A fekete ruhás nővér mozgalma és az árpádsávosok

Sándor Mária nővér kétségbeesett és méltóságteljes tiltakozó mozgalmat indított el az egészségügy tarthatatlan állapotainak azonnali, radikális javítása érdekében. (Az egészségügyről és a nővérmozgalomról már a kezdeteknél különvéleményt fogalmaztam meg, amit majdnem pontosan egy évvel ezelőtt publikálhattam is a Népszabadság hasábjain: „Ha a kezük közé kerülsz...” http://nol.hu/velemeny/ha-a-kezuk-koze-kerulsz-1534577 )


Általános rokonszenv és széles körű támogatás mellett a fekete ruhás mozgalom elég gyorsan olyan területre tévedt, ahol politikai bölcsességre van szükség. Sándor Máriának el kellett ugyanis döntenie, hogy az általa szorgalmazott széles nemzeti összefogásba beleértendő-e a gyűlöletet, elzárkózást hirdető, embertelen eszméket és gyakorlatot felmelegítő szélsőjobboldal is. Sándor Mária a jelek szerint az elejétől fogva egyértelműen eldöntötte: jobbikos fórumokra is elmegy, az ember és ember között alapvető különbséget tevő úgynevezett „nemzeti radikálisokkal” is ugyanúgy párbeszédben áll, mint bárki mással.


Mivel az efféle találkozóik újra meg újra megismétlődnek, a konfliktusok is időről-időre felizzanak körülötte. Így történt áprilisban is, amikor az újra a figyelem középpontjába került, visszavonulását bejelentő majd visszavonó, megfenyegetett nővér szembesült a nyílt levél formájában megfogalmazott éles kritikával.


Sándor Mária erre úgy reagált, hogy amikor a nyilvánosság előtt ezzel kapcsolatban megnyilatkozhatott (például a Klubrádió Megbeszéljük című műsorában, vagy az úgynevezett „alaptörvény” ötödik évfordulóján a budai Várban rendezett tiltakozó demonstráción) szenvedélyesen visszautasította a „megosztási kísérletet”. Kétféle érvelést olvastam, illetve hallottam tőle ez ügyben: 1. Ő nem pártrendezvényekre megy el, hanem mindig, mindenütt az egészségügyi dolgozók és a rosszul ellátott betegek érdekeit képviseli, tőle a fekete ruhás nővérek mozgalmának hangját hallják azok, akik a kérdéses rendezvényekre elmennek; 2. Az egészségügyben dolgozók soha nem mérlegelnek, hogy a segítségükre szoruló páciens milyen nézeteket vall, milyen pártállású, milyen származású stb. Aki az intézményekben megjelenik, vagy akit beszállítanak a rendelőbe vagy a kórházba, annak kétség nélkül segítenek.


Természetesen valamennyien el is várjuk az orvosoktól, nővérektől, betegszállítóktól, mindenkitől, hogy akár szélsőséges helyzetekben, a kétes és szélsőséges figuráknak is szó nélkül tudásuk legjavát nyújtsák.


Csakhogy itt nem erről van szó. A kérdés, amire még mindig értelmes választ várunk, hogy vajon tudja-e Sándor Mária, kik azok a jobbikosok, és mit műveltek, művelnek ebben a jobb sorsra érdemes országban, mi árad felőlük szóban: aljas beszédben-írásban - és tettben is (ha azt hinnénk, a gárdavonulásokkal, szebbjövőzőkkel mára már vége a fenyegető tetteknek, gondoljunk csak Tiszavasvári sorsára, az „érpataki modellel” fenyegetett emberekre, mindazokra a nagyvárosoktól távoli településeken élőkre, akik már a jobbikosok karmai közé kerültek) -, tehát mit művelnek, kiket támogatnak azok, akikkel Sándor Mária együtt mutatkozik. Ugyan, miféle „reformokra” számíthatnánk az egészségügyben, ha ezek az erők határoznák meg az irányvonalat? Jönne talán az „építő” és „romboló” páciensek közötti szelekció?...


Sándor Mária csúsztat, amikor azzal próbálja magyarázni alapállását, hogy semmi oka mérlegelni, hiszen az egészségügyben nem lehet válogatni a páciensek között. Nem páciensekről van itt szó, hanem a jogos küzdelmében általa tudatosan választott-elfogadott szövetségesekről. Azokat pedig jól tenné, ha alaposan megválogatná. Nem „megosztás” az, ha egy tekintélyes, személyes kiállásával befolyásra szert tett személyiség erős üzenetet küld a gyalázatot támogató embereknek. Ha viszont nem így tesz, hanem a szélsőjobboldaliak felé is kinyitja a kaput, ezzel a „semlegességgel”, akár akarja, akár nem, ő is hozzájárul a kollektív elsötétülés folyamatához...

Saul, neked nincs fiad! Elárulod az élőket a holtakért! - Mind halottak vagyunk...

Saul fia - töredékek
Újra megnéztem a Saul fiát. Nem tudom megunni. Vannak ismerős részek, hang- és látványelemek, párbeszédek, amelyek újra meg újra erős élményt jelentenek, és minden mozilátogatás alkalmával rádöbbenek valami újdonságra is, észreveszek meglepő részleteket, amelyekre eddig valahogy nem figyeltem fel.

A mozi sötétjében, a filmmel együtt lélegezve nem jegyzetelek, de utólag megpróbálok összerakosgatni néhány cserepet.

- Kották a gázkamra vetkőzőjében:  
a Sonderesek a meggyilkoltak hátrahagyott holmijait szelektálják. Sault elkezdi érdekelni a legutóbbi transzport származása, miután a szeme láttára élte túl a gázt, majd halt meg egy fehérköpenyes SS-tiszt markában a fiú, akit attól kezdve Saul a fiának nevez. Ungarisch? Ungarisch? - kérdezgeti, és elkezdi lapozgatni a személyes iratokat, már amennyire teheti a munka látszatát fenntartva. Az egyik helyiségben földre szórt papírokat kell ládákba gyűjteniük a kommandósoknak. Pár másodpercre közelebbről is látjuk a papírféléket. Köztük sok kotta hever a földön. Amikor ezt látom, elszorul a torkom. Úgy mentek a félrevezetett, az utolsó pillanatig reménykedő kisemberek Auschwitzba, hogy vitték a kottát is. Munka után, az esti elnyugovás előtt jól esik majd egy kis házi zene... Istenem.



- Stücke: 
Ezt valószínűleg Vági Zoltán történész-szakértő, vagy a Sonderes túlélőket felkutató Gideon Greif ásta elő a dokumentumokból, visszaemlékezésekből. A KZ-ban kialakult egy sajátos nyelv, amelynek ez a "Stücke"-kifejezés a mélypontja. A gépies és hatékony munka érdekében nincs értelme megnevezni, mit is kell a kremában csinálni, mi történik a szemük láttára és a közreműködésükkel. Bele is őrülnének a folyamatos éber, racionális szembesülésbe. Szó sem esik halottakról, meggyilkoltakról, hullákról, tetemekről, miegyébről.  A harsogó, nógató parancsokban úgy nevezik az eltakarítandó corpusokat, hogy "a darabok", "die Stücke"... Az egész filmben - úgy figyeltem - egyetlen egyszer nevezik hullának a hullát: a legkutyább kápó kommandója "takarítanak" (amit Saul és Katz lefotóznak), és ekkor kiabálja a parancsnok - Mietek, lengyel fogoly - , hogy gyorsabban hordják a hullákat.

- A csendek: 
A Saul fia "zajos" film. Az idegeket ez a végsőkig feszíti. Ha máshonnan nem, a másik helyiségből, a háttérből állandóan hallani lehet emberi vagy emberek által keltett zajokat, sípszavakat, kiáltásokat, parancsokat. Ha jól figyeltem meg, a csúcspontig három jelenetsorban fokozódik a zaj: mindhárom a pokollal való közvetlen találkozás jelenete. 1. A krematóriumban a kemencéknél, amikor Saul a fiúnak a boncteremből eltűnt holttestét keresi. A csúcsra járatott kemencék szinte ordítanak. 2. Az éjszakai transzport lemészárlásának jelenetei a gödörnél. Apokalipszis, középkori Bosch-freskók elevenednek meg, és az elviselhetetlen zaj is a csúcsra gerjed. 3. A Sonderesek lázadása, a kitörés jelenete.  A sűrű robbanások hangjai, a fegyverzaj egészen elképesztő, letaglózó effektusok.  Az ember agyát a fájdalomig szaggató hangorkánhoz hasonlót talán csak Spielberg Ryan közlegény megmentése c. filmjének pokoli partraszállási jeleneteiben éltem át.
Ebben a filmben egészen sokkoló, fülszaggató a néhányszor mégis beálló teljes csend. Először akkor éljük át ezt, amikor a "fürdeni" vitt meztelen emberekre rácsattan a gázkamra ajtaja. Teljes sötétség és ordító csend néhány pillanatig. Hihetetlen pillanatai ezek a Saul fia filmnek. Próbáltam figyelni, nem emlékszem pontosan, de úgy rémlik, talán még kétszer fordul elő, hogy ott állunk a Sonderesek csoportjával, és hirtelen mindenki egyszerre elhallgat, háttérzaj sincs. Ránk zuhan ez a csend. A végén pedig, az utolsó lövések elhallgatása után a kamera elvándorol: az erdősáv gyönyörű, harsogó zöldjét látjuk, és a természet helyreállt, végtelen csendjében találjuk magunkat. Mintha valamiféle filozófiai tétel képi és hangos(illetve csendes illusztrációja lenne: reménytelenek vagyunk, a világ jobb lenne emberiség nélkül.



- Saul, nincs is fiad! 
A Sonderesek nem úgy élnek és mozognak, hogy módjuk lenne jóízű, komótos érvelgetésekre. Amikor Saul kitartóan szervezni kezdi a szerinte megtalált fia zsidó temetését, óhatatlanul, rendszeresen beleütközik társai egészen másra koncentráló akaratának falába. Fel-felvillan egy-egy rövid összecsapás: többször is elhangzik, hogy neked nincs is fiad. Saul erre vagy nem válaszol, vagy kitérő választ ad. Mindenki megy tovább, a néző pedig gondoljon amit akar. Mindebből annyi kiderül, hogy Saul számára a tények nem túl érdekesek. Nem is próbálja hevesen bizonygatni a rokonságot. Az a fiú az ő fia és kész. Ettől kezdve valóban értelmetlen ezen rugózni, ha a többi Sonderes ezt nem is tudja elfogadni. 



- Elárultad az élőket a halottakért! 
Ez kétszer hangzik el a filmben, ha jól számoltam.  
Először a riadó idején összezsúfolt Sonderesek között, amikor Saul előkeresi a megmentett "rabbiját", és valaki rámordul, hogy az élők helyett a holtakkal foglalkozik. Saul - nagyon bölcsen - azt feleli erre: Mind halottak vagyunk...
Másodszor az utolsó Appellnél, amikor Saulon Nyiszli doktor számon kéri, hogy tartozik egy ugyanolyan fiú holttestével, ráadásul a többi Sonderes dühös, mert miatta nincs robbanószerük a készülő felkeléshez, és mindezért Saul szemrehányást kap a fülébe sziszegő szomszédjától. Ekkor nem válaszol.
 Ezek a gyors, szenvedélyes, elvarratlan összecsapások exponálják Saul és társai kétféle küldetését. Azok vádolják őt, akik nem hajlandók tisztelni azt, amit Saul egyszemélyes magánakcióban kezd szervezni: megvalósítani egy lehetetlen vállalkozást, minden lágertörvénnyel szembehelyezkedve visszaszerezni a méltóságot. (Egyedül a boncoló-orvos hajlandó együttműködni Saullal, bár a csere-holttest követelésével jelzi, hogy ő sem hajlandó értelmetlen kockázatot vállalni. Mi, kívülállók szerencsére kimaradunk ebből az elkeseredett szembenállásból. Tisztelhetjük Saul szent őrületét - de azt is láthatjuk, hogy a láger dokumentálását, a tények leírását, fotózását szervező, a felkelést előkészítő hálózat nekünk, az utókornak dolgozik, és az egyetlen értelmes dolgot cselekszik, amit ott egy szervezkedés megtehet.

- Saul és Fried Ella: 
A lázadók Sault küldik a női kommandóhoz a robbanóanyagért. Pár másodpercre egyedül maradnak Ellával, a robbanóanyag már Saulnál van - és ekkor az elgyötört lány keresni kezdi Saul kezét - egy férfi érintését ebben a pokolban. Saul azonnal elrántja a kezét. Ez gyilkos gesztus. Nem nyer ezzel semmit, nem szolgálja fia temetésének ügyét, nincs köze a robbanóanyag csempészéséhez. Értelmetlen gonoszság. A gyengédség megtagadása egy sorstárstól. Mélypont.

- Rohanás az erdőben:
a kitörés után lélekszakadva rohannak  a túlélők az erdőben. Saul, a vállán a fiú testével, és az általa felfedezett állítólagos rabbi, együtt loholnak az ösvényen. Hosszú másodpercekig szemből látjuk őket - sebesen futnak felénk az erdei terepen. Az operatőr pedig velük fut(?)... A mozgásból úgy tűnik, mintha ezt is a kézi kamerával vette volna. A film többszöri megnézése közben már sokszor volt alkalmam rácsodálkozni Erdély Mátyás kameramozgatására. Emlékezetes, hogy az RTL Klub Portré című műsorában (http://rtl.hu/most/portre/portre-2016-02-28) arról mesélt, hogy amint bekapcsolt a kamera és ő követni kezdte Röhrig Gézát, folyamatosan egymáshoz alkalmazkodva, egymáshoz viszonyulva, szinte táncolni kezdtek. - Többször eszembe jutott már ez a film közben - ennél az erdei jelenetnél viszont annyira megdöbbentő, amit az operatőr képes megcsinálni, hogy nem is értem, hogyan volt rá képes.

- Saul és a lengyel fiú: 
A kitörés után, a film történetének legvégén egy romos erdei házban rogynak le pihenni a szökevények - pár perccel lemészárlásuk előtt. Fojtott hangon taglalják, hogy hogyan juthatnak el a partizánokhoz. Saul ül egyedül a nyitott bejárattal szemben - egyedül ő látja a megszeppent, ijedt lengyel parasztfiút, aki odaóvakodik, és a szökevények csoportját bámulja. Saul számára ezek élete utolsó másodpercei. Teljes letargiában roskad magába, mert az egyetlen dolgot, aminek értelmét látta volna, fia eltemetését a zsidó vallás szabályai szerint, nem tudta elérni. És akkor meglátja azt a pufók szőke fejet - és lassan megnyugszik, sőt, kivirágzik. A teljesen váratlan, képtelen ajándék, hogy pont itt, az erdő közepén jön egy Fiú - mosolyt varázsol az arcára. A mosoly egyre szélesebb, Saul már ismét él - és most már mindegy is, hogy a fiú megrémül és elfut, a német kivégzőosztag pedig már itt csörtet a közelben...

- Saul fia elúszik a Visztulában: 
Ezt már egy korábbi blogbejegyzésemben megemlítettem: jelentősége van annak, hogy egy óriási halálgyárból, ahol a náci technológia zsidók százezreit-millióit semmisíti meg nyomtalanul, sírhely nélkül, kegyelettel eltemetett holttest nélkül, sírkő nélkül, - Saulnak sikerül kimenteni a fiává fogadott gyermek testét. Azzal pedig, hogy nem tud vele átúszni a folyón, és a zsákba burkolt meztelen test elúszik, paradox módon az egyetlen lehetőség valósul meg arra, hogy a nácik ne találják meg, és ne vigyék vissza a lekaszabolt Sonderesek testeivel együtt elégetni (erről már írtam részletesebben, itt). - A Saul fiáról magyarul is megjelent filozófiai levélben Georges Didi-Huberman egy másik szempontot is felvet ezzel a kulcsjelenettel kapcsolatban: mintha egy fordított Mózes-történet lenne ez: Mózest a kosárban a folyó hozza - Saul fiát a foló viszi el... - Annak is jelentősége van, biztosan nem véletlen a történet írói részéről, hogy a fia elvesztése után fuldokló Sault éppen a Sonderesekkel együtt menekülő valódi rabbijuk menti ki a túlpartra.  Az a rabbi, aki a Sonderkommandóban egy kaddison túl semmiben nem volt hajlandó segíteni Saulnak a fia eltemetésében, az élő társért visszaúszik, és megmenti a fuldokló életét.


Alig várom a Saul fia DVD-kiadását. Az az érzésem, vannak még bőven részletek, amelyeken a mozi sötétjében elgondolkodom, de nem tudtam visszaidézni... túl sok ez az én korlátozott memóriámnak.

Csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film...

Sokáig halogattam, hogy amíg a pesti mozikban még játsszák, megnézzem a CAROL című filmet Cate Blanchettel.

Annyit tudtam a filmről, amit Bálint Orsolya, a VH kitűnő tévé- és filmkritikusa cikkében olvastam, és tanúja voltam a február 28-i Oscar-gála közvetítését nézve  Brie Larson, Cate Blanchett és a töbi jelölt versenyének a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért .

A szoba c. film még hátravan, a Carol megnézése után viszont megbizonyosodtam arról, hogy idén sem lehetett könnyű dolguk a díjat odaítélőknek. Cate Blanchett óriási szerepben óriásit alakít.  (Érdemes megjegyezni a szerelmes Therese-t alakító Rooney Mara és a Carol barátját, társát, támaszát alakító Sarah Paulson nevét is.)

A Carol a "más" nemi orientációjú emberek elsöprő szenvedélyéről és a külvilág - jelen esetben az ötvenes évek New York-i polgári világa - által rájuk kényszerített szenvedésről szól. Semmi harsányság. Finom játék, csöndes boldogság és utána csöndes szenvedés - mégis ordít ez a film.
Azon gondolkodtam el, ahogy a gyengébb, esendőbb, fiatalabb szerelmes lány elgyávulását, boldogtalanságba menekülését figyeltem, hogy ez a film a Brokeback Mountain - Túl a barátságon c. film "testvére". "Csak" két ponton változtattak az alkotók: férfiak, a két cowboy helyett nők szerelméről van szó, és a kőkemény macsó amerikai középnyugat helyett a nyitottabb, szabadabb New York a helyszín.

A kőkemény morális erőszak és a szenvedés azonban ugyanaz.

Cate Blanchett - Carol - a fotó forrása: Vertigomedia.hu

Kertész Imre latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket...

Az alábbi szöveg valahogy tartalékban maradt. 2014 októberében írtam, Kertész Imre nevezetes Szent István-díjára, és ennek kapcsán a nagy figyelmet keltett Friderikusz-interjúra ( https://www.youtube.com/watch?v=uMaK2qe_7uc&feature=youtu.be ) reagálva. Volt rá esély, hogy nyomtatásban megjelenhet, de aztán ez elmaradt.
Kertész Imre halálának szomorú napján, 2016. március 16-án előkerestem - ha másért nem is érné meg ezt a blogbejegyzést, néhány idézet a Sorstalanságból igazi élmény lehet.

Kertész Imre kitüntetése és a Sorstalanság

Sokunk számára megfejthetetlennek látszó rejtély az Orbán-rezsim vezető képviselőitől magas kitüntetést átvevő Kertész Imre magatartása. A Sorstalanság szerzője, az egyetlen magyar Nobel-díjas író véleményével, gesztusaival hosszú éveken át segítette tájékozódásunkat. Most azonban nem zavarták Schmidt Mária sunyi méltató szavai, ami nehezen érthető az elkeseredett demokraták számára. Nem értjük, miért nem zavarta az a látványos, félreismerhetetlen cinizmus sem, amivel éppen ezt a Göring, Ribbentropp, Teleki által megpecsételt kitüntetést adományozták - éppen neki...

Pontosan Kertész Imre nagy műve, a Sorstalanság segíthet azonban - ha megfejteni nem is, megközelíteni - Kertész Imre személyes döntésének talányát. Erre akkor gondoltam először, amikor Fiderikusz Sándor műsorvezető az ATV-n látható műsorában beszélgetett minderről Kertész Imrével, és kérdésére („Miért vette át a Szent István Rendet?“), az író lenyűgöző egyszerűséggel felelt: - Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...

Tényleg, milyen egyszerű ez, értelmetlen a sok egyfelől-másfelől és miszerint, az elemzések, latolgatások és morális alapon egymással szembefordító viták. Kertész Imre azt a szót is használta egyszerű, közvetlen magyarázatában, hogy ez amolyan „gentlemanlike“ dolog. Annak az államnak az elnöke, amelynek ő polgára, kitüntetést adományoz, amit a kitüntetett átvesz, és pont.

Kertész Imre nagyon hosszú utat tett meg, amíg visszaérkezett ide, és újra megtalálta ezt a hangját. Miért mondom ezt? Mert a 2014-es nyilatkozatban a Sorstalanság tizenöt éves elbeszélőjének, Köves Gyurinak a hangját hallottam meg ismét. Az egyenesen és egyszerűen gondolkodó, becsületes, hátsó gondolatokat nem keresgélő „jó gyerekét“. Aki emiatt nemhogy nem érti, de sokáig el sem hiszi azt a mérhetetlen gonoszságot, azt a felfoghatatlan ártó szándékot, amely sok százezer honfitársunkkal együtt azt az iskolás fiút is maga alá gyűrte, lépésről lépésre tovább taszigálta a teljes kifosztás útján. Köves Gyuri hangját, aki valami megejtő ártatlansággal írja le a rámpát, a haláltábort majd a lassú halálos ítéletnek számító munkatábort. Ezen a naivitáson lepődtünk meg, ez fakasztott sokszor keserű mosolyt, és bármilyen furcsa, ezt szerettük meg... (Nem mellesleg, a Sorstalanság kiadását először visszautasító, jó szemű kiadói lektorok is Köves Gyurinak ezt a természetes, a világra nyílt tekintettel néző világlátását szúrták ki, éppen ezért utasították el a művet – lásd a verdiktet Kertész Imre A kudarc című kötetének 140.oldalán: „Lektoraink egybehangzó véleménye alapján regénye kiadására nem vállalkozhatunk (…) az „iszonyatos és megrázó téma” nem válik megrendítő élménnyé, és ez „elsősorban főhősének furcsa reakcióin múlik”. /Magvető, Harmadik kiadás/.)

Néhány idézet a Sorstalanságból (Magvető, Budapest, Harmadik kiadás):

71. oldal: (a rendőrség által összeterelt sárga csillagos embereket a csendőrlaktanya felé hajtják, egy villamos keresztezi a menet útját, valaki felugrik rá.)
„magam is körülnéztem, bár inkább csak, hogy úgy mondjam, a játék kedvért, - mert hisz egyéb okot nem láttam rá, hogy elinaljak –, s azt hiszem, még lett is volna rá időm: de hát aztán mégis, a becsület érzése bizonyult bennem az erősebbnek.”

(később, mikor Köves Gyuri meglátja a gyűjtőhelyen a Csepel-szigeten vele együtt lekapcsolt fiúkat, megjegyzi: „ott voltak körülöttem... ők is mind becsületesek voltak.” - 77. oldal)

80. oldal: az értéktárgyak után kutató csendőrségi motozásnál: „úgy tartottam értelmesebbnek, hogy semmit se kifogásoljak, magától értetődően.”

90-91. oldal: a téglagyárban egy házaspár is önként jelentkezik a „munkára” szervezett első transzportba. Egy kérdezősködőnek, aki azt tudakolja, ők is az utazás mellett döntöttek-e, a férj „csupán azt az egy meglepődött kérdést adta válaszul: - Hát menni kell, nem?... - S amilyen egyszerűnek, végső soron éppoly igaznak is éreztem ezt az észrevételt.”

171-172. oldal: „új dologba legelsőbben mindenütt, még egy koncentrációs táborban is jó szándékkal fogunk – én legalább úgy tapasztaltam: egyelőre elegendő jó rabbá válnom, a jövendő majd meghozza a többit – nagyjában-egészében ez volt a felfogásom, erre alapoztam az életvitelemet, ugyanúgy egyébként, ahogy azt általában másokon is láttam.”

Talán nem csak én érzem a rokonságot Kertész Imre 2014-es mondatával: „Amit az embernek kínálnak, azt el kell fogadni...”

Vajon tudatos írói performansz-e Kertész Imre részéről, hogy a kitüntetéssel kapcsolatos jelenkori gesztusával hajdani főhőséhez, Köves Gyuri világhoz való viszonyához tér vissza? Nehéz megmondani. Teljes komolysággal mond véleményt, nem kacsint ki ránk, hogy megkönnyítse az értelmezést.

Latolgatásainkkal, fontolgatásainkkal, pró és kontráinkkal egyedül hagy bennünket. Ugyanúgy hagy egyedül, ahogyan a Sorstalanság utolsó oldalain a Budapestre visszatért túlélő, Köves Gyuri egyedül hagyta az őt „megérteni” próbáló, a láger-beszámolókat saját elképzeléseik rendszerébe belefoglalni igyekvő, szánakozó vagy éppen dühösen ítélkezni próbáló pesti ismerősöket...

(MTI-fotó: Nándorfi Máté)

Faragó László Nádudvari naplója: sokkoló, egyben felemelő olvasmány

Február 25-e, Kovács Béla kisgazda politikus 1947-es elhurcolásának évfordulója, emléknap.

Faragó Lászlóról, a kiváló szociáldemokrata politikusról, Kéthly Anna fontos politikai szövetségeséről emlékezem meg ezen a napon, akinek szelleméhez, munkásságához mentorom, barátom, Rudas Klára segítségével a kilencvenes években sikerült közel kerülnöm.

Faragó László "Nádudvari naplóját" lapozgatom, ami a körülmények ismeretében sokkoló, egyben felemelő olvasmány. Egy ízig-vérig városi, polgári kultúrájú, beteg, idős férfi szenvedésének és nagyszerű szellemének dokumentuma a Rákosi-korszakból. Veszélyes ellenfélnek minősült a Rákosi-rendszer számára a kiváló marxista gazdaságpolitikus, ezért aljas kínzásnemet választottak neki:
Nádudvarra telepítették ki, ahol a helyiek idegenkedése, helyenként ellenséges viszonyulása és az ávó állandó zaklatása megtette a hatását.

Egyre betegebb lett, a rendszer újabb és újabb korlátozó rendeletekkel egyre szorosabbra húzta a hurkot a nyaka körül - 1953-ban a Nagy Imre-féle enyhülés az utolsó pillanatban mentette meg a haláltól.

Az idegi és fizikai szenvedések ellensúlyozására vezette olvasónaplóját. Egy titokzatos és bátor segítő - Rudas Klára - ugyanis a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárból kölcsönözve folyamatosan ellátta Faragó listái alapján a világirodalom legnagyobb műveivel - eredeti nyelven természetesen...

Faragó László pedig olvasott, és irodalmi naplót vezetett. Egészen bizonyos, hogy ez életmentő volt számára.

Ha ez a mai magyar jobboldal nem lenne olyan lezüllött, mint amilyen, a polgári közép politikusai közül válogatna példaképeket, az ő ellenállásukról emlékezne meg. A jobboldali demokraták, tisztességes konzervatívok mellett a kommunisták nyomásának ellenálló kiváló szociáldemokraták is a méltó hagyományok közé kívánkoznak.

Az eddigiek illusztrációja-képpen, ízelítőül egyetlen rövid bejegyzést idézek a Naplóból:

"1952. szeptember 13.
Születésem napjának éjjelén - hajnal felé - megjelent a szokásos ellenőrzés. Ez volt  a helybeli szerencsekívánat. Öt percig tartott és - utána utána nem aludtam reggelig."

Pontosan a terrorgyilkosság évfordulóján...

Véletlen egybeesés persze, nyilván senki sem így tervezte. Csakhogy ebben a nyomorult magyarországi korszakban az ilyen véletlenek is nagyon jellemzőek tudnak lenni.

2016. február 23-a, kedd a 2009-es tatárszentgyörgyi orgyilkos támadás hetedik évfordulója volt.

Akkor, 2009-ben, egy sor orvtámadás után még mindig nem hitte el a közvélemény, hogy rasszista gyilkosságsorozat zajlik a szemünk láttára. Addig a hajnalig az efféle hírekre azonnal jött a legyintés: uzsorások ügyletei lehetnek a háttérben.
A hatóságok is ebben a szellemben kezelték - nem kezelték - a szaporodó eseteket.

Az ötéves Csorba Robi legyilkolása aztán mindent egy csapásra megváltoztatott. Tisztességes ember attól kezdve nem gondolhatott mást, mint hogy történelmi botrány van itt kialakulóban, és mindannyiunk elemi érdeke minél előbb leállítani a terrorcsoportot.
Az a február 23-a arra is alkalmas volt, hogy elváljon a szar a májtól. Aki a tatárszentgyörgyi támadásért is a cigányokat próbálta okolni, vagy a kisfiú halálára képes volt nyilvánosan olyanokat írni-mondani, hogy legalább eggyel kevesebb... - és sokan voltak-vannak ilyenek -, azok a bűntársak, az országot lerombolók táborához csatlakoztak.

Erre az évfordulóra is emlékeztünk tegnap néhányan, akik fontosnak tartjuk, hogy a növekvő sötétség korszakában, a gyűlölet és gonoszság erősödése idején ébren tartsuk ezeket a közös emlékeket.

2016. február 23-án azonban a hazai közélet váratlan módon gondoskodott arról, hogy ne feledkezzünk meg a sötétség egyre erőszakosabb jelenlétéről. A kopasz szélsőjobberek éppen az évforduló napján léptek akcióba. Ezúttal nem fegyverrel, és nem rasszista célzattal a cigány kisebbségre támadtak, hanem fenyegető fellépéssel, és valamennyiünk szabadsága ellen intéztek látványos támadást.

Nem vonok le messzemenő következtetést a sötét egybeesésből. Ezúttal csak dokumentálom: ilyen korban élünk...

A fotó illusztráció: 2016. január 12-én, a cigánygyűlölő rasszista sorozatgyilkosok jogerős elítélése alkalmával a 444.hu és a vs.hu fotósa is megmutatta a közönség soraiban figyelő különös"érdeklődőket". Itt vannak köztünk.

Nem fél? Nem ideges? - Miért, az használna?

Aki látta a magyar mozikba is eljutott Spielberg-filmet, A kémek hídját ( http://www.filmkatalogus.hu/Kemek-hidja--f39190 ), a címből ráismer az ötvenes évek nagy kémbotrányának főszereplőjére, a zseniális, halvérű szovjet spionra, aki sem akkor nem volt hajlandó megijedni, amikor az amerikai halálbüntetés árnyékában éldegélt, sem akkor, amikor a híd túloldalán szigorú, ám nem feltétlenül igazságos elvtársai ölelő karjai várták.
Abel ezredes a szovjetek szuperkémje volt, aki végül is lebukott.
Spielberg filmje ekkor kezdődik, a történet főszereplője nem a kém – akiről legendás hidegvérén és művészi hajlamain kívül nem sokat tudunk meg – hanem a Tom Hanks által alakított Donovan ügyvéd. Nagy figura, nagy alakítás, és nagy sztori. Meg kell nézni a filmet. Sokat elmond a hidegháborús hisztéria korszakáról, az általános rettegésről, az atomtámadás árnyékában élő amerikaiak körében általános – és érthető – gyűlöletről, amit az ellenség és a nekik dolgozók iránt éreztek. És arról is elgondolkodhatunk a sztori kapcsán, amit az európai társadalomfejlődés értelméről című nagy esszéjében, a szabadságjogok európai rendszeréről Bibó István leírt:

"Ennek döntő elemei a hatalmak elválasztása, az általános választás útján létrejövő népképviseleti parlament, a parlamentnek felelős vagy valamilyen módon a nép által kiküldött és visszahívható vagy határidős végrehajtó hatalom, a végrehajtó hatalomtól független bíráskodás, amelynek a hatásköre valamilyen formában kiterjed magára annak a hatalomnak az aktusaira is; a mindeme intézmények ellenőrzését lehetővé tevő szabad sajtó, gondolat-, gyülekezési és egyéb szabadságok, kiterjedt helyi önkormányzat, amelyek mind egymással összefüggő, egymást láncszerűen kölcsönösen tartó rendszert alkotnak, amiből egyetlenegy elemet sem lehet úgy kiemelni, hogy azzal az egész láncolat és az egész rendszer kárt ne szenvedjen."
 (...)
"Úgy minősíthető ez az egész rendszer, mint a nyugati kultúrkör egyik legvitánkívülibb, egyik legtartósabb, egyik leghitelesebb, leghumánusabb, legkevesebb veszélyt fölidéző nagy teljesítménye..."
(...)
"A történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon. Természetesen szó sincs arról, hogy a szabadságjogoknak és a demokráciának ez a rendszere azt jelentené, hogy a demokrácia intézményén keresztül a nép közvetlenül cselekszik. A hatalmat továbbra is egy bizonyos kisebbség gyakorolja, ez a kisebbség azonban nem elmozdíthatatlan, és ez a nagy teljesítmény. A szabadságjogokon alapuló demokrácia nem akadályozza meg azt, hogy a hatalmon lévő kisebbség ügyes manipulációkkal sok mindent keresztülvigyen, amit a nép közvetlenül nem tűzött ki magának célul, de igenis alkalmas annak megakadályozására, hogy a hatalmon lévők a nép világos akaratával szögesen szemben álló dolgokat valósíthassanak meg."
(Bibó István: "Az európai társadalomfejlődés értelme" http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/430.html )

Közép-Kelet-Európából nézve, ahol éppen a szemünk láttára olvadnak szét demokratikus köztársaságaink, vagyis abból a régióból nézve, ahol a néhai Magyar Köztársaság után a lengyel is „illiberálok” karmai között döglődik, látványos tanulság, hogy nem tanultuk meg ezt a leckét.
Spielberg filmjét, vagyis A kémek hídja középpontjában álló Donovan ügyvéd kemény csatáját végigkísérve valamit megérthetünk a demokráciák és illiberáliák közötti különbségekből. Egyáltalán nem az a különbség, hogy egy liberális demokráciában kockázatmentes lenne szabad embernek és tisztességes demokratának lenni. Az ügyvéd, aki hisztérikus időkben, háborús légkörben is tisztességes védelmet ad a rendkívül veszélyes és kártékony ellenségnek, aki komolyan veszi az Alkotmányt, saját személyes biztonsága és családja békéje árán is kénytelen megvívni a csatát. A gyűlölet és rágalom, ami ráfröccsen a negatív ismertséggel együtt, az ablakán ütött golyónyomok, vagy az Omaha Beachre hivatkozó rendőrtiszt vádja is könnyen elgyengíthetne egy nála gyengébb jellemet.
A szabadságot a demokráciában is újra meg újra ki kell vívni, újra meg újra meg kell védeni. És ez nem megy bátor emberek személyes kockázatvállalása nélkül. Spielberg megint nagyon fontos filmet készített, korunk alapvető kérdéséről.

Abel ezredes sajátos szereplő ebben a nagy játszmában. A kémek hídja nézője számára a címben idézett, ismétlődő kiszólása - „Miért? Az használna?” - marad emlékezetes - és még valami. A szemünk előtt kibontakozó folyamat, ahogy az éles eszű, a Nyugatot jól ismerő szovjet kém megérti, hogy Donovanben, és csak benne, megbízhat. Ha nem is barátság alakul ki köztük, de kölcsönös tisztelet. Donovan az ellenség bátor és szilárd jellemű katonáját kezdi tisztelni Abelben, a szovjet szuperkém pedig az elveiért és a tisztességért személyes kockázatot is vállaló figurát látja meg az amerikai ügyvédben. Ha a fogolycsere-alku részleteit nem is ismeri, kitalálja, milyen harc folyik a háttérben. Az amerikai kémelhárítást és az övéit is jól ismerve, mindenki másnál jobban tudja, hogy mekkora teljesítmény állhat a Glienicke hídon végre létrejött találkozó mögött...
A filmnek emlékezetes részlete, amikor Abel – valamit megsejtve a Donovanre nehezedő nyomásból – elmondja a „sztojkij muzsik” példabeszédet. (Tekintsünk el attól, ahogy egy amerikai filmből magyar szinkronban eljut hozzánk az orosz nyelv, vannak kétségeim, hogy ez így hangzik oroszul, de ez mellékszál.)  A lényeg, hogy meglátja ügyvédjében azt az embert, aki újra meg újra feláll, nem marad fekve az ütések alatt...



A film hatása alatt nagy örömmel vettem kézbe egy friss könyvet., a „”Kémek krémjét”. A „konteó-szakértő /tiboru/ a történelem nagy hírszerzőiről összeállított arcképcsarnokát adta ki a Göncöl Kiadó / https://www.facebook.com/goncolkiado/?fref=ts /, és abban nagy örömmel találtam rá Abel ezredes történetére. Természetesen a film után nagyon kíváncsi lettem Abel ezredesre, és nem csalódtam, nagyon hasznos kiegészítést kaptam ettől a könyvtől. (http://librarius.hu/2015/10/18/tiboru-kemek-goncol/)



Itt néhány részletet idézek, amelyek jól kiegészítik a filmben felrajzolt Abel képet. Az egész élettörténetet pedig, amely egészen elképesztő, olvasd el a könyvben!

„Hölgyeim, uraim, kollégák: Abel ezredes igaz (?) történetét olvashatják, azét a kémét, akinél mérlegképes könyvelőbb külsejű és pedánsabb hírszerzőt talán nem hordott hátán a föld.”

„Mivel eredetileg eredetileg műszaki érdeklődésű és végzettségű volt, imádott bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani mindent, amit bütykölni, fúrni, faragni, reszelni, kalapálni, esztergálni és forrasztani csak lehet. Olyan eská tárgyi postaládákat készített, hogy öröm nézni (a washingtoni Kémmúzeumban jó pár ki is van állítva, a szerzőnek volt alkalma ezeket közelről is szemügyre venni): speciálisan átalkított üreges gombok, kitűzők, jelvények, brossok és karórák, továbbá nyakkendőtűk, madzsettagombok, pénzérmék, szögek és gyűrűk tucatjait állította elő, amelyekbe ragyogóan el lehetett rejteni a mikrofényképeket.  
A jelentős pszichés nyomás alatti munkavégzés hibákat is előidéz, márpedig az ötvenes években illegális szovjet hírszerzőként dolgozni az USA-ban nem volt az a tipikusan relaxációs foglalkozás. Abel sem félisten, ő is elkövet egy baklövést: 1953 nyarán tévedésből preparált ötcentessel fizet egy újságárusnak a napi betevő The New York Times-ért. Mivel a mccarthyzus kellős közepén járunk, amikor az átlag amerikai minden bokorban kommunista kémet vizionál, az újságárus beviszi a furcsa pénzérmét az FBI-hoz, ahol azonnal rájönnek, hogy ez bizony egy kémbiszbasz, de a benne elhelyezett üzenetet nem tudják megfejteni.”

Végül, aki A kémek hídja című filmet megnézi, ott búcsúzik el Abeltől, hogy a fogolycsere során átmegy a hídon és beszáll szovjet főnökei autójába. Nincsenek valami jó kilátásai, hogy mi várhat rá ezután – nem tudhatja például, hogy a szovjet kémfőnökök elhiszik-e neki, hogy nem tudták megtörni az amerikaiak. A Göncöl Kiadónál kijött, „Kémek krémje” kötetben minderre választ találunk.
Anélkül, hogy lelőném a poént, itt annyit idézek, hogy a sztorinak van magyar vonatkozása is. Dagadhat honfiúi keblünk, mert Abelt Berlinből egyenesen a Balatonra vitték (vagy inkább hozták), egy magyar állambiztonsági üdülőbe...

( /tiboru/ : Kémek krémje. Szórakoztató hírszerzéstörténet kezdőknek és haladóknak. Göncöl Kiadó, 2015. - az idézetek helye: 195., 209. és 215. oldal)



Nézd meg a filmet, amelyben Abel a legfontosabb mellékszereplő, és egészítsd ki a történetet ezzel a könyv-fejezettel!