"Nem bánom én, fiam, csak ne legyen kötelező" - ezzel sok évtizedes tréfával próbálta elütni hétfői "vezércikkében" az északkeleti megyék lakosságának szájíze szerint szerkesztett sikerlap az idei Budapest Pride óriási sikere felett érzett zavart. http://www.boon.hu/queer/2875098
Az ereje teljében lévő hajdani pártfunkci és a lyukacsos trikójában a telken sörhasát vakaró "kádári kisember" kacsintott így össze, ha mindenáron nyilatkozni kellett valamit a "buzizmusról". Nagyon elmésnek képzelték ezt a viccet, mert mondtak is valamit ezzel, meg nem is. Volt ebben jó adag leereszkedő, megengedő paternalizmus, és persze annak a gyors jelzése is, hogy "mink persze nem vagyunk olyanok." Olyan volt ez, mint maga a Kádár-rendszer. Na persze, ha köllött, a munkásököl odacsapott, ahova köll, de ez a nagy megtorlások évei óta már csak a végső eszközként maradt a talonban.
Mit keres akkor ez a kitűnő "életigazság" 2015-ben egy publicisztikában, amely a fővárosban minden eddiginél nagyobb tömeget vonzó, végre szabad és felszabadult szellemű ünnepet hozó Budapest Pride-ra reagál? Ez a Hofi Géza legrosszabb pillanatait is felidéző tréfálkozás ott és akkor, ahol megjelent, tökéletes lenyomata a mai magyar helyzetnek. A főváros és néhány vidéki nagyváros - talán Pécs, Veszprém és Szeged tartozik ide - valami elképesztő távolságban él a magyar vidék egyre sötétebb korszakba forduló tömbjétől. Északkelet-Magyarország, Miskolc és különösen a hajdan jobb napokat látott nagyvárost körülvevő régió sajnos a legkirívóbb példa erre. Az újságíró a maga helyén jól érzékelte, hogy mi a teendője. A helyi napilap nyugtázza, hogy tőlük mindössze kétszáz kilométerre valami egészen másfajta világ van, mint náluk. Aztán jó messzire helyezi magát és az ő kedves olvasóit mindettől. Arról pedig végképp szó se essék, hogy a Pride nem szexről szól, hanem jogegyenlőségről, jogkiterjesztésről, alkotmányosságról, közös szabadságunkról.
Az idézett cikk utolsó két bekezdése:
"Természetesen párhuzamosan
megfogalmazódtak erős kételyek is, a nemi betegségek terjedésével való
riogatáson túl a nemzetkatasztrófa vizionálásáig.
S
bár kár lenne a konzervativizmus hibájába esni, hadd idézzem régi
tanárunkat, aki az egyik osztálytárs a témáról való érdeklődésére csak
annyit mondott: nem bánom én, fiam, csak ne legyen kötelező."
2015. július 16., csütörtök
2015. július 11., szombat
Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása
Az alábbi írás 2013. július 22-én hajnalban került a STOP.hu Vélemény rovatába. A keresők a linket még őrzik, a portálon azonban nem találom a szöveget. Blogomban újra közzéteszem.
Ma, 2015. július 12-én, az idei Pride másnapján elolvasva úgy érzem, érvényes szöveg. (Fontos fejlemény persze, hogy idén még nagyobb volt a tömeg, ez már a nyugat-európai és amerikai fesztiválok hangulata, továbbá az sem lényegtelen, hogy - az eddigi hírek szerint - bár igény bizonyára lett volna rá, hiszen a sötétek ott ólálkodtak a menet körül, elmaradt az embervadászat.)
Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.
2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.
Csataterek
A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.
Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.
A kevés győzelmek egyike
Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.
A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és (kis fáziskéséssel, a hetvenes években) Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-felkelés emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.
Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?
Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok
Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!
Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!
A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.
Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on
Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.
A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".
Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.
Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.
Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.
Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.
Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.
Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)
Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.
Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.
Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.
Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)
Ma, 2015. július 12-én, az idei Pride másnapján elolvasva úgy érzem, érvényes szöveg. (Fontos fejlemény persze, hogy idén még nagyobb volt a tömeg, ez már a nyugat-európai és amerikai fesztiválok hangulata, továbbá az sem lényegtelen, hogy - az eddigi hírek szerint - bár igény bizonyára lett volna rá, hiszen a sötétek ott ólálkodtak a menet körül, elmaradt az embervadászat.)
Bajban a szélsőjobb: nehezen megy a kudarc feldolgozása
stop.hu 2013. júl. 22. | 05:33
Az idei Budapest Pride-on óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok pedig most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek.
2013 nyarán a magyar nyelvű interneten jól nyomon követhető a homofóbok zavarodottsága. Egyik csoportjuk a magyar szélsőjobboldal fizetett és önkéntes internet-vitézeiből áll (az önkéntesek talán a legrosszabbak). Ez a gyászos társaság kiegészül a szélsőfideszes hiszterokeresztény gyűlölködőkkel.
Idén szokatlan produkcióra kényszerültek ezek a csoportok. Fel kellene dolgozniuk nyilvánvaló vereségüket, amit a melegjogi mozgalmakkal szemben elszenvedtek. Ez azonban - mint minden intellektuális erőfeszítés - nehezen megy nekik.
Csataterek
A magyar köztársaságpártiak a rendszerváltás óta ismétlődő csatákat vívtak és vívnak a sötét erők által stigmatizált csoportok emancipációja érdekében.
A legfontosabb küzdelem a cigányságot munkanélkülivé, saját hazájában páriává változtató gyűlölködők és közönyösök ellen folyik - sajnos egyelőre lényegében sikertelenül. A küzdelem 2013-ban vereségre áll, de még messze nincs vége ennek a háborúnak.
Teljes vereséget hozott viszont - és ez beláthatatlan, szörnyű következményekkel jár - a drogfogyasztás dekriminalizálásáért, a drogos életmódot választók vagy abba sodródók emberséges kezeléséért indított harc. Az első Orbán-kormány 1999-ben kiemelt célpontnak nyilvánította a stigmatizált drogosokat, és a rosszul informált, olykor egyenesen ostoba többségi véleményt kihasználva, a torz hiedelmeket erősítve, a középkorúakat és idősebb korosztályokat saját ifjabb családtagjaik nyomorgatására és üldözésére - de legalábbis ennek támogatására vette rá. A hazai közvélemény kisebb része, a téma részleteinek ismerői, liberálisok, a szó valódi értelmében vett keresztények, józan kriminalisztikai szakemberek, jogvédők megpróbálták az értelem hangját megszólaltatni. A drogfogyasztást bűncselekménnyé nyilvánító, az úton visszafordítható fiatalokat is üldözni rendelő kampány azonban a hazai politikai küzdelemben egyedül maradó jogvédő csoportokat sikeresen stigmatizálta. Az érvelni próbáló kis csoportok, az élni és élni hagyni elvére emlékeztető jogvédők nem számíthattak jelentős nemzetközi segítségre sem - ebben a kérdésben a fejlett nyugati világban is mindmáig döntő szavuk van a rendészeti (ál)megoldásoknak. Végeérhetetlen háború folyik a drogmaffiával, amiből csak a bűnözők nyerhetnek, az állam által magasra tornászott profitot.
A kevés győzelmek egyike
Mi, liberálisok azért néhány igazi sikernek is örvendezhetünk. Más közelítésben fogalmazva: a demokráciák egy-egy fontos területen a jogkiterjesztés, az emancipáció, a világ emberségesebbé válása felé haladnak. Ehhez persze le kell küzdeni az ostobaság, gyűlölködés gerjesztette politikai és ideológiai ellenállást.
A melegek, leszbikusok mozgalmának sikere egyike a kevés győzelemnek. A nemi orientációjuk miatt stigmatizált, rendszeresen megalázott, illegalitásba kényszerített kisebbségek (gyűjtőnevükön LMBTQ: leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális és queer csoportok) a hatvanas években kezdtek igazán erőteljesen megszerveződni és a sarkukra állni Észak-Amerikában és (kis fáziskéséssel, a hetvenes években) Nyugat-Európában. A liberális demokráciák viszonyai között képesek lehettek az erőteljes önkifejezésre, amelynek egyik legfontosabb hagyománya az 1969. júniusi Stonewall-felkelés emlékére világszerte megszervezett Pride felvonulás. Masszív konzervatív politikai és ideológiai ellenállásba ütköztek azonban, amelyet a homofóbok leggyakrabban - Jézus szellemétől élesen elütő, gyűlölködő, embertelen - álkeresztény szósszal is leöntenek.
Több évtized telt el addig, amíg egyértelművé vált: az antirasszista, antifasiszta mozgalmak átütő sikerei után a következő emancipációs lépcsőfok a nemi orientációjuk miatt elnyomott kisebbségek jogegyenlősége lesz. A melegek büntetőjogi fenyegetésének megszüntetése csak az első etap volt. A döntő kérdés ezek után a polgárjogi megkülönböztetés eltüntetése. Milyen jogon, milyen alapon zárják ki egy együtt élő azonos nemű pár tagjait bármiből, ami trörvény szerint jár a különneműeknek? Meddig hazudhatják azt a közvélemény gondolkodni képtelen részének, hogy az ő családját "védik" másmilyen családok jogfosztásával?
Házasság, gyermekvállalás, emberi és polgári jogok
Ma már napi hír, hogy az Egyesült Államok mely államaiban, a nyugat-európai demokráciák mely országában bontják le az LMBTQ-közösség tagjai előtt emelkedő falakat. Házasságban akarsz élni? Elfogadod az ezzel járó kötelezettségeket és jogokat? Házasodj össze azzal, akit szeretsz, és élvezd a demokratikus állam teljes védelmét!
Gyermeket szeretnél felnevelni társaddal, akivel szeretetteljes házasságban élsz? Alkalmas vagy a gyermeknevelésre? Képes vagy és hajlandó vagy vállalni mindazt, ami ezzel jár? Az állam ebben nem akadályozhat meg azon az alapon, hogy azonos neműek vagytok házastársaddal!
A világ normálisabb fele ebbe az irányba halad.
Egyre nagyobb tömeg a Budapest Pride-on
Magyarország szokás szerint fáziskésésben van - de kezdettől fogva jobb volt a helyzet, mint tőlünk keletebbre, például a melegek elnyomását "nemzeti sajátosságként" gyakorló Oroszországban.
A szélsőségesek itt is, mint annyi más helyen, alaposan félreeértve a helyzetet, "felsőbbrendűnek" képzelik magukat. Rájuk kell nézni, el kell olvasni, meg kell hallgatni szövegeiket, hogy azonnal lássuk, mi a helyzet ezzel az állítólagos "hetero felsőbbrendűséggel".
Kezdettől hihetetlen verbális, valamint, ha módjuk nyílt rá, fizikai agresszióval feleltek arra, hogy a meleg-mozgalom egyáltalán létezik. A kilencvenes évektől nálunk is megjelent LMBT-mozgalmat a kétezres években kezdték igazán erőteljesen provokálni, a legváltozatosabb eszközökkel üldözni.
Évről-évre szégyenletes jelenetekkel, a Fidesz-közeli sajtó és tévé lejárató szándékú hecckampányaival kísérték a meleg szervezetek megmozdulásait. A vitathatatlan mélypont a 2008-as szégyennap (félreértés ne legyen: a magyar jobboldal és szélsőjobboldal szégyenének napja) volt, és a tettesek helyett az áldozatokra irányuló gyalázkodás, ami azt a jobboldali sajtóban követte.
Mivel a Fidesz, a KDNP, a Jobbik és a hasonszőrűek kijózanodására hiába várnánk, a mérkőzés kimenetele sokáig kétesélyesnek látszott. Nyitva volt az út afelé, hogy a drog-dekriminalizáló mozgalmakhoz hasonlóan kelet-európai sötétségbe süppedjen a melegek emancipációs küzdelme.
Óriási különbség volt azonban, hogy a magyar jogvédőket ebben a témában egyértelmű, és évről-évre szélesedő transzatlanti diplomáciai támogatás segítette. Ezt nem kis sértődöttséggel vette tudomásul az úgynevezett "polgári" sajtó, amely mindaddig, amíg a fideszes vezetéstől a melegjogi mozgalom elleni masszív fellépést remélte, változatos formában, de mindvégig a lehető legalacsonyabb morális színvonalon gyalázta és támadta a "másokat", megtagadva tőlük a minimális szolidaritást is a támadások kommentálása alkalmával.
Az atlanti demokráciák masszív támogatása megnyilvánult abban is, hogy évről-évre sok bátor melegjogi aktivista, EU-politikus (elsősorban Zöld pártiak) jött el a hagyományos fesztiválra, vonult végig a Budapest Pride-menettel, és bátorította szónoklatban a mozgalom magyar tagjait.
Mindezzel szorosan összefügg, hogy eközben lassan-lassan talpra állt a hazai mozgalom is. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ellenséges, vagy negatívan semleges többségi közvélemény szó nélkül tűri a különböző fedőszervezetek útján, de mindig ugyanazok által utcára küldött maroknyi csőcselék rendszeres agresszióját. Ez ellen egyetlen igazi orvosság van: a melegjogi mozgalom, a Budapest Pride létszámának ugrásszerű növekedése. (Természetesen nem árthat egy jogállam működése, a hatékony rendőri védelem sem, de egyrészt nálunk erre egyik évben lehet számítani, a következőben alig - másrészt ez önmagában kevés.)
Amíg a Pride-on maximum másfélezren mentünk végig, többnyire heterók, a szélsőjobbos őrjöngők és a rendőrök létszáma szinte összemérhető volt a menetével.
Hosszú évekig nem változott a létszám, legfeljebb a rendőrség hozzáállása és a homofób agresszorok módszerei mutattak egyik évről a másikra változatosságot.
Tavaly lehetett először észrevenni, hogy valami jó irányban megmozdult: Magyarország normális fele végre sokezres jelenlétével is támogatta a menetet. Tömegesen ott voltak már azok a szabadságszerető fiatalok, akikért még érdemes itt élni, itt maradni, akik miatt még bízni lehet a jövőnkben.
Idén pedig ez az áttörés egészen nyilvánvalóvá vált. A becslések eltérőek, de bizonyos, hogy óriási színes, vidám tömeg mutatta be, hogy a főváros és Magyarország az élet pártján áll. A hisztériázó homofóbok most először vehették észre, hogy nagyon-nagyon kevesek. (Ennek ellenére, amint a menet hazainduló résztvevőit ért náci támadásból láthattuk, a sok éves tapasztalatok alapján arra is kellene ebben az országban gondolni, hogy a rendőrségnek, de a szervezőknek is dolguk lenne a Pride-ra meghívott emberek védelmével kapcsolatban. Előre biztosítani kellene a bántatlan elvonulást, és erről folyamatosan tájékoztatni a megjelenteket. A szervezők és a rendőrök is közvetlenül felelősek azért, hogy békés polgárok a homofób embervadászok csoportjaiba botlanak. Ezek pedig a könnyű "győzelmet", a túlerőt keresik.)
2015. június 25., csütörtök
Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság
Az alábbi cikkem a Népszabadság Fórum rovatában jelent meg 2001 nyarán (a linket nem találom a honlapon, ezért itt megismétlem).
Ahogy most az újabb budapesti olimpiai izgalmak kapcsán ismét elolvastam, hasonlóképpen írnám meg ma is. Talán annyit fűznék hozzá erősebben, hogy a magyar politikai rendszer és az államgépezet szétrohadása, amely az elmúlt másfél évtizedben, különösen a 2010 óta kialakult banditarezsimben kiteljesedett, garantálja, hogy egy sikeres olimpiai pályázat megvalósítása erős bűzzel járna a mi fülledt Kárpát-medencénkben...
Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság
A nyári olimpiai játékok nem egyszerűen a világ legnagyobb sporteseményét jelentik, hanem néhány évtizede a világ legnagyobb üzletét is. Az olimpia egyszerre gigantikus építési projekt, médiaünnep, nagyszabású marketingvállalkozás és a végletekig koncentrált turisztikai kampány. Az a város, amely olimpia szervezésére vállalkozik, egészen biztosan válságok és konfliktusok sorozatát hozza magára anélkül, hogy tudni lehetne, termékeny lesz-e ez a válság?
Sydney 2000 egybehangzó vélemények szerint annyira sikeres nyári olimpia volt, hogy példa lehet a jövő olimpiái számára. Arra is példa lehet azonban, hogy ilyen méretekben és időtávban mennyire nem tervezhető tökéletesen az emberi cselekvés. Irtózatos költségek és energiák befektetése ellenére is a legváratlanabb pontokon omolhat össze az előre eltervezett menetrend.
Sydney esetében az egymást erősítő szerencsés körülmények hatalmas sikerré varázsolták a nagy cirkuszt. A korábbi
olimpiák egy része viszont mindmáig a bajok miatt maradt emlékezetes, amelyeken nem sikerült úrrá lenni.
Az előjelek a sydneyi olimpia előtt is aggasztóak voltak. A helyi közvélemény inkább aggódott, mint lelkesedett. A média a megnyitó előtti hetekig rendkívül kritikus szemmel figyelte az előkészületeket. Nem túlzás, hogy az olimpia szervezésére 1993-ban felállított szervezet, a Socog vezetője, Michael Knight kifejezetten ellenséges légkörben küzdött az akadályokkal.
Nem javította a hangulatot, hogy a szervezőknek menet közben súlyos kritikát kellett elszenvedniük a NOB-tól. Sokan a fenyegető katasztrófa előjeleként értékelték, hogy a szponzorok közül a Reebok látványosan visszalépett, és a Visa is a széles nyilvánossággal osztotta meg a Socoggal kapcsolatos negatív tapasztalatait.
Talán paradoxonnak tűnik, de azt is az elképzelhetetlen méretű vállalkozás tervezhetetlenségének jeleként értékelhetjük, hogy még a kritikusok sem tudták pontosan előre jelezni, mi várható. Végül is nem omlott össze Sydney közlekedése. Nem árnyékolta be az eseményeket az ausztrál őslakosok kilátásba helyezett tiltakozása. Az a félelem sem igazolódott, hogy az ausztrál közönség érdektelensége miatt az események nem hoznak majd megfelelő bevételt. Ezeknek éppen az ellenkezője valósult meg, ami a szervezőket is meglepte.
A Sydney 2000 szervezői képesek voltak tanulni a korábbi olimpiák kudarcaiból – különösen Montreal pénzügyi botladozásaiból és Atlanta szervezési fiaskóiból. Erőiket néhány kulcspontra összpontosították. Mindenekelőtt arra, hogy az olimpia létesítményei idejében és a tervezett költséggel felépüljenek.
Nagyon ügyeltek az olimpia idején segédkező 62000 önkéntes kiválasztására és felkészítésére is. (Atlantában csak 18 hónappal a megnyitó előtt kezdték meg a toborzást, és a játékok idején kaotikus viszonyokat teremtett, hogy az elégedetlen önkéntesek 10 százaléka lemorzsolódott.) A Sydney 2000 szervezői már 1997-ben hozzáláttak a specialisták – például az egészségügyi személyzet – kiválasztásához, és szellemes ösztönzési rendszerrel mindvégig biztosították az önkéntesek lelkes közreműködését.
Végül, de nem utolsósorban a Sydney 2000 szervezőinek a "Zöld Olimpia" meghirdetésével sikerült megtalálniuk azt a kulcsfogalmat, amely világszerte érthető és vonzó küldetést adott a város nyári olimpiájának. Már Sydney pályázatának sikerében is szerepet játszott, hogy a város a vegyipar által súlyosan elszennyezett Homebush Bay partján jelölte ki az olimpiai falu helyét, ezzel természetesen vállalva a szennyezés elhárítását. (A kitűzött célt csak részben sikerült elérni – a Greenpeace szerint a Homebush Bay ma is a világ egyik legszennyezettebb vízi útja.) Egyértelmű siker volt viszont a környezetbarát olimpiai falu felépítése. Létrejött a világ legnagyobb, kizárólag napenergiával ellátott városrésze, és arra is joggal büszkék az építők, hogy a parkosítást kizárólag helyben őshonos növényzet telepítésével végezték el.
Sydney végül is megerősödve került ki a sikeres olimpiai pályázata által magára zúdított válságból. Ebből természetesen nem következik, hogy más városok, például Budapest számára is termékeny hatású lenne egy hasonló válság az elkövetkező években. Éppúgy megvan az esélye az ellenkezőjének, a feszültségek növekedésének, a szétesésnek. A végeredmény nagyrészt a szerencsétől függ, és csak kisebb részben a vezetők színvonalától.
Nincs a világon olyan metropolisz, amely kétségbeesett erőfeszítések nélkül képes lenne 16 nap leforgása alatt a szokásos forgalmon felül 31 millió utazást lebonyolítani tömegközlekedési vonalain. (2000 őszén Sydney ekkora terhelést viselt el. Vessük ezt össze azzal, hogy a BKV összes vonalán az évente szállított utasok száma 1 milliárd 400 millió alatt van. 16 napra számítva ez az összes budapesti és város környéki járaton 61 millió utazást jelent, ami azonban eloszlik a város hatalmas területén. Nehéz elképzelni a jelenlegi napi utasforgalom felét kitevő vendégsereget, amint egy viszonylag kis területen ingázik kényelmesen és kulturált körülmények között.) Nem létezik olyan világváros, amelyet ne sodorna válságba, ha ilyen rövid időszakban egyszerre 11 ezer sportolót, 5 ezer kísérőt, 17 ezer sajtóst, a díszvendégek hadát és a versenyekre kíváncsi százezreket kell kifogástalan körülmények között vendégül látnia. (Budapest jelenleg a frissen átadott és épülő szállodákkal együtt is csak körülbelül 20 ezer nemzetközi színvonalú szálláshellyel rendelkezik.) S végül az is érdekes kérdés, bár a hajdani olimpiákkal kapcsolatban csak ritkán teszik fel, hogy az olimpia három hete után mi történik a hatalmas terhelés elviselésére kialakított kapacitásokkal. (Magyarországon, ahol átlagosan 2-4 ezer ember látogat egy-egy "első osztályú" labdarúgó-mérkőzést, és ennek tudatában is milliárdok jutnak több tízezres befogadóképességű stadionok rekonstrukciójára, még kevésbé szokás ilyeneket kérdezni, mint másutt.)
A vállalatok világában nem ismeretlen a belső szervezeti válságok tudatos gerjesztésén alapuló vezetési módszer. A krízismenedzsment azon az elven alapul, hogy a szervezet szokatlanul nehéz helyzetbe hozása – például valamilyen megrázó konfliktus tudatos kiélezésével – az egyébként nem mozgósítható energiák felszabadításával járhat. 1998 óta tapasztalhattuk, hogy Orbán Viktortól (és azoktól, akikre hallgat) nem idegen ez a felfogás. Gyakorta és kedvtelve sokkolják az országot. Nos, inkább egy olimpiai pályázat ötletével sokkoljanak, mint a demokratikus jobbközép felszámolásával. Az előbbi, ha sok esély nincs is rá, még jól is elsülhet.
Tamás Tibor
közgazdász
Ahogy most az újabb budapesti olimpiai izgalmak kapcsán ismét elolvastam, hasonlóképpen írnám meg ma is. Talán annyit fűznék hozzá erősebben, hogy a magyar politikai rendszer és az államgépezet szétrohadása, amely az elmúlt másfél évtizedben, különösen a 2010 óta kialakult banditarezsimben kiteljesedett, garantálja, hogy egy sikeres olimpiai pályázat megvalósítása erős bűzzel járna a mi fülledt Kárpát-medencénkben...
Az olimpia mint tudatosan gerjesztett válság
A nyári olimpiai játékok nem egyszerűen a világ legnagyobb sporteseményét jelentik, hanem néhány évtizede a világ legnagyobb üzletét is. Az olimpia egyszerre gigantikus építési projekt, médiaünnep, nagyszabású marketingvállalkozás és a végletekig koncentrált turisztikai kampány. Az a város, amely olimpia szervezésére vállalkozik, egészen biztosan válságok és konfliktusok sorozatát hozza magára anélkül, hogy tudni lehetne, termékeny lesz-e ez a válság?
Sydney 2000 egybehangzó vélemények szerint annyira sikeres nyári olimpia volt, hogy példa lehet a jövő olimpiái számára. Arra is példa lehet azonban, hogy ilyen méretekben és időtávban mennyire nem tervezhető tökéletesen az emberi cselekvés. Irtózatos költségek és energiák befektetése ellenére is a legváratlanabb pontokon omolhat össze az előre eltervezett menetrend.
Sydney esetében az egymást erősítő szerencsés körülmények hatalmas sikerré varázsolták a nagy cirkuszt. A korábbi
olimpiák egy része viszont mindmáig a bajok miatt maradt emlékezetes, amelyeken nem sikerült úrrá lenni.
Az előjelek a sydneyi olimpia előtt is aggasztóak voltak. A helyi közvélemény inkább aggódott, mint lelkesedett. A média a megnyitó előtti hetekig rendkívül kritikus szemmel figyelte az előkészületeket. Nem túlzás, hogy az olimpia szervezésére 1993-ban felállított szervezet, a Socog vezetője, Michael Knight kifejezetten ellenséges légkörben küzdött az akadályokkal.
Nem javította a hangulatot, hogy a szervezőknek menet közben súlyos kritikát kellett elszenvedniük a NOB-tól. Sokan a fenyegető katasztrófa előjeleként értékelték, hogy a szponzorok közül a Reebok látványosan visszalépett, és a Visa is a széles nyilvánossággal osztotta meg a Socoggal kapcsolatos negatív tapasztalatait.
Talán paradoxonnak tűnik, de azt is az elképzelhetetlen méretű vállalkozás tervezhetetlenségének jeleként értékelhetjük, hogy még a kritikusok sem tudták pontosan előre jelezni, mi várható. Végül is nem omlott össze Sydney közlekedése. Nem árnyékolta be az eseményeket az ausztrál őslakosok kilátásba helyezett tiltakozása. Az a félelem sem igazolódott, hogy az ausztrál közönség érdektelensége miatt az események nem hoznak majd megfelelő bevételt. Ezeknek éppen az ellenkezője valósult meg, ami a szervezőket is meglepte.
A Sydney 2000 szervezői képesek voltak tanulni a korábbi olimpiák kudarcaiból – különösen Montreal pénzügyi botladozásaiból és Atlanta szervezési fiaskóiból. Erőiket néhány kulcspontra összpontosították. Mindenekelőtt arra, hogy az olimpia létesítményei idejében és a tervezett költséggel felépüljenek.
Nagyon ügyeltek az olimpia idején segédkező 62000 önkéntes kiválasztására és felkészítésére is. (Atlantában csak 18 hónappal a megnyitó előtt kezdték meg a toborzást, és a játékok idején kaotikus viszonyokat teremtett, hogy az elégedetlen önkéntesek 10 százaléka lemorzsolódott.) A Sydney 2000 szervezői már 1997-ben hozzáláttak a specialisták – például az egészségügyi személyzet – kiválasztásához, és szellemes ösztönzési rendszerrel mindvégig biztosították az önkéntesek lelkes közreműködését.
Végül, de nem utolsósorban a Sydney 2000 szervezőinek a "Zöld Olimpia" meghirdetésével sikerült megtalálniuk azt a kulcsfogalmat, amely világszerte érthető és vonzó küldetést adott a város nyári olimpiájának. Már Sydney pályázatának sikerében is szerepet játszott, hogy a város a vegyipar által súlyosan elszennyezett Homebush Bay partján jelölte ki az olimpiai falu helyét, ezzel természetesen vállalva a szennyezés elhárítását. (A kitűzött célt csak részben sikerült elérni – a Greenpeace szerint a Homebush Bay ma is a világ egyik legszennyezettebb vízi útja.) Egyértelmű siker volt viszont a környezetbarát olimpiai falu felépítése. Létrejött a világ legnagyobb, kizárólag napenergiával ellátott városrésze, és arra is joggal büszkék az építők, hogy a parkosítást kizárólag helyben őshonos növényzet telepítésével végezték el.
Sydney végül is megerősödve került ki a sikeres olimpiai pályázata által magára zúdított válságból. Ebből természetesen nem következik, hogy más városok, például Budapest számára is termékeny hatású lenne egy hasonló válság az elkövetkező években. Éppúgy megvan az esélye az ellenkezőjének, a feszültségek növekedésének, a szétesésnek. A végeredmény nagyrészt a szerencsétől függ, és csak kisebb részben a vezetők színvonalától.
Nincs a világon olyan metropolisz, amely kétségbeesett erőfeszítések nélkül képes lenne 16 nap leforgása alatt a szokásos forgalmon felül 31 millió utazást lebonyolítani tömegközlekedési vonalain. (2000 őszén Sydney ekkora terhelést viselt el. Vessük ezt össze azzal, hogy a BKV összes vonalán az évente szállított utasok száma 1 milliárd 400 millió alatt van. 16 napra számítva ez az összes budapesti és város környéki járaton 61 millió utazást jelent, ami azonban eloszlik a város hatalmas területén. Nehéz elképzelni a jelenlegi napi utasforgalom felét kitevő vendégsereget, amint egy viszonylag kis területen ingázik kényelmesen és kulturált körülmények között.) Nem létezik olyan világváros, amelyet ne sodorna válságba, ha ilyen rövid időszakban egyszerre 11 ezer sportolót, 5 ezer kísérőt, 17 ezer sajtóst, a díszvendégek hadát és a versenyekre kíváncsi százezreket kell kifogástalan körülmények között vendégül látnia. (Budapest jelenleg a frissen átadott és épülő szállodákkal együtt is csak körülbelül 20 ezer nemzetközi színvonalú szálláshellyel rendelkezik.) S végül az is érdekes kérdés, bár a hajdani olimpiákkal kapcsolatban csak ritkán teszik fel, hogy az olimpia három hete után mi történik a hatalmas terhelés elviselésére kialakított kapacitásokkal. (Magyarországon, ahol átlagosan 2-4 ezer ember látogat egy-egy "első osztályú" labdarúgó-mérkőzést, és ennek tudatában is milliárdok jutnak több tízezres befogadóképességű stadionok rekonstrukciójára, még kevésbé szokás ilyeneket kérdezni, mint másutt.)
A vállalatok világában nem ismeretlen a belső szervezeti válságok tudatos gerjesztésén alapuló vezetési módszer. A krízismenedzsment azon az elven alapul, hogy a szervezet szokatlanul nehéz helyzetbe hozása – például valamilyen megrázó konfliktus tudatos kiélezésével – az egyébként nem mozgósítható energiák felszabadításával járhat. 1998 óta tapasztalhattuk, hogy Orbán Viktortól (és azoktól, akikre hallgat) nem idegen ez a felfogás. Gyakorta és kedvtelve sokkolják az országot. Nos, inkább egy olimpiai pályázat ötletével sokkoljanak, mint a demokratikus jobbközép felszámolásával. Az előbbi, ha sok esély nincs is rá, még jól is elsülhet.
Tamás Tibor
közgazdász
2015. június 9., kedd
Díszpintyek a stúdiókban - ne legyen kedvük többé visszatérni
"Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!" címmel tettem közzé tegnap egy posztot.
Félreértés lenne azt a szöveget dühös kifakadásként értékelni...
Blogbejegyzésemet stílus-kísérletnek is szántam.
Ha már lépten-nyomon találkozunk tisztességesnek mondott szerkesztőségek stúdióiban barna patkányokkal, nem kellene velük udvariaskodni, pláne megbeszélni velük országépítő elképzeléseiket. Van olyan beszédmód, amit még ők is megérthetnek, pláne a megdöbbent nézők-hallgatók..
Ha a szerkesztő-műsorvezető-riporter jól dolgozik, a szélsőjobbos mákvirágnak nem lesz többé kedve a kamera-mikrofon előtt szerepelni. Ha viszont egymást váltják a stúdiókban, valamit nagyon rosszul csinálnak a médiamókusok.
Félreértés lenne azt a szöveget dühös kifakadásként értékelni...
Blogbejegyzésemet stílus-kísérletnek is szántam.
Ha már lépten-nyomon találkozunk tisztességesnek mondott szerkesztőségek stúdióiban barna patkányokkal, nem kellene velük udvariaskodni, pláne megbeszélni velük országépítő elképzeléseiket. Van olyan beszédmód, amit még ők is megérthetnek, pláne a megdöbbent nézők-hallgatók..
Ha a szerkesztő-műsorvezető-riporter jól dolgozik, a szélsőjobbos mákvirágnak nem lesz többé kedve a kamera-mikrofon előtt szerepelni. Ha viszont egymást váltják a stúdiókban, valamit nagyon rosszul csinálnak a médiamókusok.
2015. június 7., vasárnap
Na ide figyelj, te szerencsétlen náci véglény!
Olvasol
valamit a Saul fia című film Cannes-i sikeréről, annyi eljut
csöppnyi agyadba, hogy a történet Auschwitzban játszódik,
főszereplője a gázkamrákhoz beosztott Sonderkommandós, és
anélkül, hogy belegondolnál, üstöllést közzéteszed
reakciódat, így: "Van olyan nap, amikor nem kötelező a
holokamura emlékezni?".
Tudod, patkánykám, nem tudlak sajnálni, amiért túl sokszor "kényszerítenek" téged a kiirtott több százezer honfitársunk meggyászolására. Te ugyanis, te gyászos adolf-utánzat - azokkal a tettestársaiddal együtt, akikkel közösen teleszarjátok a kocsmákat, stadionok lelátóit, békés települések közterületeit és persze az internetet is "holokamu"-hörgésetekkel - az életben egyszer, egyetlenegyszer sem voltál hajlandó egy kicsit is elgondolkodni azon, mit beszélsz, hogyan ítélkezel számodra tök ismeretlen családok szidalmazásáról, gyűlölködő megbélyegzéséről, törvény általi meghurcolásáról, védtelenné tett kisemberek tömeges kirablásáról és végül elképzelhetetlen cinizmussal kiépített gyilkológyárba hurcolásáról és kínhalállal való lemészárlásáról. Semmi jogod azon hőzöngeni, hogy "már megint" - mikor te soha semmikor nem voltál képes szembenézni bűnöddel...
Tudod,
te barna gennygombóc, a tisztességes emberek soha az életben nem
lennének képesek úgy nyilatkozni a náci ősbűnről és annak
rengeteg áldozatáról, ahogy te lépten-nyomon megengeded
magadnak.
Te
anyád szégyene, kedvenc ostobaságod azért méltatlankodni, mert
olyan bűnökért tesznek felelőssé, amit az előző generációk
tagjai követtek el. Nos, az a baj az agyad helyén tátongó fekete
lyukkal, hogy nem érted: éppen te és a hozzád hasonlók követik
el újra ugyanazt a bűnt, amit azokból a generációkból a legalja
elkövetett. Ha te most "csak" szóban veszed elő az
összes ócska szellemi kukahordalékotokat, hogy beleokádd a
világba, attól még nem leszel bűntelen. Éppen te nagyon is
felelős vagy minden korábbi tömeggyilkosságért, mert nem vagy
hajlandó szembenézni a sötét bűneitekkel, és - bár ismerned
kell a szörnyű következményeket - újra rálépsz az oda vezető
útra.
Azt
persze nem éred fel csekély eszeddel, hogy a létezésed és
gátlástalan szövegelésed maga a bizonyíték arra, amit
letagadni próbálsz. Amit a zsidókról és az összes
holokauszt-áldozatról hazudozol, te mocsok turhadék, az több
ezer éves mintát követ. A zsidókat vádolod még az ellenük
elkövetett bűnökért is. Fröcsög belőled a gyűlölet, hogy
megóvd magad a gondolkodástól. Ez is rég bevált módszer. Éppen
ebből a több ezer éves emberellenes hisztériából fakad
időről-időre mindaz, amit elődeid a gyakorlatban folyamatosan
meg is tettek a hatalmukba került védtelenekkel – és amit, ha
lehetőséged lenne rá, te sem haboznál elkövetni.
Épp
úgy gyűlölöd a sok-sok, számodra tök ismeretlen áldozatot,
ahogyan én gyűlöllek téged az aljas szemét náciságodért.
Ebben az egyben hasonlítunk - minden másban különbözünk. A
legfőbb különbség, hogy neked biztosan „vannak zsidó
barátaid”, és „dehogyis vagy te antiszemita”. Nekem viszont
kizárt, hogy náci barátom legyen, pont azért, amilyen te vagy –
és akárhogy becsmérlik ezt a szót – le nem tagadnám, hogy
antifasiszta vagyok.
Tyúkagyadba
nyilván nem fér bele, de az emberiség történetében léteznek
nagy közös alaptörténetek. Még veled, nácikám, veled is
közösek ezek a történetek. Ugyanis akármennyire utállak,
emberi mivoltodat nem tagadom meg, emberi reakciókra számítok a
szélsőséges helyzetekben még tőled is... Hogy te is pedzegesd,
miről szól az általad gyalázott Saul fia, segítek egy kis
áthangolással: ha egyszer a hozzád hasonló náci gazfickókat
valamilyen hatóság táborokba gyűjtené és úgy ítélné meg,
hülyeségetek menthetetlen, viszont annyira veszélyesek vagytok,
hogy meg kell szabadítani tőletek a bolygót, ezért ki akarnának
benneteket irtani, akkor tömeges szenvedésetek benneteket is
elképzelhetetlen erkölcsi dilemmákba kergetne. Ha az a
táborparancsnokság olyan cinikus és ötletes lenne, hogy
közületek jelölné ki a hulláitok eltakarítóit, akkor az így
besorozott különítmény tagjai a többiek szenvedésének
sokszorosát lennének kénytelenek elviselni. Az ember
tűrőképessége határtalan. Az elképzelhetetlennek tűnő
szenvedést is képes túlélni, ami, lássuk be, nem is biztos,
hogy annyira üdvözlendő képesség... És az ember a pokol
legmélyebb bugyraiban is ember marad: megmozdul benne valami, ha a
hullák között rokonát, barátját véli felfedezni. És bármi
áron meg akarja adni neki a végtisztességet. Az ember addig
ember, amíg képes ilyen extrém válaszokra az extrém
helyzetekben. És ezt még akár rólad is feltételeznünk kell.
Eszembe
nem jut veled barátkozni, feléd gesztusokat tenni, de annyit
elárulok, hogy még tőled sem tagadom meg a változás, az észhez
térés lehetőségét. Erre mindenkinek a legeslegutolsó
pillanatig lehetősége van. Éppen ezért én – veletek
ellentétben – soha nem támogatnám az általam gyűlölt csoport
tömeges kínzását, gyűjtőtáborokba zárását. Még akkor sem,
ha a ti csoportotok messze nem ártatlan, nincsenek köztetek
védtelen csecsemők és aggastyánok, nincsenek köztetek a
közélettel egyáltalán nem foglalkozó falusi és városi szegény
emberek, hanem ellenkezőleg, ti nagyon is felelősek vagytok
lélekmérgező tevékenységetekért - a békét romboló,
gyújtogató szövegeitekkel és tevékenységetekkel egyenként és
együtt is, nagyon is rászolgáltok a gyűlöletemre. A náci
bandából tehát, amíg rajtam múlik, soha nem alakítanak majd a
Saul fiából mélyen megismerhető Sonderkommandót. Ettől még
nem ártana belegondolnotok, ha még képesek vagytok rá, hogy
milyen feneketlen mélységekbe taszítottátok – és taszítanátok
- emberek tömegeit. Sokat nem köszönhetünk nektek, de az biztos,
hogy a borzasztó élményeket feldolgozó irodalmi és
filmművészeti remekműveket a ti görénységetek nélkül nem
szenvedte volna ki magából az emberi kultúra.
Addig
is, amíg kigyullad a 10 wattos égő odabent a koponyádban,
véralgebrázz csak tovább, te aljadék. Találkozunk, ha már
felébredt benned a lelkiismeret.
2015. június 6., szombat
Nővértavasz, elkeseredett emberek bátor lázadása - és amit a hazai kórházi valóságról tudunk
A blogomban elhelyezett írás szerkesztve megjelent a Népszabadság Fórum rovatában. A nol.hu oldalon is olvasható (itt).
Megrázó, megdöbbentő beszámolót írt Kőszeg Ferenc a magyar egészségüggyel kapcsolatban, tragikus körülmények között szerzett tapasztalatairól. Egy hozzánk nagyon közel álló ember felgyógyulásáért vívott hosszú küzdelem, és a szeretett személy elvesztésének története mindig lesújtó. Kőszeg Ferenc írása azonban ennél a személyes tragédiánál sokkal többről szól.
A hosszú írás az Élet és Irodalom mellékleteként jelent meg ( http://www.es.hu/?view=doc;26648; http://www.es.hu/?view=doc;26649 ), mindenkinek ajánlott olvasmány. Én itt a szerzőnek a hálapénzről megfogalmazott gondolatait idézem:
"...a népszokásként gyakorolt hálapénz-adásban maga a pénz nem is olyan lényeges. Azzal az átlagos jövedelemmel, amellyel Anikó családja meg én is rendelkezünk, a különleges ellátást nem lehet megvásárolni. Inkább olyan az orvosi hálapénz, mint a pincérnek adott borravaló. Attól, hogy a vendég ötezer forintot ad a négyezer forintos vacsoráért, nem lesz omlósabb a hús, ízesebb a körítés. Nem lesz az a következő alkalommal sem. De a vendég nem érzi magát szarevőnek, a pincér pedig csak a konyhában tesz rá megjegyzéseket. Mégis van egy hatalmas különbség. Aki nem tud hálapénzt adni - vagy mert nincs rá pénze, vagy mert nem tudja, ki fogja megoperálni, sőt esetleg utólag sem tudja, ki operálta -, óhatatlanul úgy fogja érezni, minden bajának az az oka, hogy nem adott hálapénzt. És ez gyalázatos.
Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át. Anikó aznap ment be az egészségügyi intézménybe, még nem volt ágya, de a beavatkozás már megtörtént, a kezelőből kerekesszéken tolta a majdani szobája felé egy ápoló. A holmiját, egy meglehetősen súlyos táskát én cipeltem utánuk. A lift előtt várakozva végre alkalmam nyílt, hogy belecsúsztassak a betegtologató köpenye zsebébe egy ezrest. A fiatalember, aki addig a pillantására sem méltatott, nyomban kikapta a kezemből a táskát, sőt visszamenőleg elnézést kért, amiért eddig nem vette észre, hogy cipekedem. Tiszta helyzet volt, én fizettem, ő többletteljesítményt nyújtott. Milyen szép lenne, gondoltam, ha az orvosoknak adott hálapénz is ilyen derűs egyértelműséggel tartozna össze valamilyen többletszolgáltatással.
(...)
A hálapénzről beszélgetve egy műtősnő azt mondta, húsz év gyakorlat után a nettó jövedelme százezer forint. Egy tudományos fokozattal rendelkező főorvos nettója nem éri el a 250 ezer forintot. A versenyszférából ismert alkalmazotti jövedelmekhez képest ezek az összegek nagyon alacsonyak. A főorvos hozzátette, nagyon meg kell gondolnia, hogy elmenjen-e hosszabb szabadságra, vagy elutazzon-e egy tudományos konferenciára, mert ha egy hétig nem jut paraszolvenciához, azaz hálapénzhez, felborul a háztartása költségvetési egyensúlya.
Ha egy kofa a piacon számla nélkül ad el egy kiló krumplit, megbüntetik. Orvos esetében viszont fel sem merül, hogy számlát adjon. Néhány éve Okatootáia vádhatóságának vezetője az egészségügyi miniszter kérdésére válaszolva írásba adta: a hálapénz elfogadása a gyógyító-megelőző tevékenység keretében nem meríti ki a hivatali vesztegetés törvényi tényállását. A törvényesség legfőbb őre a rá jellemző bölcs részrehajlással járt el. Hiszen a hálapénz puszta elfogadása valóban nem vesztegetés. Eltitkolása, különösen folyamatos eltitkolása azonban adócsalás. De majd bolond lett volna szembekerülni az orvosszervezetekkel és az orvostársadalom többségével, amely fontos részét alkotta egykori pártja szavazóbázisának.
A hálapénz illendő összegéről fogalmam se volt, és ma sincs. A nővéreknek általában kétezer forintokat adtunk, hol Krisztina, hol én, hol Anikó, egy öt-hat napos kórházi tartózkodás során két-három alkalommal. Orvosnak, úgy véltem, ötezernél kevesebbet nem lehet adni, főorvosok, tudományos fokozattal rendelkezők esetében tízezer az alsó határ, kisebb beavatkozások esetén is. Aki hosszabb időn át foglalkozott a kezeléssel, annak húszezer jár. Egy komolyabb beavatkozásért eredetileg harmincezret akartam adni, de aztán látva az interneten az illető publikációs listáját, negyvenre emeltem az összeget. Mindent összevéve hálapénzre aligha költöttünk többet százötven-kétszázezer forintnál. Elosztva a betegség hónapjaival, nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit.
A rituálé része, hogy az ember mintegy lopva teszi le az asztalra a borítékot, aztán néz a levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az asztalra került tárgyhoz. Az orvos pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy boríték hever az asztalán. Olykor az orvos hallat valamilyen hangot, amiről nem tudni, köhögés volt-e vagy köszönöm. Anyám sokszor elmesélte, orvostanhallgatóként egy vizsgán professzor úrnak szólította a professzort. Az előző évet Ausztr(ál)ia egykori császárvárosában végezte, ott a Herr Professor magasabb rang volt, mint a Herr Minister. A dél-okatootáiai tanférfiú azonban nem így látta a világot. - Én magának méltóságos úr vagyok, megértette? - üvöltötte, kikelve magából. Nem kívánnám, hogy a feudális egészségügybe a feudalizmus efféle külsőségei is visszatérjenek. De azért az is abszurd, hogy egy címzetes egyetemi tanár köhécselve köszönje meg a keze ügyébe csúsztatott bankjegyet, mint egy eret vágó borbély vagy a dögönyözésben is járatos fürdőmester."
(...)
"...az örökzöld témáról kezdünk beszélgetni: szabad orvosválasztás a beteg anyagi hozzájárulása alapján. Ilyen csak a szülészeknél van, mondja a professzor. Nemrégiben olvastam Titanic-Müller könyvét, abban egyértelműen benne van, hogy az egészségügyi törvény módosítása lehetővé tette, hogy a beteg szabadon válasszon egészségügyi intézményt és orvost. Könyvében az orvos-politikus szól arról is, hogy a nagyobbik kormánypárt nyomására éppen a szülészeket vették ki a törvény hatálya alól. "Amorális lenne a szülésekért pénzt kérni", mondták a párt képviselői, akik természetesen éppen olyan jól tudták, mint bárki más, hogy a szüléseknek előre közölt, fix ára van. Ugyanezen a vitán bukott el az a javaslat is, hogy a hozzájárulási díj bevezetésével egyidejűleg mondja ki a törvény, a hálapénz elfogadása büntethető. Mégsem merek vitatkozni, részint Anikó miatt, de azért sem, mert hátha rosszul emlékszem a könyv szövegére, vagy időközben netán hatályon kívül helyezték a törvény módosítását.
A kötelező egészségbiztosítási ellátásról szóló módosított törvény hatályos szövege pontosan azt tartalmazza, amit Titanic-Müller leírt a könyvében. Eszerint a biztosított részleges térítési díj ellenében - a terhesgondozás és a szülészeti ellátás kivételével - jogosult az ellátást végző orvos megválasztására. A részleges térítési díj nem haladhatja meg az egészségbiztosítónak felszámolható összeg harminc százalékát. A beteg által fizetett térítési díjból az intézmény a szabályzatában meghatározott módon külön juttatásban részesítheti az ellátásban közreműködő személyeket. Az erről szóló tájékoztatót az egészségügyi intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. Persze a jogszabály alapján kifizethető honorárium vélhetőleg kisebb összeg, mint a hálapénz, ráadásul az adót is meg kell fizetni utána. Érthető tehát, hogy az orvosok nagy része ellenkezőképpen tudja a törvényt, mint ahogy az három éve hatályba lépett. A térítési díjakról és a szabad orvosválasztásról szóló tájékoztatót nem láttam kifüggesztve sem az 1-es, sem a 2-es, sem a 3-as számú gyógyintézetben, de a 4-esben, az 5-ösben és a 6-osban sem. A prostituáltakat megbírságolták, ha az előírt kétszáz méter helyett 198 méterre álltak egy templomtól, és ha nem fizettek, börtönbe kerültek. De egyetlen polgármestert vagy jegyzőt sem vontak felelősségre, mert dacolva a törvény előírásával, nem jelölte ki a türelmi zónát. Tudomásom szerint nem vontak felelősségre egyetlen kórházvezetőt, egyetlen klinikaigazgatót sem, amiért nem teremtette meg intézményében a szabad orvosválasztás feltételeit. Ugocsa non coronat! Hatalom védte forradalmárok!"
Kőszeg Ferenc: Betegség, halál - orvosok
Ne
kerülj a kezük közé...
Kétségek
között figyeltem az egészségügyi szakdolgozók „nővértavasznak”
nevezett mozgalmának eddigi eseményeit és visszhangját.
Dolgozik
bennem a megnyomorított kisemberek, agyonhajszolt ápolónők
melletti elemi szolidaritás, és a saját hangjukat végre
megtaláló, megfenyegetett, mégis bátran fellépő alkalmazottak
iránti tisztelet.
Másfelől
viszont egészségügyi kérdésekben mindenki, akinek családi okból
keletkeztek már személyes tapasztalatai, és minden politizáló
ember, aki odafigyelt az elmúlt évtizedek reformcsatáira, tudja,
hogy a most tiltakozó nővérek csak az igazság egy részét
mondják el.
A
mikroszinten tömegével keletkező személyes tapasztalatok ügye az
egyszerűbb. Fásult, a pályára eleve alkalmatlan vagy azzá vált
„ápolókkal” könnyen találkozik az, aki maga kórházba jut
vagy kórházban fekvő családtagját próbálja támogatni. Az a
jelenség, amit ilyenkor tapasztalunk, sokat elmond a nemrég
felélénkült – „hálapénz: legalizáljuk vagy sem?” - viták
értelméről is. Amint körülnézünk az intézményben,
kétségbeesetten dugdosni kezdjük a pénzt az áthaladó
fehérköpenyeseknek. Nézzenek már oda, adjanak neki egy kis vizet,
legyenek egy kicsit emberségesek – vagy legalább ne szúrjanak ki
vele készakarva. Bizony, félünk tőlük, ezért próbáljuk őket
lefizetni. Az a keserű játszma sem ismeretlen a napi
tapasztalatokat szerző hétköznapi emberek számára, hogy miközben
a szabadlábon maradt családtagok nem mernek nem fizetni, az ágynak
esett hozzátartozó, ha még tudatánál van, gyakran mondogatja a
látogatóknak, hogy egy fillért ne adjatok ezeknek. Ő bizonyára
tudja, miért...
Ilyen
rendszerben nem az a kérdés, hogy előre vagy utólag szeretnénk
kifejezni „hálánkat”, hanem az, hogy miképpen lehetne elérni,
hogy ne rettegjünk azoktól, akikre az életünk rá lett bízva.
Félünk az egyes személyektől is, mert nem tudjuk megállapítani,
mosolya ellenére melyikük alkalmatlan és felelőtlen, és persze
az egész egészségügyi rendszertől is, mert akinek szeme van,
látja, hogy még a jóindulatú szereplőktől sem várhatunk túl
sokat, rettenetes korlátok között dolgoznak. Amíg ennyire félünk
tőlük, és amíg erre minden alapunk meg is van, minden tiltás
ellenére óriási nyomás lesz, hogy a páciens fizessen, az
egészségügyi dolgozó pedig elfogadja. Csak éppen az egész
szisztéma nem lesz ettől a pénzcsúsztatástól sem hatékonyabb,
sem emberségesebb.
Szorosan
összefügg ezzel az az elkeserítő gondolattalanság, ami a
nővérlázadást, a kormányzati reakciókat, az ellenzék
megszólalásait, az egész közéletet jellemzi. Pénz, pénz, pénz.
Öntsetek bele ebbe az egészbe sok pénzt. Adjatok több fizetést,
vegyetek föl több alkalmazottat, vegyetek sok drága műszert és
gyógyszert, költsetek rá sokat, sokat, még többet.
Na
ja, nem vitás, több pénzből többet lehetne tenni. Még
gyógyításra is jutna belőle. Csakhogy megint csak a mikroszintű
tapasztalatok figyelmeztetnek, hogy valami magában a rendszerben van
kegyetlenül elszúrva. Azokban az esetekben, amikor többen is ülnek
a nővérszobában, de arra vigyáznak, ne legyen köztük olyan, aki
túlbuzgósággal „elrontja” az ápoltakat, akkor nem
költségvetési kérdés, hogy mit lehetne és kellene csinálni.
Vagy amikor az egyik „betegúton”, orvostól-orvosig járva hiába
rimánkodik valaki egyre romló tünetekkel, hogy adjanak már neki
egy drága műszeres diagnózist, majd ugyanez a beteg életmentő
műtétek során megy keresztül, és ugyanazt a drága műszert
többször is be kell üzemelni az érdekében, akkor is
elgondolkodhatunk, hogy ki és hogyan gondolkodik ebben a rendszerben
a „pazarlásról”.
Mindenkinek
ajánlom figyelmébe az Élet és Irodalomban mellékletben, több
részben megjelent drámai írást:„Betegség, halál – orvosok
- Életképek Okatootáiáról*” (LIV. évfolyam 33. szám, 2010.
augusztus)
Kőszeg
Ferenc súlyos beteg hozzátartozóját támogatva és kísérve
szerzett tapasztalatait írta meg. Kevés ilyen erejű összegzést
ismerek arról, hogy mire kell készülnünk, ha szükségünk lesz a
magyar egészségügy segítségére. Ismert értelmiségi, számos
mozgósítható kapcsolattal is könnyen eltéved ebben a
labirintusban. A sok helyütt érzékelhető jó szándék sem menti
meg az egész, rosszul működő szisztéma áldozatait.
Ebben
a rendszerben a rosszul informált, illetve a tolakodástól,
furakodástól ódzkodó páciens nagy bajba kerül. Még akkor is,
ha fizetni próbál az ellátásért... A kerülőutak és előző
pályák kialakulása törvényszerű. „Ügyesnek” kell lenni, és
akkor még ebben a rendszerben is létezik elfogadható egészségügyi
ellátás. Aki azonban a bárkinek automatikusan járó figyelmet,
ráfordítást, betegutat járja, arra túl sokszor vár gyalázatos
sors.
Minderről
nem illik beszélni. A magyar egészségügyben az elmúlt másfél
évtizedben nagyon sokan tettek nagyon sokat a maguk posztján azért,
hogy szitokszó legyen a „reformok” emlegetése és lehetetlenné
váljon a rendszer belső bajainak bármiféle elemzése, pláne az –
összevonásokon, átcsoportosításokon túlmenő – alapvető
szerkezeti átalakítások felvetése. Itt maradt nekünk a „tegyetek
sokkal több pénzt ugyanebbe a rendszerbe” bölcsessége.
Úgy
látszik, még nem vagyunk elég mélyen ahhoz, hogy gondolkodni
kezdjünk.
Addig
is, marad a fohász: ne kerülj a kezük közé.
Tamás
Tibor
szerkesztő
------------------------------
Itt pedig néhány idézet a cikkben említett kiváló Kőszeg-írásból:
http://www.stop.hu/blog/entries.php?id=2652
Kőszeg Ferenc: "Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át"
Kőszeg Ferenc: "Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át"
Megrázó, megdöbbentő beszámolót írt Kőszeg Ferenc a magyar egészségüggyel kapcsolatban, tragikus körülmények között szerzett tapasztalatairól. Egy hozzánk nagyon közel álló ember felgyógyulásáért vívott hosszú küzdelem, és a szeretett személy elvesztésének története mindig lesújtó. Kőszeg Ferenc írása azonban ennél a személyes tragédiánál sokkal többről szól.
A hosszú írás az Élet és Irodalom mellékleteként jelent meg ( http://www.es.hu/?view=doc;26648; http://www.es.hu/?view=doc;26649 ), mindenkinek ajánlott olvasmány. Én itt a szerzőnek a hálapénzről megfogalmazott gondolatait idézem:
"...a népszokásként gyakorolt hálapénz-adásban maga a pénz nem is olyan lényeges. Azzal az átlagos jövedelemmel, amellyel Anikó családja meg én is rendelkezünk, a különleges ellátást nem lehet megvásárolni. Inkább olyan az orvosi hálapénz, mint a pincérnek adott borravaló. Attól, hogy a vendég ötezer forintot ad a négyezer forintos vacsoráért, nem lesz omlósabb a hús, ízesebb a körítés. Nem lesz az a következő alkalommal sem. De a vendég nem érzi magát szarevőnek, a pincér pedig csak a konyhában tesz rá megjegyzéseket. Mégis van egy hatalmas különbség. Aki nem tud hálapénzt adni - vagy mert nincs rá pénze, vagy mert nem tudja, ki fogja megoperálni, sőt esetleg utólag sem tudja, ki operálta -, óhatatlanul úgy fogja érezni, minden bajának az az oka, hogy nem adott hálapénzt. És ez gyalázatos.
Azt, hogy a hálapénznek értelme van, mindössze egyszer éltem át. Anikó aznap ment be az egészségügyi intézménybe, még nem volt ágya, de a beavatkozás már megtörtént, a kezelőből kerekesszéken tolta a majdani szobája felé egy ápoló. A holmiját, egy meglehetősen súlyos táskát én cipeltem utánuk. A lift előtt várakozva végre alkalmam nyílt, hogy belecsúsztassak a betegtologató köpenye zsebébe egy ezrest. A fiatalember, aki addig a pillantására sem méltatott, nyomban kikapta a kezemből a táskát, sőt visszamenőleg elnézést kért, amiért eddig nem vette észre, hogy cipekedem. Tiszta helyzet volt, én fizettem, ő többletteljesítményt nyújtott. Milyen szép lenne, gondoltam, ha az orvosoknak adott hálapénz is ilyen derűs egyértelműséggel tartozna össze valamilyen többletszolgáltatással.
(...)
A hálapénzről beszélgetve egy műtősnő azt mondta, húsz év gyakorlat után a nettó jövedelme százezer forint. Egy tudományos fokozattal rendelkező főorvos nettója nem éri el a 250 ezer forintot. A versenyszférából ismert alkalmazotti jövedelmekhez képest ezek az összegek nagyon alacsonyak. A főorvos hozzátette, nagyon meg kell gondolnia, hogy elmenjen-e hosszabb szabadságra, vagy elutazzon-e egy tudományos konferenciára, mert ha egy hétig nem jut paraszolvenciához, azaz hálapénzhez, felborul a háztartása költségvetési egyensúlya.
Ha egy kofa a piacon számla nélkül ad el egy kiló krumplit, megbüntetik. Orvos esetében viszont fel sem merül, hogy számlát adjon. Néhány éve Okatootáia vádhatóságának vezetője az egészségügyi miniszter kérdésére válaszolva írásba adta: a hálapénz elfogadása a gyógyító-megelőző tevékenység keretében nem meríti ki a hivatali vesztegetés törvényi tényállását. A törvényesség legfőbb őre a rá jellemző bölcs részrehajlással járt el. Hiszen a hálapénz puszta elfogadása valóban nem vesztegetés. Eltitkolása, különösen folyamatos eltitkolása azonban adócsalás. De majd bolond lett volna szembekerülni az orvosszervezetekkel és az orvostársadalom többségével, amely fontos részét alkotta egykori pártja szavazóbázisának.
A hálapénz illendő összegéről fogalmam se volt, és ma sincs. A nővéreknek általában kétezer forintokat adtunk, hol Krisztina, hol én, hol Anikó, egy öt-hat napos kórházi tartózkodás során két-három alkalommal. Orvosnak, úgy véltem, ötezernél kevesebbet nem lehet adni, főorvosok, tudományos fokozattal rendelkezők esetében tízezer az alsó határ, kisebb beavatkozások esetén is. Aki hosszabb időn át foglalkozott a kezeléssel, annak húszezer jár. Egy komolyabb beavatkozásért eredetileg harmincezret akartam adni, de aztán látva az interneten az illető publikációs listáját, negyvenre emeltem az összeget. Mindent összevéve hálapénzre aligha költöttünk többet százötven-kétszázezer forintnál. Elosztva a betegség hónapjaival, nem nagy pénz, viszont nem is kaptunk érte semmit.
A rituálé része, hogy az ember mintegy lopva teszi le az asztalra a borítékot, aztán néz a levegőbe, mintha semmi köze sem lenne az asztalra került tárgyhoz. Az orvos pedig úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy egy boríték hever az asztalán. Olykor az orvos hallat valamilyen hangot, amiről nem tudni, köhögés volt-e vagy köszönöm. Anyám sokszor elmesélte, orvostanhallgatóként egy vizsgán professzor úrnak szólította a professzort. Az előző évet Ausztr(ál)ia egykori császárvárosában végezte, ott a Herr Professor magasabb rang volt, mint a Herr Minister. A dél-okatootáiai tanférfiú azonban nem így látta a világot. - Én magának méltóságos úr vagyok, megértette? - üvöltötte, kikelve magából. Nem kívánnám, hogy a feudális egészségügybe a feudalizmus efféle külsőségei is visszatérjenek. De azért az is abszurd, hogy egy címzetes egyetemi tanár köhécselve köszönje meg a keze ügyébe csúsztatott bankjegyet, mint egy eret vágó borbély vagy a dögönyözésben is járatos fürdőmester."
(...)
"...az örökzöld témáról kezdünk beszélgetni: szabad orvosválasztás a beteg anyagi hozzájárulása alapján. Ilyen csak a szülészeknél van, mondja a professzor. Nemrégiben olvastam Titanic-Müller könyvét, abban egyértelműen benne van, hogy az egészségügyi törvény módosítása lehetővé tette, hogy a beteg szabadon válasszon egészségügyi intézményt és orvost. Könyvében az orvos-politikus szól arról is, hogy a nagyobbik kormánypárt nyomására éppen a szülészeket vették ki a törvény hatálya alól. "Amorális lenne a szülésekért pénzt kérni", mondták a párt képviselői, akik természetesen éppen olyan jól tudták, mint bárki más, hogy a szüléseknek előre közölt, fix ára van. Ugyanezen a vitán bukott el az a javaslat is, hogy a hozzájárulási díj bevezetésével egyidejűleg mondja ki a törvény, a hálapénz elfogadása büntethető. Mégsem merek vitatkozni, részint Anikó miatt, de azért sem, mert hátha rosszul emlékszem a könyv szövegére, vagy időközben netán hatályon kívül helyezték a törvény módosítását.
A kötelező egészségbiztosítási ellátásról szóló módosított törvény hatályos szövege pontosan azt tartalmazza, amit Titanic-Müller leírt a könyvében. Eszerint a biztosított részleges térítési díj ellenében - a terhesgondozás és a szülészeti ellátás kivételével - jogosult az ellátást végző orvos megválasztására. A részleges térítési díj nem haladhatja meg az egészségbiztosítónak felszámolható összeg harminc százalékát. A beteg által fizetett térítési díjból az intézmény a szabályzatában meghatározott módon külön juttatásban részesítheti az ellátásban közreműködő személyeket. Az erről szóló tájékoztatót az egészségügyi intézményben jól látható helyen ki kell függeszteni. Persze a jogszabály alapján kifizethető honorárium vélhetőleg kisebb összeg, mint a hálapénz, ráadásul az adót is meg kell fizetni utána. Érthető tehát, hogy az orvosok nagy része ellenkezőképpen tudja a törvényt, mint ahogy az három éve hatályba lépett. A térítési díjakról és a szabad orvosválasztásról szóló tájékoztatót nem láttam kifüggesztve sem az 1-es, sem a 2-es, sem a 3-as számú gyógyintézetben, de a 4-esben, az 5-ösben és a 6-osban sem. A prostituáltakat megbírságolták, ha az előírt kétszáz méter helyett 198 méterre álltak egy templomtól, és ha nem fizettek, börtönbe kerültek. De egyetlen polgármestert vagy jegyzőt sem vontak felelősségre, mert dacolva a törvény előírásával, nem jelölte ki a türelmi zónát. Tudomásom szerint nem vontak felelősségre egyetlen kórházvezetőt, egyetlen klinikaigazgatót sem, amiért nem teremtette meg intézményében a szabad orvosválasztás feltételeit. Ugocsa non coronat! Hatalom védte forradalmárok!"
Kőszeg Ferenc: Betegség, halál - orvosok
2015. május 6., szerda
Az Omega Felcsútra tart - volt ennél nagyobb csalódás is
Ezekben a napokban nagy hullámokat vert az Omega rajongói között, hogy Kóborék a felcsúti Pancho Arénában akarnak fellépni a magyar-finn Eb-selejtező meccset kivetítőről követő közönség előtt. Mihály Tamás basszgitáros köszönte, nem kért a megtiszteltetésből, de a többiek - leginkább Kóbor - vagy hevesen érvelnek az ötlet mellett, vagy hallgatnak.
A régi Omega szétválása után én az LGT-vel tartottam, nem voltam és vagyok nagy véleménnyel a Kóborék által produkált lemezek zenei színvonaláról és dalszövegeiről, különösen nem, ha Presserrel, Adamisszal, majd később Dusánnal és a többiek teljesítményével vetjük össze. De nem is utáltam az Omegát, sok számukat szerettem és szeretem, szóval nem volt velük komoly bajom. Sajnálom, ha nem értik, semmi szükség nem lenne egy bukásra ítélt és nagy léptekkel a bukás felé is tartó rezsim melletti felzárkózásra, az egyik legundorítóbb rezsim-jelképpé vált létesítményben fellépve.
A botrányt, a sok kommentárt és indulatokat figyelve azonban visszaemlékszem a 2014-es választási kampány fideszes záróeseményére, a "békemenetesek" Hősök terére vonulására, mert az hozott nekem igazi csalódást. A demokráciát összeroppantó rezsim a saját választási törvénye alapján új győzelemre készült, miután eltörölte az alkotmányt, a köztársaságot, és az országnak a csónakból kihajításra ítélt részét megnyomorítva hosszú távra berendezkedett. Nem kötelező egy ilyen rezsim mellett kiállni egy kampányfinisben. Aki megteszi, az magára veszi a bélyeget. A Balkán Fanatik nevű csapat megtette, OK, nem sokkal később a sajtóban körbejárt, hogy meg is kapták a jutalmat ( http://index.hu/gazdasag/2014/04/16/mnb-csr/ ).
Az igazi csalódás számomra a Csík Zenekar kiállása volt a Fidesz-rezsim mellett (
http://nol.hu/belfold/a-
http://www.quart.hu/quart/
Őket tényleg szerettem, örültem, mert közös kultúránk szerves része, amit csinálnak. Nagyon sajnálom, hogy azóta már mindig ott van ez az árnyék a nevükön, művészetükön. Nem állhatnak következmények nélkül az elnyomók és megnyomorítók mellé.
Az pedig különös dolog, hogy a Csík árulásából nem lett felhördülés, az Omega viszont egy kampányhelyzeten kívüli, bár kétségtelenül gusztustalan felnyaló gesztussal magára szabadította a jogos megvetést.
Ilyen furán és logikátlanul működik a közvélemény...
A régi Omega szétválása után én az LGT-vel tartottam, nem voltam és vagyok nagy véleménnyel a Kóborék által produkált lemezek zenei színvonaláról és dalszövegeiről, különösen nem, ha Presserrel, Adamisszal, majd később Dusánnal és a többiek teljesítményével vetjük össze. De nem is utáltam az Omegát, sok számukat szerettem és szeretem, szóval nem volt velük komoly bajom. Sajnálom, ha nem értik, semmi szükség nem lenne egy bukásra ítélt és nagy léptekkel a bukás felé is tartó rezsim melletti felzárkózásra, az egyik legundorítóbb rezsim-jelképpé vált létesítményben fellépve.
A botrányt, a sok kommentárt és indulatokat figyelve azonban visszaemlékszem a 2014-es választási kampány fideszes záróeseményére, a "békemenetesek" Hősök terére vonulására, mert az hozott nekem igazi csalódást. A demokráciát összeroppantó rezsim a saját választási törvénye alapján új győzelemre készült, miután eltörölte az alkotmányt, a köztársaságot, és az országnak a csónakból kihajításra ítélt részét megnyomorítva hosszú távra berendezkedett. Nem kötelező egy ilyen rezsim mellett kiállni egy kampányfinisben. Aki megteszi, az magára veszi a bélyeget. A Balkán Fanatik nevű csapat megtette, OK, nem sokkal később a sajtóban körbejárt, hogy meg is kapták a jutalmat ( http://index.hu/gazdasag/2014/04/16/mnb-csr/ ).
Az igazi csalódás számomra a Csík Zenekar kiállása volt a Fidesz-rezsim mellett (
http://nol.hu/belfold/a-
http://www.quart.hu/quart/
Őket tényleg szerettem, örültem, mert közös kultúránk szerves része, amit csinálnak. Nagyon sajnálom, hogy azóta már mindig ott van ez az árnyék a nevükön, művészetükön. Nem állhatnak következmények nélkül az elnyomók és megnyomorítók mellé.
Az pedig különös dolog, hogy a Csík árulásából nem lett felhördülés, az Omega viszont egy kampányhelyzeten kívüli, bár kétségtelenül gusztustalan felnyaló gesztussal magára szabadította a jogos megvetést.
Ilyen furán és logikátlanul működik a közvélemény...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)