathatta filozófiai nézeteit, de az emberi jogokért, sorsokért, és esélyekért éppen úgy elkötelezett most, mint korábban bármikor. A független és távlatos gondolkodás művésze maradt.
Szele Tamás sem válhat "törökké", nincs az a hatóság; sem román, sem orbanisztáni, amely maga alá gyűrhetné. Ő olyan , mint a Török Bálint idézet: " ha mindenki törökké lesz én akkor se".
Láng Judit ,- e kitűnő sorban egyedüli nő,- az esélyegyenlőség elkötelezettje, aki tehetségét, íráskészségét az esélytelenek ügyének szolgálatába állítja. Konok Péter már réges-régen megérdemli őszinte elismerésünket. Tudásával is. Tehetségével is. De legfőképpen valójával, minden megnyilvánulásával.”

A július 27-i átadó ünnepségen az idei díjazott, Konok Péter méltatását Szele Tamás újságíró vállalta. A szellemes, színvonalas szöveg megjelent a huppa.hu portálon. http://huppa.hu/konok-peter-libik-dijas/



A Ságvári-hagyomány
A Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezete sok éve őrzi a július 27-i megemlékezés hagyományát. Emléktábla nem jelöli a helyet – azt az 1944-es tömeggyilkos bábrezsim mai szellemi örökösei rendszeresen összetörték. A Remízben minden július 27-én egybegyűlő tömeg azonban a jelenlétével emlékeztet arra, hogy a magyar történelemnek vannak humanista hagyományai, amelyekről nem szabad megfeledkezni.









2016. augusztus 4., csütörtök

A „kommunista mártírt” sértegetik? Dehogy! A nácizmus romjain épült európai rendet köpik le


 

  Július 27-én emlékeztünk a Ságvári Endre számára végzetes tűzharcra a budai Remízben. 

Ennek kapcsán elővettem egy pár hetes levelezésemet – úgy látom, blogomban kell közzétenenm, hogy valamelyes nyilvánosságot kapjon.

A Magyar Nemzetben találtam egy részletes összefoglalót Kristóf László csendőrnyomozó szerepéről a halálos összecsapásban, az 56 utáni koncepciós perről és halálos ítéletéről, majd a 2006-os rehabilitálásáról. A cikk durva torzítást tartalmazott, ezért az alábbi levelet küldtem a Magyar Nemzet szerkesztőségének:


„Tisztelt Szerkesztőség,

június 11-én hétvégi Magazinjukban közzétették Szathmáry István „Jogi szégyenfolt: Kristóf csendőrnyomozó ügye” című cikkét (lásd itt: http://mno.hu/hetvegimagazin/jogi-szegyenfolt-kristof-csendornyomozo-ugye-1346493). Kristóf Lászlóról és Ságvári Endréről – gyakran ugyanazon tények alapján – sokféle értékelést lehet olvasni, de ha csak ez lenne a mondanivalóm, nem szólnék hozzá.
Levelemet azért írom, mert közéleti vitáinkban legalább annyit célul tűzhetnénk, hogy a szemben álló véleményt igyekezzünk pontosan interpretálni. Méltatlan dolog olyan nem létező álláspont felett „győzedelmeskedni” amit előzőleg eltorzítottunk, hogy könnyebb legyen a dolgunk.

A hivatkozott cikkben tökéletesen téves a 2006 tavaszán, a Legfelsőbb Bíróság ítéletének indoklása miatt kirobbant heves tiltakozás interpretálása. „A felmentő ítélet, bár a szélesebb közönség és a jogászszakma megelégedéssel fogadta, heves tiltakozást váltott ki azokból, akik a kommunista mozgalmi mártírok emléke megsértésének tekintették” - írja Szathmáry István. Valójában nem a felmentő ítélet, hanem annak indoklása váltotta ki a tiltakozást, és nem a „kommunista mozgalmi mártírok emlékével”, hanem az 1944 nyarán fennálló magyar rezsim és annak kiszolgálói emlékével kapcsolatban fogalmazták meg ellenvéleményüket.

Az akkori publicisztikák özöne alapján magyar-angol nyelvű kötet jelent meg,”A Ságvári-dosszié – A Legfelsőbb Bíróság és a jogállam” címmel. A kötet egyik szerkesztője voltam. Mindenkinek javaslom, akit a közéleti vitákban nem elégít ki az ökölrázás és ordítozás, hogy lapozza fel. Meggyőződhet róla, hogy a Legfelsőbb Bíróság ítélete ellen egyáltalán nem volt tiltakozás. Van tehát, amiben teljes a konszenzus: az 1959-es koncepciós per ítéletét meg kellett semmisíteni.

„A Ságvári-dosszié” kötetből kiderül: a felháborodást az indoklás váltotta ki, mert abban a Legfelsőbb Bíróság odáig merészkedett, hogy 1944-es szellemben átírta a magyar történelmet. A 2006-ban még létező Magyar Köztársaság jogrendszerének egyik tekintélyes testülete, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma kijelentette, hogy 1944. júliusában az, a csendőrnyomozó aki a Sztójay-kormány erőszakszervezetében az ellenállás elfojtásában vett részt, az jogszerűen járt el, aki pedig szembe mert szállni velük, az „törvénytelenséget” követett el.

Ma már talán meg sem lepődnénk ezen. Akkor még élénk tiltakozást váltott ki azok körében, akik úgy vélték, hogy az 1989 után kiépített magyar demokratikus rendszer a második világháború utáni európai rend, a nácik és szövetségeseik fölött kivívott győzelem rendje alapján áll, és ezt visszamenőleg senki nem írhatja át.

Akit valóban ez a vita érdekel, utána olvashat, például az említett kötetben, amelynek minden tétele megjelent 2006-2007-ben a sajtóban.

Megismétlem: a magyar közéletben alig van olyan fontos kérdés, amiben konszenzusra támaszkodhatunk. Meg kellene becsülni ezt a keveset. A Kristóf Lászlót halálra ítélő 1959-es ítéletet teljes konszenzussal utasítjuk el, az LB 2006-os ítéletét legfeljebb marginális kisebbség utasítja el egészében. Vitázzunk úgy, hogy amiben mégis egyet tudunk érteni, azt legalább ismerjük el!”

Levelemre választ nem kaptam, nem látom jelét, hogy üzenetem egészben vagy részben megjelent volna a lapban.

Legyen hát belőle blogbejegyzés!

---
SÁGVÁRI ENDRE A HORTHY-MAGYARORSZÁG RABLÓHÁBORÚJA IDEJÉN
NÉHÁNY TÉNY
A Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-i, több ezres tüntetése után a nyomozók sikertelenül próbálták elfogni Ságvári Endrét.
1944. március 19-én a náci Németország megszállta Magyarországot. Áprilistól júliusig a magyar államgépezet gettóba kényszerítette, megalázta, kirabolta, majd a halálba küldte a teljes vidéki zsidóságot, több százezer honfitársat. Ságvári Endre a tömeggyilkos magyar állam és a németek elleni ellenállást szervezte azon a nyáron. 1944. július 27-én egy titkos találkozóra ment egy budai cukrászdába, ahol a rendőr- és csendőrnyomozók rajta ütöttek. Megpróbálták letartóztatni, hogy aztán, ahogy többi foglyukkal tették, megkínozzák, kiverjék belőle a hálózat tagjainak nevét.
Ságvári ellenállt, a tűzharcban halálosan megsebesítette az egyik támadót, de ő is halálos sebet kapott.